Békesség tanácsa

Textus:  „Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének. Mert aki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott cselekedeteitől, amiképpen Isten is a magáéitól. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék. Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait. És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk. Lévén tehát nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsidókhoz írt levél 4, 9-16)

„És szólj néki, mondván: Ezt mondja a Seregeknek Ura, mondván: Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát! Mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zakariás 6, 12-13).

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Régi időkbe vezet el bennünket Zakariás próféta könyvének az ígérete, és tudjuk, hogy a régi történetek mindig tanulságul szolgálnak. Érdemes őket olvasni, elmélyedni bennük, ha pedig figyelmesek vagyunk és a szívünkbe vesszük, általában is komoly és mély tanulságot tudunk találni önmagunk számára. De több is van itt, mint tanulság. Az ígéretben, amit a próféta közöl, még egy másik ígéret is van, és ennek a másik  ígéretnek (vagy mondjuk így: rejtett ígéretnek, vagy többlet-ígéretnek) a valósága az előző ígéret beteljesedésekor tárul fel. Tudjuk jól a történetből, hogy Krisztus születése előtt 600 évvel a Babilóni Birodalom elfoglalta Jeruzsálemet, a várost és a templomot lerombolta, a nép legjavát fogságba hurcolták. Aztán hetven esztendő múltán eljött a szabadulás ideje, a foglyok, akik még megérték vén fejjel és utódaik hazatérhettek a fogságból, újra szervezhették az életüket, hozzákezdhettek a szent város, de mindenekelőtt a templom újraépítésének. Nehémiás és Esdrás könyve, és Zakariás próféta könyve is sok részletet elmond erről, de mi máris tanulságot keresünk. Azt látjuk a régi történetből, hogy bizony sok nekilendülés és sok meglankadás volt ott. Nagy reményekkel érkeztek haza, kezdtek a munkába, aztán elcsüggedtek. Csodálatos terveket szőttek, és megegyeztek a teendőkben, aztán jöttek az ellenvetések, az ellenségeskedések, az akadályok.

Bár már a fogság előtt szolgáló próféták, Jeremiás is, Ézsaiás is, Ezékiel is egészen pontosan megjövendölték, hogy megtörténik majd az újraépítés, mégis jöttek ellenpróféták vagy hamis próféták, akik elvetették a csüggedés magvait, lemondást és megadást hirdettek. Nehémiás könyve beszéli el, hogy amikor megkezdték a templomot újraépíteni, úgy láttak munkához, hogy ez egyik kezükben kőműveskalapács és vakolókanál volt, a másikban fegyver, mert komoly ellenségeskedéssel is szembe kellett nézniük (Nehémiás 4).

A sokféle csüggedés idején Isten prófétát küldött Zakariás személyében. Az ő könyvéből olvastam föl azt a szakaszt, melyben a próféta pedig megjelöl egy személyt, Jósuát, és azt jövendöli róla, hogy ő lesz az a „csemete”, akiről már évszázadokkal korábban Ézsaiás is jövendölt (Ézs 4,1). Csemete. Ezt a szót mi is jól ismerjük; voltaképpen sarjadékot jelent. Amikor, akár itt a városban egy fa megöregszik, meghal, kivágják, általában hoznak egy csemetét és elültetik a helyébe, s ha meggyökerezik, megsarjad, megnő, és nagy árnyékot ad majd. De ezt a szót fordíthatjuk úgy is, hogy:  sarjú. Amikor lekaszálják a rétet, hamar újra sarjad a fű. Szinte a szemünkben is van ennek a szónak valósága. Pár hónapja nézhettük nagy szomorúan az ausztráliai bozóttüzeket, szinte a fél ország megsemmisült, és mindenütt szénné égett erdőket és pernyesivatagokat lehetett látni. Ám egyszer csak azt láthattuk, hogy itt-ott megsarjadt valami, előbújt valami zöld hajtás, egy kis csemete, az új élet reménye. A prófétáknál a „csemete” név a Messiást jelenti, Krisztust, akiben új élet támad, ő minden igaz reménységnek a foglalója. Egyszóval, látjuk egyrészt a tanulságot is a régi történetből, és e régi ígéret beteljesülésében hallunk egy új ígéretet is. A tanulságot így summázhatjuk be: állhatatosság. Ez a régi templomépítők példája. Állhatatosnak kell lenni, hűségesnek kell lenni, kitartónak kell lenni, és ebben van elrejtve a többlet-ígéret.

