Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van

Kedves Testvéreim!

Hétközben egy ismerősöm megkérdezte, hogy miről szólnak a templomunkban az igehirdetések. Amikor azt mond­tam neki, hogy most, szeptember vasárnapjain Ruth történetét olvassuk és magyarázzuk, legyintett és azt válaszolta: ”Jaj, az egy szép lakodalmi történet.” Félig igaza is volt, mert ezt a történetet a régi Izraelben lakodalmakkor szokták felolvasni,  elmesélni, meg abban is igaza volt, hogy bizony szép történet ez. Csak a hanghordozásában meg a legyintgetésében nem volt igaza. A Szentírás egyik legszebb története Ruth története, és valóban meggyőz bennünket is arról, hogy amikor az előző vasárnap Ruth csodálatos vallomását hallot­tuk: “A te Istened az én Istenem”, akkor nem egy szép elmélet vagy filozófia elfogadása, nem valamiféle szokás vállalása volt az, amire Ruth elkötelezte magát. A vallomásban egy történet tárul föl. Amikor Ruth azt mondja anyósának: “Veled megyek, követlek, ahova te mégy, ahol te megszállsz, ott szál­lok meg, néped az én népem és Istened az én Istenem”, akkor nem udvarias gesztust tesz,  hanem jelzi, hogy elkezdődik az életében egy történet.

Bár reformátusként nem mondhatjuk, hogy az ember Is­tent választhat, hiszen Isten választ bennünket, de most mond­juk így:  amikor az ember Istent választ, akkor történetet választ, és az a történet elkezd kibontakozni az életében. Amikor Ruth így dönt, Isten titokzatos vezetése nyomán megértve az elhunyt hitvese és apósa és az anyósa életébol, hogy ki ez az Isten, mi ennek az Istennek a szeretete, és magához öleli ezt az Istent, akkor elkezdődik az életében egy történet.

1. Ennek a történetnek az első szakaszát olvastam most föl, amely igen izgalmas és érdekes, megrendítő és szép, szinte már-már idilli. De az idill azért látszólagos. Aratásidő van, az első árpaaratás ideje, mely a régi Izraelben a gazdasági rendnek megfelelően nagyjából áprilisra esik: ilyenkor érik be az első vetés. Még nincs olyan nagy forróság, aratni is könnyebb. A városi emberben eleve így él a kép: az aratás az egy szép dolog, megvan a gabona, megvan a kenyér, megvan a jövőre való, nyilván nagy boldogság és öröm az aratás munkája is. Aki viszont aratott már, az tudja, hogy egyáltalán nem könnyű dolog az: aratni a melegben egész nap, aratni sietve, mert kipereghet a gabona, elveszhet a szem, hiszen nagyon rövid idő alatt kell levágni az érett termést cséplésre alkalmas módon - nem könnyű dolog ez. De az aki, ha nem is aratott búzát vagy árpát, de gyümölcsöt már szedett, akár csak a saját kertjében, az azt is tudja, hogy amilyen nagy az öröm, olyan nagy teher az aratás, a szüret.
   
   

Hadd idézzem fel gyermekkorom egyik történetét, mely nekem sokat segített a bibliai történet megértésében,  de fordítva is, azt a gyermekkori eseményt éppen ennek az igének a fényében értettem meg. Általános iskolás koromban nyaranként az alsótekeresi állami gazdaságba jártunk el dol­gozni, málnát, ribizlit és egrest szedni. A málnát és a ribizlit szerettük szedni, az egrest nem, mert az mindig összekarmolta a kezünket, s még nyár végén is látszottak azok a hegek, ame­lyeket a tüskés bokor hagyott a kezünkön. Egy buzgó, hívő evangélikus atyafi jóvoltából kerültünk mi oda, akivel a szüleink jó kapcsolatban voltak. Jól emlékszem, hogy volt ott egy szíjas, kemény agronómus, aki állandóan ott járt a munká­sok nyomában (jórészt asszonyok meg gyermekek dolgoztak), és mindig mindent leszedetett velük, mind az utolsó szemig, egyetlen szem málna vagy ribizli sem maradhatott a bokrokon. Egy alkalommal ottmaradt néhány szem egres a bokron, s ő harsánykodva küldött vissza, hogy azt is szedjük le. Ez a mi ismerősünk, aki szintén agronómus, megpróbált bennünket megvédeni, mondván, hogy hadd maradjon néhány szem egres a bokron. De a szigorúbbik nem egyezett bele, azt hangoztatta, hogy semmi nem mehet kárba. Ebből mérges vita alakult ki közöttük. Gyermekfejjel megilletődve hallgattuk, amint két felnőtt miattunk vitatkozik. Egyszer csak a mi emberünk odavágta a másiknak: “Hadd maradjon ott néhány szem, mert ez a törvény.” Én akkor nem értettem, mit mond ezzel. Mi az, hogy ez a törvény? Hát nem az a törvény, hogy mindent le kell szedni, semmi nem maradhat ott? Hát nem az a törvény, hogy nem mehet semmi kárba? Ám ez az atyafi a mérges vitában - talán maga sem tudta, hogy miért -, a bibliai törvényt idézte, a mózesi törvényt. A mózesi törvény értelmében a gabonatábla sarkait nem volt szabad lekaszálni, lesarlózni.  Amikor pedig a kévét összekötötték és néhány szál, néhány szem elhullott, azt sem volt szabad összeszedni utólag: ott kellett hagyni, hogy a szegény, az éhezo, az  úton járó zarándok összeszed­hesse. Amikor szüreteltek, a gyümölcsfáról sem volt szabad mindent leszedni, néhány gyümölcsöt ott kellett hagyni. A szőlőnek sem volt szabad leszedni minden fürtjét: hogyha valaki arra jár, például egy jövevény (vagyis más néphez tar­tozó utas), szedhessen, ehessen belőle. És ezt fűzi hozzá Isten ehhez a parancsolathoz: “. . . mert te is jövevény voltál Egyip­tom földjén.” Izraelnek ezzel kellett nemzedékeken keresztül újra meg újra, minden aratáskor, minden szüretkor meg­emlékeznie arról, hogy Isten szabadította őt meg. Nos, ezt idézte, talán tudtán kívül, az az agronómus, amikor azt mondta, hogy ez a törvény. És valóban, az állami gazdaságban is, amikor már lecsupaszítottuk a málna-, a ribizli- meg az egres-táblákat, bizony jöttek délután a falubeliek, akiknek nem volt gyümölcsösük, és amit még találtak, azt leszedeget­ték. Lehet, hogy ők sem ismerték a mózesi törvényt, csak az­zal a reménnyel jöttek ki, hogy hátha maradt valami. Ez a gyermekkori emlék fontos lehet a Ruth történetének megértése szempontjából.

Még egy jól ismert újszövetségi történetet szeretnék fel­idézni, melynek talán egy bizonyos momentumára nem szoktunk eléggé odafigyelni. Emlékszünk rá, Jézus a tanítványaival jár, és az éhes tanítványok bemennek a mezőre, a kalászokat letépik, kimorzsolják és eszik a szemeket. Ekkor megtámadják Jézust a farizeusok, mondván miért engedi tanítványainak, hogy ezt tegyék. De nem azért bírálják Jézust, mert néhány gabonakalász leszaggatása lopásnak minősülne. Ez bizony munka, és a tanítványok szombatnapon tépik a kalászt. Azt a néhány kalászt letépni: munka.

2. Nézzük mármost, kedves Testvéreim, a történetünket ebből a szempontból. Különösen azt a részét, amikor azt halljuk, hogy az idegenből jött asszony, Ruth elindul kalászt szedegetni. Ismeri azt a törvényt, amire nyilván Naomi taní­totta őt. Tudja, hogy most aratáskor ki lehet menni a mezőre, össze lehet szedni néhány elhullott gabonakalászt. S remél­heti, lesz talán mit enni, hiszen ők az éhség elől menekülnek Moáb földjéről, hiszen özvegyen és árván maradtak, nincsen családfenntartó, nincsen, aki dolgozzon értük, aki gondjukat viselje. “Hadd menjek, kérlek, a mezőre - mondja Ruth az anyósának, - hogy kalászokat szedegessek.”
   
   

Két mai vonatkozást említek még meg. Az egyik az a  megdöbbentő tény, hogy némelyek  mások szőlőskertjébe vagy gyümölcsösébe nem azért térnek be, hogy egy-egy szemet szedjenek le, ma már nem ez a szokás, hanem az történik, hogy lerángatják az összes gyümölcsöt, és megtapos­sák. Szomorú és megrendítő, hogy el tudott jutni ez az ország ilyen helyzetbe. Még szomorúbb és  megrendítőbb, hogy sokan vannak ma ebben az országban, akik nem akarnak dol­gozni. Nem akarnak dolgozni, csak élni, csak megélni akar­nak. Sok helyről halljuk, hogy lehetne dolgozni, mert jutna munka, mert talán valamilyen módon a mózesi törvények ir­galmassága, szolidaritása fennmaradt, ám sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel. Összeszedni az elhullott kalászt? Azt már nem. Nem azért, mert nem munka, hanem éppen azért, mert munka. Összeszedni a maradékot, összeszedni, ami ott van - ez munka ma is.

Mindezt észben tartva, nézzük meg most már a történetünket. Azt a részt szeretném, kiemelni, amit a negyedik vers elején hallunk. Egy kis szó az egész, de ebben van benne a történet veleje. Ruth már kint van a mezőn, szedegeti a kalászokat az aratók után, hol az egyik táblában halad, hol a másikban. Néhány kalászt felszedni nem tűnik olyan nagy dolognak, de bizony fáradtsággal jár. Történetesen éppen a Boáz gabonatáblájában halad, és ez a Boáz valami távoli rokon. Ekkor Ruth félrehúzódik egy lombsátorszerű aratókunyhóba, hogy egy kicsit megpihenjen, és ezen a ponton azt olvassuk: “És ímé, Boáz kijött Betlehemből.” Szó szerinti fordításban: “Boáz éppen akkor jött ki Betlehemből.” Éppen akkor, igen, éppen akkor. Nem azt mondja az Ige, kedves Testvéreim, hogy véletlenül, - ezt a pogányok mondják, mon­danák így: véletlenül úgy hozta a sora. . . vagy szerencsére Boáz éppen akkor jött oda… Nem, az Ige csak ennyit mond: éppen akkor! Ha értenénk még a régi szép magyar szónak “ímé”, az igazi értelmét, nemcsak az ízét, a zamatát, hanem a tartalmát is, akkor nem kellene most semmit sem magyarázni. De mivel elsikkadt már az igazi tartalom, az új fordítás úgy próbálja visszaadni, hogy “éppen akkor”-nak fordítja, ezzel próbálja meg dinamizálni az eredeti  tartalmat. Mire mutat rá ez az “ímé” szó, ez az éppen akkor? Arra talán, hogy Ruthnak hallatlan nagy szerencséje van? Elvileg mondható ez is, hiszen ebből a találkozásból bomlik majd ki a románc, ebből a találkozásból érlelodik meg Boáz gondolata, hogy itt van ez a szerencsétlen asszony,  kedves, aranyos, áldozatkész, minket választott, a mi népünket, rokonom is valamilyen módon, eleget teszek hát a levirátus törvényének, amely szerint - ez lesz majd később a történet kibontakozása -, az elhalt családfő helyébe oda kell állni valakinek. Éppen akkor. . . Micsoda sze­rencse! Hány romantikus regényt olvastunk, kedves Testvéreim,  a fiúk inkább kamaszkorukban, a lányok, asszonyok idősebb korukban is, amelyek tele vannak ilyen mozzanatokkal: éppen akkor, így adta a szerencse. . . És sóhaj­tozunk is: “Bár nekem lenne ilyen szerencsém!” Nemcsak a férjhezmenetellel, nősüléssel kapcsolatban, de talán még azzal is. “Uram, miért nincs az én életemben néhány ilyen éppen akkor?” Hadd menjek éppen akkor az utcán, amikor szembe­jön az az ismerős, kit ezer éve nem láttam, ő meg törje éppen akkor azon a fejét, hogy valakin nagyon jó lenne segíteni. Uram, hozz már bennünket össze így – éppen akkor! Találkozhassunk egymással! S majd éppen akkor buggyanjon ki belőlem a kérés, mert amúgy én szemérmes ember vagyok, és soha senkitől nem tudtam kérni! Nagy dolog lenne ez, kedves Testvéreim, és tele is van a szívünk ilyen vágyakkal. S nem csak a mi szívünkben vannak ilyen vágyak. Hadd idézzem a szent embert, a zsoltárost, aki azt mondja a 73. zsoltárban: “Elgondolkodtam, és megirigyeltem a gonoszok szerencséjét”, a szerencséjét, hogy nekik éppen akkor. . . Nemrégiben mondta valaki: ”Úgy irigylem azt az embert, akiről azt olvastam az újságban, hogy soha életében nem lottó­zott, aztán egyszer vett egy szelvényt, beírt öt számot, és ép­pen akkor húzták ki azokat a számokat. Hogy nekem nincs ilyen szerencsém! ” Mintha ugyanezeket mondaná, nagyon őszintén Isten előtt a zsoltáros is. Nekünk, Uram, miért nin­csen ilyen éppen akkor?

