Azokban a napokban

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a magyar reformátusság történetében különös és kiemelkedő korszak volt a XVII. század közepe. Ezt a korszakot az jellemzi, hogy Angliából és Németalföldről megérkezett Magyarországra az úgynevezett puritán mozgalom, melynek sok református lelkipásztor, presbiter, gyülekezeti tag lett elkötelezett híve. Jófajta mozgalom volt ez, hiszen az egyház életét akarta megtisztítani, s ezen keresztül szerette volna az egyes ember életét is méltóbbá tenni, olyanná, hogy Istennek dicsőségét jobban szolgálhassa. Nos,– ahogy ez az egyházban lenni szokott –  a mozgalom sok küzdelem és harc után sem jutott diadalra, hanem megbukott. Sőt, súlyos intézkedéseket foganatosítottak vezetőivel szemben. Az egyik fő ok, amiért a mozgalom – bár nagy visszhangot vert az emberek szívében és sok áldott gyümölcse volt – szükségszerűen elbukott, az volt, hogy képvielői kezdeményezték, hogy csak vasárnap legyen istentisztelet. Ez eddig még nem hangzik félelmetesnek; hát mikor máskor, mint vasárnap legyen istentisztelet?! Ám ők azt mondták, hogy viszont ne legyen se húsvéthétfőn, se pünkösdhétfőn, se új kenyér napján és karácsonykor sem.              Bele lehet gondolni, hogy sok jóindulatú embernek összeszorult erre a szíve: “mi ez?” Ők azzal érveltek, hogy az Úr a vasárnapot rendelte a maga napjának. Az ugyan szép szokás, hogyha hétfőre esik karácsony, akkor hétfőn, ha csütörtökre esik, akkor csütörtökön ünnepeljük, de nem jól van az úgy. Így aztán a puritánus mozgalom  elbukott, az emberek elfordultak tőle, hiszen szerették volna karácsonyt akkor ünnepelni, amikor a kalendárium szerint karácsony van. Ám ha ma valaki előállna ezzel a javaslattal, talán nem biztos, hogy azonnal, gondolkodás nélkül lesöpörnénk az asztalról, és mondanánk: “micsoda dolog ez? Már a karácsonyt is el akarják tőlünk venni? Már ezt sem hagyják megünnepelni?” Bizony, voltak idők a mi nemzetünk történetében is, nem is néhány napig, hanem hosszú évekig tartottak, amikor úgy érezhettük, hogy már a karácsony sem a miénk; fenyőfa-ünnepnek nevezték, meg télapó-ünnepélynek, összekeverték mikulással, s mindenféle dolog volt ott. Boldogok lehetünk, hogy újra van méltósága és szépsége a karácsonynak. Mindazonáltal, hadd tegyek javaslatot arra, hogy most, egy rövid pillanat erejéig gondoljunk bele: ma vasárnap van, a Szenteste délutánra esik, megtartjuk az istentiszteletet és este az ünnepet, -  de holnap és holnapután nincs ünnep. Csak egy pillanatig gondoljunk ebbe bele!

Lám, ha az előbbi percnyi csendben támadt érzéseinket eleresztjük a szívünkből, s engedünk a félelmetes üresség-érzésnek, máris lehetőségünk nyílik azoknak a szavaknak a jó megértésére, melyeket az evangéliumból olvastam föl, a karácsonyi történet kezdetéből.

Ha holnap és holnapután nem lenne ünnep, nem kellett volna már talán szeptemberben azon törni a fejünket, hogy mit vegyünk ajándékba. Nem kellene átélnünk az ideges válogatást, amikor elmentünk karácsonyfát vásárolni: “Ezt ne vegyük meg, ezzel a hagyományos tűlevelűvel már borzasztó sokszor megjártuk, be se állítottuk, már lehullott a levele; vegyünk norvég karácsonyfát. Juj, de az nagyon sokba kerül!” Nem kellett volna átélnünk a sok tülekedést, ami az elmúlt napokban végbement, s aminek akarva-akaratlanul mi is résztvevői voltunk. Nem kellett volna hallanunk, amit én is hallottam nemrégiben egy üzletben, ahol az emberek ajándékok között válogattak, lökdösték egymást, és az egyikük megszólalt, úgy a foga között: “átkozott napok!” S nem lett volna az sem, ami tegnap történt: megverték a mesemondót a mesevillamosnál, mert sokan nem fértek föl rá. Bizony, kedves testvérek, lassan megszokjuk - és milyen borzasztó, hogy megszokjuk –, hogy ez is kezd hozzátartozni a karácsonyunkhoz.

