Bálványok ellen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt napokban János apostol levelét olvastuk, egy igen gyöngéd, szeretetteljes módon fogalmazott levelet, melyben az apostol úgy tekint az övéire, a gyülekezetre, mint az édesapa, sőt talán nem is úgy, hanem inkább, mint a nagyapa tekint az unokáira. És van is oka rá, hogy gyöngéden és szertetettel tanácsolja övéit, és arra is van oka, hogy erős buzdításokat, vigasztalásokat, s ha szükséges, erős intéseket is írjon ebben a levelében. De így ér véget a levél: fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól! Különös befejezés egy olyan levél végén, és különösen egy olyan apostoltól, akinek az írásiban egyebütt másutt nem olvassuk ezt a szót, hogy bálvány. Tehát, hogy mit ért János apostol ezen: óvakodjatok – vagy óvjátok meg magatokat – a bálványoktól, azt közvetlenül János apostol írásaiból vagy gondolataiból, vagy éppen ebből a levélből nem olyan könnyű megállapítani. Éppen ezért egyes Biblia-tudósok, Biblia-magyarázók szerint ez az utolsó mondat talán nem is János apostol szava, talán a levele egyik másolója írta oda. Mert, valóban, nagyon szépen, elegánsan, magasztosan érne úgy véget a levél, ahogy olvasom még egyszer. Ha a 20. vers lenne az utolsó, így érne véget: „De tudjuk azt is, hogy Isten Fia eljött, értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az Ő Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk. Ez az igaz Isten, ez az örök élet.” Nos, ide áment kéne mondani. Gyönyörű befejezés.

Mégis ott van, testvérek, a 21. vers: „fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól.” És azután van az, hogy ámen. Nos, hát némelyek hajlanak rá, hogy elhagyják ezt a verset, mondván: nem Jánostól való, mondván: ő másutt a levelében le sem írja ezt a szót, hogy bálvány, sőt az evangéliumában sem írja le ezt a szót. Engem viszont, megmondom őszintén, fölingerelt ez a gondolat. Hogy is van ez? Ha valamit nem értünk, máris elmegyünk mellette? Ha valamit nehezen tudunk megmagyarázni, máris azt mondjuk rá, hogy későbbi betoldás? Én ezzel nem tudok jóban lenni, sőt, azt gondolom, hogy ez itt János apostol szívének a gondolata, és meg is fogjuk érteni magából a leveléből, hogy miről van szó! János azért írja a levelét, mert tapasztalja, hogy a gyülekezetet, a közösséget, a keresztyéneket két véglet rángatja ide-oda. Az egyik véglet – s burkoltan ez is benne van itt a befejező részben, másutt pedig nyíltan ki is fejti – az aggodalmaskodás, illetve az aggodalmaskodás szélsőséges esete: az önvád. Ez lélektani jelenség. Az önvádas ember mindegyre azt mondja önmagáról: nem érek semmit, úgysem jutok semmire! De ez nem valami óvat, visszafogott – hogy mondjam? - jóra tartó pesszimizmus, belátó józanság, hogy nem kell nagyon elbizakodni, jobb, ha az ember szerény marad. Sőt, nem is holmi provokáció, hogy valaki azért legyintget önmagára, hogy mások megvigasztalják és felemeljék őt. Ez itt más, így mondja János apostol: vádol a szív. És ha a szív vádol, az cáfolhatatlan vád szokott lenni. Ha más vádol bennünket, más hord a fejünkre vádat, más forgat ki bennünket a méltóságunkból, az rettenetes tud lenni, sokak élete tönkre tud ebben menni. De ez más. Ha más vádol minket, felismerjük, hogy rosszindulatból teszi, tudjuk, hogy méltánytalan hozzánk, tudjuk, hogy igazságtalan. De ha a saját szívünk vádol, bizony saját szívünkkel nem tudunk perbe szállni. Az aggodalmaskodásnak, aggályoskodásnak, kicsinyhitűségnek, önmagunk alábecsülésének ez a végső állomása: vádol a szív. A másik szélsőség az elbizakodottság. Ha valaki túl sokat gondol magáról, a szíve, nem pedig az életének a tényei, eredményei, nem az övéi, hanem a saját szíve mondja: miért ne! Te mindenre képes vagy.

