Békességszerzők

„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Máté 5,9

Ehhez a boldogmondáshoz, vélhetnénk, nem kell túl sok bevezetőt mondani. Mi, reformátusok így köszönünk egymásnak: áldás, békesség! Ha pedig valaki így köszön: békesség Istentől! - mindjárt tudjuk, hogy Erdélyből jött. Békességet, áldást kérni Istentől, ez úgy tűnik, magától értetődő. Még inkább, mostanában, amikor háborúk hírével ébredünk és fekszünk. Egy évvel ezelőtt még azt hittük, hogy bár közel jött hozzánk egy háború, de majd előbb-utóbb vége lesz. Most pedig itt van egy másik háború is, és nem tudjuk, mikor kezdődik a harmadik. A bulvárlapok már világháborúval rémisztgetnek, vagyis azzal hogy a világ különböző tájain zajló fegyveres konfliktusok valamilyen politikai megfontolásból összekapcsolódnak, egymás függvényévé lesznek. Látjuk hát, hogy Jézus nem olcsó közhelyeket mond, amikor a Hegyi Beszéd kezdetén mindjárt meghív az ő követésére, és boldognak nevezi a szegényeket, a szelídeket, az irgalmasokat, a sírókat, az igazságot éhezőket, a tiszta szívűeket. Ezek nem romantikus, vigasztalgató mondatok, hanem sajátos és mély tapasztalatokat mondanak ki, és ezeken a tapasztalatokon keresztül vezetnek el Isten nagy igazságaihoz. Hadd osszak meg most én is egy  sajátos tapasztalatot. Így mondom: az igehirdetés után mindig szoktam imádkozni békességért is, és azokért a hatalmasokért, akik fegyverbe öltöztethetik a fiainkat, az unokáinkat, elküldhetik őket a csatatérre, míg ők valahol kellemes hotelekben különböző konferenciákon megtárgyalgatják a sorsunkat. Isten fordítsa a szívüket jóra, szüntesse a fegyverek zaját! Egyszer aztán valaki kemény szóval megkérdezte tőlem, hogy miért nem nevesítettem azt a két országot, Oroszországot és Ukrajnát, amikor békéért imádkoztam? Miért imádkozom „csak úgy általában”? Én akkor azt feleltem neki: azért, mert nem tudom fölsorolni, hogy hány országban van háború. Sőt, ebben a kérdésben rendkívül furcsa, különös a gondolkodásunk, vagy inkább így mondom: egyáltalán nem különös. Talán a filozófus Nietzschével szólva: emberi, túlságosan is emberi a gondolkodásunk. Ha messze van tőlünk a háború, nem gondolunk vele, nincs gondunk rá, s még az általános jó érzésünk, a félelmeink és az aggodalmaink sem késztetnek rá, hogy imádságba foglaljunk egy-egy távoli vidéket. Igen, mi, magyarok 1956-ban megtanultuk, mit jelent az, hogy tankok támadnak a polgári lakosságra. De utána, a hidegháború idején, megszoktuk, hogy nem fegyverekkel vívtak harcot, hanem diplomáciával, kémkedéssel, gazdasági versennyel, ideológiákkal - észre sem vettük a bajt. Holott, egy kimutatás szerint, 1946 és 1989 között 270 háború volt a földkerekségen. Mi itt Európában kényelmesen hidegháborúról beszéltünk, ha beszéltünk egyáltalán háborúról, miközben a világ más tájain valóságos háborúk dúltak, szám szerint 270. Nem tudom most mindet felsorolni. De elmondom, hogy éppen ma hol van háború. Csak az országot említem, és mondom az áldozatok számát, és ha ki-ki elvisz ebből egyet, hogy ne csak amiatt imádkozzon, ami itt a szomszéd országban dúl, hanem egy-egy távoli országért is, akkor már nem volt hiábavaló a prédikálásom.

