Ballagásra

"Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül." (Róma 3,28)

Szeretett ballagó diákok, szülők, családtagok, testvérek! Szeretett Gyülekezet!

Akik ballagtak már valaha, tudják, miként kapcsolódott, és kapcsolódik most is néhány jótékony illúzió a ballagáshoz.

Az egyik ilyen, valóban jótékony illúzió az, hogy most elmúlik valami, ami eddig kényszerűség volt. Megszűnik valami, amit eddig tenni kellett. Még néhány nap, meglesznek az érettségik, és immár nem lesztek ennek az iskolának – legalábbis kötelék szerint – növendékei, s elkezdődik valami, amit talán szabadságnak lehet nevezni. Egy mástörvényű, mások által felállított törvényszerűségből átléptek abba a valóságba, amit öntörvényűségnek nevezünk. Régebben, egy egyházi iskola érettségiző osztálya a tablójának mottójául ezt a József Attila verssort választotta: „Az én vezérem bensőmből vezérel.”  Amikor megkérdezte az osztályfőnökük, a vallástanár, hogy miért ezt választották, azt felelték: azért, mert ha elballagtunk innen és leérettségiztünk, már nem parancsol nekünk senki! Jaj, de kedves ez az illúzió! Jaj de jó hinni, hogy éppen ez kezdődik a ballagással, ez fog megtörténni, bejövet még az igazgató úr, a tanárok rendezik a sorokat, a kimenet is szép lesz az ünnepség kedvéért, de aztán: „az én vezérem bensőmből vezérel!” A valóság azonban az, hogy nem ez történik meg. Nem jut az ember mástörvényűségből öntörvényűségbe, nem kerül kényszerűségből szabadságba! Ennél sokkal nagyobb és igazabb dolog történik: felnőtté lehettek! S felnőtté lenni azt jelenti, hogy immár szívvel és ésszel tudjátok, hogy mindaz, amit eddig kaptatok, amit eddig szerzetetek, tapasztaltatok, beépült az életetekbe, ott van veletek, nem kell magatok mögött hagyni, sőt hálás szívvel elmondhatjátok: örülök annak, hogy a szüleim, a családom mindent megtettek, hogy ide járjak, mindent megtettek és segítettek ebben. Örülök és hálás vagyok, hogy a tanáraim nemcsak leadták  az anyagot, hanem velem is törődtek és neveltek. S amit kaptam, amit szereztem és tapasztaltam: az enyém. Ezt jelenti felnőtté válni. Amikor felnőttként, felelősen rendelkezni tudsz azzal, amit kaptál, megszereztél, megtapasztaltál – nos errefelé ballagunk most.

S vajon mit  kaphattatok azon évek alatt, amíg a Lónyay utcai Református Gimnázium  növendékei voltatok? Három tényezőt szeretnék a sok közül felemlíteni. S meglehet ez a három szó, három kifejezés nem fogja össze mindazt, amit kaphattatok, de talán a lényegre mégis ráutal.

Megkaphattátok az ismeretek világához való bevezetést. Ismereteket kaphattatok. Megkaphattátok azt a tapasztalást, hogy a rendezett élet a méltó és jó élet. S végül ebben az iskolában, a Lónyay utcai Református gimnáziumban megkaphattátok a hit nagyszerű csodáit is.

Szeretnék először néhány szót szólni az ismeretek világáról. Tudósok mondják, s valószínű ti is sejtitek már, hogy  miközben az ember lét-állapota szinte-szinte mindig csak ugyanabban a helyzetben van, szinte alig változik,  aközben az, amit ismerünk, amit tudhatunk, ami tudományként előadható, exponenciálisan növekszik. Az a tudásmennyiség, amivel a 100 évvel ezelőtti ember bírt, csak töredéke a mostaninak. Megfordítva: amit 100 évvel ezelőtt tudtak a világról, mára sokszorosára, többszörösére növekedett. Az iskola arra vállalkozik, arra teszi fel a tétet, hogy ebből a tudásmennyiségből átadja azt, ami hasznotokra, javatokra válik, aminek a segítségével el lehet igazodni, alkalmassá és késszé tesz benneteket arra, hogy további ismereteket ragasszatok a már meglevőkhöz. De talán mégis éreztétek, bizony olykor szívszorongva, hogy nem lehet mindent megtanulni, nem lehet mindent átadni, nem lehet földrajz órán, biológia órán, matematika órán, történelem órán a rendelkezésre álló ismeretek teljességét elsajátítani. Akkor voltak bölcsek és ügyesek a tanáraitok, ha megízleltették veletek, hogy tudni jó, a dolgokat ismerni jó, tanulni jó dolog. Mert ismeretet szerezni eleve hozzátartozik az emberi léthez. Hadd oszlassam hát az első nagy illúziót, ami a ballagáshoz és érettségihez fűződik: eddig tanulni kellett, most már nem kell tanulni, eddig gyömöszölni kellett, akár tölcsérrel is a fejetekbe a tudományt, most már nem kell. Éppen fordítva: ami eddig volt, az csak előiskola volt. Ami eddig történt, amit eddig megtanulhattatok, az csak bevezetés volt a tudományok végtelenébe, az ismeretek végtelenébe.

