Az utolsó boldogmondás

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Húsvét után egy héttel játszódik az a történet, melyet most János evangéliumából fölolvastam, s ez egy igen különös, megrendítő, és feltehetően a szívünkhöz is közelálló történet. Jézus külön is megjelenik Tamásnak, annak a tanítványnak, akit éppen e történet kapcsán „hitetlen Tamás”-nak szoktunk nevezni. De mielőtt a történetbe belekezdenék, néhány szót kell szólni arról is, hogy valójában ki ez a Tamás, mit tudunk róla. Aztán néhány szót kell szólni arról, hogy miért is kedveljük mi ezt a Tamást, akit bár hitetlennek tartunk, mégis közel áll hozzánk, mintha egy lenne közülünk innen, a mai világból, mintha Tamás nagyon is korszerű, mai ember lenne. És aztán, végül a történetre rátérve szeretnék néhány szót szólni még arról, hogy nem biztos, hogy jól látjuk ezt a Tamást, mert nem biztos, hogy az megy végbe ebben a történetben, amit első hallásra gondolunk.

Először tehát hadd néhány szóljak szót Tamásról. Az evangéliumok részletesen nem sokat tudósítanak róla, de mindig felsorolják őt is, amikor a tanítványok listáját közlik. A tanítványi névsort fölsorolja János és a többi evangélista is, s ezekben a listákban – általában a közepén -  ott szerepel Tamás is. Néhol, amikor a nevét olvassuk, ott áll mellette az is, hogy Kettősnek hívták (Jn 11:16). Ez szó szerint azt jelenti, hogy az iker-Tamás, ez feltehetően ragadványneve volt, vagy volt egy ikertestvére és ezért nevezték őt iker-Tamásnak, de ezek csak feltételezések, sokat a melléknév okáról nem tudhatunk. Tamás alkalommal határozottan előtérbe lép, egy nagyon fontos pillanatban, és ez azt hiszem, rávilágít a jellemére. Szinte azt is lehetne mondani, hogy János evangélista tudatosan helyezi őt előtérbe egy pillanatra. Azt olvassuk a János evangélium 11. részében, hogy amikor Lázárnak, Jézus barátjának a nővérei üzentek a Mesternek, hogy Lázár halálosan beteg, Jézus nem indult el azonnal. Majd amikor- két nap múltán  - azt mondja Jézus, hogy menjünk el Lázárhoz, a tanítványok azonnal óvnák őt, ne menjen el, veszélybe sodorja magát, hiszen meg akarják fogni, s hogyha elmegy, kilép a nyilvánosság elé, bajba kerülhet. Ám Jézus eltökélt. Ekkor mondja Tamás: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (Jn 11:16). Nagyon rövid kis mondat ez, de azt hiszen, hogy jól rávilágít Tamás jellemére, karakterére, az alkatára. Egy olyan ember áll előttünk, aki kész vállalni a kockázatot. Egy olyan emberről hallunk itt, aki a többi tanítvánnyal ellentétben nem kapaszkodik bele Jézus köpenyébe, és nem mondja azt, amit Péter mondott a Caesarea Filippi országútján Jézusnak: „Nem eshetik ez meg te véled.” (Mt 16:22), vagyis: ne menj, uram Jeruzsálembe, ne menj oda, Isten mentsen meg téged, hogy ezek a dolgok megtörténjenek Veled. És a többiek is óvnák Jézust – meg magukat is természetesen! Tamás azonban más, ő bátran azt mondja: menjünk, és történjen meg az, aminek meg kell történnie! Ha Jézusnak meg kell halnia, menjünk el és haljunk meg Vele együtt mi is, vállaljuk a tanítványi sorsot. S talán ebből érthetjük meg velünk, kedves testvérek, immár részben rátérve a mai történetre is, annak a megjegyzésnek a lényegét, amit ma a Tamásról szóló történet elején hallottunk, hogy Tamás, nem volt ott a többi tanítvánnyal, amikor Jézus először, Húsvét napján megjelent nekik. Hol volt? Hol volt Tamás? Hová tűnt, miért nem volt ott, a többi között? Csak találgatni lehet. A bibliamagyarázók sokféle magyarázatot fűznek Tamásnak távollétéhez. Van, aki azt mondja, hogy Tamásról is kiderült, hogy ugyanolyan gyáva kis tanítvány volt, mint a többiek. Mert persze Péter is mondta – emlékszünk rá -, hogy: Uram, ha a többiek el is hagynak, én nem hagylak el Téged, én kész vagyok az életemet éretted adni (Jn 13:37), aztán Nagycsütörtök éjszakáján, ott, a főpap udvarán Péter berezelt, s háromszor megtagadta Jézust. Nohát, mondják a Biblia-magyarázók, ez a mi bátor Tamásunk, aki még korábban mondotta, hogy menjünk el és haljunk meg Jézussal együtt, olyan messze szaladt onnan a Getsemáné kertjéből, hogy egy hét kellett neki, amíg visszatalált. Ezért nem volt ott a többiekkel.

