Bicskei presbiteri konferencia

Érdekes, mi több, provokatív címet választott a Presbiteri Szövetség az idei konferenciájául: Isten irracionális kegyelme. Azért érdekes és provokatív ez a cím, mert voltaképpen egy bibliai igének a tömör visszafordítása: Isten kegyelme minden emberi értelmet felül halad (Filippi levél 4,7). Igen, számunkra a kegyelem munkája sokszor irracionális, ámbár én jobban szeretem azt mondani: szürracionális, mert a kegyelem eleve meghaladja rációt, az emberi megfontolást, és mindazt, amit okosságnak, bölcsességnek tartunk.

A mai ige egészen nagycsütörtök éjszakájához vezet előre bennünket. Az a pillanat van előttünk, amikor Péternek le kell tenni a kardot, mert Jézus lefogja a kezét, – igen, ez is irracionális, hiszen Péter alaposan végiggondolta, hogyan lesz az, amikor elérkezik a döntő pillanat, volt rá jól megszerkesztett forgatókönyve; ez egyértelműen kiderül Lukács evangéliumából. A Gecsemáné kertbe készülődve Péter megmutatta Jézusnak, hogy van náluk két kard (Lukács 22,38-39). Tehát Péter készült. Készülni pedig azt jelenti, hogy logikusan végiggondolni a dolgokat. De le kell tenni a kardot. Mert, mint mondja Jézus, neki ki kell innia azt a poharat, amit az Atya neki adott kiinni. Aztán ennek a pohárnak a kiivása is, Jézus számára – ahogy imádkozik, vért verejtékezik és tusakodik – szürracionális.   Jézus korának minden bölcse egyetértett abban, hogy nincs nagyobb dolog annál, ha valaki életét adja a barátaiért (Jn 15,13). Hadd utaljak csak egy a bölcsek közül, Senecára. De az a pohár, amit Jézusnak ki kell innia, keserű pohár, mert azt a poharat nemcsak barátért kell kiinnia, hanem ellenségért is, sőt. Igen, a barátért odaadom az életemet, a testvéremért kész vagyok meghalni, de az ellenségért? Ezért mondja János apostol a levelében, hogy mikor mi még bűneinkben voltunk, mikor mi még ellenségei voltunk Istennek, mikor mi még haragudtunk Istenre, elbocsátotta testben az Ő Egyszülött Fiát, és megáldozta a bűnök áldozatát, így békélt meg velünk Istenünk (1János 4). Ez is irracionális. 

Mindezekből a felolvasott igéhez igazodva csak egyet szeretnék kiemelni. Amikor Jézust megfogták, megkötözték és elvitték Annáshoz, Kajafás főpap apósához, János evangélista megjegyzi, hogy ez volt az a Kajafás, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg, mintsem elvesszen a nép (Jn 11).  Ez akkor történt, amikor Lázár feltámasztásának híre ment, és a főtanács válságtanácskozást tartott, mert teljes zavarban voltak. Mit csináljunk, kérdezgették egymást, mert ez az ember (ti. Jézus) sok csodát tesz, és ha így hagyjuk a dolgot, mindenki hinni fog benne, aztán idejönnek a rómaiak, elveszik tőlünk mind e helyet (a rangot) és a népet is. Ekkor Kajafás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: ti nem tudtok semmit, meg sem gondoljátok, jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és ne az egész nép vesszen el (Jn 11,50). Ehhez hozzáteszi az evangélista: ezt pedig nem magától mondotta, hanem azért, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, tehát jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért, és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Lám, Isten kegyelme minden értelmet felülhalad. Előttünk áll egy vezető, akinek, ahogy a mózesi törvény előírja, be kell majd mutatnia a nagy áldozatot, és ez a főpap most ott ül a Nagytanácsban, és az ő szava jut érvényre a krízis-órán. A nagytanács dönt sok mindenről, például az adókról, ők tárgyalnak a rómaiakkal, ők intézik a közügyeket, és járják a kötéltáncot, mert rajtuk van a római iga, ám ők szabadok is akarnak lenni. Isten tiszta vallását akarják követni a pogány világban, és évszázadok óta lavírozgatnak ezért. Erre jön Jézus, aki csodákat tesz, jeleket művel, halottat támaszt fel, és roppant tömeg hömpölyög körülötte. A zsidók mindig híres rebellisek voltak, sok szabadságharcot vívtak. Mi lesz itt? És a nép megtartására hívatott felelős testület kétségbe van esve. Ez bizony vezetési válság. Mit csináljanak? Ha úgy hagyják ezt a dolgot, ribillió lesz, eljönnek a rómaiak, elkergetik őket, oda a pozíció, oda a szabadság.  Ekkor mondja Kajafá  ezt az egyszerű politikai okosságot, mert ez politikai okosság volt. Hát nem jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy az egész nép elvesszen!? Emberi értelem, emberi megfontolás. És amióta világ a világ, azok, akik embereket kormányoznak, népeket irányítanak, békéről és háborúról döntenek, adókat vetnek ki, és próbálják az emberiség ide-oda rángatózó hajóját úgy, ahogy egyenesben tartani, a nagy ütközéseket és katasztrófákat elhárítani, nos, ők mindig is hoztak, és fognak is hozni ilyen döntéseket: jobb, ha egy ember vész el... Jobb, ha egy embert teszünk félre, jobb, ha egy valakit, egy izgágát, egy kiszámíthatatlant, egy nonkonformistát lepöckölünk a palánkról. Így ad tanácsot az emberi értelem. 

