Befogadták

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Különös világban élünk, s ennek a különös világnak az egyik tünete vagy jelensége az, hogy ünneptáján sokszor nagy erőfeszítéseket kell tennünk pusztán azért, hogy úgy érkezzünk el az ünnepbe, hogy abban békességünk, nyugalmunk legyen, és valóban teljes szívvel átéljük annak minden áldását. Újabban már tanítanak is bennünket ennek módjára. Nemrég egy könyvesboltban kezembe is került egy kis hasznos könyvecske, mely néhány tömör oldalon ír arról, hogyan kell készülni az ünnepre, hogy ne fáradjunk el az ünnepre. Lám, ezt is tanulni kell! De van egy másik jelenség is, melyről ma igazán szólni szeretnék, - ez pedig az, hogy olykor riadtan észleljük, s a szívünkbe is beleköltözik a riadalom, hogy a világnak bizonyos részein, nem is messze tőlünk, nagyon nehéz már igazán megünnepelni a karácsonyt. Az igazi karácsonyt. És én most nem a világnak azon részeire utalok, ahol üldözik a keresztyéneket. Igen, vannak a világban ilyen országok, ahol a keresztyéneknek tulajdonképpen titokban kell tartaniuk, hogy ők keresztyének. Így nem tudják a karácsonyi örömhírt sem szabadon, boldogan továbbadni akárkinek. Most a világnak az úgynevezett majdnem keresztyén részéire utalok, vagy, ha pontosabba kifejezés: a már nem keresztyén részeire, ahol az úgynevezett politikailag korrekt nevében egyre több akadályt gördítenek az elé, hogy szabadon és igazán megünnepeljék az emberek a karácsonyt. Csak két példát hadd említsek meg. Az egyik: innen-onnan halljuk, hogy már nem lehet karácsonyfát sem állítani, nehogy megbotránkoztassák azokat, akiknek a karácsony nem karácsony, akinek az ünnep nem ünnep, aki ezen a napon esetleg zokon veszik, hogy mások körülöttük ünnepelnek. Így aztán vannak olyan részei a világnak – mondom, ott nem üldözik a keresztyéneket -, ahol eltűnnek a karácsonyfák. Még érdekesebb, hogy bizonyos multinacionális cégek, de itt-ott állami cégek is, nem engedik, hogy a karácsonyi protokollra küldendő képeslapokon ez álljon: boldog karácsony, áldott karácsony, boldog Újévet, áldott Újévet, hanem, ahogy mondják angolul, season’s greetings, vagy Merry holidays.  Ez pusztán boldog ünnepnapot kíván, de hát ünnepnap bármikorra eshet. Azzal érvelnek, hogy ne bántsuk meg sem érzéseikben, sem szokásaikban vagy nem-szokásaikban azokat, akik másképp gondolják azt, ami nekünk karácsony. Tudjuk, hogy ez az úgynevezett politikai korrekt két-háromszáz évvel ezelőtt indult útjára, és akkor talán még volt is benne bölcsesség, vagy nemeslelkűség is – meghagyom. Mert hasznos, ha nem bánunk embertelenül azokkal, akiknek nincs meg az az előnyük, ami nekünk megvan. De az a politikai korrekt, ami ma folyik a világban, egészen máshonnan ered. A filológusok szerint Mao-ce-tung írta le először a politikai korrektet, s a kínai kommunizmusnak ez volt egyik ideológiája, mely szerint minden különbséget el kell tüntetni, a különbségeket pedig úgy lehet a legegyszerűbben eltüntetni, hogy mindent eltüntetünk. És nem marad semmi. És akkor nincs mit mihez viszonyítani. Egyszerű, gyors megoldás.

S hogy mennyire meghatároz ez minket, arra csak egy példát hadd hozzak. Néhány napja a péknél álltam sorba, mikor az előttem állók közül valaki így búcsúzott az eladótól: boldog karácsonyt kívánok! Mire az eladó visszaköszönt neki: áldott karácsonyt! S máris éreztem, hogy a boltban megáll a levegő az ámulattól. Hiszen, tudjuk, ma már vannak helyek, üzletek, boltok, ahol nem szabad ilyet mondani, hogy boldog karácsony, békés karácsony, nemhogy még ilyet: áldott karácsonyt, mert aztán abban nagyon benne van az Isten.

