Böjt — szabadság

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Azt hiszem, mindannyian éreztétek már az ige felolvasása közben is, hogy mérhetetlen gazdag ez a történet, sok-sok szála, mondandója és üzenete van a számunkra. Mégis engedjétek meg, hogy böjti időben lévén, azt mondjam, böjti igét olvastam fel, annak dacára is, hogy a történet kellékei, szálai, körülményei éppenséggel ennek ellentmondani látszanak. A legelső, ami talán szembeszökik a történet folyamatos olvasása közben, hogy egy háziasszony pazarol. A háziasszonyok nem arról ismeretesek, hogy pazarolnának, hanem éppen ellenkezőleg arról, - ha már jó háziasszonyok - hogy a maradékot is elteszik azzal, hogy jó lesz ez még valamire. Itt pedig arról hallottunk, hogy Mária, az imént feltámasztott Lázár nővére, hirtelen fölindulásban talán hálából, talán örömből, talán a rajongása, vagy a szeretete kifejezéseképpen messze-messze túlmegy azon, ahogyan keleti szokás szerint illik megtisztelni egy vendéget, és egy fizikai munkás, egy napszámos egész éves keresményét, 300 dénárt pazarol el.

De máris azt kell mondanom, hogy rögtön a böjt kérdéséhez is vezet ez a nagyszerű, túláradó gesztus, mert itt a tanítványoknak is meg kell érteniük azt, amit Jézus korábban - éppen őket védelmezve - mondott az ellenségeinek. "Mi dolog az, hogy a te tanítványaid nem böjtölnek?" - kérdezték egyszer Jézustól az ellenségek. Akkor Jézus azt mondotta nekik: "Böjtöl-e a násznép, hogyha velük van a vőlegény?" S most a tanítványoknak is meg kell érteni, hogy bár ez itt egy egész évi keresmény, s valószínű, hogy nem is a legalsó adósávba eső keresmény, amit nem lett volna szabad elpazarolni, a szegényeknek kellett volna adni, mégsem pazarlásról van szó. Most ők is hallják a szívük mélyén Jézus egykori feleletét: "Böjtölhet-e a násznép, ha velük a vőlegény?" A tanítványok ugyanis pazarlást látnak, és ezt szóvá is teszik. Ez rögtön kapcsolódik a böjtnek második témájához. Azt mondja János evangélista, hogy egy a tanítványok közül, Júdás Iskariótes, aki Jézust elárulandó volt, morogva megjegyezte, hogy mi végre tette ezt ez az asszony, miért nem adták el ezt a kenetet 300 dénáron, és miért nem adták a szegényeknek?! Az evangélista megjegyzi, hogy Júdás ezt nem azért mondta, mert neki gondja lett volna a szegényekre, hanem mert nála volt a kassza, s időnként csent kasszából.

     Nemrégen olvastam egy tanulmányt, Afrikáról szól, Afrika financiális helyzetéről, arról, hogy a gyarmati állapotból való fölszabadulás után, vagyis az 1960-as évek elejétől a nyugati országok - részben rossz lelkiismerettől vezérelve, részben valóban szolidaritástól indíttatva - fölfoghatatlan nagyságú segélyeket, pénzeket juttattak el Afrikába, a szegény országoknak a fölépítésére, megsegítésére, rendbetételére. Úgy ám természetesen, hogy már nem, mint gyarmatosítók akarták megmondani, hogy a pénz mire menjen, hanem előbb elvitték az afrikai fiatalokat a nyugati országokba, hol közgazdaságot, bankszakmát tanultak, egyszóval kitanították az új afrikai elitet, amelyik majd a segélyeket reménység szerint jó helyre elosztandó volt. Aztán az 1980-as évek végén kiderült, hogy nem sok épült Afrikában, csak a svájci bankszámlaszámok híztak, mert ezek a fiatalok, az újra-elosztó elit csakhamar rájött arra, hogy van néhány ország, hol lehet számlaszámot nyitni, s az érkező segélyeket nem a szegényeknek szétosztani, hanem Júdás Iskariótes módjára csenni belőle.  De talán Magyarországon is föltehetjük ezt a kérdést: Hol a lóvé? Hol a pénz? Hol van az a sok kölcsön, amit fölvettek az utóbbi néhány évtizedben? Lett-e ebből valami? Minderre azt kell mondanunk, hogy: igen, ilyen az ember szíve. Milyen magától értetődő, hogy valaki előbb-utóbb belenyúl, ha bele lehet nyúlni a bukszába. De, hogy még ő méltatlankodik, hogy ő játssza a szociálisan érzékenyt, ő alakít itt hirtelen esélyegyenlőségi kommandót: nem lett volna szabad ezt elpazarolni, el kellett volna adni, s mennyi-mennyi jó dolgot lehetett volna ebből a szegényeknek adni!? Azt kell mondanom, ez a képmutatásnak egészen magas, - ha szabadna mondani - művészi foka.

