Az úrvacsoráról IV.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt vasárnapokon az úrvacsora közösségéről és titkáról szóltak az igehirdetések, annak a szükségnek engedvén, hogy a korábbi nemzedékek gyakorlatához képest a mai református nemzedékek életében az úrvacsorával való élés lényegesen gyakoribbá vált. S hogy mégse infláció legyen ez, hanem mély meggazdagodás, megerősödés a hit gyakorlatában, szükséges külön is szólni az úrvacsoráról. Az első alkalommal arról szóltunk, amit első pillantásra minden kívülálló is meg tud állapítani, hogy az úrvacsora közösség. A keresztyének egy szertartáson részt vesznek, s ezzel közösségbe kerülnek egymással. Másodjára arról szóltunk, hogy nem csak egymással való közösséget gyakorlunk az úrvacsorázással, hanem mivel az Úr vacsoráját kapjuk, valójában Jézus Krisztussal gyakorlunk közösséget. A múlt alkalommal pedig arról volt szó, hogy Jézus parancsa szerint az úrvacsora egyszerre emlékezés, visszatekintés, áldozati halálának hirdetése és boldog, reménykedő előretekintés. Ma arról szeretnék szólni, ami benne foglaltatik az úrvacsora szereztetésében is. A felolvasott ige szerint az Úr Jézus vette a kenyeret és hálákat adva megtörte.   Hálákat adva… Az úrvacsora hálaadás.

               

              Ha a görög szóból latinosodott kifejezéssel mondom azt, hogy hálaadás, lehet, hogy hamar befejeződik az istentisztelet és a jó reformátusok mind el fognak távozni. A görög szóból latinosodott kifejezés így hangzik: eucharisztia, és erről nekünk mindjárt az Eucharisztikus Kongresszus jut az eszünkbe, meg a római katolikus mise,  - na, végre csak előállt a tiszteletes úr a farbával, három alkalommal beszélt itt mindenfélét az úrvacsoráról, végén csattan az ostor, csak kimondta: eucharisztia. Bizony, kedves testvérek, eucharisztia. Nagyon sajnálom, hogy ezt a drága, újszövetségi szót mi odahagytuk a római katolikus testvéreknek, s úgy gondoljuk, ez az övék, ők használhatják, mi ezt bizony ki nem mondjuk. Az eucharisztia szó szerint hálaadást jelent, mégpedig a görög eu- előképző azt jelenti, hogy jó. Olyan hálaadásról van szó, ami nem kikényszeredett, amit nem úgy végzünk el, ahogy a gyermek, amikor megkapja a születésnapi ajándékot, s rohanna is el vele, de utána szólnak a szülei: „na, és a köszönetmondás?”, mire visszafordul az ajtóból: köszi, aztán tűnik el ajándékával. Az Istennek való hálaadásunkkal nem így kellene lennünk, és az úrvacsora kapcsán a hálaadásnak az elemét a szívünkben fel kellene gerjeszteni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy súlyos ellenérvek is felvetődhetnek itt, én ezeket el fogom mondani, de csak azért, hogy megcáfoljam őket annak rendje-módja szerint. Két alkalommal találkozunk azzal, amikor Jézus kenyeret szeg, és hálát ad. Egyszer, amikor enni ad. Enni ad ötezer embernek, s azt olvassuk: kezébe vette a kenyeret, hálákat adott, megtörte és adta a tanítványoknak, és ők pedig osztották a kenyeret. Más alkalommal, amikor asztalközösségben van a tanítványaival, azt olvassuk: Jézus hálákat adott és kiosztotta az eledelt tanítványainak. Mondhatni, asztali imádságot mond – étkezés előtt illik imádságot mondani, hálával megköszönni Istennek, hogy asztalt terített nekünk.

             

              De ez többet is jelent. Jézus hálaadása és a mi hálaadásunk az asztalközösségekben azt jelzi, hogy elfogadjuk, és hálás szívvel kifejezzük: Isten meghallgatta mindennapos kérésünket a mindennapos kenyérért. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma – mondjuk, ha mondjuk, az imádságot. Igen, tudjuk, hogy tele a kamra, kiszakad a hűtőszekrény, annyi minden van már benne, s szinte nem tudjuk, hova tegyük a maradékot,  régi háziasszonyok még kiszárítják a kenyeret és zsemlemorzsát csinálnak belőle. A lényeg az, hogy a hálát adó ember a hálaadása minden pillanatában kifejezi, hogy tisztában van vele, hogy élete, megtartatása, tápláltatása Istentől van. Az üdvösségre való megtartatása és tápláltatása is.

