Bízzál, kelj fel, hív!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Akik a Bibliaolvasó-kalauz szerint, szakaszról szakaszra olvassák Márk evangéliumát, a mai napra kijelölt részhez érkezve, megállapíthatják, hogy az evangélista, aki egyébként is igen tömören beszéli el Jézus szolgálatának történetét, itt fölgyorsítja az elbeszélést. Sőt, a jerikói koldus meggyógyításához érkezve már az a benyomásunk, hogy ezt a történetet igen tudatosan adja elő ebben a formában az evangélista. Igen, itt már gyorsan haladunk a jeruzsálemi események felé. E szakasz után már ott is vagyunk virágvasárnapom, máris kezdődik a virágvasárnapi bevonulás, kezdődik Jézus passiója, a kereszt története, és hamar eljutunk a feltámadáshoz. Mindezt azért mondom el, mert még ez a történetet önmagában is valami nagy sietséget mutat. Amikor azt olvassuk, hogy ez a vak ember végre Jézus elé kerül, így kezdődik a szakasz: „és felelve mondta neki Jézus”. De hát mire felelt Jézus? Hiszen sok minden történt aközött, hogy a vak kiáltott és aközött, hogy Jézus felehetett neki. Ma arról szeretnék szólni, hogy mi történt a vak ember könyörgése – „Dávid fia, könyörülj rajtam!” - és Jézus válasza – vagy inkább kérdése „mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” - között. Az evangélista látszólag nem ügyel arra, hogy itt zökken a történet, s nem logikus, hogy Jézus mire felel. Ám éppen ez mutatja meg a mai ige nagy üzenetét. Először tehát néhány szót a sietségről.

A Jézust körbefogó hangulatot nagyon jól jellemzi, az ahogyan az evangélista a történetet kezdi. Így kezdi: „mikor Jézus és tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kifelé mentek…” Ez most nem az az idilli kép, amit sokszor megtalálunk az evangéliumban, hogy ugyanis Jézus és a tanítványai csendességben, magukban vannak. Itt most nagy tömeg nyüzsög Jézus körül, itt valamiféle felvonulás készülődik, sietséget érzékelünk, valami nagy cél határoz meg mindent. Jerikó nincs messze Jeruzsálemtől, gyalog is hamar oda lehet érni, igyekszenek is. Bizony, testvérek, ha igyekszik az ember, s ha ráadásul a tömeg is sodorja őt, akkor minden momentum, ami föltartóztatná, minden pillanat, amire meg kellene állni, idegesítő és zavaró. El is megyünk többnyire az ilyen momentumok mellett. Ha valaki áll az országút szélén egy álló autó mellett, s integet nekünk, a legritkább az, hogy megállunk, hiszen nekünk valahova időre meg kell érkeznünk. S nyugtatjuk is a lelkiismeretünket, hogy majd az utánunk jövő megáll és segít, nekünk valahova időre oda kell érni. Vagy amikor már ünneplőbe öltözve, mondjuk vasárnap reggel, a Bőszörményi úti templomba indulunk, de csörögni kezd a telefon, talán még visszalépünk, s beleszólunk a készülékbe: ne haragudj, sietek, és esetleg meg se hallgatjuk, miért is hívott az illető. A rohanás, az igyekezet, a cél, a célra tartás beszűkíti az embert. Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy ezt a vak koldust, aki csak az út szélén kiáltozik - Dávid fia, könyörülj rajtam! - megdorgálják, hogy hallgasson. Erős ez a szó – megdorgálják -, de nagyon jól kifejezi a lényeget: mi sietünk. A Mester után megyünk, Jézus után igyekszünk, nem érünk rá veled foglalkozni. De sokszor van ez így a hívő életben: valami nagy, isteni cél felé igyekszünk, valami megérintett bennünket, valamire rezonál a szívünk, elindulunk, igyekszünk, s nem érünk rá mással foglalkozni.