A Zsidókhoz írt levélből felolvasott szakasz egy ennél is régebbi történetet idéz fel, a pusztai vándorlást. Ott is voltak nekilendülések és lankadások, nagy és csodálatos remények - Isten megnyitotta a Vörös-tengert és kiszabadította népét a rabszolgaságból – , de azután után jöttek a csüggedések, a kétségbeesések, a jajok, a panaszok.  De akkor is ez volt Isten üzenete: legyetek állhatatosak! Támaszkodjatok Isten ígéretére, bizton meglesz az, amit az Úr megígért nektek! Ez lett az ígéret Zakariás próféta korában is, az első keresztyének idejében is, amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője állhatatosságra, kitartásra, buzdításra intette a Krisztus-követőket. És így van ez ma is. Annyi mindent idehozhatunk tanulságul. Mindjárt, például, hogy itt vagyunk egy félig kész templomban. Mióta építjük már! Hány nekilendülés volt és hány lankadás, hány szép terv és mennyi csüggedés, mennyi igyekezet és mennyi akadály! Lám,  ebben is elérkezik hozzánk a régi templomépítők tanulsága: legyetek állhatatosak! Legyetek hűségesek! Végezzétek bátor szívvel ezt a munkát! Aztán, látom, hogy mindenki szemében különös fény csillog, egy szép vágy: de jó lenne, ha nemcsak a lelkipásztor beszélhetne maszk nélkül, hanem énekelhetnénk mi is szabad arccal! Jaj, mikor lesz már ennek vége ennek járványnak és  sok óvintézkedésnek?! Meddig kell még aggályosan ügyelni magunkra és mindenki másra? Meddig kell még a szigorú szabályokat betartani? Mikor dobhatjuk le már magunkról ezt a furcsa egészségügyi koloncot? Mikor lehet újra együtt az egész gyülekezet veszélyérzet nélkül? És mikor lehet a boltba is szabadon bemenni? És mikor mehetünk el újra megnézni a Fradi-Dózsát? Állhatatosság! Türelem! Hűség! Mert hisszük, hogy Isten gyógyulást ígért a világ minden népének, szabadulást hoz a veszedelemből, amelyért állhatatosan imádkozunk is, és bizton várjuk is a beteljesedését.

És még egyet hadd hozzak ide. A múlt héten emlékeztünk meg a trianoni békediktátum aláírásának százéves évfordulójáról. Sok megemlékezés volt itt Magyarországon, a határon túl is, de szerte világon magyarok körében. A megemlékezésben nyilván sokféle tanulságot lehetett megfontolni. Csak egyet hozok ide ezek közül, ez pedig egy kérdés: Miért maradtál meg? Miért tartott meg bennünket Isten száz éven keresztül? Hiszen, tudjuk, hogy ez a békediktátum voltaképpen halálos ítélet volt. Miért beszélünk még magyarul? Miért vannak még magyarok szerte a Kárpát-medencében? Miért vannak közösségeink? Miért magyarul prédikálok én? És ha jól értjük a tanulságot, és kifürkésszük mögötte az ígéreteket, akkor ezt a kérdést legkevésbé száz évre visszamenőleg tesszük föl, hanem sokkal inkább száz évre előre tekintve. És akkor nem elég önmagában a tanulság. Igen, a beteljesedett ígéretben feltáruló új ígéret megértésére van itt szükség. Mint ahogy a járvány múltán sem csak arra a tanulságra lesz szükség, hogy ügyelnünk kell egymásra, be kell tartanunk a szabályokat, igyekeznünk kell egészségesen élni, hanem föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon ugyanúgy akarunk-e élni, ahogy a járvány előtt, vagy változtatunk-e az életünkön valamit, és ha igen, mit változtatunk? És a templomépítésünk kapcsán is föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon magunknak építjük ezt a templomot, mert megálmodtuk, mert szép lesz, mert megmutatjuk, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni, vagy éppenséggel az unokáinknak építjük, sőt, a dédunokáinknak, akik meg sem születtek?

De az, hogy állhatatosnak kell lenni, csak egy lépcső a mélyebb belátáshoz. Ez mélyebb titok pedig a Messiás ígérete. Azt halljuk erről a Csemetéről, Isten csodálatos Szabadítójáról, a mi Krisztusunkról: „uralkodni fog királyi székében és pap is lesz az Ő székében, és békesség tanácsa lesz kettejük között.”