Egyszóval, kedves testvéreim, megzökkent minket karácsony táján ez az új módi. És megmondom őszintén, sokat gondolkodom is ezen a jelenségen, hogy miért nem tudjuk ezt csak úgy, könnyedén ellegyinteni. Mert hát ha nem akarnak karácsonyfát, ne legyen, ha nem akarnak karácsonyi üdvözlő lapot küldeni, ne legyen, ha nem akarnak úgy köszönni, hogy boldog karácsonyt vagy áldott karácsonyt, akkor köszönjön másképp, - miért zavar és bánt ez bennünket? Megmondom őszintén azért, mert ilyenkor az identitásunkról van szó, és az identitásunk a kapcsán legmélyebb embervalónkról. Mert amit ma politikai korrektnek nevezünk, az voltaképpen csak egy szánalmas paródiája annak, ahogyan az Isten magához ölel bennünket - igen egyen-egyenként, külön-külön, nem téve különbséget közöttünk! De hogy megértsük, mit jelent Istennek ez a nagy, tágas és szerető ölelése, ahhoz bizony keresztül kell mennünk egy isteni, politikailag nem-korrekten is, mert karácsonykor Isten nem korrekt politikailag. Sőt, abszolút nem az.

Először is Jézus Krisztus, a Szentháromság második személye nem ott születik meg, ahol meg kéne születnie. Ez nem korrekt. Jönnek a napkeleti bölcsek, mennek Jeruzsálembe, a király palotájába. Hol van a zsidók királya? – jelezte a csillag, hogy itt kellett neki születnie. Ott nincs, pedig mindenki oda várta. Ez nem korrekt. Elindul az egész világ, fölkerekedik a csillag nyomán, hogy a Megváltót, az Üdvözítőt megkeressék, neki hódoljanak, de Ő nem ott van, ahol lennie kellene. És az sem korrekt, hogy amikor megszületik az Üdvözítő, ahol megszületik, Betlehemben, egy karavánszeráj istállójában, akkor angyal jelenik meg Betlehem éjszakáján a pásztoroknak, de ezek a pásztoremberek nem tudják, miről van  ittszó. Hogy-hogy nem tudják? Ez sem korrekt. Mert az lenne korrekt (a mi filozófiánk szerint), hogy az ember magától tud mindent. Nemdebár? Hiszen ott van a szívünkben, belénk van teremtve minden tudás, sőt, mi örömképességű teremtmények vagyunk, mindenkiben van örömpotenciál, boldogságpotenciál, áldáspotenciál, nem ezt nekünk külön magyarázni. Korrekt dolog hát, hogy lehajol az angyal és elmondja a lényeget pásztoroknak? Nem.  Sőt már az sem korrekt, ha azt mondja nekik: ne féljetek! Mert ilyet nem szabad mondani ma senkinek.  Fiam, te félsz? Hát ezzel csak megalázzuk, csak olyan helyzetbe hozzuk, ami esetleg neki hátrányos. 

De nem ez a lényeg, testvéreim, ezt inkább csak a fanyar humor kedvéért mondom. A lényeg az, amit János evangélistánál olvasunk. Az evangélista szava mutatja meg, hogy milyen mélyre vezet el bennünket ez a kérdés, milyen mélyre vezet el bennünket az igazi karácsony, Jézus Krisztus testet öltése, az örök ige testet öltése, és közöttünk lakozása. És annak a felfogása és megértése, amit János így mond: mi pedig láttuk az Ő dicsőségét, mint aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Itt látjuk meg, milyen mélyre vezet ez, s hogy ez bizony nem egy egyszerű szokásnak, egy hagyománynak a kérdése, hanem a mi egész embervoltunknak a legnagyobb drámája, mondhatnám, döntő kérdése.

