Bátran szólták

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Jól ismerjük ennek a jelenetnek az előzményeit. Röviden összefoglalom: János és Péter a templomba menvén meggyógyít egy beteg embert, és bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról. Ekkor beviszik őket a nagytanács elé, akik meg akarják nekik parancsolni, hogy Jézust soha többé ne hirdessék, Jézus nevében ne szóljanak. Erre a fenyegetésre János és Péter azzal válaszol, hogy: “nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk…, inkább Istennek kell engedni, mintsem az embereknek”. Ezután a nagytanács, bár megfenyegeti az apostolokat, kénytelen szabadon engedni Pétert és Jánost, hiszen a csoda nyilvánvaló volt, a beteg ember meggyógyult. Ezt eltagadni nem lehet, a dolgot visszafordítani nem lehet, a beteg embert korábbi állapotába visszatenni nem lehet, és nem lehet azt mondani, hogy voltaképpen nem történt semmi, csak néhány eszelős ember prédikál itt valamiről. Miután János és Péter visszatérnek az övéikhez, elmesélik, hogy mi történt, hogyan történt, mit mondottak nekik, hogyan szabadultak meg. Ekkor a jelenlevő gyülekezet imádságba kezd - ezt az imádságot olvastam föl. Ez az imádság nemcsak azért érdekes, mert megerősítő abból a szempontból, hogy semmilyen fenyegetés, nehézség, rettenetes körülmény nem tántoríthatja el Isten gyermekeit, hogy Róla bizonyságot tegyenek, hanem azért is, mert egy zsoltárt idéznek az imádságukban, azt a zsoltárt, amit pedig a lekcióban olvastam fel,  - ez a 2. zsoltár.

Az óegyház idején a Szentírást magyarázva arról beszéltek az egyházatyák, hogy mindig meg kell vizsgálni egy-egy bibliai szakasznak azokat a körülményeit, azt a helyzetet, amelyben eredetileg elhangzott. Milyen körülmények között beszélt a próféta, vagy milyen körülmények között énekelte a zsoltárt a zsoltáros, milyen körülmények között mondta, tette ez vagy az a bibliai alak, amit mondott és tett? Ennek a figyelembe vétele nélkül nem érthetjük meg az üzenetet. Ezt a leckét a keresztyénség jól megtanulta, olyannyira, hogy a 20. századi német bibliatudósok egy külön kifejezést is alkottak erre; így nevezték el, hogy “Sitz im Leben.” Tehát azt az élethelyzetet, azokat a körülményeket, azt a beágyazottságot kell mindig megvizsgálni, amelyben például a 2. zsoltár is elhangzott. A bibliatudósok egybehangzó véleménye szerint ez egy úgynevezett “királyzsoltár”. Amikor az ószövetségi király trónra lépett, például Dávid vagy Salamon, aztán a többiek, az ünnepségen ezt a zsoltárt énekelték. Ezért olyan különös számunkra ez a zsoltár és szavai: vigyázzatok az Úr felkentjére, csókolgassátok a fiút, meg ne haragudjék az úton, hódoljatok az Istennek, mert ő a király, ő az Istennek a felkentje, mintegy fiává fogadta őt…. Vagyis a szép zsoltárban mintha harcias fenyegetés is hangzana: tessék ám vigyázni a királyra, a király Isten embere, a király szent ember. Igen, amíg a királyság királyság volt, addig mindig is így volt, a királyság szakrális intézmény volt, a királyra úgy kellett tekinteni, mint Isten felkentjére. Talán Napóleon volt, aki a maga deista pragmatizmusával megtörte ezt a felfogást és – ugyan odarendelte a pápát a császárrá koronázására, de nem a pápa tette a fejére a koronát, hanem Napóleon kivette a kezéből és – megkoronázta saját magát. Ez egy szimbolikus aktus volt, az ember lett istenné és az ember koronázza meg önmagát.