A kimutatások szerint 2023-ban szeptember végéig a Mianmarban, vagyis a régi Burmában zajló háborúnak 12 ezer áldozata volt. A Magreb országokban (hét észak-afrikai országban) dúló harcoknak  12 ezer áldozata. A mexikói drogháborúknak 6 ezer áldozata. Az ukrán-orosz háború áldozatai számát 25 és 95 ezer közé teszik 2023 szeptember végéig. Az eritreai polgárháborúnak 3000 áldozata, a szudáni háborúknak 12 ezer áldozata, a kolumbiai konfliktusoknak kétezer áldozata, az afgán háborúnak ezer áldozata, a szomáliai civilháborúnak  8600 áldozata, a Kongó-Uganda-Ruanda konfliktusnak 6000 áldozata. A nigériai polgárháborúban nyolcezren haltak meg. A szíriai polgárháborúban legutóbb hatezer áldozat halt meg, a jemeni polgárháborúban háromezer áldozat, a haiti bandaháborúban 1800 áldozat. És az Izrael-palesztin konfliktusnak, tegnapi adatok szerint, már 15 ezer áldozata van. Számos kisebb konfliktust is számon tartanak, ahol az áldozatok száma nem éri el az ezret: Iránban, Jamaicában, Pakisztánban, Indiában, Pápua Új-Guineában, Törökországban, Hegyi Karabakban. Imádkoznunk kell a békéért, igen, imádkozzunk kell a békéért! Mindenütt, világszerte.

Ez az első dimenziója, az első elkötelező értelme Jézus szavának: boldogok, akik békességre igyekszenek (vagy az új fordítás szerint: a békességszerzők): imádkozni ezekért a népekért, nevesítve őket, és úgy is, hogy szinte csak elsóhajtjuk békevágyunkat, Pál apostol szavával: együtt nyögünk a teremtett világegyetemmel (Róma 8,22), mert fölsorolni sem tudjuk, számba venni sem tudjuk, annyi a baj. Mikor összejön a család, és kezdjük sorolni a felmenőket és a rokonokat, gyakran már a tizedik rokonunknál elakadunk, az ükszüleink nevére pedig nem is emlékszünk. Hogyan tudnánk hát a világban jelenleg zajló 36 fegyveres konfliktust országonként, törzsekként, fegyveres csoportokként, polgárháborúra oszlott pártokként felsorolni! Boldogok, akik békességre igyekeznek, akik imádkoznak a békéért - „csak úgy általában” - mert ők Isten fiainak neveztetnek.

Amikor Jézus a tanítványaitól búcsúzott, ezt mondja a tanítványainak: békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom nektek, amint a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne féljen (János 14,36). Ezt sokszor ellegyintjük, kedves testvérek. S nem csak akkor, amikor tanulmányozzuk a békességszerzés nehezen magyarázható szavát.  A görög történész, Plutarkhosz így magyarázza, az eiréné poiein igét: békességet csinálni. Angolul mindenki ismeri a szót, peace maker: békesség csináló. A 19. századi Amerikában a seriffeknek nagy, hosszú csövű, hatlövetű pisztolyt hordtak, ezt nevezték békességcsinálónak, mert a sheriff bement a kocsmába, ahol dulakodtak az atyafiak, durrantott egyet a pisztolyával, és aztán csend lett. De Plutarkhosz egy történelmi krízis-helyzetet ismertetve magyarázza a szót. A görög városállamok viszályát bemutatva ezt mondja: a fiatalok folyton háborút akartak, az idősek ellenben békére igyekeztek. Az idősek tehát, úgymond békességszerzők. Ha ez úgy lett volna és úgy lenne most is, ahogy a görög történész mondja, akkor egy gerontokratikus törvénnyel meg is lehetne oldani a világbékét: ötven éves kora alatt nem szabad senkit döntéshozó helyzetbe engedni, mert a fiatalok mindig háborút akarnak, kakaskodnak, harciaskodnak, hadsereget szerveznek, harcba vonulnak, győzelemre áhítoznak, dicsvágy hajtja őket, ellenben az öregek már tapasztaltak, ők békességet szeretnének. Dulce bellum inexpertis  - csak a tapasztalatlanoknak édes a háború, mondta a régiek nyomán Erasmus. S mégis, hány öregember van a világban, idős és sokat tapasztalt, aki aláírja a hadüzenetet? Hány idős ember van, aki aláírja a fegyvergyártási szerződést? Hány idős ember van, akinek már jól megérlelt szavai vannak, és jó a beszélőkéje is,  és Jeremiás prófétát idézve:  sebző nyíl a nyelvük, álnokságot beszélne; szájukkal ugyan békességet szólnak barátaikhoz, de szívükben tőrt vetnek? (Jeremiás 9,8) Nem fiatalkori vagy időskori kérdés ez.