Nem véletlenül tudatja ezt velünk János evangélista. Nem azért hegyezi ki ennyire a dolgot, mert Júdást akarja leleplezni, hanem prófétai értelemben a böjt lényegére akar rámutatni. Nevezetesen arra, hogyha valakit Isten Szentlelke indít, hogy adjon a magáéból, ahogy azt Ézsaiás prófétánál hallottuk, akkor adjon mérlegelés nélkül. Jézus szavát pontosan fordítja a Károli fordítás: Mert szegények mindenkor vannak veletek. Nem azt mondja Jézus, hogy: mert a szegények mindenkor veletek lesznek. Az gazdaságfilozófia lenne, ha így mondaná, névelővel: a szegények. Mert kik a szegények és kik a gazdagok? Milyen osztályokra, rétegekre kell fölosztani a társadalmat? S természetesen a szegények mindenkor velünk lesznek. Természetesen, - ahogy hozzáfűzte ehhez a passzushoz néhány középkori kommentátor - ez a gondviselés örök rendezése, hogy mindig legyenek szegények.  S természetesen, már halljuk is a vádat, hogy kérem, ez egy maradi evangélium, ezt a részt, esetleg, tessék kihúzni az evangéliumból, mert erre hivatkozva mindig minden szegénységet jóvá lehet hagyni. De figyeljük meg, kedves testvéreim, mit mond Jézus! Jézus – névelő nélkül - mondja: szegények mindenkor lesznek veletek. Ez egész pontosan azt jelenti, hogy mindig lesznek szegényeitek. Nem azt kell mérlegelni, hogy az egyik ember vagyoni állapotához képest milyen a másik ember vagyoni állapota. Tudjuk jól, hogy Jézust ez nem érdekelte. Nem hasonlítgatta össze, kinek hány háza, ökre van, tehene van, mennyi a vagyona a kamrában, s kinek mennyije nincs. Nem alkotott gazdaságfilozófiát, s nem hirdetett társadalom-megváltó elméleteket. Egyszerűen csak azt mondja: szegényeitek mindig lesznek. Mindig lesz, akinek adhatsz. S nem azért, mert a legújabb, vagy legrégebbi, vagy klasszikus, vagy sutba-dobott társadalom-filozófia azt mondja, hogy ezek és ezek a szegények éspedig ezért meg azért, ilyen és olyan ismérvek alapján. Jézus csak annyit mond - a Márk evangéliumában még teljesebben is idézi az evangélista: szegények mindig lesznek veletek, ha akartok, bármikor tehettek velük jót. Márpedig jót tenni, -  ez az Isten parancsa.

 Idézzük föl egy pillanatra Ézsaiás próféta feddőző szavait. Azt a szinte visszájára fordított panaszkodást, ahogy a próféta a saját népének is felel, akik gyakorolják magukat a böjtben. Sok mindent megtesznek, amit mi már meg se fontolunk. Lemondanak. Bizonyos ételeket nem fogyasztanak. Bizonyos dolgoktól tartózkodnak. Ünnepet nem tesznek böjti időben. Legfőképpen nem farsangot, ahogy az mostanában eldivatozott. Böjt előtt még lehet farsangot tartani, de mostanában olvasom, hogy bár rég böjtben vagyunk, itt farsang, ott farsang, amott farsang. Na jó, a világ gyermekeinek mindegy, ők nem tudják! De egyházi iskolában is farsangolnak! Böjtben jótékonysági bált tartanak! Keringővel, csa-csa-csával, rock-and-roll-lal!