Azonban azt gondolom, Tamás jellemére jobban illik az, hogy egy pillanatra valami véghetetlen nagy keserűséggel kivált a tanítványi közösségből, és a maga módján végezte a gyászmunkát, s ezért nem volt ott Húsvét napján a többiek között. Nem akart közöttük lenni. Talán haragudott rájuk, vagy haragudott önmagára, haragudott azért, hogy a gyávaságuk, a gyengeségük, a félelmük miatt Jézust elfoghatták. Pedig talán lehetett volna valamit tenni. Vagy talán csak önmagára haragudott, hiszen valóban ő is elszaladt, és nem lett semmi abból a nagy nekibuzdulásából, amit pár nappal korábban Lázárhoz indulván még olyan bátran mondott: menjünk el, haljunk meg Jézussal. De talán a legfontosabb – mert persze nem tudjuk megmagyarázni vagy kitalálni, hogy Tamás hol lehetett – , az biztos, hogy Tamás hihetetlenül realista ember volt, és talán éppen azért nem volt ott a többiek között, mert már nem volt miért ott lennie. Elveszett az Ügy. Jobbára talán ő is az Emmaus-i tanítványokhoz hasonlít, akik Húsvét napján mennek hazafelé, és amikor a feltámadott Jézus melléjük áll, faggatja őket a szomorúságuk, az elkeseredésük felöl, akkor azt mondják neki: pedig azt reméltük, hogy a mi Jézusunk hozza el a szabadulást, de idestova már harmadnapja, hogy meghalt, vége a nagy Ügynek, megyünk haza. Leszerelünk. Nagyon szép dolog volt Jézus tanítványának lenni, óriási remények élnek a szívükben, csodálatos dolgokat tapasztaltunk meg, de most már vége az egésznek. Azt hiszem, ezt az érzést mindannyian ismerjük. Beleállunk valamibe, amihez nagyon sok reményt füzünk, s elkezdjük a munkát, a feladatot, a vállalkozást, a nagy ügyet, amiről hisszük, hogy valóban sok mindent meg fog fordítani, majd egy ponton az egész eltörik, és szembe kell néznünk azzal, hogy nincs tovább. Nem megy tovább. Vége az egésznek. Nagyon kevés ember van, aki ilyen helyzettel szembe tud nézni, le tudja vonni a következtéseket. Úgy tűnik, Tamás ezek közé tartozik. Realista ember, neki már nincs mit keresnie a többiek között. Hiszen tudjuk jól, hogy az a tanítványi közösség, amelyet Jézus összehívott, meglehetősen furcsa, elegy-belegy társaság volt,  –a tizenkét tanítvány nem egy családból került ki, nem egy faluból jöttek, a tizenkét tanítvány nem alkotott munkahelyi kollektívát, nem tizenkét, egy ügynek egyformán elkötelezett ember voltak ők, mert volt közöttük mindenféle, az egyik innen jött, a másik onnan lett. Önmagában is óriási művészet volt Jézus részéről ezt a tizenkét embert együtt tartani, s vannak arra utaló nyomok, hogy a tanítványok időnként bizony tengelyt akasztottak egymással. Összevesztek, civakodtak, torzsalkodtak egymással, haragudtak egymásra. Nos, Tamás, mindazok után, hogy Jézust megfeszítették, meghalt, és eltemették, ugyan mit keresett volna ebben a közösségben? Levonja a konklúziót. Talán ez az oka annak, hogy Húsvétkor nincs ott a többivel.