Király és pap. Ha végigolvassuk az Ószövetséget, az egyik lényeges vonatkozását néhány mai kifejezéssel is össze lehetne foglalni. Ma azt mondjuk: kívánatos, hogy az állam és az egyház szét legyen választva. Nem jó dolog összekeverni a politikát meg a vallást. Különböztessük meg a kettőt. És ez jól is van így. Ezek az életünknek két különböző dimenziója, benne élünk mind a kettőben, de legyen mind a kettőben sajátos szabadságunk, és legyen mind a kettőben felelősségünk is. A miniszterelnök ne prédikáljon, a pap meg ne játssza a miniszterelnököt. Különböző  a hivatásuk. Így volt ez az Ószövetség idején is. Igen gondosan ügyeltek a különbségre a szentséges és profán dolgok között. A profán nem jelentett feltétlenül tisztátalant, bűnöst, elveszettet, ám éppen a szentséges a fényében értjük meg, hogy van itt egy határvonal, mely különbséget jelez. Az Ószövetség idején ezt fizikailag is érzékeltették: a templomban egy kárpit különítette el a Szentek Szentjét és a templom többi részétől, és a Szentek Szentjébe, a legszentebb helyre csak a főpap mehetett be, évente egyetlen egyszer, hogy megálljon a kegyelem Istene előtt, és megkérje Isten könyörületét és irgalmát önmagára is, aki pap létére, a profán világból érkezett, és egész népére is, akiket odavitt most a szentség helyére. Tudunk arról is,  hogy ha  egy király vette magának a bátorságot, és s pap módjára akart áldozni, szentségtörést követett el és súlyos ítéletet vont magára (2Kir 16). És fordítva, tudunk arról is, hogy amikor kihozták a Szövetség Ládáját a Szentek Szentjéből, és elvitték a csatába, hogy a frigyláda fenséges ereje által győzedelmeskedjenek, a csata is elveszett, és a szent ládát is elrabolták, aztán évtizedek teltek el, mire visszakerült Isten népéhez (2Sám 4). Nem lehetett ezt a kettőt összekeverni.

És most mégis azt olvassuk Zakariás jövendölésében, hogy ez a Csemete, a Messiás király is lesz és pap is lesz. Az ő szent királyi uralma egyúttal tökéletes főpapság is lesz. Mit jelent ez? Azt, hogy Jézus Krisztusban megszűnik az örökös küzdelem az isteni és az emberi között, a szent és a profán között. Krisztus igaz Isten és igaz ember. Vagy más szavakkal: ha a papok mindenkori tiszte a közbenjárás, irgalomért és könyörületért esdeklés, Isten elé járulás, az isteni szeretet kiesdeklése, akkor, a másik oldalon, a király tiszte az igazság. S valóba, a próféták mindig ezt róják fel a királyoknak. Emlékezzünk csak Dávid szörnyű eltévelyedésére, illetve arra, hogy amikor bement hozzá Nátán próféta, és elmondta neki a szegény emberről esetét, akitől egyetlen kis kedves bárányát elvette a fösvény és arrogáns gazdag, és abból vacsoráltatta meg a vendégeit, Dávid fölkiáltott: „Él az Úr, hogy halálnak fia az az ember, aki azt cselekedte. A bárányért pedig négy annyit kell adnia, mivelhogy ezt művelte, és annak nem kedvezett!” Vagyis: bíróság elé, és elítéljük! Hiszen a király tiszte az igazságszolgáltatás. S ekkor rámutatott Náthán: „Te vagy az az ember.” Dávid összeomlott, mert ő, a király, aki arra kapta a mandátumot, hogy az igazság embere legyen, éppen a legfontosabb tisztében bukott meg. (2Sámuel 12)

A pap szolgálata az irgalom, a királyé az igaság. És irgalom és igazság között mi is mélyen átérezzük a különbséget. Így szoktuk egyszerűen mondani: micsoda feszültség tud támadni a megbocsátó szeretet és a következetes igazság között. Legtöbbször nem is tudjuk föloldani. Sőt, a nyomorúságunk éppen az, hogy egyáltalán nem tudjuk ezt a feszültséget feloldani. Egyes egyedül Jézus Krisztusban oldódik föl ez a dráma, mert Ő könyörülő szívű pap , aki áldozatával szerez igazságot, és igazságos király, akinek országa a kegyelem világából való. Gondviselés és üdvösség Őbenne találkozik. A pap tiszte, hogy elvezessen bennünket a kegyelem székéhez, a király tiszte pedig az, hogy a gondviselés világában kormányozzon – itt és most, amikor templomot építünk, járvánnyal küszködünk, népünk számára jó reménységeket fogalmazunk meg – de úgy, hogy ebben a világban is fönntarthassuk a mennyei üdvösség reményét. Kálvin így magyarázza ezt: Jézus Krisztusban, a Csemetében nem ütközik, hanem harmóniában van az, amit egyrészt irgalomnak, másrészt igazságnak nevezünk.

