Azonnal? Sokára? Mindig!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt két vasárnap Máté evangéliumában úgy vezetett bennünket az ige, hogy közben nagy konfliktus-helyzetekbe láthattunk bele. Láttuk azt is, hogy amikor az Istennek és embernek a konfliktusába tekintünk bele, mi sem tehetjük meg, félrehúzódunk, ahogy egyébként ezt nagyon sokszor meg szoktuk tenni, ha vitát, egymásnak feszülést, akaratok összeütközését látjuk. Bizony, félrehúzódunk, és legfeljebb nézőként szemléljük az ilyet, ha pedig egészen kemény, akár fizikai összeütközésig fajuló konfliktust látunk, akkor elfordítjuk a fejünket és távozunk a helyszínről: ott sem voltunk, nem is láttuk, nem akarunk beleavatkozni. Ilyenkor azt mondjuk: megvan nekünk a magunk baja, miért avatkoznánk bele másokéba?! De az elmúlt alkalmakon láttuk, hogy mégsem tudjuk ezt megtenni, mert azok a drámák, amelyek Jézust, Jézus küldetését, isteni elhívatását érintették ott, Jeruzsálemben, az utolsó napokban, ezek úgy mennek végbe, hogy Jézus bevon bennünket. Legélénkebben a múlt vasárnapi igére emlékszünk. Jézus a jelenlevő nézőket szólította meg, a közönséget, akik csak szemlélték a közte és a nép vezetői között zajló drámát. Egyenesen hozzájuk fordul Jézus, és őket szólítja meg. De, ha igaz a mondás, hogy elég nekünk a magunk baja, akkor a ma felolvasott Ige azt mutatja, hogy így van: elég nekünk a magunk baja, mert hogy itt nagyon nagy baj van, és ez mindannyiunk nagy baja.

Hogy megértsük ezt, három nagyon egyszerű és mélyre mutató emberi tapasztalatot kell fölidézni. Az egyik, aminek nagyon gyakran hangot adunk, az így szól: nincs időm! Ez talán az egyik legáltalánosabb emberi élethelyzet. Leginkább akkor érezzük ezt, vagy akkor adunk neki hangot, amikor az életünk döntő dolgairól van szó: nincs időm elvégezni egy feladatot, körmömre ég a munka, bajba kerülök emiatt. Nincs időm eljutni valahova, oda kéne érni időre. Vagy, amit mostanában egyre nyilvánvalóbban megfogalmaz a mai ember, aki ezerfelé szalad, ezer dologba belekap, szeretné az óráit megkétszerezni, az élet idejét meghosszabbítani, mégis ezt mondja: nincs időm élni. Élni nincs időm. Mély, szívbemarkoló tapasztalat ez.

De van ennél egy borzasztóbb tapasztalat, amikor van idő – s ezért nem mondhatom, hogy nincs időm –, de nincs mit csinálni benne. Nincs feladat, nincs értelmes élet-lehetőség. S abban a pillanatban nem az az élményünk, hogy kifutottunk az időből, hanem az, hogy futkározunk az időben, csak nem tudjuk, hogy hová futkározunk. Dolgunk nincs, feladatunk nincs, nincs értelmes életcélunk, értelmét veszíti az élet,  - s ilyenkor nem azt mondjuk, hogy nincs időm élni, hanem: miért is élek én egyáltalán? Nincs miért élni.

De ennél is mélyebb és megrázóbb tapasztalat az, amikor van idő, van feladat is, csak azt nem tudjuk, hogy kiért is és miért is tesszük azt egyáltalán. De hadd mondjam most csak így: kiért tesszük? Idős emberek sokasága tölti élete hátralevő részét abban a szorongásban, tűnődésben, elmélkedésben vagy olykor kétségbeesésben, hogy leélt egy életet, végigdolgozta, talán többé-kevésbé jól rendezte az idejét, és értelmes feladat is volt előtte, de most úgy néz vissza az életére, meg úgy néz előre, hogy közben ezt kérdi: mindezt én kiért csináltam? Nincsen gyermek, nincsen unoka, nincsen rokon, nincsen megbecsülő barát,  - csak ül valahol benn, a semmi közepén és kérdezgeti magát, hogy kiért is, miért is, miért fáradoztam, miért sóhajtoztam, hogy bár lenne még több időm, miért kerestem erőimet is megfeszítve értelmes feladatot magamnak?