És itt jutunk el ahhoz, amit jeleztem, hogy másodjára szólni kell arról is, hogy miért állhat vagy áll Tamás oly közel a szívünkhöz. Sokak szerint azért, mert nagymértékben hasonlít – úgymond – a modern emberhez, hozzánk, akik a kézzel-foghatások világában élünk. Igen, mi is szeretünk mindent megfogni, megtapasztalni, mindent górcső alá tenni, mindent fölszeletelni, megvizsgálni,  szétbontani, és csak azt tarjuk valóságosnak, csak azt tartjuk hihetőnek, elfogadhatónak, ami megfogható. Csak azt fogadom el, amit meg is lehet fogni – mondja a mai ember is. Mondhatjuk hát, hogy Tamás mintegy a 21. századból repül vissza oda, Jeruzsálembe. A feltámadás után Tamás reprezentál bennünket! S milyen nagyszerű, hogy Jézus egy ilyen szkeptikus, experimentalista, hiper-reálista emberhez is odalép, megmutatja neki önmagát, feltámadott valóságát, az ilyen emberhez is van szava! De azt hiszem, testvérek, ennél sokkal mélyebb a mi Tamás iránti szimpátiánk. Mégpedig azért, mert tamás szuverénnek és autonómnak mutatja magát. S talán ebben a történetben ez a döntő vonatkozást, ma ezt szeretném kiemelni.

Tamás nem hisz a többieknek! Miért is hinne? – mondanánk mi itt, a 21. század elején. De ez nem volt mindig így. Az emberiségnek vagy a civilizációnak voltak korszakai, és lehet, hogy lesznek is korszakai, a mikor a többség  szava, a többség befolyása dönti el azt, hogy mit gondolhatok a világról, hogyan gondolkodjam, hogyan lássam a világot. Ma éppen annak a krízisét éljük, hogy mostanában ez egyáltalán nem így van. Néhány nagyon egyszerű példát hadd hozzak erre. Például, a mai Magyarországon nagyon mély válságot él át a pedagógia. Talán harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt evidencia volt az, hogy ha a gyermek elment az iskolába, és ott a tanár kiállt a katedrára, és amit a tanár mondott, az igaz, és azt meg kellett tanulni, s amire a tanár utasított, azt meg kellett csinálni. A tanárnak – férfinak, nőnek, teljesen mindegy, aki ott áll a katedrán – az osztályban tekintélye volt. Nem biztos, hogy ez a tanár jó tanár volt, nem biztos, hogy tiszteletreméltó és szeretetreméltó tanár volt, gimnáziumban már válogattunk a tanárok között is: volt jó-fej tanár meg volt bolond tanár, meg volt ostoba tanár, volt, aki a háta mögött kifiguráztunk, de azért a tanár min tanár abszolút tekintély volt. Azért van válságban ma a pedagógia, mert felbomlott az a kimondott- kimondatlan szövetség, mely a szülők, a pedagógusok, a felnőtt társadalom minden tagja között egykor fennállt. Ma, hogyha egy pedagógus fegyelmez, bemennek a szülők - nem a gyerek felesel! -, bemennek a szülők, s megbotozzák a pedagógust. Ezek után nem kell azon csodálkozni, hogy most már a gyerekek is veszik a bátorságot, és nekimennek a tanárnak. Mit akarok én ebből kihozni? Azt, hogy a mai világban óriási nagy hangsúly esik az autonómiára, az önálló döntésre, arra, hogy ki-ki maga ítélhet dolgok és tények fölött. Mindenki mindenkinek bírája. Romladozik az a világ, mikor azért kellett jól viselkedni az iskolában, mert úgy kívánta mindenki, vagy azért kellett bizonyos dolgokat elfogadni, tudomásul venni, mert mindenki azt mondta. S ezt a régi időben meg sem kérdőjelezték. Jó dolog iskolába járni? – Meg se kérdőjeleztük. Vagy jó, vagy nem jó – kell! Meg kell ezt vagy azt tanulni? – Meg se kérdőjeleztük, hogy van-e értelme, megtanultuk. Tamás, minthogyha a mi korunk gyermeke lenne, és azt mondaná, hogy hiába mondja nekem a többi, a tíz, sőt, még akik ott voltak abba a házba bezárkózva, hogy „láttuk az Urat”, én ezt nem hiszem. Én csak a saját szememnek hiszek, én csak a saját kezemnek hiszek, én csak a saját tapasztalatomnak hiszek. És nem is marad annyiban a dolog, mert Tamás még annál is szuverénebb, mint gondolnánk, hiszen azt mondja: - „Ha nem látom az Ő kezein a szegek hegeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az Ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem” Itt tehát nemcsak arról van szó  és ennyiben is kortársunk Tamás –, hogy ellegyinti a dolgot! Ilyen minden korban volt: hitetlenkedők, kételkedők, szkeptikusak mindig voltak -  hagyjál te már békén ezzel! – ellegyintjük, nem akarok én ezzel foglalkozni – ellegyintjük, ez a te dolgod, én nem foglalkozom vele! Tamás ennél többet mond itt. Fölállítja a feltételrendszert. Ha én nem látom a sebeket, ha én be nem bocsátom az ujjamat, ha én meg nem tapogathatom a sebeket, semmiképpen el nem hiszem. Nem azon a szinten zajlik tehát a vita Tamás és a többi tanítvány között, hogy ők mondanák neki:y láttuk az Urat – mire  legyint egyet Tamás! Ez már lejátszódott korábban Húsvét hajnalán, amikor jöttek az asszonyok a sírkertből és jelentették, hogy feltámadott az Úr, üres a sír! Azt olvassuk Lukács evangéliumában, hogy ezt asszonyi fecsegésnek tartották a tanítványok: „az o szavuk csak üres beszédnek látszott előttük; és nem hittek nékik.” (Lk 24:11) Így is el lehet intézni a dolgot. Beszéltek itt össze-vissza feltámadásról, halál utáni életről! Jézus él? Hogy találkoztatok Vele? Na jó, hagyjatok békén! Tamás azonban tovább megy, és ő maga állítja föl a kritériumokat! Ha nem látom, ha az ujjammal nem érintem, ha a kezemet be nem bocsátom, semmiképpen el nem hiszem. Olyan eltökélt Tamásnak ez a kijelentése, hogy szinte azt jelenti: ezt a semmiképpen el nem hiszem, nem tudtok meggyőzni. Nem lesz olyan szavatok, nem lesz olyan gondolatotok, nem lesz olyan bizonyságtételetek, hogy meggyőzzetek. Engem majd csak a tények győznek meg. (Tamás a homo categoricus!)

Talán ezért áll szívünkhöz közel, mert mi is a saját korunk gyermekei vagyunk, valljuk be őszintén. Mi is szeretjük fölállítani a kritériumrendszereket, mi is szeretjük meghatározni azokat a vonatkozásokat, amelyek alapján valamit valóságosnak, igaznak, fontosnak, szükségesnek, érdemesnek tartunk, s ne mondja meg ezt nekünk senki. S hogyha ennek ilyen kockázata van – mint például ami ma zajlik a magyar pedagógia világában –, vagy ha ennek olyan nagy ára van, hogy minden tekintély és meghagyás összedől, ami egyébként összeabroncsozta az emberi életet, nem baj! Én a magam ura vagyok, én csak a magam ítéletén tudok tájékozódni, nekem az egész világ idejöhet, a Kínai Népköztársaság egymilliárd kínaija is mondhat nékem  egyöntetűséggel valamit, én akkor sem fogom elhinni. Én döntök. Ezért hát, kedves testvérek, a történet nagy fordulópontja az, hogy Jézus megjelenik, és odatárja kezeit Tamás elé, megmutatja magát, áll Tamás rendelkezésére – ez tette Húsvétkor a többi tanítványnak is (Jn 20:20!).

Ezt olvassuk: nyolc nap múlva ismét bent voltak tanítványai, és Tamás is velük volt, s noha az ajtó zárva volt, Jézus bement és megállt középen és ezt mondotta: békesség néktek. Az ajtó zárva volt… Nem véletlenül hangsúlyozza ezt az evangélista. Nyilván nem azért mondja ezt el, hogy érzékeltetesse a Feltámadott szuperhatalmát, mely révén a bezárt ajtón is át tudott menni. Ez itt nem kísértet-történet. A bezárt ajtó szimbólum. Be van zárva az ajtó. Az emberi ajtó be van zárva. Az ember belezárta magát önnön világába. Ezt fejezi ki János ezzel a megjegyzéssel – mely, hozzáteszem, egyébként igencsak valóságos is. Igen, be van zárva az ajtó, de egzisztenciálisan is be van zárva az ajtó. Tehát csak az van, ami az én világomban van, ami az ajtón belül van. Csak az van, amit én, a megfelelő helyre, polcra, sarokba elhelyeztem, amivel a magam világát berendeztem. S az ajtó be van zárva.

