Bocsáss meg neki!

„Mondta pedig a tanítványoknak: Lehetetlen dolog, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha egy malomkövet vetnek a nyakába, és ha a tengerbe vettetik, mintsem hogy egyet e kicsinyek közül megbotránkoztasson. Őrizzétek meg magatokat! Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, dorgáld meg őt; és ha megtér, bocsáss meg neki. És ha egy napon hétszer vétkezik ellened, és egy napon hétszer hozzád tér, mondván: Megbántam; bocsáss meg neki. És mondották az apostolok az Úrnak: Növeljed a mi hitünket! Monda pedig az Úr: Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, ezt mondanátok ím ez eperfának: Szakadj ki gyökerestől, és plántáltassál a tengerbe; és engedne nektek.” Lukács 17,1-6

Szeretett gyülekezet! Roppant nehéz történet előzi meg Jézus intelmeit, a gazdag és a Lázár története (Lk 16, 19-31). Ez pedig azért nehéz történet, mert lehet ugyan örülni azon, hogy aki elvette ebben a mulandó életben a bajokat, az majd Ábrahám kebelén fog örvendezni, és talán némi kárörömöt is megengedhetünk azon, hogy ellenben akik elvették ebben a földi életben a jót, mintsem törődve embertársukkal, azok majd a poklok kínjain fognak gyötrődni, valójában azt mutatja meg Jézus az egész történettel, hogy üdvösség és kárhozat tekintetében nincs visszaút. A gazdag, aki pokolra jutott, így könyörög: Ábrahám, atyám, küldd vissza Lázárt az atyai házba, van még öt testvérem, hadd intse meg őket, ne járjanak úgy, ahogy én! Erre azt feleli Ábrahám, hogy az élőknek Mózesre és a prófétákra kell hallgatniuk. Mire a gazdag tovább könyörög: ha talán a halottak közül megy vissza valaki, megtérnek! Erre azt mondja Ábrahám: ha Mózesra és a prófétákra nem hallgattak, az sem fogja őket meggyőzni, ha a halottak közül támad fel valaki! Vagyis, nincs visszaút. Nehéz szó ez! És ezután következik Jézus három mondása, melyek közül én ma a középsőt szeretném kiemelni, amit egyrészt a gazdag és Lázár története, másrészt Jakab apostol intelmének fényébe állítok. Azt mondja az apostol: „tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.” (Jakab 5,20)
Haladjunk sorban.  Legelőbb azt mondja Jézus a tanítványainak: legyetek józanok, a botrányok nem kerülhetők el! Vagyis, nem tudjuk az életünket úgy berendezni, hogy elkerüljük a botránkozást. Ellenben, jaj annak, aki megbotránkoztat. Aztán azt mondja Jézus, hogy ha valaki vétkezik ellened, dorgáld meg, ha megtér, bocsáss meg neki. És végül, mikor a tanítványok esdve Jézushoz fordulnak: uram, növeld a mi hitünket!  (Uram, adj még több hitet nekünk!), Jézus a mustármagnyi hittel példálózik. Mint jeleztem, most csak a középső mondást emelem ki.