A másik elem, mely ebben a történetben is felbukkan, már korábban is megesett. A tanítványok, Jézus-rajongók, Jézus-követők, a tömeg, mindenki, aki Jézus nyomdokában halad, ahogy ez lenni szokott, igyekszik is a nagy ember közelében maradni. Ez nem új dolog. Ha nagy ember jelenik meg a körünkben, befolyásos, híres, ahogy mai nyelven mondják, egy „celeb”, aki a művészvilágból, vagy a bulvárvilágból, vagy politikából, a gazdaságból való, igyekszünk a közelébe jutni, és a közelében tartózkodni. Nem volt ez másképp Jézussal sem. Éppen a 10. rész elején olvastuk, hogy gyerekek akartak Jézushoz jutni. És ott ugyanezt a szót használja Márk evangélista a tanítványok magatartására: megdorgálták a gyerekeket. Megintették őket. Rájuk parancsoltak. Eltiltották őket. A tanítványok alkotják a belső magot, ők Jézus bizalmasai, ők akarják először érezni a kisugárzó mennyei erőt, az isteni hatalmat. S hogy ez mennyire így van, azt meg éppen ezt a történetet megelőző szakasz mutatja, amikor két tanítványa, a két Zebedeus fiú megelőzik a többieket, Jézus mellé állnak és kérlelik Őt, hogy amikor eljön dicsőségének ideje, adja meg nekik a jobb és balkéz felé való ülést. Tehát ők még közelebb akarnak jutni, jobb és balkéz felöl. Nem testőrnek ajánlják magukat, félreértés ne essék, hanem a hatalom jobb és bal oldalán akarnak ülni. S most is az a valóság, hogy mindenki közelebb akar Jézushoz jutni. De ha valaki más már nagyon közel van Hozzá, én csak úgy juthatok közelebb, ha elhúzom az útból – gondoljuk mi. Ez történik tehát először a vak kiáltása és Jézus szava között.

De a vak hangja áthatol a tömegen, áthatol mindenféle zajon, Jézus meghallja és megáll. Ha az első ponthoz visszakapcsoljuk ezt, ugyanis hogy miért hessegetik el a vakot, miért parancsolnak rá, hogy hallgasson, mondhatni, hiszen azért, mert azt sem tudja, hogy kihez beszél, és azt sem tudja, hogy mit akar. Csak kiabál koldusmódra: könyörülj rajtam, ahogyan a koldusok kiabálnak alamizsnáért, segítségért, támogatásért, nem is tudván konkrétan megfogalmazni kérésük tárgyát. Nos, testvérek, ha ezt a kettőt összekapcsoljuk, okkal mondhatjuk, hogy ha most Jézus megáll – mert Ő meg szokott állni –, ha most Jézus kérdez – mert Ő szokott kérdezni –, ha most Jézus időt fordít erre az emberre – mert Ő szokott időt fordítani! –, akkor ránk kevesebb jut. Lám milyen vak, ostoba, milyen szűkszívű az ember, kedves testvérek! Valóban, ha Jézus máshoz fordul, akkor rám nem jut ideje? Ha Isten az Ő erőiből másnak ad, akkor nekem kevesebb jut? Így oszlik meg Isten véghetetlen világában az erő, a hatalom, a gyógyítás, a szeretet, a könyörület, az üdvösség? Az valami kiporciózható dolog? Mint egy csoki, amit széttördelünk a gyerekeinknek, s nagyon vigyázunk, hogy egyformán jusson nekik? Igen, talán ez az érzés is megjelenik itt. S mindent összetéve, így látjuk a drámát: ez az ember segítségért és könyörületért kiált, a tanítványok és a tömeg, akik megintik őt, ugyancsak ebből élnek. Abból élnek, hogy Jézus megáll. Azért vannak körülötte, mert egyszer megállt, megállt egy tóparton, s megszólított néhány elkeseredett halászembert a csődbement életük kellős közepén. Egész éjjel halásztak, és nem fogtak semmit. Üres a háló. Ám Jézus megáll, és azt mondja: vessétek ki a hálót jobbra. És bőséges lett a fogás. Abból élnek, és azért vannak most itt, mert ez a Jézus megállt, amikor beteget vittek hozzá, és gyógyított. Abból élnek, hogy ez a Jézus meglátta a hozzá gyűlt nagy tömeg – csak férfiak voltak ötezren – nyomorúságát, hogy már-már kidőlnek az éhségtől, és kenyeret adott nekik. Ezért vannak ott. Micsoda borzasztó, rettenetes ellentmondás, hogy én azért vagyok Jézus követői között, mert egyszer megállt mellettem Jézus,  a csődbe ment életem mellett, a betegágyam mellett, a föloldozhatatlan lelkiismereti válságaim mellett, az elrontott életem mellett, s megajándékozott, és elhívott tanítványának. S most a tanítványok meg a lelkes szívűek mind azt mondják ennek a szerencsétlennek: hallgass! A legborzasztóbb, hogy amikor valaki Isten könyörületéért kiált, rászólnak: hallgass! Mi, keresztyének olykor azt gondoljuk – s van is ennek története –, hogy az a legborzasztóbb, amikor egy hitetlen vagy egy ateista azt mondja nekünk: te meg minek imádkozol, hallgass! Inkább gyere diszkóba, mit fohászkodsz Istenhez, és minek keresed, nincs is Isten. Hiábavalóságot keresel! Ez tud fájni, testvérek. De ennél fájdalmasabb és rettenetesebb, amikor a hívő mondja az Istenhez kiáltónak: hallgass! Ne zavard Istent, nem ér rá. Nagyobb dolgokban van Ő itt. Megyünk Jeruzsálembe. Nagyobb dolgokban van Ő itt, most fogja helyreállítani az országot. Nagyobb dolgokban vagyunk itt, nem látod, hány embert kell most hadra fogni? De van-e nagyobb dolog annál, hogy Jézus megáll mellettünk s megkérdezi: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Van-e nagyobb dolog annál, minthogy Isten meghallja kiáltásomat: könyörülj rajtam!, és egészen konkrétan meg is kérdezi: mi az, amit cselekedjek veled? Nincs annál nagyobb dolog, hiába a tizenkettő, hiába a sok ezer ember, hiába az összes ambíció, hiába a sok szép álom, hiába a sok nekigyürkőzés, ha ez elsikkad – mert ennél nagyobb nincs. Mert ezért jött az Embernek Fia.

