Bátran

Kedves testvérek!

Bibliaolvasó kalauzunk jóvoltából az evangéliumi történetnek most, ádventre forduló időben érkezünk a végére, és így alkalmunk nyílik arra, hogy egy kicsit távolabbról, nem Nagyhétre eső időszakban nézzünk bele Jézus halálának körülményeibe és eseményeibe. S talán ez a távolság segít bennünket néhány olyan momentum föltárásában is, amit a nagyheti időkben nem feltétlenül veszünk észre. Amikor eljön a Nagyhét ideje, óhatatlanul a megfeszített és feltámadott Krisztus áll a figyelmünk középpontjában, s a passiótörténet mellékszereplőit csak egy-egy futó pillanatra látjuk.

Most azonban lehetőségünk nyílik arra, hogy egy mellékszereplőt figyeljünk meg, és a mellékszereplő magatartása kapcsán néhány isteni titokba is belelássunk. Jól is van ez így. Ahogy a múlt héten is hallhattuk Jézus megkenetése kapcsán, van a passiótörténetnek olyan pillanata, amely nem a szenvedésre, hanem már a dicsőségre utal. Jogosan jegyzi meg Kálvin, akinek mindig is volt érzéke a paradoxonokhoz,  hogy Krisztus halála és föltámadása között ez az esemény, tudniillik, hogy Arimátiai József kikéri Jézus testét, finom gyolcsba begöngyölteti, és egy kősziklába vájt sírba helyezi, vagyis királyi temetést rendez Jézusnak, nos, mindez már a szégyenteljes halál és a dicsőséges feltámadás közötti átmenetet jelzi. Mert a kivégzett rabszolgák közönségesen temetőárokban szokták végezni. S hogy ez mégsem így lett, az  - emberileg szólva -  ennek az Arimátiai Józsefnek köszönhető. Hangsúlyoznunk kell, hogy emberileg szólva. Ma éppen arról szeretnék szólni, hogy ennek az embernek a magatartásában föl kell fedeznünk Isten Szentlelkének titkos működését, és hatását. Egyetlenegy momentumot szeretnék kiemelni, amit így fogalmaz meg Márk evangélista: „bement bátran Pilátushoz és kérte Jézusnak testét.” Bement bátran…

Tudjuk jól Arimátiai Józsefről, hogy korábban nem volt bátor. János evangélista jegyzi meg róla, hogy ő is Jézus tanítványa volt, ám titkos tanítványa, - mert félt. Igaz, hogy kegyes és istenfélő ember volt, gazdag ember volt, tagja volt a főtanácsnak. A különállását jelezte is azzal, hogy Jézus elítélésében nem vett részt, vagy talán el sem ment a nagytanács ülésére, vagy alkalmat vett magának arra, hogy ne szavazzon. Ám hozzáteszi János evangélista: titkos tanítvány volt, mert félt.

Nyilván volt oka félni. Ugyanúgy, ahogy Nikodémusnak is, a másik nagytanácsbeli tagnak, aki éjszaka ment Jézushoz, hogy az élet nagy kérdéseit megtárgyalja a mesterrel. Éjszaka ment, mert félt. Arimátiai József is félt. Miért? Mitől? Amitől a legkevésbé félhetett, az talán az volt, hogy kipenderítik a nagytanácsból. Egy gazdag és tehetős ember ezt a kockázatot, ezt a luxust megengedheti magának. Mindig is úgy volt a történelemben, hogy a gazdagok, a tehetősök, akiknek az élete vagyonilag meg volt alapozva, nem csináltak nagy ügyet abból, hogyha kipenderítették őket valamilyen pártból, politikai alakzatból, hatalmi befolyásból. Megvolt a vagyonuk, megvolt az egzisztenciájuk, ők nem abból lettek gazdagok, nem az volt a kenyérkereső szakmájuk, hogy ülnek a nagytanácsban, egy kuratóriumban, egy bizottságban, és szavazgattak.