A régi zsidók nem ilyenek voltak, kedves testvéreim. Nagyon odafigyeltek, megtartották a napokat. Böjtöltek keményen. S fölbuzgott a szívükből a panasz: "Uram, miért nem hallgatsz meg bennünket? Csodálatos ígéreteket kapcsolsz ahhoz, ha engedelmesen élünk, ha az ünnepeket pontosan megtartjuk, ha tartjuk magunkat a szent életfegyelemhez! Azt ígéred, hogy akkor a kiáltásunk, könyörgésünk és panaszunk eljut Hozzád!" Ekkor a próféta leleplező beszédet mond. Azt mondja. Ámbár böjtöltök, és remeg szinte a bordátok az éhségtől, ámbár ünnepet nem tartotok, csupa gyászba, feketébe borult a világ, de a robotosaitokat gyötritek, megfosztjátok őket attól, ami nekik jár. Az életeteket elzárjátok tőlük. Az éhezőnek nem adtok, sőt cinikusan azt mondjátok nekik: Jaj de jó, hogy tetszik éhezni, úgyis böjti időszak van! A szomjazónak nem adtok, azt mondjátok: Jaj, de jó, hogy tetszik szomjazni, úgyis böjti időszak van! A szomorkodót nem vigasztaljátok, azt mondjátok neki: Jaj de jó, hogy szomorkodni tetszik, úgyis éppen böjtölünk! Ebből mindjárt Jézus szavai jutnak eszünkbe, mikor azt mondja, hogy majd az ítéletkor így hangzik a különbségtétel: Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, meztelen voltam és fölruháztatok, börtönben voltam és meglátogattatok. És majd lesznek, akik azt mondják: Uram, mikor láttuk volna ezt? Ha eggyel, a legkisebbel megcselekedtétek, velem cselekedtétek meg. Szegényeitek mindig lesznek.

Kedves testvérek, tudom, hogy Magyarország GDP-je nem veri az eget, nem mi vagyunk a világelsők, mégis azt mondom, megfordítva: nem kell nekünk Afrikába, harmadik világba utazni, hogy szegényt lássunk. Meg azt mondom, hogy a Böszörményi úton túlra se kell menni, hogy szegényt lássunk. Lehet, hogy a saját családodon sem kell túlmenned, hogy szegényt és rászorulót láss. Szegényed mindig lesz, mondja Jézus. Ezt kell a tanítványoknak megérteni, mert hiába mondjuk a böjtről, hogy a böjt lemondás, a böjt önfegyelem, a böjt tartózkodás, ez csak egyik oldala a dolognak. A böjt megosztás is. Ha tetszik, pazarlás is. Mert azt adod, amire esetleg neked később szükséged lehet. Azt adod, ami neked valamilyen mérlegelés szerint fontos. Azt adod, amit valamilyen szempont miatt nem szabadna adni. János evangélista egészen különös fénybe állítja Jézus megkenetésének történetét, s így mutat rá az ember szívének a csalárdságára: de jó lett volna azt a drága kenetet eladni, de jó lett volna árverésre bocsátani, de jó lett volna vele dicsekedni, hogy lám milyen jó emberek vagyunk, eladtuk, árverésre bocsátottuk, fölajánlottuk, és szétosztottuk a szegények között. Bizony, bizony, mi szociálisan nagyon-nagyon érzékenyek vagyunk. S már slappog is a vállunk attól, ahogyan veregetjük önmagunkat. Szegényeitek mindenkor lesznek. Ez azt jelenti, kedves testvérek, hogy bármikor, ma is, holnap is, holnapután is. Ha engedsz Isten késztetésének, hogy irgalmas, jószívű, adakozó és megosztó életű légy, bármikor. Nem kell keresned őket. Mindenkor veletek lesznek.

Itt egy megjegyzést szeretnék idézni Tertullianus egyházatyától, aki ugyan már montanista, vagyis rigorista szektás korában írta ezt a böjtről szóló tanulmányában, mikor már túlságba vitt mindent. Ezért is védekezik a támadások miatt, s egy helyen ezen túlmutatva azt mondja: „Úgy tudom, a világgal szemben szabad vagyok, de nem az Istennel szemben! Úgy tudom, az én dolgom, hogy teljesítsem kötelességemet az Úr iránt, az övé pedig az, hogy ezt így megparancsolja.” Úgy tudom, a világgal szemben szabad vagyok, de nem az Istennel szemben.              Mit jelent a világgal szemben szabadnak lenni? Ez a böjt. Szabad vagy a világgal szemben. Szabad vagy, akkor is, hogyha mások mértéktelenek, és arra buzdítanak, hogy te is légy mértéktelen. S mondják, kiáltozzák: akkor boldog az ember, ha mértéktelenül él. Ezer helyről, megszámlálhatatlan sok forrásból, médiumokból, sajtóból, gondolkodóktól, életvitelekből, életstratégiákból árad felénk ez a nyomás. Mértéktelenül! Mérsékletesség nélkül! Akkor boldog az ember! Akkor valami az ember! És lehet, kedves testvéreim, emögött epikureus filozófia, miszerint: egyszer élünk, most kell kiélni mindent, most kell mindent megragadni! Lehet e mögött puszta sznobizmus is: én már megtehetem, megmutathatom! Megdolgoztam érte! Milyen sokszor halljuk ezt: megdolgoztam érte! Lehet mögötte egyszerű, céltalan kivagyiság is: az én pénzem, azt csinálok vele, amit akarok! A mi kérdésünk most az, szabad vagy-e a világgal szemben? Ez a böjtölés egyik nagy kérdése. Aztán, azt is kérdezi ilyen módon, hogy: ismered-e az önfeláldozást? Merthogy a világ ezt nem ismeri. A világ azt ismeri, hogy: értem kell áldozni! Egyszer valamikor megjelent egy nagy tanulmánykötet az Egyesült Államokban, mely több éves kutatások eredményét foglalta össze. Az Egyesült Államok leggazdagabb embereit faggatták - már amennyire engedik, hogy hozzájuk férjen bárki is -,  és ennek a vizsgálódásnak volt az egyik szelete, hogy miképpen gondolkoznak ezek az emberek önmagukról. Tudjátok, mi lett a megdöbbentő végeredmény? A világ leggazdagabbjai boldogtalanok, kielégítetlenek, s úgy érzik, nekik még jár valami!