Ezt olvassuk a történetet megelőző mondatban: az Embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Óh, de szerettek volna a tanítványok szolgálni Jézusnak! De szeretett volna az a sok ezer ember ott Jerikóban szolgálni Jézusnak. Készen voltak, hadrendbe állni, tizenkét légióba, ezer szakaszba, s szolgálni az Urat, - de Ő nem ezért jött. Hanem hogy tőled is megkérdezze: mit akarsz, hogy cselekedjem veled?

S van még itt, kedves testvérek, a vak kiáltása és Jézus irgalmas kérdése között! Amikor Jézus megáll, megparancsolja követőjének, hívják elő a vakot, ezt mondják neki: Bízzál, kelj föl, Ő vár tégedet! Testvérek, annyi mindent tudunk a másik embernek mondani, és annyi mindent kell is. 2009 májusában, ma Magyarországon nem szabadna kifogyni a szóból. De azt veszem észre, hogy mi már egyre némábbak és hallgatagabbak vagyunk. Pedig mennyi mindent kellene mondani, például annak az idős embernek, akit bevittek délután kettőkor a kórházba vizsgálatra, s ő másnap délután kettőig ott ült, és senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres ott. Mennyi mindent kellene mondani neki! Mennyi mindent kellene mondani egy összeomlott családnak, akik hitelt vettek föl, házat építettek, talán kész sincs még, ám most jönnek a pénz-cápák, kiforgatják őket maradék vagyonukból, s nem tudják, mitévők legyenek. Mennyi mindent kellene mondani. Mennyi mindent kellene mondani ma Magyarországon az úgynevezett értelmeseknek, akik már nem mondanak értelmes szót. S nem is gondolnak ez országról semmit. Mennyi mindent kellene ma mondani Magyarországon sokaknak, akik azt hallják az első helyen felelősöktől: el is költözhettek ebből az országból. Mennyi mindent kellene mondanunk betegeknek, erőtleneknek, munkanélkülieknek, elveszett életűeknek, út szélére dobottaknak, koldusoknak. S magunknak is, kedves testvérek, mennyi mindent kellene mondanunk. Ézsaiás prófétánál Isten csodálatos ígéretet mond: „a vakokat oly úton vezetem, melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, melyeket nem tudnak, előttük a sötétséget világossá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé. Ezeket cselekszem velük, és őket el nem hagyom, meghátrálnak, és mélyen megszégyenülnek, akik bálványaikban bíznak, akik ezt mondják az öntött képnek: ti vagytok a mi isteneink. Oh, ti süketek, halljatok. és a vakok lássatok. Kicsoda vak, ha nem az én szolgám, és olyan süket, mint az én követem, akit elbocsátok? Ki olyan vak, mint a békességgel megajándékozott, és olyan vak, mint az Úr szolgája? Sokat láttál, de nem vetted eszedbe. Fülei nyitva, de nem hall.” (Ézsaiás 42. ) Nekünk is hányszor kellene hát kiáltani: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! S de jó lenne meghallani Jézus szavát: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? S felelni: hogy lássalak, Uram. Hogy lássak, lássam gyógyító szeretetedet és kegyelmedet, és másoknak, akiket talán mi, keresztyének zártunk el eddig Jézustól, vagy akiket az élet dolgai az út szélére vetettek és elzárnak Jézustól, most tudjuk mondani: bízzál, kelj föl, hív tégedet. Mert mit mondjon ma 2009 májusában itt Magyarországon egy keresztyén ember? Mit is mondhatunk? Mit mondjunk? Mondjuk azt, hogy van még egy haditervünk, vagy hogy készül a titkos csodafegyver, vagy hogy jól állunk és hamarosan győzni fogunk? Mondjuk talán azt, hogy hamar lemegy az ár, hamar lecsendesedik a vihar, maradjon mindenki veszteg ott, ahol van? De inkább mondjuk a barátunknak, a családtagnak, házastársnak, gyermeknek, szülőnek, kollegának, a másiknak, bartimeusoknak, út szélén ülőknek, a sors által árokpartra vetetteknek: bízzál, kelj föl, Jézus hív tégedet!

