Bátorsággal

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Amikor Istenhez igyekszünk, sok minden vezérel bennünket. Leginkább az óhaj vagy a sóhaj vezérli az embert, a szükség és a gond, amikor ránk zúdul megoldhatatlan élethelyzetek tömkelege, és akárhova nyúlunk, nem találjuk a megoldást. Ilyenkor legkevesebb az, hogy Istenhez sóhajtunk; leginkább kiáltunk, vagy éppen, ahogy Jónást halljuk a cet gyomrában: felsikoltunk az Úrhoz. Ezek a hangok, ezek a gesztusok sokszor összegződnek is, és elemi erővel próbálják átszakítani az Istent és az embert elválasztó falakat, áttörni az akadályokat, hogy valóban oda kerüljön Isten elé mindaz, amiben vagyunk, mindaz, amire szükségünk van, s Isten meghallgassa szavunk, és ha meghallgatta, akkor kegyelmesen meg is válaszolja azt, amit elé vittünk. Van másfajta módja is annak, ahogy az ember Isten elé megy. Egy magyar író jegyezte föl az 1920-as években. Párizsban járt, ahol megkérdezte egy francia ismerőse: miért fenyegetik a magyarok az Istent, amikor olyan jókedvűen énekelnek? Mert azt látta, hogy a francia kocsmákban nótázó magyarok az égre felemelt ujjal, mintegy fenyegetőzve énekelték a legszebb nótákat is. Persze, ez csak afféle nótázó gesztus volt, de a francia ember megjegyzése arra utal, hogy bizony sokszor megyünk ilymódon is Istenhez: követelőzve, vagy éppen fenyegetőzve, számon kérve, vagy éppen emlékeztetve az Istent arra, hogy ígéreteket adott! S mi okkal vethetjük föl: hol késik az Úr az ígéretekkel? Mert az, amit a 42. zsoltár mond a panaszában, hogy körülveszik az ellenségek a megsebzett szívű embert, és így csúfolják, az Isten után sóhajtozó embert: hol van Istened, akit vártál?!  - ez ugyanaz, mint amit sokszor legyintve, keserűen vagy cinikusan mondanak az Isten barátai: késik az Úr az ígéretekkel! Lehet, hogy nincsenek is ígéretek? Ezért a harag, a számonkérés, a düh!  Nyugalmat akarunk ugyanis. Nemcsak azt a nyugalmat – félreértés ne essék! –, hogy hagyjanak bennünket békén (van ilyen nyugalomvágya is az embernek a zaklatottság közepette!), hanem azt a nyugalmat, amit így fogalmaz meg a Zsidókhoz írt levél: van az Isten népének szombatja! A szombat nyugodalmat jelent, a szombatnap a nyugodalom napja. Nos, erre vágyik a lélek:  a megnyugvásra, mégpedig Istenben való megnyugvásra. A korábbi részben éppen ezzel példálózik a Zsidókhoz írt levél írója, mitöbb, talán azt is lehetne mondani, hogy ez a levelének központi mondandója: hogy Istennél van elkészített nyugodalom, és a nyugalomra vágyakozó ember sehol másutt, csak Istenben találja meg ezt.