Amikor tehát Jézus azt mondja, hogy: békességet hagyok nektek, az én békességemet, és nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja! -  akkor erre a prófétai szóra utal vissza. Igen, mi is sokszor mondjuk, hogy békesség, csak legyen békesség, s mennyit imádkozunk, esdeklünk békéért, s óh, mi reformátusok, ha találkozunk egymással nyomban mondjuk: áldás, békesség! Sétálok a Böszörményi úton, jön szemben egy római katolikus atyafi, ő is úgy érzi, hogy így kell köszönnie: békesség! Mikor visszaköszönök neki, hogy:  dicsértessék, mosolyog, lám, a püspök tudja az ő köszöntésüket!  Pedig! A szánk békességet szól és közben tőrt hányunk. Békeszóval ölelgetjük barátainkat, és közben csapdába ejtjük őket. Békekonferenciákat szervezünk, béketüntetéseket tartunk, csak ki ne derüljön, hogy valójában háborús uszítások. A szavainkat leleplezik a döntéseink. Értjük hát Jézus szavát, amikor azt mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom nektek, amint a világ adja! Így fordítom: nem úgy adom nektek, ahogy ti adjátok egymásnak! Mert mi is a világ vagyunk. Ameddig Isten Szentlelke ki nem ragad bennünket e világ viszonyai és megfontolásai közül, amíg Isten Szentlelke nem ad nekünk egy újfajta szemléletmódot, logikát, addig nem változik meg az elménk. A Léleknek ezt a változtató munkáját nevezik a régiek metanoiának, az elme megfordulásának, teljes irányváltásának, megtérésnek, újjászületésnek, új embernek. Enélkül a jézusi szó - nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja - , azt jelenti, hogy nem úgy adom, ahogy ti szoktátok egymásnak adni.

Más mélysége is van Jézus szavainak.  Virágvasárnapi bevonuláskor így siratja Jézus a szent várost:  „Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik neked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől.” (Lukács 19,42) Sóhajtásába Jézus bevonja az időt is. Az előbb, a tanítványoknak szólva, a módról beszélt, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Itt pedig az időről beszél. A békességszerzésnek, a békességre való igyekezetnek, a megbékítés nagy szent akaratának, a békefeltételek kimunkálásának, a közbenjárásnak és az engesztelésnek mindenkor ideje van. Itt nincs stratégia és taktika, ahogy a régiek szokták mondani, hogy a stratégiánk a béke, de most, taktikai okokból háborúzunk. Béke: itt és most. Ezt mondja Jézus Virágvasárnapkor: ha csak most megismerted volna azt, ami neked a te békességedre való! Vagyis nem mondhatjuk, hogy szép, szép, amit Jézus mond, igen, hogyne, boldogok a békességre igyekvők, boldogok a békességszerzők, ők Isten fiainak neveztetnek - de most még mielőtt belefognák a békébe, néhány kisebb dolgot el kell rendeznem. Nekem előbb győztesen kell kikerülnöm egy családi viszályból! Amúgy, valóban, én nagyon-nagyon szeretem a békét. Felette igyekszem is a békére. Én csak a béke dimenziójában tudom elgondolni az emberi életet. De előbb meg kellene nyerni egy háborút. Amikor Magyarország akarva-akaratlanul belesodródott a II. világháborúba, az akkori magyar politikai elitnek, s talán az egész országnak is, az volt az az indíttatása, hogy azért kell nekünk részt vennünk a háborúban, hogy majd a béketárgyalásokon kedvezőbb feltételekkel ülhessünk asztalhoz. Aztán a párizsi béketárgyalásokon nem ültünk asztalhoz kedvezőbb feltételekkel. Harminc évig nyögtük a hadihadisarcot és az ország úgy maradt, amivé tették az I. világháború után. Ennyit ért az indoklás, hogy egyszer majd lesznek béketárgyalások, de előbb győznünk kell. Igen, a régi rómaiak is azt mondták, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Vagyis ha kedvező feltételeket akarsz elérni, akkor vesd magad a harcba. Mutasd meg az izmaidat, az erőidet, de legalább villants valamit. Jézus ellenben azt mondja, hogy béke most. Bárcsak megismerted e mostani napodon, ebben az időben, most, ebben a pillanatban mindazt, ami békességedre való. Boldogabb lenne a világ, hogy ha a háborút halogatnánk és a békét tartanánk elkerülhetetlennek. Fordítva szokott lenni. A háború elkerülhetetlen, a békét meghalogatjuk.