Krisztus ebből a többszörös tapasztalatból indul ki, amikor jelezni akarja a számunkra, hogy nem tudjuk magunkat az Isten-ember drámából kivonni, nem tudjuk azt mondani, hogy azzal nekem nincs dolgom. Jézusa az itt olvasható valamennyi példázattal meg akarja velünk értetni, hogy egész életünknek Istennel van dolga. Három idővonatkozást hallottunk példázatokból, noha csak a tíz szűz példázatát olvastam fel egészen, a talentumok példázatának éppen csak a kezdetét, s a harmadikat, ami itt Máté 25-ben szerepel, nem is olvastam, de majd utalni fogok rá. Három idővonatkozást hallunk tehát. Az első a tíz szűz példázatában mutatkozik: azt mondja Jézus, hogy vőlegény késedelmeskedett. Nem érkezett meg arra az időre, amikorra esedékes volt. A régi keleti világ lakodalmi szokása szerint, amikor megérkezett a lakodalmas ház elé a vőlegény, tíz szűz, vagy tizenöt, vagy mennyi tellett egy faluból, lámpásokat gyújtva menyegzői énekeket énekelve elé vonult, fogadták és köszöntötték. Ez a szertartás, ugyanolyan elmaradhatatlan volt, mint gyerekkoromban falun, hogy esküvőre lovas kocsival mentek a templomba, és a lovakat krepp-papírokkal szépen felszalagozták, s megvolt a szerepe a vőfélynek, meg a násznagynak – nem sorolom, értjük a példázatot: itt egy erős szokásról van szó.   A köszöntőt-mondók jutalma pedig az volt, hogy bemehettek a lakodalomba. De késedelmeskedett a vőlegény! Jézus nem mondja meg, hogy miért. S erre még fogok utalni, hiszen ez valóban izgató kérdés. Miért nem jön el a szembesülés ideje, miért nem jön az örömteli találkozás, miért nem fut össze az emberi idő, vagyis a várakozás ideje, és az isteni idő, az Isten eljövetelének az ideje? Miért nem találkozik a készenlét ideje és a megérkezés ideje? A készülés ideje a miénk, a készenlét ideje a miénk, a megérkezés ideje a vőlegényé. De késedelmeskedett a vőlegény. Nem is akarom most ezt a jól ismert példázatot unalomig magyarázni, hogy a bolondok nem vittek magukkal olajat, amazok meg bölcsek lévén, vittek magukkal olajat, de hogy tartalék-olajról volt-e szó, vagy csak a lámpákban volt olaj - nem érdemes most ezen töprenkednünk, mert nem arra akar most bennünket Jézus rávezetni, hogy legalább negyed részben legyünk folyamatosan cserkészek és legyünk résen állandóan, és mindig legyen nálunk megfelelő tartalék mindenből, és hogy az egész életet egy nagy hátizsákkal éljük végig. Nem erről szól. A drámáról szól. Még nem találkozott a várakozás ideje és a megérkezés ideje. Miért? Ki késedelmeskedett? – A vőlegény!

A másik példázatban valami mást mutat meg az idők tekintetében. Azt halljuk a talentumok példázata elején, hogy egy ember útra akart kelni, előhívatta szolgáit, amije volt, átadta nekik, kinek-kinek a tehetsége szerint, majd azonnal – azonnal! - útra kelt. Aztán a 19. versben azt mondja: sok idő múlva pedig megjött. Azonnal útra kelt - és sok idő múlva jött meg. Megjelenik előttünk egy hosszú időtartam, amikor nincs jelen az, nincs ott az, aki rájuk bízta a feladatot, rájuk bízta a talentumot, de aki majd számon kéri ezt tőlük. A szolgák mandátumot, feladatot kaptak, s a feladattal el kell számolniuk. De aki a feladatot adta, azonnal elutazott, és csak hosszú idő után jön meg. Vagyis nem az a kérdése a két példázatnak, hogy mit is kell tennünk. Azt mindannyian nagyon jól tudjuk, mit kell tenni.

 De ha nem tudnánk, hadd idézzem a harmadik példázatot, amit Jézus az ítéletről mond. Akkor kettéválasztja az igazakat és a hamisakat, és példálózik is ítéletében. Azt mondja az egyik csoportnak, hogy éhes voltam, ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, mezítelen voltam, felruháztatok, gyertek, örököljétek az Atya országát. És ott fognak állni ezek és azt mondják a Mesternek: mikor éheztél volna, mikor láttuk volna, hogy szomjas vagy, mikor lettél volna közöttünk meztelenül? De akkor azt mondja Jézus: ha ezt eggyel, a legkisebbek közül megtettétek, velem tettétek meg. Ne mondjuk, testvérek, hogy nem tudjuk, mi a dolgunk, ne mondjuk, hogy nem tudjuk, mit kell tenni, ne mondjuk, hogy az emberi élet nagy drámája hogy Isten nekem nem mondta meg, mi a dolgom. Egyszer beszélgettem valakivel, aki keresztyén élet kezdetén járt, és sokat gyötrődött, életproblémái, különös felfogásai, magatartásai voltak. S ahogy így birkózgattunk a beszélgetésben, hogy merre kéne kanyarítani az életet, azt mondja: én úgy irigylem a többi keresztyént. Mondom neki: mostanában nem a keresztyének a leginkább irigylésre méltó fajta, itt a 21. század elején kapunk hideget is, meleget is. De hát miért is irigykedik? Azt látom a többieken, mondja,  hogy annyira tudják, hogy mit kell tenniük, én meg nem tudom, hogy mit kell tennem. Hogy általában mit kell érezni, mit kell gondolni, mit kell hinni – azt úgy nagyjából el tudom lesni a többiektől. De nekem mit kell tennem, személyesen? Mire kötelez engem Isten, mi az én Ővele való kapcsolatomban az, amit sajátosan nekem kell tenni, amit nem adhatok át másnak? Ahogyan a múltkor hallottuk, bizony, nem állhatok be az arctalan tömegbe és mondhatom, hogy itt vagyok, és amit a többiek csinálnak, azt csinálom én is, amit a többiek nem csinálnak, azt én se csinálom. Igen, viszi az embert a hagyomány, a tradíció, a gyülekezet, a szokások, a közösség. De csak annyi a dolgom, hogy beálljak? Van ilyen is, meghagyom. Ám eljönnek az életnek azok a pillanatai, amikor mindenki személyesen átéli ezt a kérdést: hogy akkor nekem mit kell tenni? Tiszteletes Úr, mondja meg!  - sokszor kopogtatnak az ajtómon ezzel. Tiszteletes Úr, itt vagyok, mondja meg, hogy mit kell csinálni! Nos, mondok valamit, s most már én is tanulmányozom buzgón, új módi szerint a gyülekezeti menedzsmentről szóló könyveket, hogy a gyülekezet lelkészének hogyan kell feladatokat kiosztani, hogy senki ne unatkozzon, mindenki érezze, hogy buzog és tevékeny, és hogy kell ezt koordinálni. Nagy mesterség az! Mégis tudom, testvérek, hogy nem ez az igazi kérdés. Nem az a kérdés, hogy a lelkész mondja meg, nem az az igazi kérdés, hogy a presbiterek mondják meg, vagy a lelki társak mondják meg! Isten mit bízott rám?  – ez a kérdés. Mert igen, isteni elhívás nélkül nem is ragyog föl számunkra Istennek az ígérete és a kegyelme sem. Igen isteni elhívás átélése és megtapasztalása nélkül nem tud az ember a rábízottakban állhatatos maradni. Igen, ha nem Isten bízta rám, hanem csak a papom, vagy a férjem, vagy feleségem, vagy a korszellem, vagy valaki – hát az hamar elmúlik, az hamar meginog. Nekik meg tudjuk magyarázni, hogyha nem csináljuk, de ha Isten bíz rám valamit, tudom, hogy ahhoz erőt ad, tudom, hogy ahhoz állhatatosságot ad, tudom, hogy ahhoz perspektívát ad, tudom, hogy jelen van velem mindennek az elvégzésében. Így van, így van. Mégis ez a döntő kérdés, hogy ugyanis mit kell tennünk, mert tudjuk, hogy mit kell tennünk! Ollvassuk Máté 25 utolsó részét: mikor pedig eljön az Ember Fia az Ő dicsőségébe, ővele mind a szent angyalok, beül dicsőségének bírói székébe, és elébe gyűjtetnek a népek, és elválasztja őket, és mondani fogja: éheztem, ennem adtatok, szomjúhoztam, innom adtatok, jövevény voltam, befogadtatok, mezítelen voltam, felruháztatok, beteg voltam, meglátogattatok, fogoly voltam, eljöttetek hozzám. Ezt nem tudjuk? S nem tudjuk a Tízparancsolatot sem? Dehogynem tudjuk.