Azonban, az Lukács itt arról számol be, hogy a jeruzsálemi gyülekezet, miután a megfenyegetett, ám szabadon engedett apostolok visszatértek, imádságra fakadt, hálaadó imádságot mondott, és a második zsoltárt idézték, noha János és Péter nem voltak királyok. Nem arról szól a zsoltár, hogy ímé János vagy netalán Péter királlyá koronáztatott volna,  és ezért idézik a második zsoltárt, ahogy idézték régen, az ószövetségi időben megannyiszor, ha király lépett a trónusra. Ők itt egy másik királyt ünnepelnek, és magasztalnak, az igazi királyt, Jézus Krisztust. Így idézik a zsoltárt: “Miért zúgolódnak a pogányok és gondolnak hiábavalókat, felállottak a földnek királyai, a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő felkentje – ahogy ők már itt mondják Krisztusa – ellen. (A Krisztus szó felkentet jelent.) Mert bizony egybegyűltek a Te szent Fiad, Jézus ellen, akit Te felkentél. Egybegyűltek Heródes és Pontius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével. Azt látják, arról szól ez az imádsága az első keresztyéneknek, hogy abban az egykori, királyt magasztaló, dicsőítő, trónra-lépési, koronázási zsoltárban sokkal több foglaltatik benne, mint amit az egykoriak gondoltak, véltek, amikor ezt az éneket énekelték. Ez a zsoltár, amely bizonnyal Dávid korában keletkezett, Jézus Krisztusra utal, Isten igazi felkentjére. Ezért az első keresztyének szabad szívvel használják a zsoltárt és nem aggódnak amiatt, hogy egy mérges bibliatudós esetleg odatoppan közéjük, és azt mondja: kérem, ez a zsoltár már foglalt, ez trónra-lépési zsoltár, ezt csak akkor szabad énekelni. Mint ahogy mi is sokszor vagyunk így, amikor az énekeskönyvből keresünk éneket különböző alkalmakra, bizony meg kell gondolni, hogy netalán egy esküvőre gyászéneket válasszunk, vagy egy bűnbánati zsoltárt, vagy éppen megfordítva, egy szomorú temetési alkalomra egy vidám dicsőítő éneket. Ezeket nem lehet összecsereberélgetni. Mégis most több van itt, és ők bátran megmutatják ezt a többet ebből a zsoltárból. Ebből pedig az is következik, hogy Isten igéje újra meg újra alkalmazható a mi élethelyzetünkre is. Nem kell időgépbe ülnünk és visszautaznunk. Mondjuk, ha valaki háborgattatást szenved, nem kell neki visszautaznia, hogy lássa, miképpen is kergette Saul Dávidot, s akkor már ő is mondhatja a zsoltárt. Ha valakinek nagy öröme van, és erre is találunk a bibliában példákat, nem kell időgépbe ülnie, hogy lássa és hallja miképpen magasztalja és dicsőíti Istenét Sára, vagy Debora. Ezek az igék itt és most is érvényesek. Csúnya a kifejezés: itt és most is használhatók. Énekelhetők és imádkozhatók.

Másodsoron azt szeretném elmondani, hogy igen különös, hogy a zsoltár, amely valamikor dicsőítő ének volt, s feltehetően a jeruzsálemi templomba telepített zenészek dicsőítő énekében hangzott, itt imádságként hangzik. Az éneket imádságként mondják. Szabad-e és lehet-e ezt? Minden bizonnyal igen, nem tudom, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai milyen zenei tálentummal voltak megáldva, nem tudom, hogy alkottak-e kórust, s amikor János és Péter kiszabadultak, odaállt volna a karnagy, és intett volna, hogy most énekeljük a második zsoltárt. Biztos, hogy nem így volt. Az biztos, hogy imádkoztak. Egy olyan éneket mondtak el, mely bennük imádsággá, könyörgéssé vált. Én is hallottam sokszor hívő testvéreket munka közben – vasalás vagy egyéb háztartási munka során vagy valami mechanikus munka közben – éneket dúdolgatni vagy éppen énekelni: zsoltárt, dicséretet, lelki éneket. Hogy az ott akkor ének volt-e vagy imádság, azt nagyon nehéz eldönteni, de az ige szabaddá tesz bennünket arra, ha ismerünk éneket, ismerünk zsoltárt, ismerünk dicsőítő dallamot, szöveggel együtt is mondhatjuk, magánosan is és együtt is imádságként.