Ézsaiás próféta egy jövendölésében így feddi népét: a békesség útját nem ismerik, és nincsen jogosság kerékvágásukban, az ösvényeket elgörbítitek, és aki azon jár, nem ismeri a békességet. ( Ézsiás 59,8) Mélyebben értjük Jézus szavát, boldogok a békességszerzők, ha úgy fogjuk fel: ez azt jelenti, hogy megismerteted a másikkal, megízlelteted vele, hogy mit jelent a béke. Nem viszed olyan ösvényre, olyan útra, amelyen nem ismerheti meg a békességet. Rossz menedzserei vagyunk a gyermekeinknek, meg az unokáinknak, és a barátainknak, és mi is rossz edzőket fogadunk föl, rossz mestereket. Elindulunk egy úton, és egy idő után azt vesszük észre, hogy az az idő már elmúlt, mikor megismerhettük volna magunk békességét. És azon az úton, amin elindultunk, nem is ismerjük, nem is tudjuk, mi a béke. Vajon, ki tanít meg rá? Ki ízlelteti meg velünk? Ki vezet el - vezet át! -  a békesség útjára, mert most olyasmibe vagyunk belekavarodva, belekeveredve, amiben a béke csak legfeljebb valami romantikus képzet lehet. Vagy valami kivétel. A mai világ leginkább errefelé hajlik. Beszéltem a hidegháborúról itt, Európában, 1949 és 89 között. Egy-két kisebb esetet leszámítva (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország), fegyveres konfliktusok, összecsapások, háborúságok nem voltak. Ebből aztán kialakult bennünk az a képzet, hogy lehetséges helyeket és időket mint valami varázshegyet találni, hogy bár a világ vérbe, vasba, izzadságba, gyötrelembe, halálba, pusztulásba van beleveszve, mégiscsak van valahol egy oázis, mégiscsak van egy csekély békeidő. Még a mindennapos életünket is így éljük meg: hazajön valaki a „szabadságáról”, ahol és amikor kipihente, összeszedte magát, megnyugodott, kitisztult, és fölgyűri az ingujját: na, akkor munkára! S mit fogsz az első munkanapodon csinálni? Hát jól letolom az összes beosztottamat, rendet rakok, kirúgok mindenkit -  felete nekem egyszer valaki erre a kérdésre. (Élő beszédet idézek.) Én csak nézek rá, elkerekedett szemmel, mire azt mondja: miért, mit gondolsz? Hát azért mentem el két hét szabadságra, hogy összeszedjem az erőmet, mert már annyira el voltam restülve-renyhülve, hogy ezeket már nem bírtam volna megtenni. De most minden erőmet összegyűjtöttem, és most már kirúgok valakit, mert most már vérnek kell folyni! Diszpécser volt a lelkem. Úgy hitte, az ő munkahelyén vérnek kell folyni. Vagy amikor országgyűlési, önkormányzati választás van, vagy  jaj, ne mondjam, egyházi, presbiteri tisztújítás! Ilyen szavakat mondunk, hogy stáb. Ez németül a vezérkart jelenti. Ilyen szavakat mondunk, hogy kampány - ez a középkorban a csatamezőt jelentette. Ilyen szavakat mondunk, hogy szlogen. Milyen ártatlan polgári szó! De régen, a Brit szigeten, mikor északról lerohantak a skót martalócok, hogy leöldössék az angolokat, akkor a harcba hívó jelszó volt a szlogen. S mindez - stáb, kampány, szlogen  - az egész békés polgári életünket áthatja.
Ne legyintsétek el a Jézus szavát: boldogok a békességszerzők. Nehogy azt higgyétek, hogy Jézus azokról a kedves pacifistákról beszél, akik lődörögnek itt-ott a történelem országútján, olykor félrevonulnak, leülnek az árokpartra, s ha nagy baj van, nem csinálnak semmit. A békességszerzés a legnagyobb, legkomolyabb, legdrámaibb munka, mert benne egy új életről és egy új világról van szó.
Jób könyve azt mondja, azt mondja, hogy a csillagok az Isten fiai (Jób 38,7); költői beszéd ez, de értjük: a kifejezés az örökkévalóságot, a megingathatatlanságot jelenti. A Nap minden reggel fölkel és minden este lenyugszik, a csillagok és a bolygók évmilliárdok óta járják a maguk útját. Ők az Isten fiai, ebben van maradandóság, jövő és távlat.