Három bizonyítékot sorol fel, hadd szóljak mindenikről egy-egy szót. Az egyik bizonyíték, amely egyúttal a  felolvasott szakasz nyitánya: példálózás. Vagy inkább intelem, egy olyan esetnek – ha szabad ezt mondani –  a megmutatása, amiből okulhatunk, hogyha tudunk okulni az Isten igéjére. Arról beszél, hogy amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból, kivezette őket a pusztaságba, és már csak karnyújtásnyira volt tőlük az ígéret; tényleg, csak karnyújtásnyira, már majdnem ott voltak, akkor jött valami nehézség... Nevezetesen az, hogy a rabszolgalétből, a halálból, az elveszésből mégiscsak végig kellett menni egy úton az ígéretig, a nyugodalomig. Nem hosszú az az út, ha térképen megmérjü: 150 kilométer. Még egy akkora nép is, és még úgy is, ahogy a régi népek éltek, komótosan, kocogva, turistatempóban két hónap alatt megtehette ezt a távot. De ők negyven évig bolyongtak, és senki nem ment közülük, akik Egyiptomban születtek. Miért? Mert amikor azzal találkoztak, hogy a halálból az életbe vezető út nehézségekkel van tele, és ott van a legnagyobb nehézség, az ember legnagyobb nehézsége, hogy mindközben folyamatosan végig Istenre kell támaszkodniuk, és minden nap Istentől kell elkérniük az áldást és a megtartó erőt,  - akkor hirtelen fölsarjadt a szívükben a keserűség, és dohogni kezdtek, és azt mondták: menjünk inkább vissza. Igaz, hogy Egyiptomban halálra voltunk ítélve, igaz, hogy ott minden rossz volt, igaz, hogy ott nem volt jövő, igaz, hogy ott nem volt semmi remény, de voltak húsosfazekak. S ezt idézi fel a 95. Zsoltár, és a Zsoltárból a Zsidókhoz írt levél: megkeményítették szívüket. Isten szavát hallották, Isten jelenlétét élték át, Isten ígéreteit kapták, de megkeményedéssel válaszoltak rá. S akkor Isten azt mondta: nem mennek be! Van tehát egy ilyen földi, történelmi pillanat vagy helyzet, amit lehet nyugodalomnak nevezni. Nevezhetjük ezt békeidőnek, vagy szokták ezt prosperitásnak nevezni, szokták ezt a történelem emelkedő korszakának titulálni, mindegy, hogy milyen módon nevezzük, tudjuk, hogy vannak ilyen helyzetek, idők, életszakaszok, amikor tényleg csak egy karnyújtásnyira van a nyugodalom. De ki kell nyújtani a kezünket. S tényleg csak pár lépésnyire van a nyugodalom, de azt a pár lépést meg kell tenni. S nehéz a kezünket kinyújtani, nehéz azokat a lépéseket megtenni! Vajon miért? Isten olyan csodálatosan vezette az Ő népét. Tűzoszloppal, felhőnek oszlopával, táplálékkal, szabadítással. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!

A második bizonyíték talányosabb. Érdekes ugyanis, és persze nyilvánvaló, hogy a 95. zsoltár nem a pusztában keletkezett, nem Mózes zsoltára, mint a 90.,  hanem Dávid király írta. Ez egy speciális templomi ének. S ennek nyomán kérdezi a Zsidókhoz írt levél szerzője: hogyha tehát Dávid évszázadokkal a pusztai vándorlás után így szól a zsoltárában: van bemenetel a nyugodalomba, akkor mit jelent ez? Talán el is tudjuk képzelni, ahogy énekel a templomi kórus, magasztalja, dicsőíti Istent jóságáért, nagyságáért, hűségéért, már-már megmámorosodik mindenki a szép énektől, és akkor odafordul a kórus a gyülekezethez, megszakítja az éneket, és azt mondja: ma az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket! És ez a ma most van, ahogy a Zsidókhoz írt levél is mondja. Míg tart a ma..., ez most van. És  nyomban fölteszi a levél írója a kérdést, miért mondja ezt Dávid? Hiszen az a régi esély elveszett, az a régi nemzedék nem mehetett be az Ígéret Földjére, ott vesztek a pusztában mind. Hitetlenség, lázadás, keményszívűség, csüggedés és lemondás miatt. Miért mondja akkor Dávid ugyanezt évszázadokkal később? És kinek mondja?  Azért, mert van egy másik nyugodalom is! S ezt talán így lehetne visszaadni: a nyugodalom lehetősége most van itt, mindig  itt van, míg tart a ma. Ez, ha szabad mondani, Isten gondviselésének, Isten velünk való dolgának a belső dimenzióihoz tartozik. Ha az a régi föld, amit Ábrahám kapott ígéretül, amit meg is vásárolt, majd örökül hagyott az utódokra, az a  szent föld ennek a világnak, a történelemnek, a politikának a dimenziójába tartozik, akkor azt kell mondanom, hogy van egy belső dimenzió is. Nem félek attól, hogy valaki úgy érzi, hogy szembeállítom a kettőt, a földit meg a lelkit, az anyagit meg a spirituálist. De valóban van egy spirituális dimenzió is. Ez a levél így mondja: ma, most. Ezért is teszi hozzá ezt: Istennek beszéde olyan, mint a kétélű, éles kard, olyan, mint a régi áldozópap kése, mely mindenhova akadálytalanul elhatol, megítéli a lélek gondolatait és a szív indulatait is. Az ige, amit Isten szól, az üzenet, amit Isten ad: befelé tart. Sok mindenre meghív bennünket Isten igéje, sokan és sokszor sokféle ígéretet veszünk belőle, akár mindennapos földi dolgokban is. De amikor Isten ilyen ígéreteket ad, akkor Igéje továbbmegy a lélekig és a szívig. És újra meg újra meghív bennünket erre a belső nyugodalomra, az Istenben való nyugodalomra, ahogyan Augusztinusz mondja: erre hívattunk el, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik. Míg tart a ma..., most, nem holnap, nem holnapután. S ezért az ígéretért nem kell 150 kilométert gyalogolni, ezért az ígéretért nem kell történelmi teljesítményt nyújtani, ezért az ígéretért az embernek szabadon meg kell nyílnia Isten előtt, és hallgatnia kell erre az igére.