S lássuk be, hogy az önítélet és az elbizakodottság mindannyiunk életében megvan, és sokszor – főleg amikor hányattatásban vagyunk – egyikből a másikba esünk. Egyik pillanatban semmit érőnek tartjuk magunkat, a másik pillanatban mi vagyunk az univerzum legdicsőségesebb alkotmányai, s ha az ember a teremtés koronája, én vagyok a koronaékszer, én vagyok a gyémánt a koronán. Ha a föld Isten kalapja és hazánk a bokréta rajta, abban a bokrétában én vagyok a legszebb szál! Aztán a másik pillanatban meg ülünk, önmagunkba rogyva, önmagunkat semmittevőnek titulálva. Így van ez. János jól látja, hogy ezek a szélsőségek áthatják a gyülekezetet, de nem akar ahhoz, egyébként jótékony módszerhez folyamodni, hogy úgy párosítja a gyülekezet tagjait, hogy a magabízó ember mellé odaültet egy pesszimistát. Majd a pesszimistákat kijózanítja a magabízókat, és fordítva, az önvád alatt összeroskadó embereket meg felemelik a harsány, a magukat mindenre képesnek tartó valakit. Ezek ideig-óráig való orvoslatok legfeljebb a felszíni tüneteket lehet velük kezelni, a betegség ettől még nem gyógyul meg. Pedig van gyógyulás.

János egy szót használ mindkét szélsőségre. Mindkét szélsőségben van egy kulcsszó, ugyanaz a szó: tudom. Tudom, hogy én nem érek semmit – mondjuk, ha a szív vádol. Milyen érdekes, a szív most nem érez, a szív nem sejtet, a szív nem akar – a szív most nem valami szürreális világot nyit meg nekünk, ahogy egyébként szokta, a szív most tud, és ha a szívünk tud valamit, az csalhatatlan tudás. Arra szoktuk mondani: csalhatatlanul tudom, ami a szívnek a tudása. Az egyik szélsőségben így szól a szív: tudod – mondja nekem, magamnak a szívem –, hogy semmit nem érsz. Vádol a szív. A szív olvassa a vádiratot. (József Attila versét idézzük? Tudod, hogy nincs bocsánat!) A másik végletben is ez szól: tudom. Lehet, hogy sokan gáncsoskodnak, sokan ellenem beszélnek, de én tudom, hogy ki vagyok. Hát milyen sokszor mondjuk ezt: tudom én azt, kérem, ki vagyok. És ez a kevélységnek, a gőgnek, a nagyratartásnak a tudása. Milyen érdekes a szív tudománya, testvérek! Csak két lapja van: egy fekete meg egy aranyszínű. A feketén is ott a neved, meg az aranyszínűn is ott a neved, és pörgeti a szív a két lapot, ide-oda, rángat ide, rángat oda ezzel: tudom... Ám János gyógyító igéket mond: amikor a szívünk vádol bennünket, amikor azt mondom, tudom, hogy nem érek semmit, János mintegy kimondatlanul is azt kérdezi: tényleg mindent tud a szív? Hiszen így mondja csodálatos igéjében: ha vádol a szív, nekünk bizodalmunk van, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Isten nagyobb a szívünknél. Mindent tud a szív? Isten nagyobb a mi szívünknél! Majd mondja: van szószólód, van közbenjáród, van kezesünk, az Úr Jézus Krisztus, aki az Isten ítélőszéke előtt közbenjár érettünk, aki a kegyelem trónusánál esedezik érettünk, akit Isten azért küldött el, hogy a golgotai kereszthalállal, a bűnért való áldozattal minden vádat és minden terhet levegyen rólunk. Mindent tud a szív? S ezt is tudja a szíved: hogy Isten nagyobb a szívednél?