Azért mondom ezt így, kedves testvéreim, mert ehhez az érzéshez nem kell gazdagnak lenni. Tisztes jólétben is tud valaki így érezni. Meg szűkösségben is tud valaki így érezni. Ugyanis, ez az érzés az ember egyik legmélyebb bűnére, a rendetlen vágyra mutat, arra az életmohóságra, hogy bármennyim is van, én úgy érzem, nekem még jár. Én áldozzak? És önmagamat? DE hiszen, nekem tartozik a világ! Nekem tartozik a másik, hogy áldozzon! Én áldozzak? A feleségem tartozik, hogy áldozzon nekem. Vagy a férjem! Meg a gyerekeim tartoznak azzal, hogy áldozzanak nekem! Meg a munkahelyem, meg a főnököm, meg a barátaim! Mi magyarok, de tudjuk mondani: Csak én vagyok vesztes a teremtésben! Nekem jár minden! De most az a kérdés: szabad vagy-e ettől? A böjt azt jelenti, szabad vagyok a világgal szemben, de nem az Istennel szemben, aki érted áldozott. Önmagát adta éretted. Ez a böjt egyik igazi, mély kérdése.

Aztán, azt is kérdezi tőlünk ez, hogy vajon tudod-e azt, szabadnak lenni a világtól azt jelenti: tudsz adni? Most nem a legnagyobbról szólok, az önfeláldozásról, az önmagunk odaadásáról, hanem a lemondásról, a közlésről. Mindezt egy olyan világban, melyben azokat az embereket, akik ezt gyakorolják, ezt megélik, baleknak tartják. Már rég túl vagyunk azon, amikor csak az volt balek, akit becsaptak a vásáron. Nem nézte meg a lónak a fogát, a tehénnek a hasát, s mire hazaért, fölfordult szegény jószág. Na, az ilyen balek. Nem nézte meg a korsónak az alját, amelyiket megvásárolt, s mikor belétöltötte a tejecskét, elszivárgott belőle. Nos, ez ilyen balek. De ezen már túl vagyunk. Ma azt is baleknek tartják, aki egyáltalán ad. Nemrégiben volt a televízióban egy jótékonysági adakozó műsor, a mutatták azt is, hogy ki mennyit ajánlott föl. Valaki írt erről egy újságcikket, hogy ott ült a televízió előtt egész este, s irogatta az összegeket. S arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon, aki tehetné, mert tehetős, nem ad. Akinek viszont nagyon fontos lenne 1000-2000 vagy 5000 forint, az ad. A szegények adnak. A szegények adnak. Kik a szegények? A balekok. Ők nem voltak ott jó időben, jó helyen. Akik kimaradtak a spontán privatizációnak nevezett - nem is tudjuk - hord-szét-társasjátékból. De félre ne értsétek, kedves testvéreim, nem a szegényeket akarom felmagasztalni. Távol legyen! Semmiféle hamis teológiát nem akarok hirdetni, hogy aki szegény, már fél lábbal a mennyországban van. Ezt hitték a régi zsidók is. Böjtölünk, szomorkodunk, zsákba öltözünk, megtartjuk az ünnepnapokat, s már fél lábbal a mennyországban vagyunk. Dehogyis! Csak az a kérdés, és ezért mondom ezt így, kedves testvéreim, hogy: szabad vagy-e? Szabad vagy-e a világgal szemben? Noha az formálja a közvéleményt, nyomást gyakorol rád, te magad is a gyermeke vagy, s benne önmagad kortársa, nos, szabad vagy-e a világgal szemben? De nem az Istennel szemben! Mert az az igazi böjt, mondja a próféta, és mondja Jézus, ha tudod és gyakorlod, hogy mindig van szegényed, akinek adhatsz, akivel megoszthatod a kenyeredet, akit befogadhatsz magadhoz, akit megsegíthetsz és támogathatsz, akivel és akin gyakorolhatod Istennek szeretetét.