És talán legvégül: a legfontosabb az, hogy nem csak énekelnek, nem csak imádkoznak, nem csak Istent dicsőítik, hanem – ahogy Lukács feljegyzi, – könyörögnek is. Csodálatos az, hogy miközben Istenüket magasztalják és hirdetik, hogy minden dolguk, az egész életük Isten fenséges uralma alatt van, még ez a megelőző, rettenetes helyzet is, amiből János és Péter kiszabadulnak, az is Isten uralma és vezetése alatt áll, aközben mégis könyörögnek. Könyörögnek, hogy Isten áldja meg őket, forduljon hozzájuk és adja meg nekik, hogy bátorsággal szólják Istennek a beszédét. Énekelni, imádkozni és szólani. Így együtt ez a három adja ki azt, amit így lehetne nevezni: keresztyén kommunikáció. Én ugyan ehhez nem értek és megmondom őszintén, meg is szoktam bántani sok tudóját a kommunikáció-elméletnek, mikor kicsit szkeptikusan nézem, vagy hallgatom, amikor előadják ezt a kétségtelenül nagyon fontos tudományt, de most azt mondom, kedves testvérek, ha van keresztyén kommunikáció, akkor az sohasem csak egyoldalú. Ének, imádság és elmondás (vagy bizonyságtétel). Ez a három mindig együtt jár - és ehhez, a legutóbbihoz, bátorság kell. Az éneket lehet szájunkat összezárva is dúdolgatni. Az imádság Jézus szava szerint történhet a legtitkosabb rejtekben is. De amit most kérnek könyörgésükben, hogy: “nyújtsd ki a te kezedet, hogy jelek és csodák történjenek Fiadnak, Jézusnak neve által, és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a Te beszédedet.” – nos ez a nagy kérdés. Teljes bátorsággal. Kedves testvérek, az énekhez – hadd mondjam így – nem kell nagy bátorság. Még annak se, aki nem is tud énekelni. Mert az ének kifakad belőle. Kiszakad belőle. Az ember énekel örömében, énekel bánatában, énekel, ha elragadja más éneke, melybe ő is bekapcsolódik. Az imádsághoz sem kell bátorság. A beszorított, bezárt, nehéz helyzetbe került ember óhatatlanul is elengedi a szívéből a sóhajt, – ahogy szoktuk mondani, – a fölfohászkodást. Az örömöt tapasztaló ember, az áldást megérő ember is miért is zárná be a szívét és a lelkét? Ő is Istenéhez kiált föl. De szólni a másiknak, mondani, annak, aki a Jézus beszédét nem akarja hallani, annak, aki meg is tiltaná ezt a keresztyéneknek, azoknak, akik, amúgy jó szívvel fogadják Istennek egyébként minden áldását, csak ne legyen rajta a címke, hogy kitől kapták? Nekik hogyan szóljunk? Nekik jó, ha Isten adja csak úgy, névtelenül, láthatatlanul az áldást. Mit adja? Jön az magától is! Hogy ki adta? Isten? Ő ki? Miről beszél maga nekem? Isten? Maga nekem erről ne beszéljen!

Továbbá ma sincs különbül, mint régen. Ma is ugyanúgy van ez, és ennek nagyon egyszerű oka van: abban a pillanatban, amikor az embernek tudomására jut az ő Istene, – még egyszerűbben fogalmazva – amikor tudtára jut az embernek, hogy van Istene, és ez az Isten személyes Isten, ez az Isten nem egy mindent elrendező, jótékony, kozmikus hatalom, nem ő a mennyei szerencsemalac, nem ő a titkos szám, hanem ő személyes Isten, akkor az ember rögtön annak is tudtára jut, hogy ez az Isten akar tőle valamit. Mégpedig azt akarja, hogy nekem és neked és mindenkinek köze legyen hozzá. Ez az Isten azt akarja, hogy az Ő uralma alatt éljünk, az Ő rendjében éljünk. Bizony, kedves testvérek, olyanok vagyunk, mint az elkényeztetett gyermek, akinek kell, hogy reggel az asztalán ott legyen a frissen gőzölgő kakaó, be legyen készítve minden a táskájába, s ha hazaérkezik az iskolából, Anyuka vagy a nagyi máris tegye a friss ebédet az asztalra, s ha kell, helyette a leckét is megírja. Este, ha kell, fogat is mosson helyette! Csak a rend nem kell, ami otthon van. Minden kell, minden jó kell, minden áldás kell, minden védelem kell, minden segítség kell. Hát persze, hogy kell! Csak a rend nem kell. Micsoda bátorság kell a keresztyén embernek ahhoz, hogy Istenét nevén nevezze, Róla bizonyságot tegyen, Őreá felmutasson, és erre meghívja a másik embert is! Micsoda bátorság kell: Heródesek, Pontius Pilátusok, pogányok, fejedelmek, tanácsosok gyülekeztek egybe Isten és az Ő felkentje ellen.

És e könyörgés után megmozdult a hely, ahol ők egybegyűltek, beteltek mindnyájan Szentlélekkel és az Isten beszédét bátorsággal szólották. Igen, megkapták Istentől ezt a nagy áldást, a bátorságnak az áldását: szó szerint a szólás bátorságát kapták meg, a nyílt beszédnek a bátorságát és abból a házból, ahol ők egybegyűltek, kiáradtak és hirdették és magasztalták az Urat. Énekkel, imádsággal és Róla szóló bizonyságtétellel. Segítsen bennünket is Isten Szentlelke sokféle szorongattatásunkban, küzdelmünkben, nehéz helyzetünkben. Akkor is segítsen, ha ránk pisszegnek, hogy erről ugyan már hallgassunk, Róla ugyan már ne szóljunk, hogy megkapjuk ezt a szent bátorságot és az élet Uráról, a mi Üdvözítőnkről, Jézus Krisztusról, Istennek felkentjéről mindig minden időben bátran bizonyságot tehessünk.

Ámen