Bizonyos valóság

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, néhány hete, mikor az Apostolok cselekedetei egy korábbi részét olvastuk, elmondottam, hogy az apostol számára rendkívül nagy terhet – mondjuk így –, lelki terhet, szinte felfoghatatlan bonyodalmat jelenthetett a második missziói útján, hogy Kis-Ázsiában tartózkodván, nem juthatott be azokba a városokba, amelyekben az evangéliumot akarta hirdetni. Ezt a különös talányt Lukács evangélista – aki az Apostolok cselekedeteit is írta – ezekkel a megjegyzésekkel egészítette ki: a Lélek nem engedte, sőt, egy helyen azt olvassuk, a Szentlélek megtiltotta neki. Nem igazán érthettük – és csak a későbbi fejleményekből kaptunk arra magyarázatot –, hogy miért kellett ennek így lennie, miért tartóztatta föl Isten az apostolt, aki éppen abban forgolódott, az volt életének éppen a legfőbb értelme, fő célkitűzése, hogy ahova csak lehet, ahova csak eljut, ott az evangéliumot hirdesse. Tulajdonképpen ugyanez ismétlődik meg most az imént felolvasott történetben is, illetve ez fog majd megismétlődni később is sokféle bonyodalom során. Csak itt már más a cél, a cél sokkal nagyobb, sokkal magasztosabb, és az apostolnak erre a célra nézve isteni ígérete is van.

Az apostol újra ellátogat Jeruzsálembe, hogy eleget tegyen annak, amit Isten törvény ráró, majd utána Rómába akar menni. Az a végső cél tehát – ahogy egy helyen halljuk –, hogy pogányok és királyok előtt tegyen bizonyságot Jézus Krisztusról. Még egyszer elmegy tehát Jeruzsálembe, talán azért is, hogy elbúcsúzzon apostol-társaitól, talán azért is – mint az a Korinthusi levélből kiderül, - hogy elvigye a Kis-Ázsiában gyűjtött adományt a jeruzsálemi keresztyéneknek, hogy utána útra kelve Rómába menjen. Most azonban olyasmi történik, ami teljes mértékben keresztül fogja húzza az apostol számítását. Nemcsak ő érkezik Jeruzsálemben, hanem vele  - sőt már előtte - hírek is, majd érkeznek az apostol után olyanok is, akik már Kis-Ázsiában vádolták őt,  és most itt, Jeruzsálemben is ellene beszélnek ,és ez, hogy ellene vannak, nem pusztán azt jelenti, hogy vitatkoznak vele vagy vitatják azt, amit az apostol tanít, hanem egészen konkrétan ellenségei az apostolnak. Nemcsak a missziói munkában akarták őt megakadályozni, nemcsak arra törekedtek, hogy ellehetetlenítsék, hanem az életére törnek. Ebből bomlik ki, amit most olvasunk: az apostol megérkezve, elmegy az apostoli tanácsba, ott beszámol a missziói útjairól, az apostolok kötelezik őt arra, hogy a törvényes vallási rendnek tegyen eleget. Böjtölés után menjen el a templomba, mutassa be a megtisztulási áldozatot, - és majd ezután kerülhet sor a többi dologra.

Amikor Pál néhány társával megérkezik a templomba, már ott vannak azok, akik Kis-Ázsiából érkeztek, s felbőszítik ellene a tömeget, óriási ribillió tör ki, Pált már-már meglincselik, amikor a jeruzsálemi fellegvárból az ott tartózkodó ezredes leküld egy csapatot és kimenti az apostolt. Kimentik az őrjöngők karmai közül. Ez röviden az a történet, amit felolvastam. Azonban azt is el kell mondanom, hogy ezzel nem érne véget a hánnyatatások, sőt tovább nő az apostol elleni harag. Majd a következő részben olvasunk arról, hogy egyenest összeesküvést szőnek ellene. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy az apostolt védőőrizet alatt elszállítják Cézeriába, és onnatól kezdve hosszú évekig tartó raboskodás kezdődik, és végül Pál nem szabad emberként érkezik Rómába, hanem fogolyként, aki vád alatt van, így kerül Rómába, ahol halálra ítélik, és kivégzik. Egyszóval, a nagy cél, hogy királyok apostolává lehessen, ilyen különös és rettenetes fejlemények során valósul meg.