Aztán az önhittségre, kevélységre is ugyanezt mondja az apostol egy másik helyen.  Szeretteinek, gyermekeinek, unokáinak, lelki testvéreinek így ír: gyermekeim, tudjuk, hogy Isten fiai vagyunk, de még nem tudjuk, mivé leszünk. Tudjuk, hogy Isten fiai vagyunk. Eddig nagyon jó hallani az Igét, ez már lehet ugródeszka, trambulin, innen már lehet magasan startolni, innen már érezhetjük magunkat isteneknek, nagynak, fontosnak, innen már mondhatja a szívünk, hogy tudom én, hogy ki vagyok! Ám János, az idős és sokat tapasztalt ember a segítő keresztyén társ bölcsességével hozzáteszi: de még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, hanem majd meg fogjuk Őt látni, az Ő teljes dicsőségében és akkor majd hasonlókká leszünk Őhozzá. Tudniillik Isten Fiához. Mintha a Korinthusi levél 13. része visszhangozna itt, ahol Pál apostol, a szeretetről, a legkiváltképp’ valóról szólván azt mondja: most még tükör által homályosan látok, most még rész szerint való bennünk az ismeret. Egyszerre gyógyít hát János apostol kétségbeesést, csüggedést, önvádat, önítéletet, és önhittséget, kevélységet, elbizakodottságot, - mert egyiknek sincs keresnivalója Isten gyermekei életében.

Így érkezünk el az utolsó, nagyon különös óváshoz! Azt mondja: fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól. Magyar nyelven sajnos nem értjük teljesen az összefüggést, ezért engedje meg a gyülekezet, hadd utaljak arra, hogy János apostol természetesen eredetileg görögül írta a levelét, és az itt szereplő bálvány szó, görögül eidolosz, rímel arra, ami ugyanabból a szógyökből való: tudás. Bálvány és tudás? Ám ha az 5. részt a 13. verstől olvassuk, ott megszámolhatjuk: hétszer mondja az apostol azt, hogy tudjuk, vagy tudunk. Ezeket írtam, akik hittek Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van.  Aztán: és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk azt is, hogy meghallgatja kéréseinket, amik nálunk vannak. Ha valaki tudja – a magyar fordításban: látja –, hogy az ő atyjafia vétkezik, és imádkozik érte, annak Isten életet ad. Aztán: tudjuk, ha valaki Istentől született, nem vétkezik; majd a 20. versben: tudjuk azt is, hogy Isten Fia eljön. Tudjuk, tudjuk, tudjuk – egymás után hatszor. Mennyi megerősítés: tudjuk, hogy Isten elküldte szeretett fiát, tudjuk, hogy bizalmunk lehet Istenhez, tudjuk, ha Krisztus nevében kérünk, megcselekszi azt, tudjuk, ha töredelemmel megyünk elé, megvallva bűneinket, Isten megment bennünket, sőt, azt is tudjuk, ha másért imádkozunk, Isten annak is életet ad. Tudjuk, hogy megismertük az igazságot Jézus Krisztusban, és amit Krisztusban megismertünk: az igaz isteni és örökélet. Mondom görögül hangzás kedvéért: eidete, oidamen, oidamen, oidamen, oidamen, oidamen, aztán az utolsó szó így hangzik: eidolon. Nos, akik ezt a levelet hallgatták, mert a gyülekezetekben hangosak olvasták a leveleket, azok az utolsó bezáró szakaszban biztos fölkapták a fejüket. Mert egy pillanat alatt értették, hogy éppen itt  van a gond – és éppen ezért mondja az apostol végül az intelmet: óvjátok meg magatokat a bálványoktól, őrizkedjetek a bálványoktól, mert az visszaköt ahhoz, amit az ember erre a különös és talányos valamire, régi latin kifejezéssel, fakultatás-ra mond: tudom. Tudás. Mi az, hogy tudás, mi az, hogy tudni? Azt pillanatot írja le ez a szó, amikor világ feltárul nekünk, a