Nincs nagyobb szolgálatunk ma, mint Jézushoz hívni az embereket, nincs ma sem nagyobb, érvényesebb és drágább szavunk, mint eljuttatni a szívekig és életekig, hogy az a Jézus hívja a mai világ nyomorultjait, elesettjeit, vakjait, süketjeit, árváit, kiforgatottjait, az a Jézus hívja őket, akihez ha megérkezünk, az első kérdése ez: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Milyen konkrét ez a kérdés. Milyen konkrétan akar Jézus hallani arról, hogy mi a baj. Mi hajlamosak vagyunk a bajainkat, a nyomorúságainkat általánosságban megfogalmazni, és zavar is bennünket, ha valaki konkrét problémával jön, amit talán nem tudunk oldani. De most nézzétek, Jézus azt mondja: mondd el konkrétan. Ez Istennek nagy titka. Ha valakivel beszélgetünk, s látjuk, hogy baja van, vigasztalnánk is, egy idő után elfáraszt, elkedvetlenít, hogyha az illető csak általánosságokat mond. Azzal mi sem tudunk semmit kezdeni. S gondoljátok, hogy Istenünket, amikor imádságban elé állunk, s csak általánosságokat mondunk, nem fájdítja, hogy itt van előttem az én gyermekem, segítséget adnék neki, és ő csak általánosságokban beszél. Mondok néhány példát. Még börtönlelkész koromban, egyszer a rabokkal beszélgettem egy jó nagy nyári melegben a Kőbányai gyűjtőben. Bejött az egyikük egy szál trikóban, azt is jól feltűrte a hasán, melyre oda volt tetoválva: bűn az élet! Hát ez így van, persze. No, de konkrétan? Maga miért van itt? Azért mert bűn az élet? Vagy másik példa. Szoktunk mondani: nincs a teremtésben vesztes, csak én! Igen, persze, mi mindannyian, egyedül, csak én vagyok vesztes a teremtésben. Mindenkinek jól megy, egyedül nekem nem. Mindenki meg tudja fogni az Isten lábát, én nem. Ez konkrét? Ez a bajod? Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? És így kiált a vak, kimondva élete problémáját, a legfőbb gondot, elmondva nyomorúsága gyökerét s benne a megoldást is. Csak egy szót mond: Mester, hogy lássak! Mester, hogy gyógyuljak. Mester, hogy örvendező ember legyek. Mester, hogy legyen munkám. Mester, hogy ne dőljön szét a családom. Mester, hogy nem süllyedjen el ez az ország. Mester, hogy talpra tudjak állni. Mester, hogy kibékülhessek a barátommal. Mester, hogy bűnömre bocsánatot kapjak! Mit akarsz, hogy veled cselekedjem?

Milyen csodálatos, hogy azok, akik a történetünk elején ezt a gyógyulásra, szabadulásra váró ember elzárták volna Jézustól, s megdorgálták, hogy hallgasson, most mégis drága és evangéliumi szolgálatot végeznek. Így szólnak hozzá: Bízzál, kelj föl, hív tégedet! S ez az egyszeri eset ezért általános és örök érvényű. Ezt bízza ránk Jézus. Jézus megállt és mondotta nekik: Hívják elő. Ezt mondja most nekünk is, nekünk is, akik gyógyulásra várunk, szabadulást keresünk, irgalmat akarunk, mégis Jézus követői vagyunk, s ezt mondja nekünk is: Hívd elő! Hívd elő a vakot, hívd elő a némát, hívd elő a beteget, hívd elő a nyomorultat, hívd elő a bűnöst, mert én hívom őt. Adja meg Isten Szentlelke azt a nagy bátorságot, erőt, és még nagyobb alázatot, hogy ebben a hívogató szolgálatban hűségesek legyünk. Hogy sokak és sokan, mikor elérkezhetnek Jézushoz, tudják mondani: Mester, hogy lássak, Mester, hogy gyógyuljak, Mester, hogy oldódjak, Mester, hogy bocsánatot kapjak, Mester, hogy életem lehessen.

Ámen