Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt hét közepén fejeztük be az Apostolok cselekedeteiről írott könyv olvasását. Majdnem negyedéven át ezt a könyvet olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint. Ezért úgy gondoltam, hogy ma nem kezdjük el a mai vasárnapra kijelölt szakaszt, a Korinthusi levelet magyarázni, hanem visszatérünk az Apostolok cselekedeteire, hogy valamiképp bekerekítsük a könyv folyamatos olvasását és magyarázását. Az utolsó két verset olvastam föl az Apostolok cselekedeteiből. Úgy ér ez véget tehát a könyv, ahogy kezdődik. Nincs ebben az utolsó két versében semmi olyan, amit regényolvasáshoz szokott lelkünkkel, vagy képzeteinkkel vártunk volna, hogy például happy end van a végén: Pál csodálatos módon megmenekül, felmenti őt a bíróság. Nem azért van Rómában, mert szabad jókedvéből ment oda, hanem, mert perében - római polgár lévén - a császári ítélőszékhez fellebbezett, s emiatt Rómába kellett mennie az ügy tárgyalására. Az óegyházi feljegyzésekből viszont tudjuk, hogy az apostol elvesztette a pert, és a Nero-féle üldözések idején halálra ítélték, lefejezték. Tehát nem érhet véget a történet happy and-del. Ugyanakkor valami nagy tragédiával sem ér véget. Lukács evangélista, aki az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet is írja, mindössze annyit jegyez meg ‑ és ma erről szeretnék majd szólni ‑, hogy az apostol prédikálta az Isten országát, tanította a Jézus Krisztusról való dolgokat, teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül. Így ér véget a könyv.

Mondhatnánk, ez nem valami izgalmas befejezés, de nem is valami megnyugtató befejezés, és nem is tragikus befejezés. Egyáltalán nem is befejezés ez, hiszen látjuk, hogy már nem is Pál apostolról van szó a könyv a végén, s nem is általában az apostolokról, a többiekről, kik a könyv különböző fejezeteiben fölbukkannak. Miféle befejezés hát ez?

              Ez a befejezés, ahogy mondottam, voltaképpen a kezdet. Mindig így kezdődik az Isten országa. Isten országa a szívekben, az életekben, a ti szívetekben, a mi életünkben ezzel kezdődik: valaki hirdeti, prédikálja az Isten országát és tanít a Jézus Krisztusról való dolgokról. Ezzel kezdődik az Isten országa. Mert ahogy az előbb a  keresztelő alkalmával is hallottuk: Jézus elküldi a tanítványait misszióba, s annyit mond nekik: menjetek el, kereszteljetek meg minden népeket, tanítsátok őket mindarra, amit én mondottam néktek. Hirdessétek az Isten országát ‑ erről szól az Apostolok cselekedetei: hogyan töltik be az első tanítványok, az apostolok a missziót. Az Isten országa tehát az ige hirdetésével kezdődik. Azzal a megszólító üzenettel, mely tartalma és értelme szerint nem egyéb, mint az, hogy Isten helyre akarja állítani az emberrel megszakadt kapcsolatát. Isten helyre akarja állítani azt a széttört kapcsolatot, amit az ember Őellene föllázadván, önmagát istenné tévén, a maga kiskirályságába beleülvén, megszakított Ővele. Isten ‑ ez az Ő országa hirdetésének a lényege ‑ az embert újra meg újra meghívja az élet forrásához, újra meg újra föltárja az ember előtt, hol van az élet eredete, hol van az élet értelme, hol van a boldogság, hol áll helyre az emberi élet teljessége. A magára maradt, Isten ellen föllázadt ember, a maga kiskirályságát építő ember ugyanis szükségszerűen elveszíti ezeket a távlatokat, elveszíti ezt a tudást.