Itt a kérdés az, hogy meddig kell tennünk? Meddig kell az Isten országa ügyeiben megállnunk és állhatatosnak lennünk, meddig kell a tíz szűznek várnia? Hiszen nem az a baj, hogy elbóbiskoltak, elaludtak. Bóbiskolni is lehet, aludni is lehet, - ez a példázat nem az őrzőkről meg az őrszemekről szól, hanem arról, hogy nem volt bennük érzék, mikor erre a szolgálatra mentek, hogy ott van egy isteni titok, amit mi csak faggatni tudunk: meddig? Mi csak kérdezzük, hogy meddig. S a válasz ugyanilyen titokzatos:  amíg el nem jön, amíg meg nem érkezik a vőlegény, amíg a gazda, aki talentumot bízott a szolgákra, vissza nem érkezik. Jézus azt mondja a példázatban: ez az amíg sokára lesz - sok idő múlva jött haza a gazda. De jó lenne, ha úgy mondaná, hogy egy év múlva hazajött, vagy két év múlva, amikor a banki kamat fordult egyet, és be lehetett váltani a kamatot is, akkor. Vagy három év múlva, amikor megváltozott a forint/euró beváltási arány, és akkor az öt talentumos mondhatta: kaptam öt forintot, csináltam belőle tízet, úgy-e milyen jó merkantilista vagyok! De nem tudunk időpontokat. Ennyit mond Jézus: hosszú idő után.

Íme hát, testvérek, az indításul föltett kérdéseinkre az Ige ilyen feleleteket ad. Mi azt mondjuk: nincs időm! – ne mondd, hogy nincs időd, mert csak késedelmeskedik a vőlegény, és hosszú idő után jön meg a gazda. Ne mondd, hogy nincs időd. Azt se mondd, hogy van ugyan időm, de nem tudom, hogy mit kell tennem, csak lötyögök az időmben, és sóhajtozok, hogy bárha rövidülne már! Az igazi kérdés az, hogy meddig és kire nézve is tesszük ezt. Kinek tartozunk? A két példázat értelmében nyugodtan így felelhetünk: igen, a lakodalom előtt a vőlegény üdvözlésére kivonuló szüzek a vőlegénynek tartoztak, az ő köszöntésére mentek ki. Természetesen a szolgák, akik erejükhöz képest kapták a feladatot, annak tartoznak, aki rájuk bízta. És mégis, mind a két példázatban van egy törés, mint ahogy a harmadikban is. Ez pedig az, hogy nem sikerül mindenkinek.