Értjük már miért nehezebb békességet szerezni és miért nagyobb dicsőség ez? Békességet szerezni nagyobb dicsőség, mint bármilyen háborúban győzni. Ezt mondja Jézus: szeressétek ellenségeiteket és jót tegyetek. Még az ellenségednek is adj kölcsönt,  semmit nem várva érte,  és sok lesz a jutalmad, és ama magasságos Isten fiai lesztek! (Lukács 6,35) Szeressétek ellenségeiteket, akkor lesztek a magasságos Isten fiai, mert Isten jótevő, hálátlanokkal és gonoszokkal is. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas!

És végül, Pál apostol világítja meg számunkra Jézus szavának az erejét és az elkötelező hívását. A római levélben azt mondja, hogy akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai (Róma 8,14). Korábban itt azt mondta: a test gondolata halál, a lélek gondolata pedig élet és békesség. És akiket ez a lélek újjá szül és vezérel, azok az Isten fiai. Hiszen a teremtett világ is sóvárogva várja az Isten fiai megjelenését. (Róma 8,19)
Miközben mi azt hisszük, hogy nem tehetünk mást, meg kell adni magunkat a teremtett világ őrült, megsemmisítő „rendjének”, aközben az apostol azt mondja, hogy igen, bár így éldegél a világ, háborúból háborúba, halálból halálba, gyűlöletből gyűlöletbe vergődik és nem is tudjuk, hogy miért miért van még világ, aközben sóvárog a világ. Csak egy kicsit hallgass oda. A saját kakaskodó, uszító, háborúskodó, harcoló,ó szívedre hallgass oda, és meghallod benne a teremtett világ sóvárgását. Isten fiai után sóvárog a teremtett világ, a békességszerzők után sóvárog a teremtett világ.

Ne törődj hát azzal, mondom én, hogy mostanában divat a Krisztus gyermekeit megalázni. Ne törődj azzal, hogy a Krisztus-követőkre mindenfélét ráfognak, besározzák őket. Ne törődj azzal, hogy minimum gyanakodva tekintenek rád. A teremtett világ, s benne a legvadabb ateista is sóvárogja az Isten fiainak a megjelenését. S honnan tudhatod ezt? Onnan, hogy mi is sóhajtozunk, mondja az apostol. Mi is nyögünk. Mi is várjuk, hogy amit elkezdett bennünk a Szentlélek, az bennünk és általunk is teljes valósággá legyen. Mi is azzal a reménységgel vagyunk, amivel maga a teremtett világ: hogy megszabadul a rothadandóság rabságából. Megszabadul az Isten fiai szabadságának dicsőségére (Róma 8,21).
Aki háborút indít, aki harcba száll, aki fegyvereket élesít, aki hadseregeket sorakoztat föl, és kihívást intéz a másik ellen, az nem szabad ember. Aki békességet szerez, békességre igyekszik, aki megbékít, aki munkálja a békefeltételeket, aki közbenjár másokért, sőt, a teremtett világért, aki imádkozik a békéért, az a szabad ember. Krisztus által megszabadított.  Ámen.