És van egy harmadik szombat is, van egy harmadik nyugodalom is, ezt is ide hozza a levél. A parancsolatra hivatkozik. Megemlékezzél az Úrnak napjáról, hogy megszenteld azt. Mert hat napon át munkálkodott az Úr, és teremtett mindent, s a hetedik napon megnyugodott minden munkájától. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugodalom napját. Mindannak a mélyén, amit mi emberi sorsnak, vagy történelemnek, világtörténelemnek, üdvtörténelemnek nevezünk, mindent, amit sorsunknak, a magunk életútjának nevezünk, így is, úgy is ott van a mélyén ez a meghatározottság. Ha igaz, amit komoly és élesszemű teológusok mondanak, hogy egész életünknek Istennel van dolga, akkor ez nemcsak azt jelenti, hogy nekem van egész életemben Istennel dolgom, hanem  Istennek is van velünk dolga, éspedig annak az Istennek van velünk dolga, aki hat napon át munkálkodott, és a hetediken megnyugodott. Ez az Isten tud az Ő alkotásában gyönyörködni, tudja valamire azt mondani, hogy kész van! S lám, a mi egész nyomorult életünknek az az egyik jellegzetessége, hogy soha semmi nincsen kész, és ezért soha semmi fölött nem tudunk a befejezettség örömével megállni. Tudom, hogy ilyenek vagyunk! Csak egy nagyon jellegzetes magyar példát hadd hozzak erre. A háziasszony elkészíti a legfinomabb ebédet, Böszörményi út elején lehet érezni az illatát. Gyönyörű, és nemcsak jó illatú, hanem szép is, mert lehet egy ebédet szépen is elkészíteni. Aztán odavágja a lábost az asztalra, fölé hajol a család és behörpöli az egészet egy perc alatt, fölugranak és mennek tovább. Egy percig nem tudunk semmiben gyönyörködni, egy percig nem tudjuk valamire azt mondani, hogy kész. Pedig hogy hívjuk a családot ebédre: – Kész az ebéd!