Pedig Jézusnak vannak olyan példázatai, amelyek arról szólnak, hogy még az utolsó pillanatban is változhat minden. Emlékszünk a hamis sáfárra, aki elsinkófálja a gazdája vagyonát, kirúgják, s mindennel le kell számolnia.  De míg elbaktat a számadási könyvekért, és visszaviszi a gazdájához, igen pimasz dolgot csinál: jóváíratja egy csomó adós adósságát, hogyha kirúgják, mégse jusson koldusbotra, hiszen ezzel barátokat szerez magának. Ám azt olvassuk a példázat végén: és megdicsérte az úr ezt a szolgát, és kijelentette, hogy a világ fiai a maguk nemében eszesebbek, mint a világosság fiai. Van ilyen is, valóban! De ebben a két példázatban egy törés jelenik meg, és a törésnek az a titka, hogy nemcsak az a kérdés, hogy kinek is tartozom én – persze, annak, aki a feladatot adta – kinek is tartozom én – persze, aki életidőt adott, aki lehetőséget adott és az életidőmben egészen tiszta feladatot is adott. Szinte azt lehetne mondani, hogy amit Jézus itt mond, az naturalis theologia politica, olyan természetesnek mutatja, hogy az ember szívéből jön a jó, hogy adok az éhezőnek, fölkarolom az elesettet, irgalmas és szolidáris vagyok. Ezt nem kell senkinek sem magyarázni, ez ősi ösztön. Csak egy nem tisztázott még: hogy kihez tartozom én. Itt mutatkozik meg a különbség az öt talentumos meg az egy talentumos között. Az öt talentumos tudja, nem csak azzal tartozik, hogy elvégzi a rábízott feladatot, hanem ő maga egész életével, egész valójával az urához tartozik. A keresztyén ember is egész életével, egész valójával Megváltó Istenéhez tartozik. Mert ha azt kérdezzük, hogy mivel tartozom én Istennek, mindjárt mondhatunk is  evangéliumot – de ez hamis evangélium lesz, csak jól hangzik: hogy semmilyen tehetségeddel nem tartozol Istennek elszámolni! Mert Isten nem fogja megkérdezni tőled, hogy hány nagy szimfóniát írtál, hány kötetben vannak a verseid befoglalva, hány Nobel-díjas tanítványod lett, hány tudományos felfedezésed van, hány embert boldogítottál a tehetségeddel. Nem fog ilyet kérdezni. Tessék elolvasni a példázatot! Nem fog ilyet kérdezni. De azt meg fogja kérdezni, hogy hozzám tartozónak tudtad-e magadat? És úgy jártál-e és úgy éltél-e az idődben – s az lehet kevés, lehet sok idő –, úgy végezted el a rád bízott feladatot – akár sok volt, akár kevés volt –, hogy minden pillanatban nyilvánvaló volt, hogy nemcsak valamivel tartozol, hanem önmagaddal tartozol hozzám?