Biztos, hogy nincsen, kedves Testvérek? Hát valóban olyan az egész életünk, hogy bár keressük az Urat, imádjuk is az ő fenségét, elé is visszük kéréseinket, de az életünk csak döcög, dülöngél, rázkódik, mígnem végighalad az ő szekérútján, mígnem betesznek minket a koporsóba? Valóban ennyi az egész életünk, csupa balsors, csupa csapás, csupa veszteség? Csak éppen úgy eltenget minket az Isten, hogy valahogy meglegyünk? Nagyon kérek most mindenkit, pil­lantson végig az életén ennek az áldott történetnek a fényében. Mert hányszor volt ”ímé, ímé”? Hányszor volt olyan pillanat, amelyet nem terveztünk, nem készítettünk elő, s mégis megáldatott? Hányszor volt olyan találkozásunk, amelyre nem gondoltunk előre, amelyet nem mi találtunk ki, nem mi ter­veztük, és ímé, áldás lett belőle, élet lett belőle, meggazdagodás lett belőle, lelki és anyagi értelemben is, gyó­gyulás, szabadulás lett belőle. . . Mi a különbség akkor? Nagyon egyszerűen, az a különbség, amit Boáz mond Ruthnak beszélgetésük közben:  “fizessen meg az Úr a te cselekede­tedért, és legyen teljes a te jutalmad az Úrtól, Izraelnek Is­tenétől, akinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél.”

3. “Akinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél” - ez a különbség, kedves Testvérek. A pogány szív - és talán a szívünk fele még pogány, vagy talán még több is belőle -, úgy gondolja, úgy is teszi, hogy elrendez mindent az Istennek, és az Istennek már csak annyit kell tennie, mint amikor fölavat­nak egy létesítményt: elvágja a szalagot. Ennyi az Isten dolga. Hányszor vagyunk így, kedves Testvérek, hogy mi mindent elrendeztünk, mindent kiokoskodtunk, mi tudjuk, hogy hogyan kell a dolgoknak menniük, tudjuk, hogy mi legyen az első, a második, a következő lépés, mire kell figyelni, kit kell bevonni, kit és mit kell elhárítani, és utána: “Uram, gyere, vágd el a szalagot, gyere, add lelked erejét, gyere, lelked ere­jével adj egy kis dinamizmust ennek az álló szerkezetnek és menni fog!” Pogányság ez? Bizony pogány, modernizált vál­tozatban. A modern ember, a nagy mechanikus így gondolja: megalkotjuk az élet nagy szerkentyűit, csak egy kis energia kell hozzá. Hát nem így gondolkozik az ember Istenről is? “Mi mindent a helyére tettünk, minden fogaskerék a helyén van, csak egy kis energiát adj, lehetőleg alacsony áron, jöjjön a Szentlélek, és máris megy minden.”
   