Jól van ez így? Lehet, hogy azok a puritánok tudtak valamit. Persze, vadak voltak, törvényeskedők, merevek és rövidlátók, de talán valamit tudtak. Lehet, hogy tudták, hogy háromszázegynéhány év múltán itt Magyarországon, itt Európában, itt az úgynevezett keresztyén, - mondjuk: karácsonyi - civilizációban már nem nagyon fogjuk tudni, mi is a karácsony. És ilyenkor talán az egyik legegyszerűbb mozdulat az, hogy az ember aszkézist gyakorol. Ha már nem tudja, nem érzi, nem tudja gyakorolni a dolgok igazi valóságát, jobbnak látja szünetet tartani, s az ünnepi eseményt, alkalmat egy napra, egyetlen órára koncentrálni, hogy az ünnep mélysége, nagyszerűsége, igazi távlata jobban felragyogjon.

Jellegzetes szó, amit az igében hallunk: “és történt azokban a napokban.” Milyen napokban? Azért jellegzetes ez a szó, mert Lukács evangélista, mint történetíró kezd hozzá az evangélium megírásához, s amikor azt mondja, hogy “azokban a napokban”, akkor mégsem tartja be a történetírás szabályát. A történetírás szabálya az lenne, hogy először meg kell jelölni a korszakot, lehetőleg egy nagy átfogó jellemzéssel, a korszak elnevezésével, aztán meg kell jelölni az évet, a pontos napokat, majd a körülményeket. Ezt és más helyeken az evangélista meg is teszi. Később itt is pontosan megmondja, hogy ez akkor történt, amikor Szíriában Quirinius (jó magyarsággal: Ciréneus) volt a helytartó. Megvan hát az időpont, megvan a helyszín is, de Lukács mégsem így kezdi, hanem úgy: „azokban a napokban.” Miért? Milyenek ezek a napok? Hadd szóljak, konkrétan ezekről a napokról, s azt hiszem, amit meglátunk, az a mi napjainkra is, talán még erre a vasárnapunkra, erre az utolsó ádventi vasárnapunkra is fényt fog vetni. Néhány jellegzetességet hadd mondjak, s megértjük, miért alkalmazza Lukács ezt a kifejezést. Történt azokban a napokban…, amikor a világ az önmagával való foglalatosságba merült el. Milyen napok ezek? Hiszen minden nap ilyen! Mi különös van ebben, kedves testvérek? A világ elmerült az önmagával való foglalatosságban. Kétezer éve, és most is. Mert a világ mindig elmerül az önmagával való foglalatosságban. Sőt talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy az ember szinte csak ezért számolgatja a napokat. Ezért rögzít a kalendáriumban dátumokat. Ezért van nappala és ezért van éjszakája, ezért osztjuk be az időt, mert önmagunkkal foglalatoskodunk, s az életünk dolgait, a múltat, a jelent, a jövőt rendszerbe kell foglalni. Tudnunk kell, hogy lesz holnap és holnapután, volt tegnap, meg tegnapelőtt, és van most, hiszen önmagunkkal foglalatoskodunk. Azok a napok, jelzi Lukács evangélista, kezdve a karácsonyi történetet, csak ugyanolyanok voltak, mint az összes többi nap. Hogy mennyire így van ez,  azt talán nem is annyira Lukács evangélista megjegyzése mutatja, hanem a Máté evangéliuma mondja el a legmegrendítőbben. Mikor megérkeznek a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe, s azt kérdezik: “hol van a zsidók királya, mert láttuk az ő csillagát?” - megrendült, nyugtalanná vált egész Jeruzsálem. Miért? Élték a napjaikat. A maguk köznapi világát élték. Az uralkodó uralkodott, az alattvalók teljesítették a parancsot, a katonák katonáskodtak, a szántóvetők vetettek-arattak, a kereskedők kereskedtek, s az akkor is emberek készültek persze ünnepekre, ám egyszercsak megjelent néhány atyafi a távoli világból: “hol a zsidók királya, láttuk az ő csillagát!?” Micsoda? Hát nem forog a világ örökké a maga tengelyén mindig ugyanúgy? Valami megváltozott? Valami más zajlik most? És hogyhogy ezt mi nem észleltük? És hogyhogy ezt mi nem tudtuk? Még azt is hozzá szeretném tenni, hogy amikor csak a magunk dolgával foglalatoskodunk, a világ foglalatoskodik önmagával, akkor egy-egy ünnep is meg tud zavarni. Meghagyom, az az atyafi, aki ott az üzletben elcsikorogta a foga között, hogy átkozott napok, feltehetően azért mondta ezt, mert olyan jó a megszokottságunkban benne lenni. Olyan jó az, ha a dolgok mennek a maguk során. Ám most itt van ez az ünnep! És most el kell menni, és most készülődni kell, most listát kell csinálni, kinek mit vettem. Lehet, hogy valaki még ma délelőtt is ajándék után futkározik. Csak menjen a világ szépen, a maga során.