Először is látjuk, hogy János evangélista sem kertel, nem finomkodik, nem festi át a valóságot, hanem mindjárt az elején egy fekete-fehér képet tár elénk, s azt mondja: az igazság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. A fény természete az, hogy terjed, a fény természete az, hogy mindent el akar foglalni és mindent ki akar tölteni. Ezért, amikor az evangélista azt mondja, hogy a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadja be azt, jelzi, hogy a sötétség ellenáll a fénynek. Ha nem akarunk fényben maradni vagy fénybe kerülni, akkor gyerek módon lehunyjuk a szemünket és máris nem látunk, és ha mi nem látunk, minket sem lát senki – így szoktak a gyerekek bújócskázni! –, ha mi nem látunk, biztos sötét van. Ez a gyerekes oldala a dolognak. A komolyabb oldala az, amikor az ember elzárkózik a világosság elől. A sötétség nem fogadta be azt. S még  ennéldrámaibb is ez, mert az itt szereplő görög szó kétértelmű, és nem csak azt jelenti, hogy az ember nem engedi be a fényt az életébe, becsukja a spalettát, elfüggönyöz és sötétben akar maradni. Igen, az ember nem akarja, hogy beteljesedjen az ézsaiási próféta. Mit mond Ézsaiás? A nép, amely nagy sötétségben ül, világosságot látott. De az ige azt is kifejezi, hogy az ember nem tudta befogni a világosságot. Nem tudta  lenyelni és eltüntetni. A sötétség nem kerekedhet a fény fölé, a világosság ragyog a sötétségben. Azt nem szoktunk mondani, hogy a sötétség volna a világosság kellős közepén, mert a világosság ragyog eltüntethetetlenül, elleplezhetetlenül, félretehetetlenül, a sötétség nem tudja a világosságot befogadni, megsemmisíteni, magába ölelni és úgy tenni, mintha nem lenne. Éppen fordítva. 

És erről szól másodsoron az evangélista, aki – még egyszer mondom – semmiféle politikai korrektet nem alkalmaz. Nem mondja a sötétségre, hogy fényhiányos – hogy alkossak én is egy politikailag korrekt szót a sötétségre. Nem mondja, hogy fényhiányos vagy szürkécske vagy világosságilag kevésbé esélyegyenlő – hanem azt mondja, hogy sötétség és világosság. Fekete, fehér. Itt minden tisztán és világosan látszik.

Tehát, mondja az evangélista: van sötétség. Ne kend el, ne tégy úgy, mintha nem lenne, mert a sötétség nem az, ahol a fény nem ragyog eléggé, a sötétség nem is a fény okán keletkezett árnyék (mert árnyék csak ott van, ahol fény van), - a sötétség az, ami nem fogadja be, mit? – a világosságot. Pedig, mondja János: a világosság volt az élet. Tehát a sötétség az életet nem fogadja be. Sőt, kizárja, kiközösíti, divatos szóval: elhatárolódik tőle.

 De tovább megy az evangélista, és azt mondja, hogy a testté lett Ige - aki által minden lett, ami lett, aki az élet világossága, aki maga az élet -, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be. És itt ugyanaz a szó áll (megüti, gondolom, mindannyiunk fülét), amit a sötétségre mondott: nem fogadták be. Az övéi nem fogadták be a testté lett Igét, aki közöttünk lakozott. Ám ez, hogy nem fogadták be, mégsem ugyanazt jelenti, mint az előző esetben. Csak nem tudjuk igazán magyarra fordítani a különbséget. Talán így tudnám szabatosabban visszaadni: a sötétség nem fogadta be a világosságot, az övéi pedig nem fogadták el. Tehát valami mást jelez ezzel az evangélista. De ebben a pillanatban a fekete-fehér kép színesre vált, és ez is sok mindent megmutat. Az orvosok tudják jól, hogy  mennyire más egy fekete-fehér röntgenképet elemezgetni, és megint mennyivel más úgy elemezgetni egy leletet, hogy színessel már kiábrázolódik egy belső szerv fényképe. 

Mit jelent az, hogy az övéi nem fogadták be? Kicsit nehézkesebben így tudnám mondani: akik az övéi, azok már megízlelték Isten valóságát, már vettek Istentől áldást, s tudják, hogy Istenhez tartoznak. Az övéi azok, akik már fölismerték, hogy életük Istenből ered, és rajtuk van Isten lenyomata.

Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Tehát Krisztus mi közénk jött.  Mi vagyunk az övéi, mert általa lettünk, mert Ő az életünk forrása, mert Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. És amikor János ezt mondja, hogy az övéi közé jött, - akkor ezt éppen úgy fejezi ki az evangélista, hogy ezek azok, akiknek az identitásán rajta van ez az isteni bélyeg, akik valamilyen módon már isteni identitást hordoznak magukon. Majd azt mondja: ezek az övéi nem fogadták be, nem fogadták el. Pedig mit mond Jézus Krisztus? Aki rólam vallást tesz. Aki engem vállal (pestiesen mondom: aki engem felvállal), arról én is bizonyságot teszek az én Mennyei Atyám előtt. Aki kijelenti, hogy nemcsak úgy van közöm Krisztushoz, mint egy régi történelmi emlékhez, nemcsak úgy van hozzá közöm, mint egy sejtelemhez, mint egy szép ikonhoz, mint a keresztyén kultúra reprezentánsához, meghatározó alakjához, hanem úgy van közöm hozzá, mint életadó Úrhoz, mint igazsághoz és élethez, mint üdvözítőhöz, - azt mondja Jézus Krisztus: arról én is vallást fogok tenni, azt én is vállalom (azt én is felvállalom. S mást is mond Krisztus a tanítványoknak, amikor elküldi őket ebbe a mi rettenetes világunkba. Egy olyan világba küldi őket, ahol ott van az emberiségen az Isten lenyomata, az Istennek megannyi áldása és Isten kegyelme, az istentől kapott tehetség, az ész, a lélek, a szív,  - de mit mond Jézus? – elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé! De aki titeket befogad, titeket elfogad, az engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött, az Atyát. Aki meghallja, aki vállalja, aki élete részévé teszi, aki önmaga örök részévé teszi a testté lett Igét, annak Isten hatalmat ad, hogy gyermekévé legyen. Az övéi közé jött, az övéi nem fogadták be, valakik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy gyermekei legyenek.

Most már csak az van hátra, hogy tudjuk, mit jelent Isten gyermekévé lenni. És tegyük is egymás mellé gyorsan ezt a két képet, a fekete-fehéret (a világosság a sötétségben ragyog, de a sötétség nem fogadta be) és a színes képet (az övéi közé jött) -  és halljuk bele azt a csodálatos Igét, amit szintén Jézus Krisztusról, az Ő testet öltéséről, eljöveteléről mond a Zsidókhoz írt levél: sokféleképpen és sok módon szólt az Isten a régiek által, és most az utolsó időkben megadta nekünk az Ő Fiát, aki által végleges módon szól! Sokféleképpen szólt az Isten és sok módon, bizony, ezt mindannyian tudjuk. Hányféle gesztus, szó, tett, cselekedet, beavatkozás, erő árad az életünkben! De most végre, végre teljesen szól – mondja a Zsidókhoz írt levél. Vagy, ahogy Pál mondja: most, az időknek teljességében, amikor minden idő összetalálkozik, az Ige testté lett, és aki befogadja, aki elfogadja, aki megérti, hogy mindig is ezt akarta Isten, az Isten gyermekévé lesz. Mert ezt akarta Isten, akkor is, amikor meggyógyított, ezt akarta, amikor megvigasztalt, ezt akarta, amikor kimentett a bajból, ezt akarta, amikor erőt adott, ezt akarta, amikor vezetett és tanácsolt, ezt akarta, amikor rosszat hárított el a fejed fölött, ezt akarta, amikor megmentette az életedet, ezt akarta, amikor fölhozta rád napját és esőt adott,  - ezt akarja, mindig ezt akarta Isten, hogy az örök világosságot megismerd és befogadd. Mert az Övé vagy, és úgy leszel igazán az övé, hogy istengyermekségre szül téged. Ez egy másik születés, nem a természettől való, nem úgy megy végbe, ahogy anya szül bennünket. Ahogy az evangélista mondja: nem vérből, sem testnek akaratából, nem férfi indulatjából, hanem Istentől születünk, - egy isten-születés indul el az emberben. Mennyi előjel, mennyi kedvezés, mennyi Isten-ajándék után. Mit jelent hát Isten-gyermeknek lenni? Azt mondja János evangélista a levelében: aki szeret, Istentől született. Szeretni – ennyi az egész. 