Azért ilyen radikális a Jézus szava, mert most mert valami szépre, jóra és igazra akar bennünket megtanítgatni. Arra is tanít bennünket – félreértés ne essék! Ezek a szavak azonban nem sokkal a keresztre feszíttetés előtt hangzanak el. Ezeket a szavakat az életét érettünk odaáldozó Krisztus mondja. Az a Krisztus mondja, aki majd kereszthalálával és feltámadásával megnyitja a lehetőséget – és ez az egyetlenegy lehetőség –, hogy teljes körűen Istenhez tartozzunk. Éspedig nem kényszerből, nem teremtési adottságból – egyébként kényszerből és teremtési adottságból is Istenhez tartozunk! – hanem hálából. Mivel fejezhetem ki, hogy Isten feloldozott minden nyomorúságom alól, és Jézus Krisztusban megnyitotta számomra a boldog élet forrását? Mivel élhetem meg, hogy minden el van rendezve köztem és Isten között? Mert, ha nincsen elrendezve, - mit mond a példázatban a vőlegény? Nem ismerlek titeket! Ha nincsen elrendezve: nem ismerlek titeket. Ha el van rendezve: gyertek, Atyámnak szerettei. Mivel fejezhetem ki hálámat ezért? Nemcsak azzal, hogy ezt, meg azt, meg ezt megteszem, hanem azzal, hogy teljesen Hozzá tartozom. Milyen csodálatos és megrendítő a harmadik példázat végén, amikor Krisztus szeretettel fogadja országába, dicsőségébe az övéit, hogy szinte méltatlankodva mondják: Uram, mikor láttunk volna Téged, Téged, a dicsőség királyát nyomorultnak, egyszerűnek, kiszolgáltatottnak, mikor láttunk volna így Téged? Ez a mondat igen fontos, mert egyébként lehetne azt mondani, hogy Jézus Marx Károlynál is nagyobb kommunista volt, mert itt valami szegénységet-segítő programot fogalmaz meg. De nem erről szól ez a történet, hanem amit a kérdés fejez ki:  mikor láttunk volna?  Mert nem volt ilyen élet-programunk, nem kötöttük fel a gatyánkat, hogy huj, huj, hajrá, magyar reformátusok, nekimegyünk a szegényeknek, és mindeniknek adunk kenyeret, adunk ruhát, mindenkihez szólunk egy jó szót, és akkor mehetünk is a Mennyeknek országába, megvan a belépő! De azt mondják: Uram, nem láttunk Téged így. S Jézus mégis azokkal azonosítja magát, akikkel ezt megtettük. Messze van a mi Urunk? Távol van, tényleg sok időre ment el, s máris itt a keresztyén élet nagy kockázata? Hogy nincs még itt az én Uram és Királyom, és nem tudom, mit tegyek ebben az időben? Ő itt van, mindig itt van, mindig jelen van, szüntelenül veled van, és ha Ő benned, a megbízhatatlanban megbízott, s rád bízta Isten országának csodálatos titkait, és ha neked, az állhatatlannak, a kezedbe adta a szeretet csodálatos erőit, neked, aki nem tudsz szeretni, akkor ezen a bizalmon igazán meg kell rendülnünk, akkor ezen az isteni bizalmon igazán el kell indulnunk. Ha Krisztusát Isten elküldte értünk, elveszettekért és hűtlenekért, hogyne kellene nekünk igazán hűségre kötelezni magunkat?! Nincs hát időnk, nem tudjuk, hogy mi a dolgunk? Ha tudjuk, hogy kihez tartozunk, hogy kiéi vagyunk, megnyílik előttünk az idő végtelensége és mindent, amit Isten elénk állít, szent feladatként állít elénk, amit erőivel, szeretetével, hűségével jó végre vinni.
Ámen

Imádkozzunk: Urunk, köszönjük az időt, melyet véghetetlenségedből ajándékozol nekünk, köszönjük a feladatokat, melyek mindegyike a Te dicsőségedre néz, és gyümölcsöt hozhat. De legfőképpen azt köszönjük, hogy önmagadat ajándékoztad nekünk. Áldó jelenlétedben, erőid megtapasztalásában, megvilágosító kegyelmedben, tanácsodban, de legfőképpen testté lett Igédben, Jézusban, Krisztusunkban, aki mindhalálig hűséges volt, hogy betöltse megváltó tervedet. Köszönjük az érettünk hozott áldozatot, a bűnökből való felszabadítást, köszönjük, hogy leoldoztad rólunk az értelmetlenség kötelékeit, s megnyitottad számunkra, múlandók számára az el nem múlót, az örökkévalót. Köszönjük, hogy abba az országba hívogatsz, ahol majd megállhatunk előtted, és szüntelen dicsérhetünk Téged.

Köszönjük, hogy ma is azt erősítetted bennünk, hogy mi csak akkor lehetünk boldogok, ha Hozzád tartozónak tudjuk magunkat. Olyannak, akik Tőled kapták idejüket, Tőled kapták feladatukat, Tőled kapták egész életüket. Igen, egész életünkkel tartozunk elszámolni, de köszönjük, hogy Krisztus kegyelmében, Szent Lelked világosságában boldog reménnyel készülhetünk erre a számadásra. Tarts is meg bennünket Mennyei Atyánk hűségedben, ne vond meg tőlünk erőidet, tölts szívünkbe hálaadó örömet, - örömet a lehetőségen, és hálát csodálatos kegyelmeden. Vigasztald a szomorkodókat és gyászolókat, gyógyítsd betegeinket, újítsd életüket, légy irgalmas a nincstelenekhez, a szűkölőkhöz, az elesettekhez, az árvákhoz, és segíts bennünket is, hogy amikor majd megállunk a kegyelem asztalánál, s vesszük a jegyeket, a kenyeret és a bort, lelked által újra erőssé, szilárddá legyen bennünk a Te kegyelmi szövetséged. Krisztusért hallgasd meg könyörgésünket
Ámen