Ezért az úrvacsora bizonyos értelemben hálaadás is. Főleg, hogyha a másik és döntő érvet is idehozzuk, nevezetesen az utolsó vacsorát, amely nem egyszerű vacsora volt, nem mindennapos asztalközössége volt ez Jézusnak és a tanítványoknak, nem alkalmi leülés, ahol éppen találtak maguknak vendéglátóhelyet, hanem előre elkészített, tudatosan megszervezett alkalom, amelyre Jézus azt mondja, hogy vágyva vágytam már veletek megenni a páska-vacsorát. Ez az a vacsora, amelyen Jézus elbúcsúzik a tanítványaitól, ez az a vacsora, ahol Jézus szerzi a sákramentumokat: „vette a kenyeret és hálákat adva, megtörte”. Aztán azt mondta: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ez nyilván nemcsak a kenyér megtörésére, szétosztására, nemcsak a bornak a szétosztására vonatkozik, hanem a hálaadásra is. És itt ér össze a keresztyén élet egyik nagy titka: nemcsak emlékezünk és reménykedünk, hanem emlékezünk és hálát adunk. Szinte-szinte azt is lehetne mondani, hogy az tud igazán hálát adni, hálás életet élni, aki tud emlékezni. Amikor felírtam ezt  a vázlataim közé, azt gondoltam, na, majd itt is fel fog állni a gyülekezet, de most nem református módon, hanem magyar módon fog kivonulni. Mert ugyan mire emlékezzünk mi, magyarok, amiért hálát tudnánk adni. Mi szinte az egész történelmünket negatív analógiákkal gondoljuk végig: nekünk soha semmi nem sikerült, nekünk soha semmi nem jött össze, mi mindig veszítettünk, volt egyszer egy nagy ország, aztán lett egy kis ország, meg még kisebb, most már nem is tudjuk, hogy van-e ország, hol vagyunk mi egyáltalán. Miért adjunk mi hálát? Aztán mennyi egyéni élet-tragédia, élet-kudarc terhel! Miért adjunk mi hálát? De ebben van a nagy feladvány, az egész keresztyén élet kihívása: hogy megtalálod-e az emlékezésedben, az életedre való visszatekintésben, tegnapodban, tegnapelőttödben édesapádban, nagyapádban, dédapádban, ősödben, sorsodban és meghatározottságaidban az Isten megtartó kegyelmét.

 

Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre – hálaadással törte meg a kenyeret. Tudjátok, az a nagy titok itt, hogy Jézus úgy ad hálát, hogy közben előre tekint, és az Ő előretekintésében ott van a másnapi nagypénteki katasztrófa – és mégis hálát ad. Jézus úgy szerzi az utolsó vacsorát, hogy tudja, hogy innen az út a Gecsemáné kertbe, onnan a főpap udvarára, onnan Pilátushoz, aztán vissza, és utána a Golgota hegyére, majd a sírba vezet. És hálát ad. Jézus tudja ezt, el is mondja tanítványainak itt, ezen az utolsó vacsorán: „én elmegyek, majd küldök magam helyett vigasztalót”. Jézus tudja, mi fog történni, és hálát ad. Mindezt azért mondom, mert ha valaki az élete nyomorúságai, kudarcai, vereségei, fájdalmai, betegségei okán a jövőre gondol, mindig egy sötét jövőt lát. Nemrégiben valaki mondta nekem: „igen, megvizsgált az orvos, megállapította, hogy meggyógyultam a betegségéből, de én nem hiszem el, hogy meggyógyultam, és reszketve gondolok a holnapi napra.” Pedig meggyógyult, egészséges. Így él az ember. S most nézzük Jézust utolsó vacsoráján, aki tudja, hogy holnap halálra ítélik, megfeszítik és kivégzik. És hálát ad. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

 

 