A középkoriak is tudtak erről valamit,  és szándékosan fönn  is tartották ezt. Ha alaposan megnézünk egy-egy gyönyörű gótikus katedrálist, amit akár több száz évig is építették, azt vennénk észre, hogy nincs teljesen kész. És szándékosan nem fejezték be. A régi ember meggyőződés szerint ugyanis ember nem alkothatott tökéleteset. Ez a befejezetlen templom emlékeztette rá, hogy ő maga tökéletlen. A tökéletes Istennek van dolga a tökéletlen emberrel, a befejezni tudó Istennek van dolga a semmit befejezni nem tudó emberrel. De van az Isten népének szombatja. Ezért érdemes élni, mert amúgy bármire tesszük a tétet, tudjuk, nem tökéletes.  Az élet célja és értelme az, hogy  van az Isten népének szombatja. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba. És nemcsak azt mondja, hogy igyekezzünk, hanem valami egészen csodálatos biztatást fűz ehhez. Azt mondja a szakasz végén: mert nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt, járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez. Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna rajtunk megindulni, nem olyan Krisztusunk van, aki ne tudná azt, hogy tökéletlenek vagyunk, nem olyan vezetőnk – mert itt vezetőről van szó –, nem olyan szószólónk – mert itt szószólóról van szó –, nem olyan papunk – mert itt közbenjáróról van szó –, aki ne tudná, hogy tökéletlenek vagyunk, mert Ő is megkísértetett, mint ember! Magára vette az ember végességét, magára vette az ember tökéletlenségét. Mi ugyan sokat fantáziálunk, hogy milyen volt valójában Krisztus, milyenek voltak az Ő tökéletességei, és idézzük a csodákat, a nagyszerű történeteket. Ötezer embernek adott néhány kenyérdarabból bőséggel eleget, halottakat támasztott fel, megfutamította az ördögöket, csodálatos gyógyulások mentek végbe általa. Lecsillapította a háborgó tengert, tudott a vízen járni. Ilyen tökéletes volt a mi Krisztusunk – szoktuk mondogatni. De, amikor a tanítványaival a tenger túlsó partjára tartottak, a fáradtságtól úgy elaludt a hajóban, mint egy súlyosan beteg lázas kisgyerek. És a viharra sem ébredt fel. Nem úgy, mint mi ma hajnalban a mennydörgésre. És amikor a Gecsemé kertjében el kellett fogadnia engedelmességgel a keserű poharat, vért verejtékezve agonizált. Mindent megkóstolt, mindent megízlelt, mindent megtapasztalt, ami a végességünkhöz – ha szabad azt mondani – a tökéletlenségünkhöz tartozik. Hogyne tudna hát rajtunk megindulni, hogyne ismerné hát azt, hogy hol szűkölve, hol kétségbeesetten, hol sóhajtozva, hol éppen követelőzve, vagy még olykor Isten nevét gyalázva is, igazságot és ígéretet számon kérve megyünk az Istenhez?! S hogyne tudná, hogy ezek nem jó utak?! Azt mondja: járuljatok azért bizodalommal a kegyelem trónusához.