Sokan voltak s mind a mai napig vannak is, akik egyet értőleg azt mondják, igen, elveszítette az ember ezt a tudást, ám inkább így fogalmazzák ennek okát: mert elfelejtette ezt a tudást az ember. Ezért szerintük az emlékezet útján el kell indulni visszafelé, és valahol az emlékezet ősmélységében, az archétipikus emlékezet mélyszerkezetiben,  a velünk született képzetekben meg fogjuk találni ezt az őstudást. A nagy görög filozófus, Platon óta igen sokan így gondolják ezt. Maga Platon többször is beszél arról, hogy az igazi gondolkodás, az igazi értelmi tevékenység, az emberhez való és méltó szellemi tevékenység nem egyéb, mint emlékezés: visszatérés ahhoz az ősi ideához, ahhoz az ősi valósághoz, amiből az ember kiesett, amitől az ember elidegenedett.  Nincs ez ellenünkre, kedves testvérek, hiszen sokszor halljuk a biblia lapjain azt a prófétai szót, mely így szól: „emlékezzél meg, hogy honnét estél ki…!” A Jelenések könyvében azt üzeni az Úr az első szeretetét elhagyó efézusi gyülekezetnek: „emlékezzél meg, honnét estél ki!” (Jel 2,5).  Aztán vannak, akik azt mondják, hogy nem az emlékezetben, nem az őstudásban rejlik a megoldás, hanem a jövendőben. Minden a jövőtől függ. Mindig a jövő határozza meg a jelenünket. Mindig a jövő határozza meg a következő lépést. Egyszer egy okos ember arra tanított engem, ‑ s lehet, hogy jobban lenne a dolgom, ha meg is tanultam volna –, hogy ha valamit igazán el akarok érni, meg akarok valósítani, akkor soha ne azt nézzem, hogy én most hol állok és milyen messze van a cél,  hanem mindig a cél felől nézzem azt, hogy most hol vagyok, mert a cél felől nézve olyan utak is föltárulnak, amit az ember itt állva nem lát meg. Ez filozófia és tapasztalat is, hogy akik a jövőt közelebb tudják hozni magukhoz, ahogy azt filozófiai műnyelven mondják: akik képesek „elővételezni a jövőt”, azok valami olyan tudás birtokába jutnak, ami közönséges földi halandóknak nem adatik meg. És ez sincs az Ige ellenére, kedves testvérek, mert az Ige nem csak arra emlékeztet bennünket, ami megváltozott, hogy ugyanis honnét estünk ki, hova kell visszatérni, hanem arról is szól szüntelenül Isten, hogy mit készített el számunkra a jövendőben. Így szól az ő országába a meghívó Jézus egyik példázata szerint: „Jertek, mert immár minden kész van!” Mi azt gondoljuk, ez lehetetlen, nincs még kész semmi. Ugyan, mi van kész ebben a világban? Mi van kész Magyarországon? Mi van kész Budapesten? Mi van kész az én utcámban? Mi van kész az én házamban? Mi van kész az én életemben? Hogyan hát hogy ez az üzenet: „jertek, mert minden kész van!” De, kedves testvérek, az az igazság, hogy akiknek a szíve ebbe belerezdül, azok az Isten hívását értették meg, mert Istennél el van készítve a jövendő. Az Ő országában kész van az, amire az ember kimondva-kimondatlanul vágyakozik, az Isten országában megvan az öröm, az Isten országában megvan az ember békessége, az Isten országában megvan a szabadság. Az Isten országában megvan mindaz, amit boldogságnak nevezünk. Ott, ímé, minden készen van!

 Mégis, kedves testvérek, azt látjuk, hogy ahogyan az ős tudást hajszolók is félre tudnak bennünket vezetni, úgy a jövő felé szaladók is sokszor csapdába viszik az embert. A mögöttünk levő huszadik század másba sem telt, mint a jövő igézetében és olyan nagy rohanás volt a jövő felé, hogyha ezért 10 vagy 20 vagy 100 millió emberen kellett keresztül gázolni, az se számított. Csak minél előbb odaérjünk. Aztán, hogy ebben a nagy rohanásban elvesztettük a tisztességet, a becsületet, az emberi méltóságot, a szabadságot, az se számított, csak minél előbb a jövőhöz érjünk. Az idősebb nemzedék elég sokat hallotta, hogy „most még egy kicsit lemondunk, most még egy kicsit adunk,  ‑ békekölcsönnek nevezték ezt az ötvenes években – mert a határ a csillagos ég.” Mi lett belőle? Ma is halljuk, másféle, finomabb változatokban ugyanezt. S vajon, mi lesz belőle?

        Az józanít ki bennünket, és állít rá rendesen a földre, ahol állunk két lábbal, amit itt hallunk az Apostolok cselekedeteiről írott könyv utolsó két versében: az Isten országa akkor kezdődik, és úgy kezdődik az ember életében, amikor és ahol meghallja az Istenről szóló igét és a Jézus dolgairól való tanítást. Emlékezünk jól, mikor Jézus köré odagyűlnek az akkori idők vallásos és politikai elitjébe tartozók, és megkérdezték Jézustól, hogy hol van ez az Isten országa, és mikor jön el ez az Isten országa, mert nagyon várjuk.  

Lefordítom mai nyelvre: mikor jön el a boldogság? Mert azt nagyon várjuk. Mikor lesz békessége az életemnek? Mert azt nagyon várjuk. Mikor kerül minden a helyére? Minden oda, ahova való. Mert azt nagyon várjuk. S ekkor Jézus azt mondja nekik: Isten országa nem szemmel látható módon jön el, Isten országa nem itt van, és nem ott van, az Isten országa bennetek van. Az Isten országa bennetek van. Azzal kezdődik az Isten országa, amikor az ember visszahajlítja a maga elhajlott szívét az Istenhez való szeretetre, az Istenhez való hűségre, az Istennek való engedelmességre. Az Isten országa akkor kezdődik, amikor az ember megnyitja a fülét, hogy az Isten tanácsait meghallja és befogadja. Miért, hát nincs nyitva a fülünk? De nyitva van minden egyébre! Miért, hát nem szól Isten? De szól Isten, ám nem ezer decibellel, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Halk és szelíd hang az Ő hangja. És arra készen kell állni, hogy meghalljuk. Az Isten országa akkor kezdődik el benned és bennem, amikor ki tudod mondani, hogy az valóban ország, vagyis úrság, vagyis királyság, vagyishogy Isten úr és király. Ezt a legnehezebb. Mit mond József Attila, szegény, abban a gyönyörű szép versében? „Az én vezérem bensőmből vezérel.” De ki ez a vezér? Az ösztönöd? A tapasztalatod? A meggyőződésed? Az elszántságod? A tudásod? Ki ez a vezér?

 Isten országa akkor kezdődik, amikor az ember fejet hajt, és ki tudja mondani: Isten Úr. Ura az én életemnek is. Én tudom nagyon jól, nem modern gondolat ez, kedves testvérek! De letettem már arról, hogy modern és korszerű igehirdető legyek, s csupa olyan dologról beszéljek, ami megcsiklandozza a mai ember fülét és megmelengeti a lelke alját. Nem modern üzenet ez, én azt tudom nagyon jól, de régen sem volt az! Ott sem volt az Rómában, a császár székhelyén, ahol az apostol hirdette. Hogyan is lett volna korszerű? Nero császár uralmának a kezdetén vagyunk, ha jól tájoljuk az időt. Ki volt az a Nero? Tessék elolvasni Tacitus-nál. Nála nagyobb nem volt. Császár volt. De boldogtalan volt császárnak, s úgy gondolta, ha császárként táplálkozik a háború múzsájával, meg a kormányzás múzsájával, akkor a költészet múzsája is jár ennek az isten-királynak. A császár az Úr. A császár az isten.             Hogy lett volna hát modern és korszerű Pál apostol igehirdetése, ott Rómában?! S micsoda pimaszság ez? Mint római polgár a császári törvényszékhez apellál, hogy a császár kegyéből ítéljenek az ügyében, de közben fölforgató tevékenységet végez? Mifajta ember ez a Pál? Bátran, félelem nélkül, s ráadásul a hatóságok se működnek valami jól, mert azt mondja Lukács, hogy: „minden tiltás nélkül” is ezt hirdeti ott a rómaiaknak: nem Nero az Isten, nem a római császár az Isten, hanem a Jézus Krisztus Istene az Isten. Aki az eget és a földet alkotta. Aki az embert annyira szerette, hogy meghalt érte. Ő az, aki rendelkezést és parancsolatokat adott a boldog emberi életre. És nem az, aki ott ül bent a római palotákban. Nem az, ki pengeti a hárfáját, és a fölgyújtott Róma tüzénél akar ihletet kapni, hátha meg tudja verselni, hogyan lobog az a tűz. Mert ilyenek az ember-istenek, kedves testvérek. Ilyen fantáziátlanok. Ilyen kevés bennük az ihlet. Ahhoz, hogy le tudja írni költőileg a tüzet, föl kell gyújtania egy várost. Ennyi ez a Nero-isten. De ahogyan akkor nem volt korszerű, tudom, ma sem korszerű azt mondani, hogy Isten Úr, Isten király, előtte fejet kell hajtani. Hát hogy? Hát én vagyok az úr! Én parancsolok magamnak. Az alkotmányban is benne van. Mindenki egyenlő jogon, egyforma hatalommal parancsolhat magának. Mi vagyunk az urak! Fölöttünk nincsen semmi! Mi megmondjuk önmagunknak, hogy mi a jó. Mi megmondjuk önmagunknak, és törvénybe is hozzuk, hogy mi az igaz. Ha éppen a mostani törvények ellentmondanak ennek, hát beküldünk 386 embert a parlamentbe, majd megváltoztatják. Miért ne? Hát ki mond annak ellent? Ilyet mondani, hogy az ember fölött van valaki, valami? S fejet kell hajtani? És, hogy ez a valaki Isten? Mi úgy gondoltuk, hogy Isten nekünk barátunk. Isten nekünk segítőtársunk. Isten nagyon szeret bennünket, és ezért mindent meg is enged nekünk. Isten a szervizes, fölhívjuk a mennyei telefonszámon, kiszáll azonnal, és ami elromlott, megjavítja. Azért tartjuk Istent! Nem? Amit mi elrontottunk, azt az Isten kijavítja. Nem? Akkor nem kell. Akkor hívunk egy másik szervizest. Akkor fölfogadunk egy másik szerelőembert, egy másik lelki-szellemi-erkölcsi iparos-legényt, de tőle már garanciát is fogunk kérni. De, hogy Úr? Hogy vezetné az életünket? Hogy meghatározná a dolgainkat? Hogy ezen keresztül találunk el a boldogsághoz? Ezt már ne tessék nekünk mondani tiszteletes úr itt erről a szószékről. Nem modern ez. Mégis, hiszem, kedves testvérek, itt kezdődik Isten országa, úgy ahogyan az Apostolok cselekedetei története véget ér: prédikálta pedig az apostol Isten országát, tanította az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.

Két megjegyzést szükséges még tennem, mert úgy tűnik, itt most semmi más nem történik, mint hogy az igehirdető azonosítja magát Pál apostollal, veszi a bátorságot, s megpróbál ugyanúgy beszélni, mint az apostol, s aztán, hogy a többivel mi lesz, az nem érdekes neki. De ez a két kifejezés, hogy teljes bátorsággal és mindenféle tiltás nélkül, nem csupán az apostol helyzetének, lelkialkatának a leírását jelzi. Ez minden keresztyénre vonatkozik. A bátorság és a szabadság minden keresztyénnek a tulajdonsága. Nem annak a tulajdonsága, akinek a neveltetése folytán habitusává lett, nem is valami, ami el volt rejtve a lelke mélyén, aztán egyszer csak fölfedezte. Ezek az evangélium meghallása által teremtődnek az emberben. Mind a kettő. A bátorság is és a szabadság is. Hadd kapcsoljam most össze röviden a kettőt, és hadd próbáljam meg veletek is megértetni, kedves testvérek, hogy ez mindannyiunkra tartozik, mindannyiunk számára isteni ajándék lehet. Először hadd szóljak a bátorságról. Ez igen szorosan összefügg azzal, hogy „minden tiltás nélkül”, de nem a külső feltételekre utal, hanem a belső akadályokra. Talán mindannyian átéltük már azt a helyzetet, hogy egyszer csak odakerült a dolog, hogy ki lehet mondani: „én keresztyén vagyok”. S nem kellett volna többet mondani. Ezer ilyen helyzet van. Például, megyünk lefelé a villamoson a Déli pályaudvar felé. Két atyafi kapaszkodik a villamoson a fogantyúba, és szidják a keresztyéneket. De nagyon, nem csak úgy, ahogy a romákat szokták szidni, hanem nagyon. Ezt most szabad, ez most a politikai korrektség része. Mást nem szabad. A romát nem szabad szidni, a brazilt nem szabad szidni, az arabot nem szabad szidni, a zsidót nem szabad szidni, viszont a keresztyént minden további nélkül szabad. Ekkor oda kéne lépni, és azt kellene mondani nekik: „keresztyén vagyok”. Milyen sokszor elmarad ez a bemutatkozni: „jó napot kívánok!, Szabó Istvánnak hívnak, keresztyén vagyok. Van valami bajuk? Beszéljük meg!” Dehogy. Inkább leszállok a Nagyenyed utcánál, ne is kelljen ezt hallgatni. Ez belső akadály, kedves testvérek.

 Amikor azt halljuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy az apostol „teljes bátorsággal” szólt, azon Lukács evangélista azt érti, hogy nincsenek belső akadályai, nincs az apostolban félelem. Vagy szemérmesség. Még erről is hadd szóljak egy szót, kedves testvérek, mert a magyar ember vallás dolgában nagyon szemérmetes fajta. Abban nagyon. Sok minden egyébben is az, mert a keleti fajta általában szemérmes, befelé éli meg a dolgokat. Na de, vallás dolgában, abban aztán nagyon szemérmesek tudunk lenni. Szerintem legszívesebben az Úristen elől is eltitkolnánk, hogy hiszünk Benne. Merthogy a gyerekünk nem tudja, a feleségünk sem tudja, a testvérünk sem tudja, sőt senki nem tudja, mert mi ezt olyan szemérmesen kezeljük. De lehet, hogy az Úristen sem tudja, annyira szemérmesek tudunk lenni.

  Azt mondja az ige, hogy az apostol a Krisztus ismerete által eljutott arra a belső lelki állapotra, hogy nincs mit szégyellnie ezen, és nincs mit elhallgatnia, sőt, hozzátartozik a keresztyénségéhez, hogy ezt megosztja a másikkal. Hogy miért? Miről szól a keresztyénség? Nem valami titokzatos ismeret ez. Nem földalatti termek mélyében elzárt páncélszekrény titkos kódja ez, amit csak én tudhatok. A keresztyénség annyi: tudom, hogy hol van a boldogság forrása, tudom, hogy miképpen kerülhetnek helyükre a dolgok. Tudom, hogy merre tart az élet, és mi az élet végső értelme. Tudom, hogy miért vagyunk itt a világon. Ez a keresztyénség. Nem kell ezen szemérmeskedni. „Hittem, azért szóltam ‑ mondja az apostol a korinthusi levélben, a 116. zsoltárt idézve: „hittem, azért szóltam, noha igen megalázott voltam.” Hiszek, azért szólok. A hithez hozzátartozik, hogy az ember kimondja.

Lukács másik megjegyzése az, hogy minden tiltás nélkül tette ezt az apostol. Az előbb ironizáltam a római hatóságokon, hogy milyen felelőtlenek voltak, nem néztek utána annak, hogy mit csinál ez a Paulus nevezetű Tarzuszból érkezett római polgár ott a saját maga által bérelt szálláson. Ott mindenféle emberek jönnek-mennek, obskurus dolgok hangzanak el, s ebből lesz majd a keresztyénség. Micsoda felelőtlenség ez! Mégis, azt gondolom, itt valami mást is megnyit számunkra az evangélista megjegyzése. Nevezetesen azt, amit Isten gyermekei olyan gyakran és boldogan megélnek és megtapasztalnak, hogy ez a „minden tiltás nélkül” mégsem véletlen. Érezhetjük véletlennek, de mégsem az. Az Apostolok cselekedetei egy korábbi fejezetében azt olvassuk, hogy még Claudius császár idejében, hogy veszekedés volt Rómában a keresztyének meg a zsidók között, s erre Claudius úgy döntött, mindegyiket kiűzi Rómából. El kellett hagyniuk a várost, beállt a békesség. De ez lett az alapja annak, hogy Pál apostol Korinthusban találkozhatott ottani házigazdáival, Aquilával és Priscillával, kik római lakosok voltak, de miután Claudius kiadta a rendeletet, kénytelenek voltak Korinthusba költözni. S az ő házukban alakult meg a korintusi gyülekezet. Véletlen ez? Bizonnyal nem.

Most már Nero idejében vagyunk, szent a békesség, nincs semmilyen vallásos vitatkozás, csend van. Mondhatnánk, ez az oka, hogy nem veszik észre, mit csinál az apostol. Én azonban mást mondok. A korábbi történetekből is megannyi alkalommal kiderül, Isten rendezte így a dolgot, hogy nincs tiltás. Ezt Ő meg tudja tenni. Az Ő gyermekei számára meg tudja teremteni azt a környezetet, azokat a feltételeket, melyek között az Isten országáról szóló igehirdetés, a keresztyén ember bizonyságtétele: „Christianus sum!” „keresztyén vagyok!” - ennyi az egész! -  elhangozhat. És nem csak elhangozhat, mert ez még önmagában kevés, hanem mint bizonyságtétel eljuthat a másik szívéig, és a másik életében is elkezdődhet az Isten országa.

Nemrégiben egy nyári táboron vettem részt, ahol az egyik szigorú lelkű, erőteljesen kálvinista atyafi a déli imádság után odajött hozzám, meghúzkodta az ingemet, és azt mondta: „nem jól imádkozott, püspök úr!” No, ilyet már sokszor mondtak nekem, hogy nem jól imádkoztam, megkérdeztem hát: „és mit rontottam el?” „Ilyet nem szabad mondani, hogy jövel Jézus, légy vendégünk!” „Jaj, ‑ feletem, ‑ nem gondoltam én még ebbe bele igazán, gyerekkorom óta így imádkozunk, megszoktam, ez nagyon kedves imádság nekem.” Erre ő továbbvitte, mondván: „Hogyhogy vendégünk? És hol Neki fenntartott üres szék? Ha már vendégségbe hívtuk. És hogy van ez, hogy mi azt hisszük, hogy Jézus a mi vendégünk lesz?” Hangsúlyozom még egyszer, szigorú kálvinista atyafi volt, kinek Istene a mindenható, szuverén, mindenek fölött álló, hatalmas Isten, aki erejével, dicsőségével betölti az univerzumot, Hozzá képest mi apró porszemek vagyunk. Hogy hívhatja meg a porszem vendégségbe Istent?! Én, persze, kivágtam magam, mert hirtelen eszembe jutott Ábrahám, ki a Mamré tölgyesében megvendégelte a Szentháromság Istent. Csak kiszólt Sárának, gyorsan vágd le a hízott tulkot. Le is vágta, és a Szentháromság Úristennek tetszett ottan vendégségben lenni Ábrahámnál. Miért ne hívhatnánk Jézust? Mindazáltal, azóta sokat törtem a fejemet ezen, kedves testvérek. Nem az imádságon! Jaj, nehogy másképp imádkozzatok ebédnél, jó ez az imádság! Hanem a jelenségen. Hiszen, tényleg erről van szó. Mi megrendezzük a dolgokat. Mindent előre elkészítünk, aztán mondjuk: „Gyere, Uram! Neked itt van a helyed!” Megrendezzük az univerzumot ‑ most, filozófiai gondolatot mondok, Aquinói Tamás módjára ‑ a világ mozog. A világ csupa mozgás. Nem is Aquinói Tamás ez, inkább Arisztotelész. „Panta rei”: minden mozog. Minden mindennel ok-okozati összefüggésben van. Erő-hatások összefüggése az egész világ. Csupa dinamika.  Isten az első, a mozdulatlan mozdító. Megvan a helye! Ő az első ok! Megvan a helye. Van egy világképünk, s megkeressük benne Isten helyét.    Személyes jellegű példa. Az én világom kerek erdő. Ott minden fának megvan a helye, és a neve. Van benne egy fa, úgy hívják: becsületfa. Ez az Isten fája. Az én Istenem a becsület Istene. De a többi fához semmi köze. Más azt mondja: „Az én Istenemnek ott van a helye, ahol potyognak a könnyek: Ő a zsebkendő-Isten. Majd fölszárítja.” A harmadik : „Az én Istenem a döntésekben segít. Ő adja azt a kevés kis lendületet, amivel át tudok lendülni a küszöbön. A többi megy magától.” A szervizes-istenről már szóltam. Az Apostolok cselekedetei azonban azt mutatja, hogy nem így van az Istennek és az embernek a dolga. Nem úgy van, hogy mi helyet készítünk Istennek, aztán odahívjuk, és majd abban a megszabott sémában működik. Istennek ‑ emberileg szólok ‑  nincsenek sémái. És ez számunkra borzasztó. Mert akkor Isten kiszámíthatatlan. Nem lehet vele kalkulálni. Akkor nincsen mechanizmus. Akkor nem tudom, hogyan találok fogást rajta. Tudjátok, miről beszél Pál apostol, mielőtt Rómába érkezne? Olvassuk el a római gyülekezethez írott levél végét. „Ha Hispániába megyek, elmegyek tihozzátok. Mert remélem, átutazóban meglátlak titeket.”(Róma 15,24) Ő Hispániába akart menni, ott akarta az evangéliumot hirdetni, s úgy gondolta, arrafelé hajózván, megáll Rómában, s egy-két napot ott tölt a római testvéreknél. De börtönbe kerül, mert bevádolják, kétségbe van esve, összeomlott a terve. Egyszer csak azt hallja  a börtönben éjszaka: „Ne félj Pál, neked királyok, fejedelmek előtt kell bizonyságot tenned az én nevemről.” Majd évekkel később, mikor hajótörést szenvednek úton Rómába, megint hallja: „Ne félj Pál, mert neked a császár előtt kell bizonyságot tenned.” Nincs itt semmilyen séma. Az apostol elgondolta, hogy Hispániába vezet majd a missziói útja. S egyszer csak ott van Rómában, de nem Hispániába menet. Róma, amit korábban átszálló állomásnak, ideiglenes tartózkodási helynek tekintett tekintett, az életének végállomása lesz. De itt Rómában szerveződik meg az antik világ legerősebb gyülekezete. Pál úgy vélte, Hispánia lesz a végállomás – hisz az antik világban az volt a föld vége is. Isten akarata más volt. De Isten ehhez, az ő saját tervéhez megteremti a körülményeket. Ezt fejezi ki Lukács megjegyzése: minden tiltás nélkül. Nincs tilalom Rómában. Szabad az evangéliumot hirdetni.

 Mert csak egyetlen-egy tiltás lehetséges, csak egyetlen-egy akadály állhat fenn, ami magában az apostolban van. Ami benned van. Külső tiltás nincs. Hogy ez a belső akadály miképpen dől le, arról már szóltam. Úgy, hogy az ember szíve és lelke szerint fejet hajt az ő Istene előtt, elfogadja és boldog szívvel belátja, hogy ez az Isten nem a sémák Istene, ez az Isten szabad Isten.              A keresztyén ember szabadsága a szabad Isten szabadságából táplálkozik. Nem a körülmények, nem az adottságok, nem a törvények, nem a történelem adja azt a szabadságot. Ezért a keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor törvényeket hoztak, hogy nem lehet az Isten országát hirdetni. A keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor börtön járt az evangélium szaváért és a Jézus követéséért. A keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor beverték a szájukat. A keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor a legszűkebb emberi környezetük sem tette lehetővé a tanítványságot. Mivel Istenből táplálkozott az életük, Tőle nyerték a boldogságukat, Istenben rejlett a jövőtudatuk, és az a meggyőződésük, hogy a dolgok Istenben a helyükre kerülnek, úgy a szabadságuk is Istentől kapott és elfogadott ajándék volt. Hogyan kezdődik az Isten országa? Úgy, hogy meghallod és elfogadod ennek a szabad Istennek a meghívását. És úgy folytatódik ez az ország, hogy te magad is meghívsz másokat az élet forrásához, minden boldogság titkához, ahhoz, akinél ott a biztos jövendő, akiben ott az élet teljessége, aki maga az út, az igazság és az élet.
Ámen