Jézus ebben felfokozza a megbocsátás nagy drámáját: ha valaki egy nap hétszer is vétkezik ellened és hozzád jön megbánással és bocsánatkéréssel, bocsáss meg néki! Azért fokozás ez, mert szilárd alapon áll: ha pedig atyádfia vétkezik ellened, te dorgáld meg őt, és ha megtér, bocsáss meg neki. Vagyis: mentsd meg őt, ahogy Jakab apostol mondja. A fokozás pedig azért fontos, mert a véteknek az a természete, hogy fokozza magát (ki ne tudná ezt közülünk). Divatos szóval, a vétek multiplikálódik. A bűn osztódva szaporodik. Hazugságot hazugsággal takargatunk – remek szóval írják ezt le a pszichológusok, ez a konfabuláció. Meséhez mesét költünk, hazugsághoz hazugságot kötünk, és a végén már nem is tudjuk, mivel kezdődött a hazudozás. Lopást lopással fedezünk, csalást csalással takargatunk, gyilkosságot gyilkossággal teszünk jóvá. Tehát ahogy fedezzük a bűnt, úgy nőtetjük is, sokszorozzuk is, és végeredményében magunk ellen is vétkezünk és elveszünk.
A gazdag és Lázár története nem kiegyenlítésről szól. A gazdag nem kérheti ki magát a pokolból, hogy rendezze Lázárral a dolgot, nincs visszaút. S ekkor derül ki az is, hogy nem Lázár ellen vétkezett a gazdag, amikor megalázta, kifosztotta, közönyösen hagyta szenvedni. Hiszen Lázár ott van Ábrahám kebelén! A gazdag önmaga ellen vétkezett. Ezért mondja Jakab apostol is: lelket mentesz meg a haláltól, a vétkest mented meg a haláltól, ha megtéríted! Mentsd hát meg, menj el hozzá, dorgáld meg, térítsd meg! Vagyis bocsáss meg neki!  De most azt szeretném kiemelni, hogy Jézus szavából nem mellőzhető ez a mozzanat: „dorgáld meg”. Ezt nem hagyhatod ki. Tudom, mindannyian szeretnénk megúszni, mert nem szeretünk veszekedni, nem szeretünk konfrontálni, inkább a háttérben maradunk, onnan küldjük imádságainkat és sóhajainkat, hogy hátha mégis, valahogy, valaki által, netán egy angyal által, vagy Lázár által, aki Ábrahám kebeléről visszatér, valaki által majdcsak megtérít a vétkes, valaki majdcsak meggyőzi őt... Jézus viszont rád mutat, és azt mondja neked, a tanítványának: te menj el! Te dorgáld meg! És ha megtér, te bocsáss meg neki.

Dorgáld meg! Erős indulat ez, sokféle vonatkozásban olvassuk, és számos szót fordíthatunk így. Csak néhányat hadd idézzek. A szó nevelő célzatú fenyítést is jelent. A Jelenések könyvében olvassuk a csodálatos igét, a feltámadott Úr mondja: „akiket én szeretek, azokat megfeddem és megfenyítem, légy buzgóságos azért, és térj meg!” (Jelenések 3,19) Ez a fenyítés pedagógiai módszer: megrángatjuk a gyereket, és olykor pofon is ütjük, hogy egyenesbe állítsuk.  Tudom, a modern világban eldivatozott nézet lett, hogy a pedagógia semmi egyéb, mint virágos mezőn való sétálás, és a lélek gyönyörűsége. Jaj, dehogy. A pedagógia kemény dolog. Szüntelen konfrontáció, a tanár tanít, valamire rá akarja nevelni a gyereket. A gyerek lerázná a kantárt, és szabadon vágtázna, mint egy csikó. Továbbá, a dorgálásnak van leleplező érvénye is.  A görög elenchus szó mutatja ezt. Mikor Keresztelő János megfedte Heródest a házasságtörése miatt, és minden más gonoszságért is, ezt nyilvános prófétai feddés, leleplezés formájában tette. Vagyis nincs tovább, borítani kell, és mindenkinek meg kell tudnia a bűnt is, és azt is, hogy nincs tovább.  Ha jól olvasom Pál apostol leveleit, az apostoli korban a gyülekezet közösségében nyilvánosan gyakorolták a bűnös feddését. Pál Timóteusnak és Titusznak egyenest megparancsolta, hogy prédikálják ki a bűnösöket.  (Ó, merném én ezt, kedves testvérek? Hiszen magamat sem merem kiprédikálni, nemhogy titeket!)