Azután, azt is magában foglalja Lukács megjegyzése, hogy azok a napok a hatalomnak a napjai. “Parancsolat adaték Augustus császártól...” Augustustól, a fényességestől, a dicsőségestől. Az ő idejében lett a Római Birodalom a legnagyobbá. Az ő ideje volt a birodalom a birodalom pacifikálásának az ideje. Az ő uralma előtt polgárháborúk dúltak a birodalomban. Riválisok feszültek egymásnak, ám Augustus elsőként igazi, nagy császár lett, az abszolút hatalom embere. S most elérkezettnek látja az időt, parancsolatot ad ki, hogy egész Föld egybe irattassék. A népszámlálás  a régi időben korántsem azokat a célokat szolgálta, mint a ma. Ma népszámláláskor az emberek sokféle adatát kérik, ezekből statisztikák készülnek, társadalmi mozgásokra, a társadalom állapotára, s egyáltalán rengeteg tudós dologra lehet következtetni, melyek nélkül szinte nem is nagyon lehet tervezni a társadalom életét. A régi időben más volt a cél. Emlékszünk rá, az Ószövetségben is van egy történet, amikor Dávid meg akarja számolni Izraelben a hadra fogható férfiakat, ám Isten tiltja neki. A mózesi törvények tiltották ezt. Mert ott a népszámlálás az uralkodónak nagyságát, dicsőségét volt szolgálandó. Hány alattvalóm van a birodalomban? S régen nem úgy történt, hogy elmentek a számláló biztosok kinek-kinek a házába, bekopogtatnak és megkérik az adatokat, hanem parancsolat adatott ki, hogy az egész Föld egybe irattassék, és ezért elment ki-ki a maga szülővárosába.

A régi Izrael számára, noha már régóta római iga alatt nyögtek, ez volt az első alkalom, amikor megérezhették, hogy egy birodalom alattvalói, és idegen uralkodó ül a nyakukon. Mert addig, amíg csak az adót szedték, s besorozták a férfiakat katonának, addig, amíg idegen hadseregek használták az országutakat, addig, amíg a kikötőikben Római Birodalom kereskedelmét bonyolították, nos, addig meg tud lenni az ember mindezzel együtt. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon sokan úgy élték végig a szovjet megszállás ötven esztendejét, hogy legfeljebb a televízióban láttak orosz katonát! El lehet ezzel így lenni. De amikor föl kell kelni, össze kell csomagolni, és haza kell menni, nem vonattal, nem autóval, hanem szamárháton vagy gyalog oda, ahol születtünk, ez már mutatja, hogy itt a birodalom mozgat mindent. Minden polgárát mozgatja a birodalom. Lehetn mondani, hogy íme, egy totális rendszer? Igen, ez egy totális rendszer. Birodalom. Nos hát, ezek azok a napok, amikor a fönt nagyon fönt van, a lent pedig nagyon lent, amikor a hatalom nagyon erős, és a gyenge ember nagyon gyenge, amikor az erősek azt tesznek, amit akarnak, a pedig gyengék kénytelenek azt tenni, amit az erősek parancsolnak nekik. Milyen napok ezek? Ezek az emberiség történetének a napjai. Mindig így volt és mindig így lesz. Ma sem mondhatjuk, hogy azt teszünk, amit akarunk, hogy úgy élünk, ahogy akarunk, hogy azt csinálunk a pénzünkkel, amit akarunk, és oda megyünk, ahova akarunk. A hatalom meghozza a törvényeit, és mi engedelmeskedünk a törvényeknek.

 S még azt is el kell mondanunk „azokról a napokról”, hogy ezek a fáradság napjai. „S mentek, ki-ki a maga szülővárosába…” Józsefnek és Máriának Galileából, Názáretből a Dávid városába, Júdeába, Betlehembe kell menni, noha Mária várandós, mindenórás. De nincs kímélet. Nincs kibúvó. El kell indulni, fáradsággal, törődéssel, talán keserű szívvel, kockáztatni mindent - egy idegen parancsért. Ezek a fáradság napjai. S melyik napunk nem a fáradság napja, kedves testvéreim? A zsoltár, amikor arról beszél, hogy milyen jó azoknak, akik Isten áldásában vannak, ezt mondja: “hiába néktek fáradsággal szerzett kenyeret ennetek, korán kelnetek, későn feküdnötök…” Minden napunk ilyen. Korán kelünk, későn fekszünk, fáradsággal szerzett kenyeret eszünk. S lőn, azokban a napokban… a fáradság napjaiban. (Talán még egy szót a puritánokról. Lehet, hogy ezt is jól érezték, és jól sejtették. Hogy az ünnep, amely a szívhez szólna, az ünnep, amely megenyhítene, az ünnep, amely fölemelne, talán már az ő idejükben is inkább a fáradság napja volt.)