Másodsoron talán azt is megtapasztaltátok, hogy az ismeret csak akkor ér valamit igazán, akkor lesz több száraz adatmennyiségnél, akkor lesz több mint puszta tárház, üres lexika, ha az ismeret lelkiismeretté válik. Hogyha mindaz, amit tudtok, amit megismertetek, nem marad meg absztraktum, hanem áthatja a szíveteket és a gondolkozásotokat, akkor ezek bennetek úgy rendeződnek el, és úgy rendeznek titeket is, hogy lelkiismeretes emberek lesztek.  Különös súlya van ennek ennek a modern korban, hadd emlékeztesselek benneteket erre. Lehet, hogy 150, 200, 500 évvel ezelőtt  az ismeretre vágyó ember még boldogan hihette, hogy minél többet tud, minél többet ismer meg a világból, minél nagyobb tudásmennyiség áll a rendelkezésre, annál boldogabb lesz. És ebben van is valami igazság. Nagy dolog fölfedezni egy betegség kórokozóját, nagy dolog ismerni és tudni a világ elrendezését, nagy dolog, ha az ember  olyan lehetőségekhez, eszközökhöz jut a tudása által, melyek révén az életét boldogabbá és teljesebbé teheti. Azonban, sajnos, különösen a nyugati civilizációban ez az ismeret nem lett lelkiismeretté. Rosszra használtuk, amit tudtunk,  Az vagy rosszul használtuk, amit tudtunk, s olyan helyzetbe hoztuk a világot,  hogy már-már végzetesen veszélyeztetett lett.  Legyetek a tudásban, az ismeretben lelkiismeretes emberek.

 De a lelkiismeret csak akkor boldog,  ha Krisztusba vetett hitre épül. Erről szól a felolvasott ige.  Tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül. Hiába az ismeret, hiába a lelkiismeret, ha magukban állnak, önmagukra néznek, hiába mindez, ha nem a Jézus Krisztusba vetett hitben gyökereznek. Megfordított értelemben is: hisszük és tudjuk, hogy az ember csak akkor tudja boldogan felfedezni és megismerni és tanulni a világot, ha ebben a hite készteti. A középkor egyik nagy tudósa, Canterbury Anselmus mondta: a hit ismeretet keres. A hit keresi az ismeretet. Arra kérlek benneteket, ballagó diákok, gondoljátok ezt végig. Most valóban a felnőtté válás, az érett emberség küszöbére léptek. De ez kevés. Amikor az ember a hit boldog állapotába jut, minden megfordul benne, és az veszi észre magán: hitem késztet arra, hogy minél többet megismerjek – nem a szüleim, nem az iskola, nem a pályaválasztás kényszere, nem a továbbtanulás lehetősége – a hitem késztet megismerni, sőt a hitem kényszerít arra, hogy tanuljak, mert a hit keresi a megértést. Milyen ez a világ, miből van ez a világ, miért van ez a világ? Hol van a helyem ebben a világban?  A boldog hit, hogy én Jézus Krisztusé vagyok, Jézus Krisztus gyermeke vagyok, nos, ez a hit késztet arra, hogy törekedjem megismerni.  Ugyanakkor ez a hit készteti az embert arra is, hogy lelkiismerete nagy kérdéseit is odavigye Jézus Krisztus elé. Milyen ember vagyok én? Milyen ember leszek?  Vajon, most boldogabb leszek, ha elengedem a gimnázium kilincsét? Boldog emberek vagytok? Mind mond a lelkiismeretetek, milyen a másik emberhez való viszonyotok, és a világ és az erkölcs törvényszerűségei között való eligazodásotok boldog eligazodás? Reménykedő, bizakodó, szeretetteljes állapot? Tudjuk, akiknek élete és hite Jézus Krisztusban horgonyoz, akinek lelkiismerete a Jézus Krisztus megszabadító kegyelméből táplálkozik, azok boldog lelkiismeretű emberek. Mert ahogy az apostol mondja: tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg. Vagy ahogy más értelemben mondja az apostol, de ugyanerre vonatkoztatva: tudjuk, hogy az ember hitből él. *****