Néhány megjegyzést kell tennem, az igének hozzánk szóló üzenetéhez is. Először is, úgy, ahogy a múltkor hallottuk, el kell fogadnunk – és talán ezt a legnehezebb elfogadnunk –, hogy amikor eltervezünk valamit, és az a jó meggyőződés is ott van bennünk, hogy ezekre a tervekre maga Isten késztetett bennünket, nem mindig terveink szerint alakulnak a dolgok. Pedig nem magunktól találtunk ki valamit, nem hirtelen szöget ütött a fejünkbe valami, vagy belénk költözött valami különös felismerés, hanem Isten indított bennünket arra, hogy valamit tegyünk. Ilyenkor olyan természetes érzése a szívünknek az, hogy ehhez zöld lámpát is kapunk Istentől. Az indíttatáshoz Isten meg is teremti a lehetőséget. Ha van egy cél, Isten elkészíti hozzá az utat. Sőt, egészen határozottan azt is mondhatjuk, hogy ha utat tévesztünk, az is többnyire azért van, mert elveszítettük szemünk elől a célt. Van cél, van út. És mégis, az apostol élettörténetéből azt kell megtanulnunk nagy alázattal, sok lelki erőt mozgósítva, sok-sok imádságot elmondva, mások tanácsát is kérve, Isten igéje vezetését remélve, hogy nem mindig olyan egyértelmű ez. Isten nem mindig nyílegyenesen vezérel minket a kitűzött cél felé.

 Sőt, van, amikor úgy tűnik, hogy minden összeomlik, úgy tűnik, hogy Isten elveszi tőlünk azt a nagy célt, amiről úgy hisszük, hogy Ő csepegtetett a szívünkbe. Ilyenkor, kedves testvérek, nagyon sok hivő ember szívébe belopózik a kétség, ami aztán sok szálra bomlik és bénít. Csak pár szálat szeretnék ebből megmutatni. Az egyik ilyen szívrezdülés, hogy hátha talán nem is jól értettem azt, hogy mit akar tőlem az Isten. Ez aztán nagy, kemény, intellektuális küzdelmet hoz a hivő ember számára. Tényleg jól értettem? – És ebben a küzdelemben nem is biztos, hogy minden esetben segítséget kapunk lelki társainktól. Esetleg vitára bocsátjuk egy baráti körben vagy hivő társaságban, hogy szeretnék valamit, de úgy tűnik, Isten elvette tőlünk. Lelki társaink sokszor látszólag azt erősítik, hogy nemhogy Isten elvette volna, hanem eredetileg sem volt az a célom, délibábot kergetek. Nagy és mély szellemi küzdelem ez. De van itt még – ha szabad azt mondani – pszichológiai vagy még mélyebben: egzisztenciális küzdelem is, amikor a hivő ember szívében a kétség nem a cél értelmességét érinti, hanem őt magát kezdi ki. Netalán azért akadályoz Isten ennek vagy annak a célnak az elérésében, mert nem érem el azt a minőséget, hogy velem Ő jónak lássa ezt megvalósítani. Valami megromlott bennem és énvelem Isten ezt már nem akarja. Velem van a baj. A cél megvan, az út is megvolna, a cél értelme is egyértelmű és világos! Hát azért gördít Isten akadályt az útra, hogy én azt a célt ne érhessem el. Meg kell állni, talán bűnbánatot tartani, talán fölül kell vizsgálni az egész életemet  - és ez nagyon mély, belső, egzisztenciális dráma. Sok hívő összeomlott már ezen az érzésen, ezen a gondolaton, kedves testvérek. Olyan világos és ragyogó, hogy mit kell tenni, annyira vonzó, lenyűgöző a cél -  de érthetetlen, hogy miért nem jutunk oda hamar, egyenest és rögtön és mielőbb, az idő is sürget, az alkalom is kevés, és Isten ezt most nem engedi meg. Akkor velem van a baj. Valószínű, hogy Pál apostol is keresztül ment ezeken a gyötrelmeken, kereste az okokat, a magyarázatokat, de talán úgy, ahogy Kis-Ázsiában értette, tudniillik, Isten azzal, hogy egy ponton elzárta az utat előle, egy másik utat készített számára. Emlékszünk, körbe-körbe járt az apostol Kis-Ázsiában, nem jutott be egyik városba sem, és a Szentlélek nem engedte meg neki – tehát: sikertelen volt mindaz, amit tette. Ám ekkor álmában megjelent neki egy macedón ember, és azt mondta neki: Pál, gyere át Macedóniába, gyere át Európába, szükségünk van a segítségedre. Ekkor jutott el az evangélium először Európába.  Ám most még az apostol nem tudja, nem tudhatja, hogy mi az, ami miatt ez a szörnyű kavargás, a lincs-hangulat bekövetkezik, nem érti, hogy miért engedi Isten, hogy a Kis-Ázsiából utána jött ellenségek felbőszítsék a tömeget, azt sem érti, hogy miért sikerül ez nekik ilyen könnyen, s látszólag minden összeomlik, minden terv  megsemmisül.

