Igazsághirdető harangok

Nemcsak a bicskeieknek és az idelátogató vendégeknek, hanem nekem személy szerint is harangozós napom van. Az történt ugyanis odahaza, hogy a holnapi óraátállításra tekintettel az egyházfink már ma reggel átprogramozta a digitális harang-vezénylést. Délben fel sem tűnt, hogy nem szól a harang, de egy órakor, amikor már kezdtem készülődni Bicskére, és éppen vettem ki a szekrényből a palástomat, készítettem a Bibliámat, megszólalt a harang. Miután egy órakor nem szoktunk harangozni, ez a hirtelen harangszó előbb meghökkentet, mi több megriasztott. Miért szólal meg a harang? Mi történt? Aztán rájöttem, hogy a harangozás idejét programozták át, és ez egy esetben, legalábbis Budahegyvidéken, egy órával később ünnepeltük a nándorfehérvári győzelmet. De kérdem, ha időn kívül, vagyis nem a maga idejében szólal meg a harang, felkapjuk-e a fejünket, miért szól a harang, mi történt? Nem tudom, mi a harangozási rend Bicskén, de nyilván, ha nem akkor szólal meg a harang, amikor megszoktuk, hogy jelezze a delet, az estét, az istentiszteleti gyülekezőt, vagy jelezze, hogy a temetőbe kísérnek ki valakit, nyilván csodálkozunk. Ha tehát majd istentisztelet után megszólal majd itt, a toronyban az új harang, ezen az egyszeri alkalmon, kívánom, a tiszta, megcsendülő hang járja át a szívünket is, és tegyük fel a kérdést: miért szól a harang.

Az a két vers, amit Jézus passiójából felolvastam most, egy ilyen, nem megszokott időben megszólaló harang. Meg kell rá rezdülnünk, épp úgy, ahogy elér minket harang szava, a hanghullám, és szinte az egész fizikumunk rezonál rá. Így kell most a szívünknek is, lelkünknek is az itt felolvasott igére rezonálni. Miért mondom, hogy időn kívüli? Mert ez itt nem megszokott időben lefolytatott beszélgetés az igazságról. Az igazságról a filozófusok szoktak kerekasztalnál disputát folytatni. Olykor, ha sokáig fennmarad az ember, a televízióban lehet látni efféle éjszakai műsorokat. Néhány okos ember ül egy asztal körül, és mondják, mondják, mi meg már elálmosodunk, – de ez a filozófusok dolga: beszélgessenek csak az igazságról. Olykor még a teológusok is disputát tartanak az igazságról, ahogy tartottak sokat a 16. században is. De bizony elcsodálkoznék, ha meghirdetné valaki, hogy holnap, Bicske főterén Kálvin János, Luther Márton, Dévai Bíró Mátyás és Méliusz Juhász Péter disputát tartanak az igazságról. Hány bicskei menne el erre az alkalomra? Vitatkoznak az igazságról olykor a politikusok is. Figyeljünk rá oda! Ma, ha egy politikus megszólal, már a szavával együtt jön a fülünkbe a viasz-dugó, mert nem akarjuk őket meghallgatni, unjuk a vitáikat, holott ők hozzák a törvényeket, ők döntenek az ország sorsáról. Olykor az igazságról is vitatkozniuk kell. De úgy vagyunk mindezzel, hogy ennek is megvan a helye. Mi talán utoljára az gimnazista korunkban vitatkoztunk igazságról. Amikor imponálni akartunk a lányoknak, hogy mi még erről is tudunk vitatkozni. 

Nem ilyen beszélgetés az, amely Jézus és Pilátus között zajlik. Itt nem két filozófus diskurál egymással. Nem is két teológus beszélget egymással. Nem is nohány kamasz. És a legkevésbé két politikus. Pedig úgy tűnik, hogy így indul a történet. Jézus ellen az a vád, hogy királlyá akarja magát tenni, mi több, már királlyá tette magát. Hatalmi igényei vannak. János evangélista leírja, hogy a Nagytanácsban halálos rémülettel beszéltek arról, hogy Jézus után megy a nép. És abból felfordulás lesz. Ekkor felállt a főpap, és azt mondja: nem tudtok ti semmit. Nem vagytok ti képesek semmire. Majd idejönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a hatalmat. Jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép vesszen el. Tehát már ott eldöntötték a dolgot, ez viszik most Pilátus elé, aki megkezdi a kihallgatást. Kérdi Jézustól: akkor király vagy te csakugyan? Igen, Jézus beszél országról, beszél hatalomról, – ám a szavából az tetszik ki, hogy vannak ugyan nagyok, a legnagyobb mégis a Teremtő. Vannak ugyan hatalmasok, akikre Isten a gondviselés munkáját bízta, mégis csak van Mindenható. Az én országom nem ebből a világból való – mondja Jézus. Király vagy hát? Miféle királyság ez? És ekkor csendül meg ez a harang, mert azt mondja Krisztus Pilátus előtt állva: én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, és mindazok, akik az igazságból valók, hallgatnak az én szómra. Pilátus visszakérdez: mi hát akkor az igazság?  

