Basa Péter temetése

Gyászoló Szeretteim!

. Mikor az életünket egybevetjük a halálunkkal, könnyen talál hozzánk utat a régi panasz: elhagyatott és elfeledett lettem. Ezért beszélnünk kell a halálunkról. Elhagyott az élet teremtője, elfeledett a Gondviselő –így panaszkodik a próféta. Ezért elkerülhetetlen, hogy az életünket mérlegre vetve, időbe-térbe foglalva, beszéljünk a halálról.  Először is azért, mert győzhetnénk fölötte. Legalábbis ezt sugallja a prófétai beszéd, - a panasz. Igen, győzhetnénk, ha tudnánk azt a pillatatot, a halál életrabló pillanatát. Ez is talán csak egy szempillantásnyi megszakítás, olyan, mint minden pillanatnyi létszakadás, amit elfednek a szellemi-lelki kondícióink, a hagyományaink, elfed az életsodrás, az emlékezetet, elrejt az élet-rendünk. Elrejti az életünk a halált is, pontosabban: az rejti el a halált, hogy élünk – és, jaj, éppen ezért nem tudunk győzni rajta. Elrejlik a halál, mert a halál is csak olyan megszakításnak tűnik, melynek partjai vannak, s a tekintet összeköti e partokat, és ezekről a lélek szilárdan hiszi, hogy egybetartoznak. De íme, most bizonyul, hogy ez a pillanat valóságos – és igen, nyerhetnénk itt - de itt veszítünk. Itt nyerhetnénk életet – és életet veszítünk itt. Itt elporlanak az evidenciák – a halál rettenetes! Álarcban van itt köztünk, álarcban várja a maga pillanatát, álarca a magától-értetődőség, de éppen az rontja le, ami öröktől magától-értetődő,  az életet rontja le. Ezért kérdeznünk is kell. Mikor van ez a pillanat? Amikor uralmat vesz a rajtunk a kór? – amikor az élet-erőnk gyengébbnek bizonyul, mint a betegség, és ez aláránt minket? – vagy amikor megszülettünk? – vagy amikor fogantattunk? Eleve van ez a pillanat? Vagy akkor következik, amikor éppen elvétjük az életet a halállal szemben? – És mi ez a megszakadás (elhagyottság, elfeledettség) – bünhődés? sors? végzet? Kérdeznünk kell, mert nem magától értetődő.

És vajon más halálát egybevethetjük-e az életével? Vagy a mások halálát is mindig mi életünkkel kell egybevetnünk? A miénkkel, akik még élünk, akik még vagyunk, akikre elhordozhatatlan terhet kötöz a másik halála, miránk, akikre ráterhelődik – mert mi élünk! – minden halál terhe, a sír, a megsemmisülés elhordozhatatlansága. Nekünk kell erről is számot adni?

És vajon szerettünk halálát egybevethetjük-e életével? Péterét, akit minden pillanatnyi megszakításban is magunk mellett tudnunk. Péterét, aki míg élt, nem hiányozhatott, mert csak a tér, az idő, a munka, a kötelesség, a dolgok, a fizikai meghatározottságok választhatták el, más nem, mert a szeretetünk összekötött vele.

Ez a pillanat, amiről a próféta szól, itt végtelenné növekszik: ami az elmélkedő számára csak pillanat volt, csak egy szempillantás volt, s amit mindegyre átkötött az egybetartozásunk, a szeretetünk, a dolgaink megszokott rendje, a munka, a család, a gyermekek, a hivatás, az alkotás – most ez a mindig elfedett, átlépett, átkötött szakadás, ez a pillanat végzetessé növekszik, mert végtelennek tűnik. S vajon van-e a végtelennek partja, határvidéke? Ha van is, mi most úgy állunk itt az egyik partján – hogy Péter, akit szeretnénk itt-tudni, ezen a parton, itt-tudni a mi oldalunkon, itt-tudni a mi körünkben – Péter a másik parton van, de nem látszik az a másik part, nem hallik át onnan ide kiáltás, nem jön visszhang, nem ködlik onnan ide létező tájék, nincs mit mivel összevetni, nincs mit  mivel összekötni, mert végül is élet és halál összevethetetlennek.

Istenhez kell fordulnunk. Istenhez, aki azt mondja magáról – magáról nekünk, hogy ismeri ezt a pillanatot, amikor, vagy amelyben (hogy idő ez? – vagy tér ez? – nem tudjuk), amelyben összevethetetlenné válik az élet és a halál, a van és nincs, a lét és a nemlét. És ha Isten engedi, hogy hozzá forduljunk, meghallgatja nagy élet-panaszunkat is:

„Elhagyott engem az Úr, és rólam megfeledkezett az Úr!” – ezt kell mondanunk legelőbb, ez a legősibb halál-élmény: mondanám, kötném össze így az életet és a halált: halál-élmény. Inkább így kell mondanom: ez az élet és halál egybevetésének mérlege: elhagyott engem! De nem is panasz ez, nem is vád ez, egyszerű konklúzió. Ezt kell hát mondanunk! Ki kell mondanunk, mint a vélt igazát fájlaló embernek a maga jussát, hogy kimondva értsük meg: nem mondhatjuk ezt igazán: hiszen nincsen élet-jussunk, a halál a mi örökrészünk. Voltaképpen ezt csak a próféta mondhatja ki – helyettünk. Voltaképpen csak Isten mondhatja ki – helyettünk. Tehát azért nem mondhatjuk, mert ez sértené a Gondviselést, vagy mert elgondolhatatlan, hogy a nemlét több volna, mint a lét, nem azért nem mondjuk, mert még reménykedünk abban, hogy a halál csak illúzió, hanem azért nem mondjuk, mert nem mi mondtuk először, és minőségi értelemben sem mondjuk először, ez a mi legigazabb szavunk voltaképpen nem a mi szavunk, nem emberi lét-tapasztalat szólal meg itt, Isten mondja ezt:

„Egy rövid szempillantásig elhagytalak,

elrejtettem orcámat egy pillantásig előled…”

Ez Isten vallomása – és nem a mi igazságunk. Aki mégis úgy érzi, hogy ez az ember igazsága, itt, ebben a pillanatban, a halál szenvtelen győzelmekor belátja hamar: ha az én igazam is, nem érvényesíthetem – Isten azonban érvényesíti ez az igazságát. S mikor érvényesíti? Hogyan érvényesíti. Éppen abban a szempillantásban, mely az elhagyottságé, az elfeledettségé, a halálé, éppen amikor a semmi végtelenre terjeszti magát felettünk.

Ez a pillanat a keresztre feszített Krisztusé: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?

És ez a pillanat a feltámadott Krisztusé, aki még halála előtt mondja övéinek: én élek, és ti is élni fogtok! Ez a Krisztus-pillanat az, amelyben (hogy tér-e, idő-e, nem tudhatom), amelyben találkozik a mi megbontott életvalónk, halálos megverettetésünk, a foganás, a születés, a kór, a gyengeség és a halálunk, találkozik az isteni visszafordulással. Ezért kell éppen most, ebben, ebben a gyászban, ebben a megverettetésünkben, ebben a vereségünkben Istenhez fordulnunk –– mert mi  nem tudjuk igazsággal mondani, hogy elfordult tőlem az Úr – de Isten igazsággal mondja: elfordultam tőled, elhagytalak, elrejtettem arcomat előled, de most örök irgalmassággal könyörülök rajtad, mert Krisztus halála által legyőztem a halált.

S éppen ezért kérdezi tőled, mikor Őhozzá fordulsz: hát elfeledkezhetik-e az édesanya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? Nem-nem, bizonyos rá a felelet. De ő folytatja a szívünkkel való vigasztaló beszélgetését, s mondja:

És ha elfeledkeznek is ezek:  én terólad meg nem feledkezem.

Imé, az én markomba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.

Ha a van hát megszakítás, ha van is elfordulás, ha van is elfeledettség, ha lehetséges is minden egyértelműség felbomlása, ha van is az összes összeközött, áthidalt, egybeépített lét-pillanat között halálos, megsemmisítő - én terólad meg nem feledkezem!

Péter megtalálta ezt a szempillantást – Isten szemlehúnyását, és Isten szemének felragyogását – megtalálta az isteni időt és szívébe rejtette. Tudta, hogy elérkezik a pillanat, amit az életünk megannyi törése, megszakítottsága, feledett létvalósága csak előre idéz, tudta, hogy eljön a pillanat, melyben felszakad  a véges ember élet-konklúziója, panasza, vádja, örökös Istennek feszített kérdése: s tudta ez a kérdés ez lesz: hát elfeledkezett énrólam az Úr, De reménnyel várta ezt a pillanatot: mert meghallotta már, megértette már, hogy Isten örökkévaló módon, isteni módon vagyis irgalmas módon szereti őt, s éppen ebben a feledésben jön elébe - hogy befogadja, a feltámadás napján dicsőségben maga elé állítsa: s mondja neki is a kegyelmes szót. Jól és jól vagyon szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe – porsátorodból mennyei hajlékba, a mulandóból örökkévalóba, a kétségből bizonyosságra, veszendőből dicsőségbe, - halálból életre.
Ámen