De gyökerében azt jelenti a dorgálás, hogy megintünk valakit. Rámutatunk valami értékre, és ha kell, annak fényében elítélő szót mondunk.  Jézus szájából is halljuk ezeket a szavakat. Erős szóval dorgálta meg a szelet, írja Lukács evangélista, mikor Jézus lecsendesítette a háborgó tengert (Lk 8,24).  Erős szóval, dorgálással űzött ki ördögöt és tisztátalan lelket (Lk 4,35). És erős szóval figyelmezteti tanítványait, hogy idő előtt ne mondják el, kicsoda ő (Lk 9,31).  És itt már kezdünk közelebb érni a lényeghez.  Ez a dorgálás preventív értelmű. Olykor, ha elejét akarjuk venni valaminek, rákiabálunk az illetőre. Amikor a négyéves forma kisgyerek kiszedi a sublótból a százas szeget, és megy a konnektorhoz és bele akarja dugni, akkor nem mi kezdünk bele okos akadémikus előadásba, hogy a 220 Volt és 16 Amper életveszélyes, hanem ráüvöltünk a gyerekre.   Ugyanilyen, csak más irányú dorgálás, megelőzés az is, amikor egy samaritánus faluba nem fogadták be Jézust, mire a tanítványai tüzet bocsátottak volna a falura, ám Jézus megdorgálta őket, és azt mondta nekik: nem tudjátok, miféle lélek lakozik bennetek! (Lk 9,55) Voltaképpen itt is tisztátalan lelket űzött ki, dorgáló szóval, a tanítványokból.  Tehát a dorgálás sem így, sem úgy nem mellőzhető: ha vétkezik a te atyádfia ellened, menj el és dorgáld meg őt!   Mentsd meg! Így mondja szépen ezt a zsoltár: „Ne engedd szívemet rosszra hajlani, hogy istentelenül ne cselekedjem a gonosztevő emberekkel együtt; és ne egyem azoknak kedvelt ételéből. Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné. Nem vonakodik fejem, sőt még imádkozom is értük nyavalyájukban.” (Zsoltár 141,4-5) A dorgálás ebben az értelemben azt jelenti, hogy nevén nevezem a dolgokat.

És ezt a mi időnkben nyomatékkal kell mondani, mert a mai világban egy veszedelmes átnevezés zajlik. A legkevesebb az, hogy vannak már országok, ahol minden további nélkül átnevezheti magát a férfi nőnek és a nő férfinak, vagy éppen mindkettőnek. Hogy aztán mi ezt a férfit nőnek szólítsuk-e, és ezt a nőt férfinak, az már a mi bajunk. Olvastam valahol a hírekben, hogy másutt készülnek olyan Bibliát kiadni, amelyből minden hímnem és nőnem ki lesz húzva. De ezt túl fogjuk élni, hiszen sok bolondság volt már a világban, ez is elmúlik majd, még ha nagy kárt is hagy maga után, de el fog múlni. Annak idején, a rendszerváltás után megjelent egy új magyar értelmező szótár, s mindenki dobhatta ki a régit, ami a kommunizmus idején jelent meg. Én azonban megtartottam és olykor összehasonlítom az értelmezéseket. Igen mókás dolog, hogy például a kommunizmus idején kiadott szótárban mit jelentett az a szó, hogy paraszt. Ma már nevetünk az ideologikus meghatározásokon. Igen, tudom, az emberek korról-korra átnevezik, újra fogalmazzák a dolgaikat, de ma azt látjuk, hogy teljesen elsikkadnak azok az értékek, amelyek alapján egyáltalán értjük, hogy mit mond itt Jézus: ha a te atyádfia vétkezik ellened...
Pedig a lopás az lopás, és nem nemzetgyarapítás. A paráznaság az paráznaság, és nem szexuálterápia. A hazugság az hazugság, nem pedig jótékony mellébeszélés, vagy újságírói szerkesztői fogás, vagy éppenséggel politikusi mondat. A gyilkosság az gyilkosság, és nem honvédő háború. Az istentelenség az istentelenség, és nem szabad véleménynyilvánítás. Ha tehát vétkezik a te atyádfia ellened, menj el, dorgáld meg, nevezd nevén a vétkét, mert különben nem tudod megmenteni, mert esélytelen marad arra, hogy föleszméljen abból a súlyos helyzetből, amelyben vétkezett ellened, de voltaképpen önmaga ellen vétkezett. Téged bántott, de önmagát bántja végső soron. Téged lökött félre, de majd az ő számára nem lesz visszaút. Mentsd meg azt a lelket a haláltól!  Csak megmentő szándékkal bocsáthatsz meg neki. Amikor a Miatyánkot mondva Isten elé borulunk és azt kérjük: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ezzel nem egy szépelgő mondatot sóhajtunk fel az égre. Vétek, bűn, eltévelyedés, istenellenesség – itt élet-halál forog kockán! Menj el hozzá, dorgáld meg őt, bontsd ki előtte a vétkét, tárd föl előtte a hibát, mondd el neki a diagnózisát! Vajon, ki szereti az olyan orvost, aki alaposan kivizsgál, aztán nem mond semmit!? Mondja csak el, hogy mi a baj! Ne legyél ilyen orvos, hanem menj el atyádfiához, mondd el, hogy mi a baja. Különben nem tudod megmenteni. Bocsáss meg neki, pedig megbotránkoztatott. Bocsáss meg, pedig fölbotlottál a dolgaiban. Éppen most állsz föl, vered le a nadrágodról a port, vagy fogod a fájós térdedet, mert sebesre verted, vagy még föl se tudsz állni igazán – de menj el hozzá, mondd el neki a baját (nem a te bajodat, az ő baját), tárd föl neki, leplezd le a vétkét, nevezd nevén a dolgaid. És...  – folytatja Jézus – , és ha megtér, bocsáss meg neki!
Hiszen ismered azt a pillanatot, amikor téged intettek meg és nem tudtál a szembesítés elől kitérni, csak fölfelé, Istenhez. Ez a megtérés. Nem azt mondja Jézus, hogy ha a te felebarátod megtér hozzád..., mert a megtérés transzcendens, mindent felülmúló esemény – tehát, ha megtér Istenhez. Ha látod tehát másiknál ezt a lét-mozdulatot, felismerheted a magad életéből. És ha látod másiknál ezt a mozdulatot, amire a te intésed késztette, ha látod, hogy a dorgálásod Isten felé vezeti őt, akkor ne torlaszold el az útját, hanem bocsáss meg neki, tedd szabaddá. Hogy végig mehessen e kegyelem útján!