És itt érkezünk el, karácsony legcsodálatosabb paradoxonjához! A szeretetet ünnepeljük, úgy is szoktuk mondani, ez a szeretet ünnepe. (Bár tegyük hozzá gyorsan: Isten szeretetének az ünnepe ez, és ebben az ünnepben a jánosi szó nem korrekt, nem politikai evangélium.) Azt mondja János: az övéi közé jött, az övéi nem fogadták be, de akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek, - hogy tudjanak szeretni. Mert az nem olyan könnyű, sőt, az a legnehezebb. De éppen így akarja az evangélista jelezni, hogy Jézus Krisztus az Ő teste öltésével meghív bennünket arra, hogy  Isten gyermekeivé legyünk. S Isten hatalmat ad nekünk erre. Csak néhány egyszerű vonatkozást hadd említsek, amit az Ige most elénk hoz.

Mindenek előtt a szeretet azt jelenti, hogy megnyílunk. Azt hallottuk, hogy az övéi nem fogadták be az Igét. Bezárkóztak előtte. Igaz, azt hitték, hogy kizárták az életükből, de valójában önmagukat zárták be. Hányszor vagyunk így, mitöbb az egész életünk így van! Isten motoz az életünkben, akar valamit, de mi lecsapjuk a rolettát, nyolc kulccsal zárjuk az ajtót, kizárjuk az Istent – hisszük! – , ám valójában magunkat zártuk be a sötétbe. Kizárjuk az Isten áldását, kegyelmét, akaratát, törvényét, titkosságát – nem kell ez nekünk! S aztán ott ülünk, ahogy Ézsaiás próféta mondja, a sötétség kellős közepén. Hogy mondja József Attila? – Be vagy zárva a Héttoronyba! De nem kell hét toronynak sem lenni, egybe is be tudjuk zárni mi magunkat, a magunk kis életébe. Szeretni úgy kezd az ember, hogy megnyílik, hogy befogadhasson.

Azután azt is megértjük az evangélista szavából, hogy a szeretet nagy-nagy igyekezet, nem pedig egy szíven átsuhanó érzés, nem más kezét megpaskoló jóváhagyás: jól van, persze, szeretlek édesem, menjünk a dolgunkra. A szeretet – bocsánat, ha ezzel kezdem a politikai korrekt nevében – nem mindennek az elmaszatolása, és  ezzel tulajdonképpen önmagunk gúzsbakötése, mert már semminek nincs arcéle, profilja, karaktere. A szeretet buzgó igyekezet. Egy parancs betöltése. Szeresd az Urat, a te Istenedet. Ez az Isten törvénye. Ez minden isteni akaratnak a summája, és ebben nekünk sok boldog és áldott tapasztalatunk lehet. Erre hív meg bennünket János evangélista csodálatos szava, hogy: akik viszont befogadták, azoknak hatalmat adott, azoknak erőt adott a szeretetre, azoknak az életében elkezdődik a szeretet története, a szeretetre való igyekezet.

S végül egy nagy titkot is el kell itt mondani. Nekünk meg kell nyílnunk, nekünk Istent szeretnünk kell, sőt, nagyon szeretnünk kell Istent, mert csak azoknak van a javára mindent, akik Isten szeretik. Bizony, minden boldogságunk és örömünk, és minden áldásunk az Isten szeretésében gyökerezik. Sőt, csak ha Istent megismertük, akkor ismerjük meg magunkat is, és csak ha Isten világossága ránkragyog, akkor járhatunk világosságban (ahogy a 35. zsoltár mondja: a Te világosságod által látunk világosságot), és csak, ha Istent szeretjük, akkor tudjuk magunkat is és fele-barátainkat is szeretni. Nagyon igyekezni kell erre. De amikor megnyílik az ég és angyalszárnyak suhannak, és elmondják a pásztoroknak, hogy született a megtartó, és a fülükbe éneklik a karácsonyi éneket, akkor az a titok bomlik itt ki, amit egy régi misztikus mond: bármennyire szereted Istent, tudd, hogy Ő mérhetetlenül jobban szeret téged! Ez a karácsony titka. Isten szeretete nem válasz a mi szeretetünkre, Isten kopogtatása nem válasz arra, hogy mi már réges-régóta hívjuk és várjuk Őt. Mert amikor belép életünkbe, amikor megáld, amikor megajándékoz, amikor az én igazi arcom – az pedig a Krisztus-arc - fölragyog rajtam, és elkezdek arra formálódni, akkor azt értem meg, hogy bármennyire is szerettem Istent, Isten mérhetetlenül jobban szeretett már engem. Ezt a titkot fogalmazza meg így az evangélista: az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk, s láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Dicsőség, kegyelem, igazság.

Ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim. Dicsőség, kegyelem és igazság töltsön be benneteket ezen az áldott karácsonyon. Ezt kívánom mindannyiatoknak. És ha egyetlenegy szóval kell kifejezni, hogy mi a dicsőség, mi a kegyelem és mi az igazság, csak idézhetjük mindannyian, amit maga Jézus mond Nikodémusznak: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Így szerette. Boldog, aki megérti, boldog, aki magát erre megnyitja, boldog, aki befogadja, boldog, aki Istentől születik, hogy Isten gyermeke legyen dicsőségre, kegyelemre, irgalomra.
Ámen

Imádkozzunk! Magasztalunk, teremtő Istenünk, gondviselő Urunk, szabadítónk és üdvözítőnk. Dicsőítünk, hogy felragyogott a világosság a sötétségben. Áldunk, hogy amit megígértél még ősanyánknak a Paradicsom-kertben, hogy magva kígyó fejére tapos, az íme Krisztusban valósággá lett. S beteljesedett, amit az atyáknak a próféták által ígértél, s amire mindig is várt az ember, elküldötted Őt, és Ő az övéi közé jött - hozzánk, hogy bennünket megváltson, bűneinkből kiszabadítson, örök életre meghívjon, üdvösséggel megajándékozzon. 

Könyörgünk, Atyánk a világ békességéért, hiszen Te öröktől megbékéltél velünk Krisztus által, és most arra szólítasz, mi is béküljünk meg Teveled, mert, ha Veled nincs békességünk, egymással sem lesz. Adj békességet a világnak, csillapítsd a fegyverek zaját, hajlítsd az emberek szívét egymáshoz, add, hogy testvér tudjon testvért szeretni, barát barátot, honfitárs honfitársat, más népből való más népből valót. Adj békességet Urunk.

Könyörgünk, Urunk, anyaszentegyházadért, különösen az üldözött a keresztyénekért, akik még ezen a napon sem hirdethetik boldogan, hogy a világosság a sötétségben ragyog, hanem mintegy rejtve, titokban kell megélniük hitüket; őrizd meg őket, hiszen a tiéid, védd meg életüket, és óvd őket, hogy szavuk és életük nyomán a drága evangélium sokakhoz eljusson, és sok szívet Hozzád hajlítson. Könyörgünk Urunk azokért, akik ma nem tudnak igazán ünnepelni. A magánosakért, a betegekért, a hontalanokért és hajléktalanokért,  a nyomorgókért, - hajolj hozzájuk, gyógyítsd betegségüket, áldd meg életüket, gazdagítsd meg őket bőségedből és nyisd meg szívüket, hogy Téged lássanak, Benned higgyenek, mert aki Benned hisz, aki Téged befogad, annak adsz hatalmat, hogy dicsőséged, kegyelmed és irgalmasságodat megtapasztalhassa.

Magunkért is könyörgünk, Atyánk, hogy a Te Igéd legyen bennünk áldott magvetéssé, hogy a mi ünnepünk legyen állandóvá, hogy mindig Reád tekintsünk, mindig Téged kövessünk, szavadra hallgassunk, és mi is, mint csillagok az éjszakában tündököljünk, és hegyen épített várossá lehessünk, meggyújtott mécsessé, mely ragyog és világít e világ sötétéjében. Krisztusért, a testté lett Igéért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen