Bán Béla esperes iktatása

Az első szó tehát: hasadás. Arról olvasunk itt, hogy Pál apostol szokása szerint a zsinagógába ment hirdetni, hogy a Messiás elvégezte a megváltás szolgálatát. Lukács különös szóval írja le a következményt. Sokan csatlakoztak, de sokan nem hittek, vitatkozás kezdődött, és mondja az evangélista: hasadás támadt. Erős szó ez, csak néhány más esetben olvassuk. Például, Jézus Krisztus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, szószerint: meghasadt az ég és mennyei szózat támadt: ez az én Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok (Lk 3,21). Vagy az Úr Jézus Krisztus halálakor, amikor kettéhasadt a templom kárpitja (Lk 23,45). Ez tehát minősített szó. Mondhatom görögül is: szkizma. Ezzel a szóval jelöljük azt a fájdalmas tényt is, ha az egyházban skizma, szakadás támad. De most nem az egyház történetéről akarok szólni, hanem arról, hogy van isteni skizma is. Úgy is, ahogyan megnyílt az ég Jézus keresztelésekor, és úgy is, ahogyan meghasadt a templom kárpitja a kereszthalálakor. Valami hasadásnak kell beállnia, hogy az ember meghallja az igaz isteni szót, és eljuthasson az isteni kegyelemhez. Mi gyakorta odateszünk valamit önmagunk és Isten közé. Megtette ezt a keresztyénség is. Odatette az egyházat Isten és ember közé. És olyanná lett az anyaszentegyház, mint a Mátyás király meséjében az ajtónállók, akik csak feltétellel engedték tovább a királyhoz a az okos juhászt: csak akkor engedlek be, hogy a felét nekem adod, annak, amit kapsz, mondja az egyik s a másik. Hát kért a juhász száz botot a talpára. Az egyház odatette magát ajtónállónak az üdvösséget kereső ember és az üdvösség-ajándékozó Isten közé. Ezért kellett a reformációnak bekövetkezni. De odateszi magát gyakran, egyre gyakrabban a világ is az ember és az Isten közé, utópiákkal, össztársadalmi célokkal, nagy világhazugságokkal. De leggyakrabban én magam vagyok az akadálya annak, hogy Istenhez eljussak. Alkotok Istenről is és önmagamról is valami fiktív képet, várományokat támasztok az Istennel szemben, és nem jutok oda Istenhez. Ezért mondja az apostol, hogy meg kell halnia a régi énnek, az óembernek. Egy teológus szerint keresztyénné lenni szent skizofréniát jelent. Ez is a skizma szóból ered: a régi énnek meg kell halnia, mert nem tudja Istent szeretni. És zavarodottan keresi, mit tegyen, hogy Isten szeresse őt. Meg kell halnia a régi énnek, le kell hasadnia. Tehát erős ez a szó, amit itt Lukács evangélista használ az Apostolok Cselekedeteiben, amikor azt mondja: hasadás támadt, szakadás támadt. Mint amikor ketté tépnek egy szövet-darabot, milyen rettenetes hanggal jár ez. De meg kellett történnie, hogy napvilágra jöhessen Isten szeretete.

A másik szó, amiről szeretnék szólni: bosszúság. A főemberek ott Ikóniumban tanácskozást tartottak, és tervbe vették, hogy bosszússággal illessék és megkövezzék az apostolokat. Különleges szó ez - bosszúsággal illet.  Jólismert gyökere van - a hübrisz. Hübrisszel illetni valakit - azt jelenti, fölébe kerekedni, megalázni őt. Lepöcköljük a keresztyéneket az asztalról – ezt jelenti bosszúsággal illetni. Ez mindennapos tapasztalat. Elmegyünk ügyet intézni a nagy emberekhez, a befolyásosokhoz, és amikor eljövünk a nagy embertől, azt érezzük: nem eljöttünk mi onnan, hanem lepöckölt bennünket az asztalról. Bosszúsággal illetett. Fölényeskedett, fennhéjázott. Jézus egyik példázatában hallunk arról a szolgáról, akire rábízták a többi szolga felügyeletét, ő pedig elkezdett fölényeskedni, és szolgatársait bosszúsággal illetni, ütni, verni, ugráltatni, fikáztatni, csicskáztatni (Mt 24,48). Én vagyok a főnök, gondolja az ember. És abból jön a kevélykedés. 

Van a szónak másik értelme is. Egyes bibliamagyarázók szerint amikor bosszúsággal illették, magyarán megvádolták az apostolokat,  éppen az a vád: hogy ők fölényeskednek. Ők a gőgösek, a keresztyének gőgösek. Lám, így járnak-kelnek itt közöttünk ma is! - kiabálják sokfelé ezt a vádat. Nézzétek az elváltozott arcukat, a tekintetüket, valami különös fény sugárzik belőle. Miféle fajta nép ez? S nem bírnak aláhajolni hozzánk! Nem veszik észre a közembert. É nem akarnak néma díszlet lenni a színpadon, ezek mindig akarnak mondani valamit. Folyton fölfelé mutogatnak az égre, fölényeskednek. Tacitusnál olvassuk, amikor megemlíti a Néró-féle keresztyén üldözéseket, hogy a keresztyének elleni vád ez volt: az emberi nem gyűlölete (odium humani generis). Ez kétértelmű: vajon az volt-e a keresztyének elleni vád, hogy mindenki gyűlöli őket, vagy hogy ők gyűlölik az emberiséget. Jaj, de sokszor halljuk ez utóbbit. A keresztyének homofóbok, gyűlölik a jót, megvetik a szépet, a keresztyének nem akarnak részt venni a társadalmi progresszióban, a keresztyének nem akarnak mindenkinek a segítségére lenni, ez egy gyűlölködő fajta -  szajkózzák naphosszat. S folyton megzsarolnak a szeretettel. Ha keresztyén vagy, akkor szeretsz, feltétel nélkül szeretsz! A keresztyének, ugye, mindenkit szeretnek! És mindenre rá is bólintanak, nekik minden úgy jó, ahogy van. A keresztyének, ugye, progresszívek?! S amerre megy a világ, arra mennek ők is. És ha nem? Akkor jön az odium humani generis. Ha nem zárkózol fel a haladó erőkhöz, akkor gyűlölködsz. Akkor hübrisz van a keresztyénségben. Mennyi átok van ebben a csapdában! Nem volt az olyan régen, amikor az igazság nevében vettek el itt, Magyarországon tanyát, földet, lovat, tehenet egyszerű emberektől, akikből termelési egységet csináltak a kommunisták. És ehhez kellett volna a keresztyéneknek talpalávalót húzni - a szeretet nevében. A szeretet nevében kellett békeharcot folytatni, vagyis propagandát csinálni egy nagy birodalom mellett. Hiszen a keresztyének szeretik a békét.... 