A felnőtt életetek, ha felnőtté lesztek, az szívünk minden imádsága, hisszük, ez az iskola ezt is munkálta bennetek, hogy Jézus Krisztusba vetett hitű emberek legyetek.  Mert akkor megoldódik az emberi élet egyik legnagyobb talánya, föloldhatatlannak tűnő dilemmája, hogyan is legyen. Legyünk azok valóban, amit minden ballagás, ígér, sejtet, amivel kecsegtet, véget ér az életünk más törvényűsége, és öntörvényű emberek leszünk. Véget ér, hogy mások parancsolnak nekünk, most már csak mi parancsolunk önmagunknak. Véget ér, hogy mások állítsák fel a regulát, most már mi szabjuk meg saját életünk rendjét, átérzitek, ez egy hamis dilemma. Érzitek azt, hogy oly mindegy ha más szabja a törvényt, vagy én szabom saját magamnak, olyan mindegy, ha a magam regulája szerint élek, vagy a más regulájához  igyekszem alkalmazkodni, mert ezek a törvények csak az ember törvényei. Törékeny emberé, a vétkezni hajlamos emberé,  a gyarló emberé, a másikkal konfrontálódó emberé, azé az emberé, akiről az apostol oly meggyőző erővel írja: Isten megigazító kegyelmére szorul. A hitben történik meg az a csoda, hogy az ember Isten  törvényivé válik. Mi az Isten törvénye? Az Isten törvénye annak a beöltése és valóra váltása, amiért az Isten teremtett benneteket. Isten arra teremtette az embert,  hogy tökéletes igazságban és szentségben élvén Teremtőjét dicsőítse és magasztalja.  Az Isten azért teremtett benneteket, hogy szépek legyetek. Az Isten azért teremtett benneteket, hogy bölcsek legyetek, azért alkotott benneteket, hogy  életetek az Isten dicsőségét tükrözze. Nagyon prózaian és egyszerűen így lehetne ezt megfogalmazni: az Isten azért teremtett benneteket, hogy megértsétek és megízleljétek: jó dolog élni, érdemes élni.  Amíg az ember a maga törvénye meg a másik törvénye őröl benneteket, amíg ezeknek a konfliktusaiban kell élnetek, addig nem tudtok boldogok lenni. Addig nem tudjátok megízlelni, hogy érdemes élni. Addig csak taktikázik az ember, addig csak keresi az utat az ember, merre könnyebb, merre egyszerűbb. Hit által jut oda az ember: de hiszen nekem van Teremtőm, nekem van Gondviselőm, nekem van Megváltó és Megtartó Uram. Ez a hit köt össze vele engem.

Szeretett ballagó Diákok! Szeretett Gyülekezet!

A ballagás, ahogyan ezt a magyar szó is kifejezi, mégiscsak valami elválás.  Még egyszer komótosan, nyugodtan, szépen végig lehet menni, végig lehet ballagni azokon a helyeken, színtereken, ahol annyi évet eltöltöttetek.  De a szóban van valami szomorú is. Ballagás, amikor ballag az ember, amikor baktat az ember, amikor bandukol az ember, akkor egy kicsit lehajtja a fejét, itt elválás is történik. Valami befejeződik, valami megszakad, valami véget ér. De vajon az ismeret, amit kaptatok, ott marad-e az iskola padokban? Ti elmentek,  az ismeret ott marad a szertárban? Vajon a lelkiismeret, amit megízleltetek, amiért annyiszor megküzdöttetek kisebb-nagyobb drámákban, feszültségekben, ott marad-e a szív belsejében, a vallomásokban, a megnyilatkozásokban ott benn, az iskolában?  És vajon a hit, aminek első sorban mégiscsak a szívetekhez van köze az is itt marad a szívetekkel együtt? Azt hiszem, nem. Hiszem és remélem is, hogy úgy váltok felnőtté, hogy boldog és hálás örömmel fedezitek föl: de hiszen ebben az iskolában szerettek bennünket, tanítottak minket, neveltek minket, és bizonyságot tettek nekünk. Tanítottak minket minden hasznos ismeretre. Neveltek minden igaz lelkiismeretességre, tisztességre és becsületre. És hirdették nekünk a csodálatos evangéliumot, a hit teljességét, mely a Jézus Krisztusban való hit. Nevezetesen: tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg a törvény cselekedetei nélkül. Ámen.