Ezt hallva a tanítványok így kiáltottak fel: uram, növeld a mi hitünket! Mert mindez nem lehetséges máshogy, csak hit által. Lám, Jézus fölfokozta a megmentés valóságát! Azt mondta, hogy ha egy nap hétszer vétkezik ellened valaki, hétszer bánja meg, te hétszer bocsáss meg neki. Nem tudom, hogyan értették ezt Jézus idejében.  De mi is jól értjük, mert az internet korában nem nagy dolog akár hétszer is nyilvánosan meggyalázni valakit. A tanítványok feltétlenül megértették, mert szinte rémülten kiáltottak fel: uram, növeld a mi hitünket! Vagyis belátták, hogy ez csak hitben lehetséges. Miért is? x A gazdag és a Lázár története előtt azokról is beszélt Jézus, akik megigazítják magukat az emberek előtt, de Isten ismeri a szívüket (Lk 16,15). Amikor önmagunkat akarjuk megigazítani az emberek előtt, vagyis igazolni akarjuk önmagunkat, nyomban kilátástalan életformákba, egyszóval, zsákutcába kormányozzuk magunkat. Abból pedig nincs visszaút. A hitetlenség az a létállapot, amikor nincs visszaút. Csak a hit nyithat utat Istenhez, mert csak a hit tudja venni Isten kegyelmét. Ahol tehát a hit működik, ott változik meg minden.  És ezt világosan értik tanítványok. Csak a hit erejében lehetséges megfeddeni valakit, és ekképpen megmenteni őt, kiragadni őt a halál torkából, visszahozni őt a zsákutcából. Emberi mérték szerint engem bántott meg, engem botránkoztatott meg, ellenem vétkezett, de valójában éppen ezzel jutott halálos csapdába.

Te hogyan másképp vetted a kegyelmet? Te hogyan másképp találtál vissza a zsákutcából a rendes útra? Te hogyan másképp eszméltél föl arra, hogy nem a másiknak ártasz, és nem őt teszed tönkre, hanem saját magadat? Hát növeld, uram, a mi hitünket, mert csak hit által nyerünk kegyelmet és igazságot, mely boldog közösségre vezet, egyenesen Hozzád! Ámen.