De attól már Arimátiai Józsefnek is kellett félnie, hogy a teokratikus Izraelben, ahol a nagytanács élet és halál ura, őt, a tekintélyest, tiszteletreméltót, istenfélőt peremre szorítják. Ez bizony már komoly kockázat volt. Ha megbízhatatlannak bélyegzik vagy hazaárulónak, oda a sok jó kapcsolat, oda a sok jó lehetőség. Egy megbízhatatlan emberrel ugyan ki köt üzletet? Egy megbízhatatlan felforgatóval ugyan melyik befolyásos ember áll szóba? Egy megbízhatatlanra különös adókat lehet kivetni, mert a megbízhatósághoz és a befolyáshoz az is hozzátartozik, hogy sok jó helyre van bemenet. A megbízhatatlanok előtt bezárulnak ezek a kapuk. És amennyiben igaz,  hogy Arimátiai József kegyes ember volt, aki várta az Isten országát, s a népe reménysége szerint élt, annyiban az ilyen ember számára kivettetni,  félreszoríttatni, mint a galileai szektavezér követője, sokkal nagyobb vereség lehetett, mert ez által belül sérült meg, az öntudatában,  saját önbecsülésében.

Ezért nem véletlen, hogy Márk evangélista megjegyzi: és bement bátran Pilátushoz. Bátran. Mit jelent ez? Az újszövetségi görög nyelv többnyire három kifejezést használ a bátorság leírására. Nézzük meg mind a hármat. A utoljára hagyom, ami itt szerepel, mert talán ezeknek a szavaknak a végiggondolása rávilágít a saját életünkre meg a saját bátorságunkra is.

Talán sokak számára ismerős az a görög szó, melyet Platón is sok helyen használ, meg később a görög filozófia is. Ez a szó a tümosz, amely tulajdonképpen az életerő felbuzdulását jelenti, azt a bőszültséget, amely Platón leírása szerint a katonákat, a vitézeket, az arisztokratákat jellemzi. Van ilyen fajta bátorság is: egy életem, egy halálom! Nem érdekel semmi, hanem a katona bátorságával, bőszültségével, haragjával, dühével bemegyek a frontvonalba. Megvívom a harcot. Talán, gondolhatnánk, hogy ilyen bátorságról van szó itt is. Hiszen itt az elemi tisztesség forog kockán: a kedves Jézusnak, az Isten országa csodálatos hírnökének, az én titkos mesteremnek meg kell kapnia a tisztességes temetést. Ezért én mindenre kész vagyok!

Azt hiszem, ez a fajta nekibuzdulás sokak számára ismerős. Amikor az forog kockán, mikor már az a tét, hogy a maradék tisztesség is elvész, hogy az is elvétetik, ami elemi módon jár, akkor, bizony, nagy-nagy bátorságot tud önmagában találni az ember. Nem is tudja, honnan, miből, de egyszerre csak fölforr benne minden. Így szoktuk mondani: Nem bírta tovább, fölfortyant: mostmár elég volt. Az asztalra vert. Berúgta az ajtót. Nem ismert gátat. Nem talált sem önmagában, sem maga előtt semmiféle föltartóztató akadályt. Valami elemi bőszültséggel lépett fel, hogy meglegyen az, ami jár.

Apró élet-momentumokat lehet itt említeni, a pici és szinte észlelhetetlen mozzanatoktól kezdve el a valóban az igazi hősiességig. Biztos, láttunk már ilyet. Állunk a sorban a patika előtt vasárnap, fúj a szél, hideg van, otthon beteg a gyerek, vinni kellene haza a gyógyszert, a gyógyszerész odabent szöszmötöl, késlekedik, nagyon lassan adja ki a gyógyszereket, s egyszer csak odalibeg valaki, és beáll elénk a sorba. És ilyenkor az, aki egyébként véghetetlenül udvarias, aki máskor hagyja, hogy a háttérbe szorítsák, most hirtelen valami bőszült dühvel elkapja a sündörgőnek a grabancát és hátrarántja. Szinte szégyelljük is az ilyen mozdulatokat. Mi történt velem, mi ez a bőszültség? Mi ez az indulat?