megismerésnek, a tudásnak talán legközvetlenebb és legelső momentuma ez – de valószínűleg a legmélyebb is –, amikor egy képben, egy alakzatban fölragyog az ember számára a lényeg. Másképp is mondjuk ezt: most drámaian tudom csak leírni, mert a magyar nyelv nem szereti az elvont absztrakt kifejezéseket, inkább drámában, történésben beszél, - tehát így fogjuk érteni: ahá, már tudom, már tudom! Mint amikor útbaigazítunk valakit itt, a Bőszörményi út sarkán. Kérdi, merre van a Beethoven utca? Mondom: itt a sarkon! Nézze, ott az utcatábla. Mire ő a homlokára csap: tényleg. S megerősíti őt ebben egy alakzat, akár fizikailag, akár szellemi értelemben. Ilyenkor végigfut az emberben a villanyozó felismerés: már tudom! Rá-jöttem, észre-vettem, meg-láttam – sokféle mód tudjuk kifejezni. A régi görögök bálvány szót ugyanebből képezték. Miért? Ha szó szerint fordítanánk, az eidolon szót, ezt jelenti: az a kép, ami megmutat valamit, amiben meglátszik valami. De a bálvány szóban nemcsak a kép, a látvány van benne, hanem egy másik görög szó is: holosz: vagyis minden. Mindent-látó, mindent-képző, mindent-mutató – ez a bálvány. A bálvány a mindenség képlete. A bálvány mindent mutat. Mi mindent? Az emberi élet nagyszerű vagy éppen tragikus pillanatait így is leírhatjuk: összeáll a kép. Ahogy a zseni hirtelen fölfog egy matematikai képletet, vagy egy orvos rájön a gyógymódra. De hogy mindent látunk, mindent tudunk, amit egy megjelenő alakzat jelenít meg  - mindent? Volna mindent kifejező képlet? Nem inkább képzelgés ez? Ha az eidosz szó eredetileg képet jelent, akkor a legártatlanabb módon így tudnám a bálványozást fordítani: képzelgés – azon képzeleg az ember, hogy kezében a képlet! De mégsem olyan ártatlan ez, mint amikor az ember csak ábrándozik, nem olyan ártatlan, mint amikor a gyerek kardos huszárnak képzeli magát, egri várat védő Dobó Istvánnak, s ki tudni még, kinek. Nem, nem, ez itt Istennel kapcsolatos képzelgés. Amikor elolvassuk az Ószövetségben a bálványtilalmakat, mindegyre azt olvassuk: ne csinálj magadnak faragott képet! Mert mindegyre azt látjuk és az ellen óvnak e törvények, hogy az ember istent alkot magának, a szíve istent fabrikált mindegyre. De most ilyet hallottunk, kedves testvérek, és megrendítő, nagy igazság ez: hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Mert a véghetetlen mindig nagyobb a végesnél. Tényleg mondhatja-e a véges, hogy befogtam Istent, és mint egy képet bekereteztem? – vagy befogtam Istent, és megvan az isteni képlete? Bekeretezhető Isten, megfaragható Isten, lehet valami tüposzt, öntőmintát csinálni és abban újra meg újra kiönteni Istent? Persze, tudom én, hogy nagy munkával, sok bölcselkedéssel, évezredes kultúrák gyötrelmével, ezt fúrja-faragja, csinálja az ember, aztán csak nehogy úgy járjon legyen vele, mint manapság ami az elektrotechnika legcsodálatosabb termékeivel szokott történni, hogy előbb-utóbb a kínai piacon a legegyedibb alkotás sokezer másolatát meg lehet venni sokkal kevesebbért – márványszobrot műanyagból! Óvjátok magatokat a bálványoktól – mondja az apostol – mert a bálvány azt sugallja, hogy mindent tud, és ha az a te bálványod, a te szíved alkotmánya, istenhamisítványa, az örökkévaló műanyagból, akkor ugyanott vagy, ahol voltál az előbb, tehát: vagy azt mondja szíved, hogy semmit sem érsz, vagy azt mondja, hogy te vagy a tutti.