              Utoljára, e történetből azt szeretném kiemelni, amivel végül is Jézus a morgolódó tanítványokat elrendezi - mert nehogy azt higgyük, hogy csak egyedül Júdás morgolódott itt! Máté és Márk evangélista is elmondja, hogy a többi tanítvány is morgott. Könnyű az ember lelkében a demagógot felébreszteni. Könnyű ám fölhergelni minket is ily nagy pazarlást láttán. Mindezt tehát Jézus egy titokzatos, misztikus - ha szabad ezt mondani - üdvtörténeti igazsággal rendezi el a tanítványai lelkében. Hogy ezt jól értsük, ahhoz arról szolnom kell, ami az előző részben áll. Ott az olvassuk, hogy összeül a nagytanács, mert veszedelmes hírek jönnek: Jézus föltámasztotta Lázárt, egyre sikeresebb, egyre többen hallgatnak rá. A nagytanács tagjai hatalmukat féltve azt mondják: Valamit csinálnunk kell, mert ez az ember magával viszi a népet. Idejönnek a rómaiak, aztán elmozdítanak bennünket a helyünkről és elveszik tőlünk a népet! Imé, azonnal politikai természetű lesz a dolog! Törödjön bele mindenki, még egy halott föltámasztása is politikai kérdéssé válik! Ennyit arról, hogy politizáljon az egyház vagy sem! De most nem is ez a lényeg, kedves testvéreim, hanem amit Kajafás mond a tanácskozóknak: "Ti nem tudtok semmit. Azt javaslom, öljük meg Jézust, mert jobb, ha egy ember hal meg, mintsem hogy az egész nép elvesszen. S hozzáteszi az evangélista, hogy: mivel főpap volt abban az esztendőben, s rajta volt Istennek kenete, próféciát mondott. No nem azért, mert próféciát akart mondani, nem azért, mert a szívében ezt valóban örök isteni igazságként gondolta! Dehogy. Hanem csak azért, mert tiszténél fogva azt kellett neki mondani. Ez az evangélium igazsága. Egy veszett el, hogy mindenki megmaradhasson. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyesegy-szülöttjét adta érte, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, örök élete legyen. Így értjük meg, kedves testvéreim, azt is, hogy Mária, ki megkeni Jézust ezzel a drága kenettel, valóban csak a rajongását, a szeretetét, a háláját, az odaadását akarja kifejezni, de Jézus azt mondja róla: Ne bántsátok, hagyjátok, az én halálomra nézve tette ezt. Jézust, miután meghalt és sírba tették, nem tudták bebalzsamozni, mert szombat előestje volt már. Késő volt már. Szombaton nem lehetett. Vasárnap pedig újra késő lett, mert már föltámadott. Az én halálomra nézve tette! Valami olyasmi történik, ami előrevezet a jövőbe. Valami olyasmi, ami messze túlmegy az ember eredeti, közvetlen és konkrét szándékán.

S tudjátok, ebben értjük meg a Krisztus-követésnek, a tanítványságnak egyik lényeges, fontos és érdemes mozzanatát. Krisztust követni, Istennek engedelmeskedni, késztetésének, unszolásának engedni azt jelenti, hogy az ember valami olyasmit tesz, ami túlhalad önmagán. Az egyszeri gesztus, hogy kenyeret adsz az éhezőnek, az egyszeri gesztus, hogy befogadsz valakit magadhoz, az egyszeri gesztus, hogy megsegítesz és támogatsz valakit, önmagában is érték. Önmagában is van jelentése, de messze-messze túlhalad önmagán. Az Isten gyermekeinek csodálatos szabadságát fejezi ki. Úgy tudom - mondotta Tertullianus - én a világgal szemben szabad vagyok, de nem az Istennel szemben. Az én dolgom, hogy teljesítsem kötelességemet az Úr iránt, az övé pedig az, hogy ezt így megparancsolja. Tudod-e, hogy szabad vagy a világgal szemben? S tudod-e, hogy nem vagy szabad az Istennel szemben? Boldog ember, aki tudja ezt, és még boldogabb és még áldottabb, aki ehhez Istennek megsegítő kegyelmét kéri.
Ámen