Bement bátran Pilátushoz. Mostmár elég volt! Mostmár elvégeztétek! Mostmár meghalt! Mostmár átdöfve oldala dárdával! Mostmár vége! Adjátok ki az Ő testét! Legalább a holt legyen a miénk! Erre az indulatra épül a görög drámairodalom egyik legcsodálatosabb tragédiája, az Antigoné. El kell temetni a holttestet. S lám, micsoda hősiesség, micsoda bátorság kell ehhez.

Aztán van egy másik fajta bátorság, mely éppen ellenkezőleg, a feloldódottságból fakad. Ez nem annak a késztetésnek a bátorsága, hogy vigyük már pontra az ügyet, fejezzük már be végre, és legalább a vége legyen úgy, ahogy az illő és rendjén való!  Ennél a második fajta bátorságnál arról van szó, hogy az ember föloldódik, hiszen mindegy, nem számít, nincsen semmi teher. Meghalt Jézus. Bevégeztetett. Mostmár visszajöhetnének a szétfutott tanítványok. Milyen ironikus, ahogy Márk evangélista megjegyzi: csak az asszonyok vannak ott, a meghalt Jézus mellett:  Mária Magdaléna, Mária, a kis Jakabnak és Józsénak anyja és Salomé. Csak ők azok, akik Galileától kezdve végig kitartanak. De most, hogy már meghalt Jézus, jöhet Péter, jöhet János, jöhetnek a többiek is, akik szétszaladtak, akik távolról nézték dideregve ezt az egész dolgot. Most már lehet bátornak lenni. Pont került a mondat végére. Az Újszövetség ezt a bátorságot a parrészia bátorságának, a nyíltság bátorságának nevezi. A titkos tanítvány leleplezheti magát. Meghalt a Mester. Most már, ha úgy forgatjuk a dolgot, nem is vagyok tanítvány. Lezárult az ügy, vége a várakozásnak, odalett Izrael reménysége. Beállhatunk azon tanítványok sorába, akikről azt halljuk, hogy Emmaus felé tartva azt mondják egymásnak: pedig mi azt reméltük, hogy ő hozza el Izraelnek az országot… Arimátiai József is várta az országot. De most már mindegy, vége.

Ne vádoljuk azonban ezzel Arimátiai Józsefet, esetében nem erről van szó. Ám emberileg mégis elképzelhető, hogy szinte fölsóhajt: vége a bujkálásnak, vége a szorongásnak, vége a rettegésnek, most már nincs miért félni, meghalt a Mester. Ez a különös, sodró, magával ragadó, ám bizonytalan kimenetelű ügy befejeződött. Nyíltan föl lehet lépni, Jézus testét bátran ki lehet kérni, nyugodtan lehet Pilátussal beszélni, be lehet hozzá menni, hiszen nekem van is bejárásom hozzá.

Csodálatos szó egyébként a parrészia, ez a szólásnak, a nyíltságnak a bátorsága, amiből most csak ezt a különös lélektani mozzanatot említem meg, ám, tudjuk, döntő módon nem erről van szó. A lényeg az, hogy valóban szabad az, aki beszél. Belül szabad. És lehet, hogy Arimátiai József most a halál pillanatában döbben rá arra, hogy a Mester munkája mindig is ez volt: szabadnak lenni, és róla szabadon bizonyságot tenni. Itt tehát nem arról van szó, mint a nekibőszült lovagias bátorságban, a katona bátorságában, aki nem törődik semmivel, nem érdekli semmi, történhet akármi, föl se méri a helyzetet, mindennek nekimegy. Itt arról van szó, hogy a szólás szabadságával, az önmaga-vállalás szabadságával bíró ember vállalja a kockázatot, mert az eltörpül a megnyert szabadság mellett. Minden kockázat eltörpül amellett. Nem azért bátor, mert elvesztette az eszét s nem mérlegel – igen, van ilyen bátorság is -, hanem azért bátor, mert tudja, hogy amit önmagában bír, a Jézustól kapott szabadság, mindennél értékesebb. Nincs mitől félnie. Nincs mitől tartania. A szó legjobb értelmében, nincs mit elveszítenie, mert minden az övé.