Óvjátok magatokat a bálványoktól, mert a bálvány olyan képzelgés, mely elhiteti az emberrel, hogy mindent tud. Nos, ha a bálvány mindent tud, akkor – mondja az ember - én még sokkal többet is tudok, mert én alkottam. Ha a bálvány mindent tud, akkor  - mondja az ember - én még annál is többet tudok, mert én állítottam oda. Óvjátok meg magatokat ettől! Hanem ahogy az apostol bíztat bennünket, fogadjuk az orvoslatot, az ellenszert. Azt mondja: bizakodjatok, mert Isten olyan sok csodálatos tudnivalót adott az embernek, aminek, azt gondolom, hogy még a kezdetén sincs az emberiség! Ha igazán belegondolunk abba, hogy mennyi mindent nem tudunk, és nem ismerünk, csak az mondhatjuk, hogy a mindentudás kislexikonjának még a címlapjánál sem tartunk, még az előszót sem olvastuk el, hihetetlenül, véghetetlenül gazdag világot adott Isten! Ezért az Ő vele való viszonyunkban, az első szó és az utolsó szó a személyességé, a bizalomé, és a hité. Ezért nem mondjuk, hogy tudjuk Istent, hanem azt mondjuk, hogy bízunk Istenben. Nem azt mondjuk, hogy mindent tudunk, ami a véghetetlenből tudható, hanem bizalomban megyünk Istenhez és kérünk Tőle magunkért, és kérünk másokért is. Azt mondja az apostol, ha megvan bennünk ez a bizodalom, mellyel hozzá vagyunk, ha kérünk valamit, az Ő akarata szerint megadja nekünk. Sőt, nagy hatalmat mond itt az apostol, mert azt mondja, hogy még a másikért való imádságunkat is meghallgatja Isten. Bizalomban. Mert ahol bálvány van, ott nincs bizalom, ahol bálvány van, ott nincs hit, ahol bálvány van, bármely furcsa, ki kell mondanom, ott vallás sincs. Pedig azt szoktuk gondolni, hogy a bálványok a vallás világába tartoznak. Nem, ahol bálvány van, ott legfeljebb csak praktika van, mechanika, hogy mit, de főleg miként valamit kell tenni, mennyit kell a bálványnak adni, hogy aztán adjon. Ez nem vallás, ez nem bizalom, ebben nincsen még kérés sem, legkevésbé imádság, - ez egyszerű praktika. De nekünk, testvérek, Istenben kell bízni, mert Isten nagyobb a szívünknél, és Isten nagyobb az eszünknél. A szívünknél és az eszünknél is nagyobb.

Hogy nagyobb az eszünknél, azt egy középkori teológus így fejezte ki: Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. De ez csak filozófia, bár igen szép.  János azt mondja: Isten nagyobb a szívünknél, - Isten mindig nagyobb. Ha önmagadat ítélnéd el, Isten kegyelmes ítélete nagyobb ennél a te ítéletednél, ha önmagadat magasztalnád fel, Isten bölcsessége, és az, hogy téged a helyedre tesz, mert Ő a kevélyeknek ellenáll, lám, nagyobb ennél az elbizakodottságodnál is. Isten mindig nagyobb. Óvakodjatok a bálványoktól, óvakodjatok a kevéstől és a semmitől, óvakodjatok attól, amihez csak ti beszélhettek, de az nem beszél hozzátok, óvakodjatok elhitetni vagy képzelegni magatokban, hogy mindent tudtok, de legyetek bátrak és bizakodók Istenhez menni, aki mindig nagyobb, és aki ebből az Ő örökös isteni nagyobb voltából, véghetetlenségéből elküldötte Fiát, szeretetét, kegyelmét, irgalmát. Ez az Isten és ez az örök élet.
Ámen

Imádkozzunk: Urunk, ragyogtasd ránk világosságodat, örök és dicsőséges fényedet, és ezzel a Te áldó szeretetteddel buzdíts bennünket és vigasztalj kétség idején, nyomorúságban, vereségben. De akkor is ragyogtasd fel ezt a világosságot, amikor az önhitség útján járunk, s nagynak állítjuk magunkat, noha akkor lehetnénk boldogok, ha gyermekeidnek tudnánk magunkat, óvj meg, ha kevélykedünk, és azt kockáztatjuk, hogy eltaszíts bennünket Magadtól, Te a kevélyeknek ellene állsz. Ragyogtasd ránk világosságodat, melyben megláthatjuk az igaz világosságot, Krisztusunkat, akiben elhoztad tökéletes szeretetedet, megváltó irgalmadat, akiben megpecsételted hűségedet, és aki által Szent Lelked erejében vezetsz, pártfogolsz bennünket. Ezt a tudást add nekünk, Mennyei Atyánk, ezt az igaz tudást, hogy Te nagyobb vagy szívünknél, hogy Te mindig nagyobb vagy, s mi bizalommal jöhetünk Hozzád, hogy örökkévalóságod forrásaiból meríthessünk. Így könyörgünk Urunk betegeinkért gyógyulásukért, megerősödésükért, életüket megáldó kegyelmedért. Így kérünk a szomorkodókért, a gyászolókért, akik a halál sötétjébe hullva keresik igazságaidat és erőidet, látogasd, támogasd, bátorítsd, vigasztald őket. Könyörgünk Urunk azért is, hogy a Te áldó kegyelmed szívünkben mély gyökeret eresszen, s méltó gyümölcsöket hozzon Neved dicsőségére, embertársaink javára! Áldj meg bennünket Szent Lelkeddel gazdagon.
Ámen