Mert aki bizalommal járul Isten elé, az szabad ember. Bizodalom. Ez itt egy nagyon különös és talányos görög kifejezés, és nem is nagyon lehet magyarra, meg talán más nyelvre se lefordítani. Néhány esztendeje jelent meg egy svájci teológus születésnapjára egy nagy köszöntő kötet, ez a szó volt a kötetnek a címe – görögül mondom – parrészia. Akárhogy tudom fordítani, testvérek, hajnalig mondogathatnám. Ezt jelenti: a szólás szabadsága, szubjektíven is, amikor az ember bátran és félelem nélkül beszélhet, de jelenti azt a bátorságot is, amivel az ember odalép valamihez és elintéz egy ügyet. Jelenti azt a bátorságot is, amikor oda merek menni a másikhoz, és meg merem mondani neki, amit meg kell mondanom, de  amúgy gyáva vagyok hozzá. Csakúgy kitérőleg: jaj, de nem merjük megmondani a másiknak, hogy mi baj, jaj, de nem merjük az elbitangolt férjnek megmondani, menj már haza a feleségedhez, és békülj ki vele. Jaj, de nem merjük megmondani a szédelgő asszonykának, hogy az urad mellett van a helyed! A gyereknek: kérj bocsánatot édesanyádtól, a megkeményedett szülőnek: legyél irgalmas a gyermekedhez. A főnöknek sem merjük megmondani, hogy tisztességtelen, amit csinál, a nagy embereknek sem merjük megmondani, hogy nem jól mennek a dolgok. Mert nincsen parrészia, nincsen bátorság, nincs meg a szabadságnak az a boldogító bizakodása. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél: sok a szükségünk, sőt, minden dolgunkban szükségünk van. Szükségünk van Istenre, mert tökéletlenek vagyunk, és Ő a tökéletes. Mindenben szükségünk van Istenre, mert nyugodalomra vágyunk, a beteljesedés boldog nyugodalmára, és maga Isten ez a nyugodalom. De jajjal, sóhajjal, könnyel, szorongással, gyanakvással, hitetlenséggel, kétségekkel nem lehet a kegyelem királyi székéhez menni, csak boldog bizodalommal, szabad bizalommal, a megingathatatlan bizalomnak a szabadságával. Erre tanít bennünket az Isten igéje, amely olyan, mint a kétélű kard, elhatol az ízek és a velők megoszlásáig, megítéli a lélek gondolatait és a szív indulatait, - mert ez teremtő ige is. Mert Isten ígér még egy nagy szombatot, ez az üdvösség szombatja. Van azért Isten népének szombatja, és aki Istenhez járul boldog bizodalommal, hogy segítséget kapjon az ebből az eljövendő nyugodalomból kap ízelítőt.

Imádkozzunk! Urunk, növeld hitünket, a mi gyenge és erőtelen hitünket, amelyet annyi alkalommal kikezd a kétség, porba dönt alkalmatlanságunk és tökéletlenségünk tudata. Növeld hitünket, buzdíts bennünket és erősíts, hogy most is, imádságunk szavával is, boldog szabadsággal, boldog bizodalommal jöjjünk Hozzád, mert szükség ideje van, hogy Nálad segítséget, kegyelmet és irgalmat találjunk. A magunk szükségeit is eléd hozzuk, a betegségeket, a nyomorúságokat, a szomorúságot, a gyászt, a kiúttalanságot, mindent-mindent, ami halandó testünkben körülvesz bennünket. Siess segítségünkre, add nekünk Krisztus erejét és áldását.

Eléd hozzuk az embervilág sokféle nyomorúságát is, a vergődéseket a válságokban, a hatalmasok gőgjét, a szegények elnyomottságát, a népek kiúttalanságát és reménytelenségét. Eléd hozzuk a háborúkat, a gyűlölségeket, az emberiség megannyi iszonyatát, és könyörgünk, siess segítségünkre. Adj békességet a mi időnkben a földön, Te vagy a mi bajvívónk és hadakozónk. Teremts Urunk békességet, adj tisztességet, emeld föl a lesújtottat, alázd meg a gőgöst és kevélyt, erősítsd meg ígéreteidet.

Eléd hozzuk Urunk anyaszentegyházadnak, elhívott népednek is sokféle gondját és szükségét, gyenge hitünket. Eléd hozzuk gyávaságunkat, hogy nem tudunk boldog bizalommal, hűséggel vallást tenni a Te nevedről, nem tudunk másokat erővel és hitelesen meghívni az üdvösség útjára. Erősíts népedet, anyaszentegyházadat a te élő és ható igéddel, Szentlelked áldásával, hogy a Krisztus neve még fényesebben tündököljék, hogy benne mindenki számára láthatóvá váljék irgalmad, könyörületed, -  a Tiéd, aki tökéletes vagy, aki tökéletest alkotsz, és aki gyermekeidet a tökéletes örökkévalóságba hívtad meg. Erősíts hát minket Urunk, Szentlelkeddel, formáld és alakítsd szívünket, teremts bennünk boldog bizodalmat, add nekünk a hit nagy bátorságát, hogy most is, és életünk minden óráján Hozzád jöjjünk boldog bátorsággal.
Ámen