De tudjuk azt is, hogy a szólásnak, a bizonyságtételnek ezt a csodálatos szabadságát csak a Szentlélek által kaphatjuk meg. Ezt önmagunkban mi nem birtokoljuk. Az ember önmagában mindig mérlegel, mindig fontolkodik, mindig számítgat, mindig történik valami, ami megköti őt, ami meghátráltatja. Ezt látjuk a tanítványok esetében is. Ők is ott vannak együtt még pünkösd előtt, a zsidóktól való félelem miatt, s míg ki nem árad rájuk Isten Szentlelke, a szabadságnak és a bátorságnak a Lelke, addig legfeljebb csak egymásnak mondják, hogy mi történt. S mikor megérkezik a Szentlélek és támad zúgó szélnek zendülése, kimennek, és bátran bizonyságot tesznek.

De nem ezt a két előbbi szót használja itt az evangélium, hanem egy nagyon érdekes és ritka görög szót, így hangzik: tolma. Ez a szó a remény bátorságát jelenti. Azt a fajta bátorságot, amit tulajdonképpen nem is tud az ember hova tenni önmagában. Ennek a szónak van egy ellentéte, a lenyűgözött félelem. Nagyon érdekes szövegösszefüggésekben használja az Újszövetség ezt a kifejezést, például amikor Jézus lecsillapítja a háborgó tengert, és a tanítványok nem merik megkérdezni, hogy ki ő? Nem merik megkérdezni, mert olyan rémület és lenyűgözöttség tölti be őket, hogy nem merik ezt a kérdést föltenni. János evangéliuma végén is szerepel ez a szó, a csodálatos halfogás után, amikor kiérnek a partra a tanítványok, és ott várja őket Jézus, megreggelizteti őket, vele esznek, de egyik sem meri megkérdezni, hogy Te vagy-é Uram?! Valami bénító, elnémító rémület, transzcendens félelem tölti meg őket. Ha mernék, az azt jelentené, hogy leoldódott róluk ez a rémület, vagy egészen pontosan szólva, mennyei erők töltötték meg őket.

Vajon,  tegyük föl a kérdést, tudta-e Arimátiai József, hogy miért kell neki Pilátushoz mennie és Jézus testét kikérnie, és tisztességes, királyi módon eltemetnie? Vajon tudta-e az az asszony, akiről a múlt vasárnap hallottunk, ott a leprás Simon házában, hogy neki miért kell Jézust megkennie? Valószínű, csak azt élték át, hogy a szeretetüket akarják kifejezni. Valószínűleg csak az munkálkodott bennük, és ez ennek a bátorságnak az igazi gyökere, hogy akivel megteszem ezt, akiért megteszem ezt, az mindennél kedvesebb a számomra, és érte én mindenre kész vagyok. S ez a szeretet föloldoz engem mindenféle félelem és mindenféle görcs alól.

Talán érezzük, hogy ez a bátorság a legmélyebb, a legtitokzatosabb, és egyúttal ez a fajta bátorság az, amelyik soha nem áll a rendelkezésünkre csak úgy. Az első esetben, amikor a tümosz-ról, a vitézek bátorságáról beszéltünk, láttuk, hogy milyen egyszerű a dolog. Ma is így van, amikor a katonák a közelharcba mennek. Előtte kiosztják nekik a rumot, az alkoholt, sőt, hallottuk az öbölháborúban, a drogot. Hogy minden görcs föloldódjon bennük, hogy ne legyen gátlásuk, ne féljenek semmitől. A második esetben, a parrészia bátorságánál pedig elég, ha a külső körülmények olyanok, hogy az ember józanul fölméri, nincs már mitől tartani.