A másik üzenete ennek a történetnek az, hogy vannak az életünkben teljesen magától értetődő és nyilvánvaló dolgok, és vannak olyan fordulatai az életünknek, amelyeket lehet, hogy mi sem értünk igazán. Hadd kapaszkodjak bele az igébe. Amikor megérkezik a mentőcsapat és kiragadják az apostolt a lincselő tömegből, és viszik fel az Antónia erődbe, akkor az apostol kiabálni kezd az ezredeshez, és azt mondja neki, vajon szabad-e nekem valamit szólanom tehozzád? Ő pedig visszakérdez: - Tudsz görögül? Micsoda kérdés, mondhatnánk. Hát ez olyan evidens. Az antik világban mindenki tudott görögül. Vagy mégsem? Meghökken ez az ember, és rögtön folytatja is a kérdezést: - Hát nem te vagy az az egyiptomi, aki néhány nappal ezelőtt fellázított és kivitt a pusztába 4000 terroristát? A római ezredes az erőd magasából nézve azt hitte, hogy ott lent a templomban támadt a tumultus, kavargás, kiabálás, zaj valami újabb lázadásnak a kezdete, és látta azt is, hogy valaki ott van a tömeg közepette, hát megpróbálta kiemelni. Nem azért, hogy megmentse –  hiszen kettős láncra verve viteti el. Azt hiszi, hogy az apostol egy közönséges terrorista, valami partizán, aki bejött a városba, embereket uszít, s magával akarja őket vinni hogy valamiféle szabadságharcot kezdjenek a rómaiak ellen. Ám abból, hogy az apostol ékes görögséggel megszólítja őt, mindjárt más válik nyilvánvalóvá. Nem kis tanulság van abban, hogy amit mi magától értetendőnek tartunk – tudniillik önmagunkról, a keresztyén egzisztenciánkról, meggyőződéseinkről, képességeinkről, egész életünkről – , azt nem biztos, hogy mások is tudják. De nem pusztán a névkártyák kicseréléséről van itt szó, vagy hogy bemutatkozunk egymásnak, és szépen, értelmesen elmondjuk, kik vagyunk. Itt válsághelyzet van, nagy krízis. És ennek a krízisnek a kellős közepén kell kiderülnie, hogy az apostol nem az, akinek őt gondolják.  Ő Cilicia tartomány Tarsus városából való, nem is akármilyen az a város, továbbá ő zsidó ember, nem egyiptomi, nem lázadást akar itt szítani, s egyébként tud görögül, tehát valószínű, hogy a művelt értelmiség körébe tartozik. Mondhatná is ennek az ezredesnek, hogy akkor most szépen vedd le rólam a láncokat, aztán adjál mellém katonai őrséget, és biztosíts számomra védelmet.