De ott van ennek a másik oldala történetíró megjegyzésének, amelynek az az értelme, hogy ahol a evangélium megjelenik, ott hasad a világ, mert nyomban kiderül, hogy mi van e világ mögött, mi van az életünkön túl. Hol fakad a kegyelem forrása? Az evangélium nem mindig népszerű. Sőt! Ellenkezést, haragot, gyűlöletet vált ki. Amikor rá kellett fogni valakire Róma porig égését, Néró a keresztyénekre mutatott, őket úgyis gyűlölte mindenki. Jók voltak bűnbaknak. Amikor Pál apostolék értesültek az ellenük szőtt összeesküvésről, elfutottak, mondja Lukács evangélista (6.v). Micsoda gyávaság, mondhatnánk. Hol van a mártíriumra való készség? De olvassuk csak el a második Korinthusi levelet, ahol az apostol felsorolja a szenvedéseit. Hányszor szenvedett hajótörést, hányszor ostorozták meg, hányszor ült börtönben, hányszor vádolták be, hányszor volt veszedelemben, hányszor volt éhségben, betegségben. Megrendítő felsorolás ez. És a végére odaírja az apostol: igazat mondok, nem hazudok (2Kor 11,31). Annakidején, Damaszkuszban kötélhágcsón eresztették le a városfalon kívül, hogy megmeneküljön. Szolgálata első pillanatától kezdve ez volt az apostol élete, menekülni, menekülni, futni. Buzgó ellenfelei - éppenséggel keresztyén körökön belül – azt mondták, hogy Pál apostol akkor lenne a számunkra is értékes személy, ha vállalná a mártíriumot. Vagyis, ha már rég meghalt volna. Az efféle szökdöső, futkosó, elmenekülő fajta, ugyan milyen keresztyén ez? Nos Pál és Barnabás elfutottak, megszöktek a mártírium elől. De így folytatódik a történet, és ott prédikálták az evangéliumot. Vagyis Listrában majd Derbében, ahová Ikóniumból elmenekültek. Menekültek és közben hirdették az evangéliumot? Dávid szép énekében van egy gyönyörű kifejezés: tágas térre állítod lábaimat (Zsolt 31,9). Tehát ha csak addig olvassuk a történetet, hogy mi történt Ikóniumban, vagyis, hogy az evangélium igéje felforgatta a várost, fölhasította a világ jól megszőtt vastag szövetét, vádat hozott az apostolok és a keresztyének fejére, mire ők elfutottak, – ha csak ennyit és eddig olvasnánk, most nem ülnénk itt. Olvassuk tovább: elfutottak, de ahova elfutottak, ott is az evangéliumot hirdették. Mert ez a felhasadás, amikor mintegy isteni mozdulatra a tetejétől a talpáig felhasad a világnak ez a jól megszőtt szövete, amelynek az innenső felén álltunk mi, reménytelenül, hogy bejussunk a kegyelem királyi székéhez – nos, ez az evangélium. Ha megszólal, meglátod, hogy nyomorult vagy, aki kegyelemre szorul - és meglátod, hogy van kegyelem. Meglátod, hogy Isten nélkül nincs értelme az életednek -, és meglátod, hogy Istenben van elrejtve minden boldogság. Meglátod, hogy tolvaj vagy, ha Isten nélkül élsz, mert lopod tőle az életet –, de meglátod azt is, hogy ha vele élsz, minden ajándékba kaptál. Így hasad ez a. S akkor jön a bosszúság, omlania kell a hübrisznek. A 113. zsoltár a Királyok Királyát, az ég és a föld Teremtőjét magasztalja. S azt mondja: Isten megalázta magát, alászállt, lehajolt, felemelte a szegényt a porból, és a nyomorultat a mocsárból. Ez a Krisztus útja, ebben nincsen hübrisz, kevélység, hanem csak alázat és a zsoltár szavának teljesedése is: a kevélyeknek ellene áll, az alázatost felmagasztalja. Ez a Krisztus evangéliumának hatalma. Ahol evangéliumot hirdetnek, ahol az Isten szabadító tettét magasztalják, ott meghasad a világ szövete, és omlania kell az ember kevélységének. Arra buzdítom a beiktatandó esperest, az egész egyházmegyei közösséget, hogy mindig a keresztyén élet lényegének éljen! Hogy milyen körülmények között? Azt mindig az evangélium fogja megmutatni. Nem a helyzet a döntő, vagy a pillanatnyi sorsunk, hanem csak az evangélium. Legyetek hűséges hirdetői Isten embert mentő drága tettének. Legyetek hírnökei ennek, boldog tanúi. Szabad az út a kegyelem királyi székéhez!

Ámen