Azt kívánom, kedves testvéreim, most ádvent utolsó vasárnapján, hogy legyen az előttünk álló néhány nap: a mai délután és karácsony mindkét napja az örömnek, a megenyhülésnek, a felüdülésnek, a hálának, és a teljes átélésnek idejévé. Ne legyen semmiképpen annak a napja, amikor a világ önmagával foglalatoskodik, ne legyen ez a fent és a lent-nek, a hatalomnak és a gyengeségnek napja, és semmiképpen ne legyen a fáradságnak napjává, hiszen ezek a szavak: sejtelmes kifejezést hordoznak. Ezek a napok a Gondviselés napjai is. A hatalom hatalmaskodik, a világ önmagával foglalatoskodik, egy egyszerű emberpár, József és Mária, megannyi honfitársával együtt fáradtságot lát. Igen, ez történik – de valami más is. Mert ezekben a napokban születik meg a Megtartó. Így ezek Isten gondviselésének a napjai. A régi bibliatudósok szívesen értekeztek arról a minősített pillanatról, amikor Jézus megszületett. Hosszasan taglalták, milyen volt a birodalom, hogyan alakult ki a birodalomnak egysége, mi kellett ahhoz, hogy ez megvalósuljon, milyen volt a korszellem, mi hatotta át az akkori világot, milyenek voltak az emberek. Majd ámulattal jegyzik meg: lám, miközben az ember önmagával foglalkozik, miközben az ember hatalmaskodik, miközben az ember egyik fáradságból a másikba esik, vagyis csak ugyanaz a nóta mindörökké, aközben Isten üdvöt készít, szerez és hoz, egészen pontosan elhozza azt valakiben: Jézus Krisztusban. S ott Betlehem éjszakájában nagy fényesség támad, mennyei angyalok sokasága jelenik és hirdeti a megszületett dicsőségét, hogy amit Isten régtől megígért, azt valósággá tette. Mintha, amit Isten elhoz Krisztusban, ellenére lenne, ellenére lenne mindannak, amit az ember tesz.

Most mégis hadd fogalmazzam meg így: ha ellenére is van, nem ellenünkre van. Isten gyógyítani akar bennünket. Akit Isten elküldött, Jézus Krisztus, gyógyítani akar bennünket. Hogy legyen időd, szíved és erőd mennyei dolgokkal foglalkozni. S mikor máskor, ha nem most, karácsonykor. Legyen időd és erőd, legyen kedved arra, legyen célod, hogy ezekben a napokban Isten dicsőségéről, Isten szeretetéről, Isten hűségéről elmélkedj és gondolkozz. Legyen időd arra, hogyha ezen a karácsonyon is fáradságba kerül mindent szépen elrendezni, tudj az angyalokkal és a pásztorokkal együtt énekelni. Legyen időd arra, hogy meghalld, és a szívedbe fogadd a csodálatos fölszabadító üzenetet: dicsőség a magasságban Istennek és békességben a földön, és az emberekhez jóakarat. Legyen időd végiggondolni, és önmagadat átadni annak, hogy bár ez a világ az emberi hatalmaskodás viszonyaival van átszőve, a te királyod az, akinek a betlehemi jászolistálló fölött megállt a csillaga, a te királyod az, akinek bölcsek hódoltak, a te királyod az, akinek pásztorok énekeltek, a te királyod Isten egyszülött Fia. Övé a hatalom mennyen és földön. És Ő veled van minden napon. Veled van a fáradság napjain, veled van az emberi világ, az önmagával foglalatoskodó világ napjain is, veled van a fölé- és alárendeltség világának napjain is. Veled van azokon a napokon is, amikor egyedül levőnek tudod magad. Veled van akkor is, amikor elveszettnek érzed magad. Ő már veled van minden napon a világ végezetéig. Íme ez az idő. És legvégül a helyet is meg kell jelölnünk: “történt azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adatott ki, hogy mind az egész Föld összeirattassék.” A tudósok megjegyzik, hogy természetesen, ez csak a Római Birodalmat jelenti. Ez szakterminus volt abban az időben: “az egész Föld”. Mégis, mi belehallhatjuk ebbe: az egész Föld. Itt a helye, itt, a mi világunkban, a mi Földünkön, a mi történelmünkben, a mi terünkben, itt a helye annak, hogy megszülessék a Megváltó. És megszületett. S ha az egész Földön, akkor te is azok közé tartozol, akikért Ő eljött, megszületett. Adja Isten, kedves testvéreim, hogy míg délutánig és holnapig megérkezünk, míg haza, otthonunkba, szeretteink körébe megérkezünk,  az angyali szó áthassa szívünket: született ma néktek Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városából.

Ámen