   

És mi volt Ruthnak, az Isten gyermekének a dolga? “Áldott legyél, hogy menedéket jöttél keresni Isten szárnyai alatt.” Ruth helyet hagy Istennek, - és ez a különbség. Sokszor nem is vesszük észre, kedves Testvéreim, ám azzal, hogy mi mindent végiggondolunk, elhatározunk, mi mindig tudjuk, hogy mit akarunk kérni, mi mindig tudjuk, hogy mire van szükségünk, és olyan szabatosan meg tudjuk fogalmazni, az­zal már nem is hagyunk helyet Istennek, hogy cselekedjen. Sokszor úgy imádkozunk a Mi Atyánk azon kérését, hogy “legyen meg a te akaratod”, mintha nem is mondanánk ko­molyan. Inkább azt gondoljuk: “Nekem van akaratom, szilárd elképzelésem –  és az legyen a te ügyeddé, s aztán legyen meg a te akaratod!” Itt pedig csak annyi történik, hogy Ruth odaáll Isten szárnyai alá, és menedéket keres. Isten világában keres helyet önmaga számára, s nem az önmaga világában  keres Istennek valamilyen helyet. Ő keres Istennél helyet, otthont, életet. Ennélfogva rá van bízva Istenre, Isten szabad gond­viselő kegyelmére, hogy történjék a dolog úgy, ahogy történik. Hogy is kezdődik a mi történetünk? Ruth  hajnalban kimegy az aratásra, és néhány maréknyi árpát össze is tud gyűjteni, egy fél cipóra való kitelik belőle. Ám akkor – ímé! -  történik valami, és ő estére  egy nagy kosár árpával tér haza (az efa talán 24-25 liternek felelhet meg) és még pergelt gabonát is visz, ami az aratók után maradt. Így indult a történet? Úgy megy végig a történet, ahogyan Ruth elindult korán reggel? Dehogy! Találkozik Boázzal, Boáz szíve megesik rajta, utasítja az aratókat, hogy hagyják szedegetni, ne szóljanak rá, mert bár nyilván tartották az izraeliek a Mózes törvényét, azért csak módjával engedték meg az utánuk jövőknek, hogy szedegessenek, néha bizony el is kergették őket. Boáz azt mondja. “Húzzatok ki a kévéből, és szórjatok. És engedjétek meg, hogy igyon az én korsómból”, a korsóból, amelyik mindig ott van a hűvösön, amelyiknek a vize nem melegszik fel és nem válik poshadttá. Így indult el Ruth? Nem. Csak elin­dult, hogy jusson valamire. És ebben a történetben élo tapasz­talattá lesz számára, hogy “azoknak, akik Istent szeretik, min­den javukra van.” Neki javára lett a nagy kockáztatás. Emlék­szünk, nem akármit hagyott ő maga mögött: családot, szülőket, rokonságát, nyelvét, kultúráját, mindent. Idegenné lett, és mégsem volt idegen, mert ezt mondta anyósának: “A te Istened az én Istenem”, és Isten szárnyai alá menekült. Isten szárnyai alatt megtapasztalta, hogy az a boldog élet, az az igazi boldogság, amikor engedjük Istent cselekedni, mások ál­tal, történeteken keresztül, mások könyörületén keresztül, hagyjuk, hogy Isten kibontakozzon az életünkben. És ettől vá­lik, kedves Testvéreim, maivá, elgondolkodtatóvá, kérdezővé - és mégis olyan sokat ígérové ez a történet.

4. Kedves ezredvégi keresztyének, 20. századi kortár­sak, közétek értve magamat is! Nem kellene elvégeznünk ön­magunk revízióját? Nem vagyunk mi túl magabiztosak? Nem gondoljuk mi magunkról azt, hogy nagyon-nagyon tudjuk, hogy minek kell jönnie? Nagyon-nagyon tudjuk, hogy mi kell nekünk - és néha még sértettség is van bennünk, mert mintha Isten meg nem tudná.
   
   