És még ezen túl rejlik ott a prófétai szóban egy többlet-ígéret, ebbe enged betekintést a régi jövendölés beteljesülése. A régiek ezt mondja Zakariás: a Csemete „uralkodni fog királyi székében, és pap is lesz az Ő székében, és békesség tanácsa lesz kettejük között.” Ki az a kettő? Az Atya és a Fiú. Az Atya, aki elküldi a Csemetét, a mi királyunkat és főpapunkat, Jézus Krisztust - és közöttük békesség tanácsa van. A régi latin fordítás alapján ezt így szokták nevezni: concilium pacis –  békesség tanácsa.  A régiek még hozzátoldották ehhez azt is, hogy concilium salutis vagy pactum salutis, és ezzel azt akarták kifejezni, hogy a Szentháromság Isten – beláthatatlan, kikutathatatlan, épp csak sejthető módon –  öröktől fogva elvégezte az ember üdvösségét. Milyen bátorság kell egyszerűen így mondani: az Atya és a Fiú, a Teremtő és a Megváltó öröktől megegyeztek abban, hogy miképpen fogja a Fiú megszabadítani az Istentől elpártolt embert, aki Istennek hátat fordítva él, az eget és a földet magának követelői, holott hamisságban, tisztátalanságban, szentségtelenségben és bűnökben jár. Miért építünk templomot, kedves testvérek? Hogy e szent helyen megsejtsük a Szentháromság titkát és dicsőítsük őt a békesség tanácsáért, az örök üdvösség titokzatos szövetségéért.

Miért reméljük, hogy elmúlik a járvány, és újra együtt lehetünk itt? Mert hisszük, hogy ez az áldás és ez a kegyelem sokaké, és Isten sokakat fog egybegyűjteni e szent helyre. És miért könyörgünk népünkért? Mert hisszük, hogy Isten minket, magyarokat nem teremtett ugyan különbnek, de alábbvalóbbnak sem, és ha ígérte és szerzette  áldását más népeknek, akkor ígérte és szerzette nekünk is  – a békesség tanácsában.

Ma Szentháromság vasárnapja van. Múlt vasárnap, Pünkösdkor azért dicsőítettük Istent, hogy elbocsátotta Szentlelkét, hogy amit Krisztus megszerzett nekünk, azt a Szentlélek tegye a tulajdonunkká. Most látjuk már, hogy Szentháromság Isten szent és örök közösségében, ahol már öröktől elvégzett az ember üdvössége, az Atyánál van a megbocsátás irgalma, a Fiúnál, Krisztusnál, a Csemeténél van az igazság tökéletes beteljesítése és a Léleknél van a békesség közössége. Még egyszerűbben: az Atyánál van az irgalom, a Fiúnál van az igazság és a Szentléleknél a közlés. Ezért, ha állhatatosságra van szükségünk, ha gyógyulást remélünk és ha a mi népünk ránk következő száz esztendejét fürkésszük, vagyis itt, a gondviselés világában, minden órán hisszük, hogy Isten bizton vezet bennünket a mulandók között, és ad ígéretet ígéretre, ad teljesítést teljesítésre,  ad kegyelmet kegyelemre, erőt erőre, és így vezet el a boldog színről színre látásra, amikor megláthatjuk az Atyát, a Fiút, a Szentlelket, a békesség tanácsát, az örök üdvösséges szövetséget, hódolhatunk neki és magasztalhatjuk. Ámen.

Imádkozzunk: Magasztalunk, Mennyei Atyánk, hogy üdvösséget készítettél, kegyelmet ajándékoztál, irgalmasan befogadtál, és gondviselő kegyelmedben vezetsz. Dicsőítünk, Jézus Krisztus, egyszülött Fiú, üdvösségünk munkálója, igazságunk megszerzője, hogy halálod és feltámadásod által megnyitottad számunkra is az utat a kegyelem királyi székéhez, ahol minden időben, legkiváltképp nehéz és szükséges időkben irgalmat és kegyelmet találunk. Dicsőítünk, Szentlélek Isten, aki szerzője vagy minden békességnek, aki gazdagon reánk árasztod ajándékaidat, a józanságot, a bölcsességet és a szeretetet, és szívünkbe írod a boldog reménységet, hogy amit Krisztus megszerzett számunkra, bizton a miénk. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök igaz Isten, előtted hódolunk és Téged magasztalunk most és minden időben. S így jövünk Hozzád és kérünk a betegekért, hogy gyógyítsd őket. Eléd hozzuk a gyógyítókat is, erősítsd és óvd meg őket! Eléd hozzuk azokat, akik biztonságunkért fáradoznak, adj nekik bölcs döntéseket. Eléd hozzuk azokat, akik úton vannak, mert szolgálatot teljesítenek érdekünkben, őrizd meg őket. Eléd hozzuk családtagjainkat, barátainkat, népünket, Európa és a világ népeit, hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz számunkra reményt, szabadíts meg a halál torkából, vezess bennünket életre! Ámen.