Mind a kettő rendelkezésre áll. De ez a bátorság, amit most Arimátiai József megkap, hiszem, a Szentlélek által, ez a bátorság a szeretetből táplálkozik. Akit szeretek, azért mindent meg merek tenni, éspedig azért, mert szeretem. Nem azért, mert bősz bátorságra vagyok képes, nem azért, mert én vagyok a világ legnagyobb vitéze, nem azért, mert a körülmények úgy alakultak, hanem azért, mert a bennem munkálkodó isteni lélek, a szeretet lelke fölold engem minden félelem alól. A szeretet kiűzi a félelmet, mondja János apostol, s most itt ez történik.

Miért kell így lennie? Miért kell ennek a kis epizódnak lejátszódni? Mert Jézusnak el kell temettetnie. Mit hallunk? Pilátus pedig igen elcsodálkozott, hogy immár Jézus meghalt volna, és magához hívatta a századost, és megkérdezte tőle, ha régen halt-e meg. Igen, meghalt. Valósággal meghalt.

Már az evangéliumírás idején is voltak olyan tévtanítók,  akik azt hirdették, hogy Jézus nem halt meg, Jézus látszat-halált halt. Jézus nem halhat meg. Az örökkévaló Isten nem halhat meg. Teste csak valamiféle látszat-test volt. Ám, meg kellett halnia. Mert ha nem halt valóságos halált, nem tett eleget a bűnért. Akkor még foglyok vagyunk. Akkor váltságszerző munkája csak egy nagyvonalú kísérlet lett volna. Akkor még nem vétetett el az Isten bűn miatti haragja. S meg kellett halnia azért is, mert a halálból támad majd föl. Nem háromnapos tetszhalálból, nem valamiféle kómás állapotból, nem valamiféle képzetes halálból, hanem a valóságos halálból. S ha nem a valóságos halálból támadott fel, akkor mi sem támadunk fel. Mert mi valósággal meghalunk. És ezért Neki is valósággal kellett meghalnia.

Milyen apró momentum ez:  egy Jézus követő, egy titkos tanítvány ott, a végső órán, amikor látszólag mindennek vége, amikor már úgy sem számít semmi, amikor már csak elemi, emberi tisztességről van szó, a szeretet bátorságával prófétai tettet hajt végre. Amikor az az asszony megkente túlcsorduló, rajongó, szinte hisztérikus szeretetéből a vacsorázó Jézust, Jézus azt mondja: Ne bántsátok, az én temetésemre nézve tette ezt. Most ez az Arimátiai József nem tudja, de a Lélek tudja, és ezért mozgatja őt: Jézus feltámadására nézve teszi, amit tesz. Temet, és a feltámadást készíti elő. Elvégzi a végtisztességet, és megnyitja az utat az örök dicsőítés előtt.

Nos, kedves testvérek, mi, akik magunk is oly sokszor keressük magunkban a bátorságot, Isten igéje fényében megnyithatjuk szívünket ez előtt a bátorrá tevő isteni Lélek előtt, s ez előtt a titokzatos bátorság előtt. E bátorság erejében mi magunk is lelepleződhetünk, mint Krisztus tanítványai, akiknek immár nincs titkolnivalójuk, lelepleződhetünk, mint Krisztus követői és az ország várói. És lelepleződve olyannak mutatkozunk, mint akik igazán szeretik a Mestert, követik és dicsőítik Őt.

Adja meg nekünk Isten Szentlelke hatalmából, bátorrá tevő szabadításából, és örökké való szeretetéből ezt az igazi bátorságot.
Ámen