De az apostolnak teljes körűen el kell mondania, hogy ki ő. Ezért kéri az ezredest, hogy szólhasson a tömeghez. Majdnem úgy tűnik, mintha az apostol provokálná az ott levőket. Éppen csak megszabadul, talán mindjárt leoldják róla a láncokat is, már kiderült róla, hogy kicsoda ő, még az is kiderülhet, hogy római polgár, tehát abszolút védelmet élvez, mondhatná: hála Istennek, megúsztam ezt a lincselést, hála Istennek, kiszabadultam az őrjöngők kezéből, most aztán minél gyorsabban innen el kell menni. De ő teljes körű tisztázást akar. Ugyanis Pál számára nem az a tét, hogy újra meg újra elmondja személyes adatait, hogy kicsoda ő, honnan való, mi a mestersége, mi a foglalatossága, és hogy egyébként ártatlan. Neki Jézus Krisztusról kell bizonyságot tenni. Vagyis itt derül ki, hogy a keresztyén ember nem az, aki úgy általában az ember. A keresztyén ember mindig csak Krisztussal tudja önmagát identifikálni. Ha nem tudja Krisztust elmondani, nem tudja önmagát sem elmondani. Ahogyan a zsoltárban olvastuk, a csodálatos ujjongó vallomásban – de ugyanakkor szerény vallomásban –, mi az Isten keze alkotása vagyunk s nem a magunké. Divatosan szólva, pestiesen szólva: nem én csináltam meg magamat. Amikor valaki egyről kettőre jut, egy lépcsővel feljebb lép, valami sikert elér, nevet szerez, akkor azt szoktuk mondani: megcsinálta magát. Nem, nem én…- mondja a zsoltár. S amikor az apostol valóban el akarja mondani ezt, akkor el kell mondania, ki által, kinek a munkája, kinek a hatalma által az, aki ő. Ezért Jézus Krisztusról kell beszélnie. Nagy dráma ez, hiszen ezzel csak újabb bajt hoz a fejére – majd olvasni fogjuk a későbbiekben –, s akkor már egészen egyértelmű lesz, hogy a Jézus nevéért, a Krisztus nevéért kerül élet-halál veszedelembe. De nem tehet mást.

És voltaképpen mi sem tehetünk mást. Ha keresztyénként el akarjuk mondani, hogy kik vagyunk, el kell mondanunk Jézus Krisztust. Sok minden egyebet elmondhatunk – biztos, el is kell mondani –, a hagyományainkat, hogy honnan jöttünk, hogy mi a társadalmi beágyazottságunk, hogyan gondolkodunk, hogyan látjuk a világot, milyen normák és törvények kötnek bennünket, de az élő és feltámadott Jézus Krisztust – ha szabad így szólni – nem hagyhatjuk ki a történetből. Ha Őt kihagyjuk, mindent kihagytunk. Ha Őt kihagytuk, voltaképpen magunkat is kihagytuk a történetből.