És megjelent Jézus! Ez a döntő pont. Belép ebbe a zárt világba. El kell mondjuk Tamás kapcsán – és a magunk kapcsán –, hogy bármennyire fontos, hogy az ember felnőjön és képes legyen a dolgokról, a világról saját ítéletet mondani, mindeközben óhatatlanul és egyre inkább is bezárjuk magukat a saját világunkba. Pedig, véljük, éppen fordítva mutatkozik ennek az értelme. Igen, fordítva szoktuk gondolni. Minden kamasz arra vár, hogy nagykorú legyen! Emlékszem, gimnazista korunkban szórakoztunk azzal, hogy kinek-kinek  a 18. születésnapja előtt 150 nappal vágni kezdtük a centit, ahogy a katonaságnál szokás volt. A katonaságnál a leszerelés előtti 150. naptól minden nap levágtak egy centit: már csak 116, már csak 12 nap! És nagykorúak leszünk! És többet nem parancsol nekünk senki. Se apám, se anyám, se az iskola, senki. Nagykorú leszek! Nagyon vágyunk erre. Nagykorúnak lenni, Tamásnak lenni,  és szabadnak lenni!

Közben az ember levetkőzi a hagyományokat, félredobja őket, elveti, amit átadnának néki a szülei, nagyszülei, a társadalom, a nemzet, történelem, egy kultúra – de szabad akar lenni, mindent ledob magáról, - és azt veszi észre, hogy éppen így lett rab. Így zárta be magát abba a kis tömlöckébe, ahol minden a helyén van, mindent huszonötször kipróbált, megtapogatott, megmért, megharapott, megevett, hol minden a helyén van. Csak az ajtó is be van zárva. És abba az én világomba aztán már nem lép be senki és semmi. Biztonságos világ ez, testvérek – de rabvilág. Ez a világ, mely nem tud a halálon túlra semmit sem kinyitni, ugyan van ajtaja, de azt hisszük, hogyha azt az ajtót kinyitjuk, a halál szakadékába lépünk ki Be van hát az az ajtó zárva! Nem lehet azt az ajtót kinyitni. Húsvétkor be voltak zárva az ajtók „a zsidóktól való félelem miatt” , s nem lehetett kilépni, mert ami az ajtón túl volt, az veszélyes és halálos volt. Nos, bezárjuk magunkat az életünkbe a 70-80 esztendőkre, ott mindent a helyére teszünk – és aztán? S aztán? – tegyük csak fel a kérdést. Noha az az ajtó zárva volt, Jézus megjelent a középen – ez a válasz! Vagyis hiába állít fel Tamás saját kritériumrendszert, ő is csak akkor találkozhat a feltámadott Jézussal, ha azt a feltámadott Jézus akarja. Hiába mondja Tamás – hadd fordítom mai nyelvre a szavát, hogy: hacsak kémcsőbe be nem tettem, ha csak a DNS-analízist el nem végeztem, ha csak alá nem vetettem a legszigorúbb kísérleteknek, én bizony nem hiszem! Mert mit vet alá az elemzésnek ez a Tamás? Mit lát Tamás, mit néz meg Tamás, mit fog meg Tamás, ha nem lép be az életébe a feltámadott Jézus? ha nem bocsátja rendelkezésre magát?