A bicskei harang emlékeztessen benneteket arra, hogy ennek a templomnak a szószékén mindig az igazság beszédének kell hangoznia. Azért hív ide a harang. A bicskei harang tornya emlékeztessen, és ha kell, akkor ébresszen és riasszon fel arra a kérdése, hogy miközben berendeztük az életünket, elrendeztük a dolgainkat, és úgy tűnik, hogy minden jól van és rendben van, hallgatunk-: arra a bizonyságtételre, amit Jézus Krisztus az igazságról mond? A reformáció 500. évfordulóján sokat kérdezzük, mi történt akkor, a 16. században? Mi volt az az ég-föld megmozdulása? Mi volt az az egész Európát átható nagy megmozdulás, ami mindent megváltoztatott? Erre ma nehéz röviden is meg hosszan is felelni. Azért nehéz, mert a 16. sz. embere – bármilyen csodálatos és hihetetlen –  még hitt az igazságban. A 21. sz. embere már nem hisz az igazságban. Mindenki csak a maga igazában hisz, – de az egészen más. A mai ember nem az igazságot keresi – mi az igazság? –, ami alá oda lehet állni, ami meghatározza az életemet, a sorsomat, a döntésemet, a világszemléletemet. Ma inkább ki-ki a maga igazáért fut. Mutogathatunk messzire is, de ez teljesen magyar jellegzetesség. Mi jussoló nép vagyunk. A magyar ember nem hagyja az igazát. Dűljön ég és föld, romoljon minden, menjen szét a világ, vesszen oda testvériség, barátság, kapcsolat, élet – a jussomat, az igazamat, az igazságocskámat, azt nem hagyom. A 16. sz. szinte felfoghatatlan mozzanata az volt, hogy egyként ki-ki nem a maga igazát kereste – bár nem értettek egyet egymással, és nagy és heves vitákat folytattak, de ez igazságot keresték. És az volt az a döntő mozzanat, amit a reformátorok felismertek, amit már Pál apostol olyan szépen leír a Római levélben: magamtól nincsen igazságom. Nincs, ami engem igaz emberré tenne.  Nincsen semmi, amivel Isten elé oda tudnék állni, és jussolni tudnék Tőle magamnak valamit. Ma úgy vagyunk, ilyenné tettük önmagunk világát, hogy amit kigondolunk magunknak, arról azt tartjuk: jár nekünk. Az egyik legjellemzőbb reklámszöveg ez: megérdemlem. Jár nekem. A 16. sz. nagy felismerése az ige alapján az volt, hogy nem jár. Nincs mivel odaállni Isten elé, hiába építgeti az ember a maga kis életét a maga kis igazságocskáiból, hiába próbál lajtorját támasztani a Holdnak. Hiába próbál felkapaszkodni az Egek Urához, ha Ő nem hajol alá, ha Ő nem érkezik hozzánk, ha Ő nem szólít meg bennünket, ha nem kondítja bele az életünkbe az igazság szavát, akkor mi csak osztunk-szorzunk egymás között, véges és elfogyó életünkben. 

Mi az igazság? –  kérdezi Pilátus. Sokszor ezt úgy értelmezik, hogy ez egy cinikus, nyegle visszavetés Pilátus részéről, arra, amit Jézus mond: "mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról." Erre a római helytartó, a hatalom embere, aki szeretne ettől az ügytől szabadulni, megvonja a vállát, és cinikusan azt mondja: mi az igazság? De nem hinném, hogy ennyi lenne ez, hiszen Pilátust megérintette Jézus szava. Később kimegy, és azt mondja a vádolóknak: nem találok benne semmi bűnt. Elengedem. Ez az ember ártatlan. Jézus szava megérintette, megrezdült rá. Oh, ha lenne folytatása ennek. Oh, ha lenne a mi életünkben folytatása annak, amikor megrendülünk az isteni szótól. Oh, ha belecsendülne a fülünkbe a harang szava éppen akkor, amikor nem várjuk azt, csak tesszük a dolgunkat. Én készítem a palástomat, rakom el a Bibliát, veszem elő a táskát, kötöm a nyakkendőmet, csinálom a magam dolgát, – és akkor felcsendül a harang. Csinálod a magad dolgát, rendezed a magad igazát, építgeted a magad kis világát. Kívánnám, hogy belecsendüljön valami, amitől felhőköl az ember, ami kizökkenti, szószerint kicsendíti a maga megszokott világából. Ez a haragszó: Jézus Krisztus bizonyságtétele az igazságról. Ez a bizonyságtétel pedig nem más, mint amikor magára mutat a tanítványi közösségben, és azt mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet. Vagy: ha valaki hisz énbennem. Aki hallja szómat, követ engem. Ha valaki hisz őbenne, az megtalálta az utat. Ha valaki hisz őbenne, az tudja, hogy van az élet. Ha valaki hisz őbenne, az tudja, hogy micsoda az igazság. Ha lehet a harangoknak nevet adni, legyen ennek az újraöntött bicskei a harangnak a neve: igazság-harang. Zendítse bele a bicskeiek szívébe, hogy ennek a templomnak a tornyában azért szól ez a harang, hogy itt, az Isten házában az igazság beszéde, a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel szóljon, amely meghív bennünket az igazi életre, Isten-gyermekségre, az Isten előtt való megállásra. Hirdesse ez a harang mindig Isten végéremehetetlen szeretetét, ahogyan belépett a mi világunkba és Jézus Krisztusban igazságot ajándékozott, tisztává, szentté, ártatlanná nyilvánított bennünket, és ezzel feltárta önnön valóságát, –  mert erről beszél itt Jézus, az igaz valóságról. Arról, ami van, és ami örökre meg fog maradni. Jézus Krisztus minket is szólít: én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.  Hallják hát újra a bicskeiek a harang hívó szavát, hallják újra az igehirdetésben Jézus Krisztus igazságát, hallják Őt magát, a testté lett Igét, és legyenek követői, engedelmes tanítványai, feltámadásnak, örök boldogság, örökéletnek boldog várományosai.
Ámen