 És végül, egy különös megjegyzést hallunk. Amikor leküldi az ezredes a csapatot, hogy kihozzák Pál apostolt a tömegből, ezt olvassuk: megpróbálta megtudni, hogy ki az, de ki ezt, ki azt kiabálta a tömegben, s mikor nem érthette a bizonyos valóságot a zajongás miatt, megparancsolta, hogy vigyék fel őt a várba. Bizonyos valóság. Tudjuk jól, hogy Lukács eredeti foglalkozása szerint orvos volt, nem filozófus. Itt pedig egy filozófiai kategóriát olvasunk, bizonyos valóság. Mi a valóság? Mi a bizonyos valóság? Mi az, amiben biztos lehetek, hogy az a valóság? Mi a bizonyos valóság? Ki ezt kiáltott, ki azt kiáltott. Én bizonyos vagyok,  hogy azóta is tele van a világ lármával, és ki ezt kiált, ki azt kiált. Azóta is kiabálnak rólunk, keresztyénekről, az evangéliumról, a keresztyénségről mindent: ezt is, azt is. De abból nem derül ki a bizonyos valóság. A bizonyos valóság csak akkor tárul föl, hogyha Isten Szentlelke által Isten teljes valósága megmutatkozhat az emberek számára. Mi a bizonyos valóság? Emlékszünk, voltaképpen ezt kérdezte Pilátus is Jézustól, mintegy odavetette neki: mi az igazság, – másképp fordítva – mi a valóság? Mi az, ami valóban, megkérdőjelezhetetlenül, a maga tényszerűségében, a maga teljes körűségében itt van, megnyílott és föltárult. Nyilvánvaló, hogy az a római katona nem filozófiai gondolatokba merül, amikor szeretette volna kideríteni az apostol identitását és egyáltalán, hogy mi történt, mégis jellemző, hogy Lukács evangélista így fogalmazza meg: nem érthette, hogy mi a bizonyos valóság. Mi sem fogjuk megérteni, ha csak arra figyelünk, hogy innen mit kiabálnak, meg onnan mit kiabálnak. Mi sem fogjuk megérteni, hogyha a keresztyénséget kétezer év óta körülvevő nagy zajra, lármára fülelünk, mit mondanak az okosok, mit mondanak az egyszerűek, mit mondanak a hatalmasok, mit mondanak a hatalomtól megfosztottak. Mit mondanak a feketék, mit mondanak a fehérek. Mit mond a nyugati civilizáció, és mit mond a keleti. Mit mond a politika, és mit mond az, akit nem érdekel a politika. Mit mondanak a művészek, és mit mondanak a botfülűek és a mindenhez érzéketlenek. Nem azt akarom mondani, hogy erre egyáltalán nem kell odafigyelni, hiszen ha akarjuk, ha nem, úgyis hallani fogjuk. De azt állítom és mondom, hogy ebből a bizonyos valóság nem tárul föl. Az csak akkor tárul föl, ha mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy Isten hatalma, Szentlelke és kegyelme van itt.

Röviden összefoglalva hát, ami oly nyilvánvaló számunkra, nem biztos, hogy nyilvánvaló a másik számára. Mindig el kell mondanunk önmagunkat, de ha önmagunkat elmondjuk, el kell mondanunk Jézus Krisztust. És talán ez segít bennünket annak a nagy drámának a földolgozásában, átélésében, jófajta megélésében, és ebben a drámában a helyes döntésben, amit újra meg újra fel kell vetünk: vajon akarja-e Isten hogy azt tegyem, amire elköteleztem magamat, vajon engem akar-e Isten, hogy én tegyem azt, amit célul adott? Én hiszem, hogy akarja, hiszem, hogy utat is ad hozzá, s hogy ez az út nem mindig egyenes, hogy a célhoz nem mindig jutunk el s rögtön,  - igen, hiszen ezt, és ez az Ő titka. Isten alázatra, igazsága, bölcsességre, szeretetének mélyebb megtapasztalásra akar bennünket elvezetni ez által. Kálvin így mondja: amíg e földön élünk, addig tanulók vagyunk az anyaszentegyházban. Sok keserűséggel, fájdalommal, próbatétellel, olykor kudarccal, de mindig nagy-nagy alázattal és mindig több örömmel kell tanulnunk Istennek útjait. Pál apostol is tanítvány volt az anyaszentegyházban, tanulhatjuk tőle az alázatot, a hűséget, a helytállást, a bátorságot, hogy minden körülmények között Istennek akart tetszeni, neki akart engedelmeskedni, Isten szent céljának akart megfelelni.

Ámen