S aztán a történet végén, amikor Tamás meghódol, és azt mondja: én Uram és én Istenem, Jézus azt feleli: mivelhogy engem láttál Tamás, hittél, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Nagyon csodálatos dolog az, hogy János evangéliumában mindössze kétszer halljuk ezt a szót, hogy boldogok. A többi evangéliumban – mindjárt ott a Hegyi Beszédben ott a boldogmondások sorozata –, s olyan sokszor beszél Jézus arról, hogy kik a boldogok, ki a boldog ember, mit jelent Istenben boldognak lenni, hogyan kell éljünk, hogy boldogok legyünk. János evangéliumában azonban nem olvassuk Jézusnak ezeket a mondásait. János szűkszavú. Csak egy helyütt, korábban, idézi Jézus egyik boldogmondását, és itt egy másikat. De inkább mondhatnánk, hogy ez az utolsó boldogmondás. Mondhatnánk, hogyha Jézus földi szolgálatát boldogmondásokkal kezdte, mert ezekkel kezdődik Jézus első nyilvános prédikációja: „boldogok a lelki szegények, boldogok, akik sírnak, boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot…” – akkor itt, most Jézus utolsó földi prédikációja is a boldogságról szól. Ez a személyes prédikáció, ez a négyszemközti prédikáció, ez a Tamásnak szóló prédikáció a boldogságot hirdeti. Mivel láttál engem, hittél, boldogok, akik nem látnak és hisznek. Nem arról beszél Jézus, hogy boldogok a hiszékenyek, hogy azok boldogok, akik mégiscsak elfogadják a többség szavát, nem is azt mondja, hogy ha Tamás elhitte volna a tíz tanítvány szavát, máris boldog ember lenne. Nem ezt mondja Jézus, hanem azt, hogy aki hisz, az kinyitja az ajtót. S azért boldog, mert felnyitotta életét Isten iránt. Aki hisz, ha nem is lát, ha nincs is közvetlen érzékelése, ha nem is tudta fölállítani a saját kritériumrendszerét, ahogy Tamás kategorikusan fölállította, ám nyitva van az élete az isteni előtt, az a boldog ember.

Nem hiszem, hogy Jézus Tamást boldogtalan embernek nevezte volna, nem hinném, hogy ebből a történetből azt kellene kiolvasnunk, hogy mivel boldogok, akik nem látnak és hisznek, tehát Tamás mivel látott és csak aztán hitt, ne lenne boldog. Mindenki boldog, aki Jézussal találkozik, mindenki boldog, aki a Föltámadottban hisz, mindenki boldog, aki az isteni erőket megtapasztalja. Jézus pontosan azt mondja: az a boldog, az a teljes életű, akinek az élete még nem teljes. Igen, ez paradoxon, de ezt kell mondanunk. Tamás élete „teljes”, lezárt – és bezárt - élet volt. Minden a helyén volt az életében, logikusan, következetesen, tapasztalatilag – ahogy szokták mondani: experimentálisan – mindenféle módon. Semmi híja nem volt Tamás életének. Hát akkor boldog ember, nem? És mégsem volt az. Boldogtalan volt, tele volt szenvedéssel, lemondással, csüggedéssel. Egy veszett ügyön búsongott. Az a boldog, testvérek, aki azt az ajtót megnyitotta. Mert ezzel az ajtónyitással, a hitnek ezzel a nagy nyitásával kifejezi, hogy Isten jelenléte nélkül nem teljes az élet. Isten jelenléte nélkül bármennyire is helyén van minden az életemben, én csak boldogtalan ember lehetek. Nem látni, de hinni azt jelenti, hogy kinyitottam az ajtót! Nem látni, de hinni azt jelenti, hogy fölnyitottam az életemet Isten előtt. Húsvétnak az a nagy üzenete, az a boldogító híre, hogy amit az ember a tapasztalatai, a képességei, a korlátozottsága, félelmei, az életének a bezártsága és rövidsége okán nem tud megtenni, mert nem tud megtenni, azt Isten kegyelmesen megteszi érettünk, és megteszi nekünk. Mi az egyetlenegy dolog, amit Tamás nem tehetett meg? Nos éppen az, amit kritériumul szabott! Hogy megfogja és megtapogassa Jézust. Ezt az egyet Tamás nem tehette meg, mert Jézus már nem volt halott. Csak akkor tehette immár, ha Jézus megengedte, csak akkor tehette, mikor a bezárt ajtón keresztül Jézus megjelent és odaállt Tamás elé. Hiába állítunk fel mindenfajta mértéket, szabványt, kritériumot, amivel méregetnénk, hogy Isten igazmondó-e, vagy sem, méregetnénk, hogy Isten létezik-e egyáltalán, s hogy van-e emberen túli világ, van-e egyáltalán! Olyan ez, testvérek, mint amikor az ember fölállít egy mérőműszert, amivel majd megméri a nádirigó szép énekét, – csak éppen a nádi rigó nem repül oda soha. Csak ha odament, csak, ha az életünkbe belépett... Nyissuk meg ezt az ajtót, kedves testvérek, a hitnek az ajtaját, nyissuk föl Isten világára. Tamás látott és hitt, mert láthatott Jézus kegyelméből. De Jézus azt mondja: boldogok azok, akik nem látnak és hisznek.

Ámen