Ám János hozzátoldja, hogy Kajafás nem magától szólt, hanem próféciát mondott. Hogyan hát? Mégis, itt kapcsolódik össze az, amit Pál apostol mond a buzdításában: Isten békessége, Isten megszentelő kegyelme, Isten visszafogadó szeretete, amely minden emberi értelmet felülhalad, az fog bennünket megőrizni. A régiek ezt úgy fogalmazták: confusione hominum et providentia Dei regitur. Isten gondviselése az emberi zűrzavar által (vagy éppen az emberi zűrzavar ellenére, vagy az emberi zűrzavar kellős közepette) kormányozza ezt a világot. Egy rettenetes és titkos ponton összeér az emberi megfontolás és az isteni üdvterv. És amire azt mondanánk, hogy Kajafás egyszerű reál-politikai megoldást javasolt, az az Isten világában csak egyetlen eleme annak, hogy Krisztus kiigya a pohárt.

Aztán azt mondja János, hogy nemcsak a népért halt meg Jézus, hanem azért is, hogy egybegyűjtessék Istennek minden szétszéledt gyermeke (Jn 11,52). És itt érezzük meg, mit jelent Pál szava: meghalad, felülhalad. Mert, ha csak annyiról lenne szó, hogy Jézus meghal a népért, ti., amit Kajafás gondolt népnek, akkor azt kell mondanunk, hogy Jézus a véletlenek tragikus összjátéka folytán feláldozta magát népéért, a Kajafás népért, az Annás népéért, a Simon Péter népéért. De mit mond János? Nemcsak a népért, hanem Istennek minden elszéledt gyermekéért is! Azokért a rómaiakért is, akik egyébként odamentek volna rendet csinálni. Azokért a görögökért is, akik alávaló barbároknak tartották a zsidókat. Azokért az egyiptomiakért is, akik ezernyi istenséget imádtak. Meg ezekért a magyarokért is, akik most itt vagyunk – Istennek minden elszéledt gyermekéért. János a passió-történet elején megismétli hogy ez a Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, hogy egy ember vesszen el a népért (Jn 18,14). 

Remélem, senkiben nem keltem azt az érzetet, hogy megváltoztatom az Isten igéjét, de mégis így kell mondanunk: Kajafás alternatívát mérlegel: mi a jobb, ha engedünk a kiszámíthatatlan fejleményeknek, vagy ha gyorsan lépünk, és elejét vesszük mindennek? És azt javasolja, jobb gyorsan cselekedni. Jobb, ha egy ember vész el a népért. Mi pedig ezt mint evangéliumot hirdetjük. Az evangélium pedig nem jobb hír, hanem jó hír. Nem jobb, hanem jó, hogy ez az egy meghalt a népért. Mert ember emberért nem végezhette volna el a bűnért való áldozatot. Mert teremtmény nem békíthetett volna meg bennünket Istennel, ezt csak a mennyei közbenjáró, az Úr Jézus Krisztus végezhette el. Kajafás azt mondja: jobb. Mi azt mondjuk: jó! De ez a politikai jobb valójában a rosszabb. Ezért mi nem jobb hírt hirdetünk, hanem jó hírt hirdetünk. Jézus Krisztus érettünk is kiitta a poharat. Hogy ne vesszünk el, hanem megmaradjunk. Kajafás, úgymond, csak mellékszereplő, egy emberi megfontolás megszólaltatója, de ezen keresztül is milyen tisztán belelátunk abba, hogy Isten békessége minden emberi értelmet felülhalad. Felülhaladja a Kajafásét is, az Annásét is, a Péterét is, a Júdásét is, a Pilátusét is. És hadd hirdessem a jó hírt: felülhaladja a miénket is. Ám aki ezt a kegyelmet magához öleli, azt ez a kegyelem fölemeli. Aki ezt a kegyelmet befogadja, azt ez a kegyelem megtartja. Aki elfogadja, hogy Krisztus önkéntes áldozata és dicsőséges feltámadása nyitotta meg az egyetlen utat Isten örök szeretetéhez, az áldás gyanánt el is indulhat ezen az úton. Minden értelmünket, bölcsességünket, belátásunkat meghaladja az Isten megmentő szeretete. Hát ne az eszünkbe, ne a bölcsességünkbe, ne az okosságunkba, hanem Isten szabadító kegyelmébe kapaszkodjunk, hogy megmaradjunk, és általunk is sokak megtartassanak. Ámen