Arra kért valaki egyszer: “Imádkozzék értem, tiszteletes úr, nagyon imádkozzék értem, minden nap imádkozzék értem, a nevem említésével.” A részletes felsorolástól némiképp megrökönyödve megkérdeztem, miért. A válasz ez volt: “Mert úgy tűnik, az Isten nem tudja, hogy vagyok, és nem tudja, mi kell nekem.” Ám: “akik az Istent szeretik, minden javukra van.”  Ruthnak minden a javára vált. Javára vált, hogy fel kel­lett állni, el kellett indulni, hogy menekültté kellett válni, mert szó szerint elmenekült, mint semmi nélkül való koldus. Javára vált, hogy abból kellett élnie, amit otthagynak neki, ami elhul­lott. Lefordítsam mai nyelvre, hogy mit tesz Ruth itt a mezőn? Kukázik. Mert ez bizony kukázás. Ám “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Ó, Uram, én idáig nem tudnék lesüllyedni, ó, Uram, én ezt a lépést meg nem tudnám tenni!! Ó, Uram, kímélj meg attól, hogy ilyen sorsa jussak, mások kegyelemkenyerére szoruljak! De Ruth nem így érzi. Ő csak azt tudja, hogy most Isten szárnyai alatt van. Nincs a szívében büszkeség. Ő csak azt tudja, ő abban bizonyos, hogy ő Isten védelme alatt van.

Isten könyörülete, Isten szárnya olyan hatalmas kiter­jedésű! Meddig kellene futnom, hogy kiérjek alóla? Hova menjek, hogy az megszűnjön? Nem ér az véget, mindig Isten szárnya alatt lehetek. Csak annyi kell hozzá, hogy a szívem is ott legyen, csak annyi kell hozzá, hogy a hitem is ott legyen, hogy legyen bennem egy cseppnyi alázat, egy cseppnyi készség, egy cseppnyi gyermeki szeretet, egy cseppnyi gyer­meki igény: “Uram, én már nem tudom, fűzd be a cipőmet, igazítsd meg az ingemet, tegyél az asztalomra valamit, készítsd el nekem!” “Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.”

Hány álmunk, hány tervünk, hány ügyünk van, s most is hányan vannak itt közülünk, akik hajnalra kelve fölriadnak, ahogy mondani szoktuk, “kidobja őket az ágy”, nem bírnak már aludni, mert ott zakatol bennük a kérdés: “mit kell tenni? mihez is fogjak?” Így nehezedik rá az emberre az egész élete. Pedig “az Úr a szerelmesének álmában ad eleget.” S nem lenne jobb úgy felébredni, úgy kezdeni a napot: “Uram, szárnyaid alatt vagyok, vezess engem, irányíts engem, áldd meg a munkámat, áldd meg a terveimet, elhatározásaimat, és legfőképpen - lepj meg engem.” A keresztyén élet legboldo­gabb pillanatai közé tartozik, amikor Isten meglep bennünket. Ismertem egy hívő testvért, aki hosszú éveken keresztül buzgón imádkozott valamiért. De nem is kertelek, megmondom, miért imádkozott. Azért imádkozott ez a testvérünk, hogy megoldódjon a házassága nagy problémája. Bevallani sokáig nem merte, de amikor a megoldásért imádkozott, valójában azért imád­kozott, hogy vegye már el az Úr a hitvesét, aki elviselhetetlen ter­mészetű ember volt. Nem látott más megoldást. Aztán a hitvese egy nap súlyos beteg lett. Sok szenvedés és kórházi vizsgálat után egy orvos rájött arra, hogy súlyos gyomorbetegség miatt szenvedett annyit, és emiatt a betegség miatt volt annyira kibírhatatlan a viselkedése is. Megoperálták a  hosszú ideje lappangó fekélyét, majd elmúlt az agresszív depressziója is. Addig keserű volt a gyo­mra és keserű volt a szája is, keserűek voltak a szavai és keserű volt a szíve is. A hosszú betegeskedés és a műtét után Isten ennek a kedves hívő asszonynak visszavitt egy kedves, mosolygós, derűs, piknikus férjet, aki mindennap ezerszer bocsánatot kért régi mor­cosságáért, bűneiért, meg azért, hogy sanyargatta őt. Most jön azonban a megrendítő dolog: ez az asszony mégsem volt boldog, mert ő nem így gondolta, nem így akarta a megoldást.

Kedves Testvérek, akkor vagyunk igazán boldogok, ha hagyjuk magunkat Istentől meglepni az ő szárnyai alatt, az ő védelme alatt. Ruth hagyta, és áldott lett. Boáz is hagyta, és áldott lett. És mindazok áldottak és boldogok, akik így imádkoznak, így keresnek, így vannak ott az Úr szárnyai alatt: “Legyen meg a te akaratod!”  mert tudom, hogy a te akaratod  “jó, kedves és tökéletes.”
Ámen