Azért hangsúlyozom ilyen erőteljesen ezt, mert a keresztyén életünk nagy defektusa, nagy hiányossága tud lenni, és ettől meg is szűnik keresztyén életnek lenni, ha elvész belőle a hálaadás. Megmondom, miért. Ha ugyanis elvész a keresztyéni életben a hálaadás, akkor más is elveszett – és ez a döntő. Annak a boldog bizonyossága veszett el, hogy amim van, az Isten ajándéka, tehát nekem testestől-lelkestől, életemben-halálomban közöm van Istenhez, sőt nemcsak közöm van Hozzá, hanem Istentől, aki engem szeret, semmi nem szakít el. Ahogy a római levélben hallottuk: sem jelenvaló, sem következendő, sem magasság, sem mélység, semmi nem szakít el Isten szerelmétől. Mennyi minden meggyötört engem, földbe taposott, megalázott, mennyi mindent elveszítettem, mennyi minden nem lett az enyém, aminek enyémnek kellett volna lennie, mennyi minden van az életemben, amit ha összeteszek, elveszésbe, kudarcba, tragédiába, nihilbe ment, de tudom, mégis tudom, hogy Istentől semmi nem szakít el. Ezért vagyok hálás. Valami már megtörtént, már bekövetkezett: Isten megbizonyította szeretetét és hűségét, és én boldog, szabad és hálás szívvel élhetek.

 

Amikor arról beszélünk, hogy az úrvacsorának hálaadásnak is kell lennie, van egy igen nagy nehézség,  amit csak több bemenettel lehet feltárni. Az első a felszínen jelenik meg: a reformátusokat szokták bírálni, hogy az úrvacsorázásuk szomorú esemény. Lehajtott fejjel, szomorkás arccal baktatnak ki az atyafiak, az atyalányok, veszik a kenyeret, veszik a bort, s ha vidámság van, legfeljebb csak anekdoták szintjén, mint ahogy az egyszer megtörtént egy falusi gyülekezetben, ahol még egy kehelyből úrvacsoráztak és nagyon oda kellett figyelni a tiszteletes úrnak, hogy az úrvacsora végére is maradjon bor. Kiállt egy nagybajuszú atyafi, fogta a jó nagy kétliteres kelyhet és elkezdte inni, inni, inni, nem egy kortyot, csak húzta, s döntötte magába. Erre odasúgta a tiszteletes úr, hogy – sok lesz az már, Mihály bácsi! Mire Mihály bácsi visszaszólt: sok a bűn is, tiszteletes úr! Egyebekben csak úgy, szomorkásan, lehajtott fejjel úrvacsorázunk mi. A szemünkre szokták lobbantani, hogy semmi vidámságos, semmi hálaadó jellegű nincs az úrvacsorázásunkban. Adjuk csak oda az eucharisztia szót a római katolikusoknak, bár ott sincs táncos léptű kivonulás és ostyaelfogadás. De nem ez a lényeg, kedves testvérek, hanem az, hogy valamit ez is mutat, s a végén szeretnék erre is visszatérni.          

 

Nem azért szólok erről, mert meg akarnám megváltoztatni ezt. Nem kívánnám, hogy a gyülekezet síppal, dobbal, nádi hegedűvel jöjjön úrvacsorázni, csakhogy megmutassa, mi csakazértis hálásak vagyunk. Ez csak a benyomások szintjén, a felületen mutat valamit. Van itt egy komolyabb probléma is. A 19. század keresztyén racionalizmusa kivette a hálaadást az istentiszteleti életből, az istentiszteleti életet meghagyta puszta liturgiának, és azt hirdette, hogy ami a hálaadás körébe tartozik, annak a cselekvő életben kell megmutatkozni. Az erkölcsben. Hálából legyél jó, hálából legyél igazszívű, hálából legyél becsületes, hálából cselekedd meg Isten parancsolatait. Ez így van. Ám olyan erős lett a vita activa előnyben részesítése, hogy szinte-szinte az egész keresztyénség erkölcsi jellegűvé vált, s eltűnt belőle a liturgiai, az istentiszteleti – nem félek kimondani – a misztikus, a titokzatos, a transzcendens, és miután ez eltűnt, egy darabig persze még bőszkötött és erőlködött az ún. etikai keresztyénség, majd kiszáradt. Igen, ismerjük el: sok igazság volt ebben a 19. századi etikai racionalizmusban, még ha helytelenül oldotta is fel a keresztyén cselekvéstől az istentiszteletet. Két nagy igazságot hadd állítsak mögé. Az egyik a próféták hangja. Még a fülünkbe cseng Jeremiás templomi igehirdetése: „miért mondjátok, hogy az Úr temploma ez? Feljöttünk és megszabadultunk!” - miközben odahaza telve az életetek a legsötétebb bűnökkel. Így prédikált annak idején Jeremiás próféta a jeruzsálemi templomban. Miért? Mert feljöttek a népek a templomba, bemutatták az áldozatot, és azt mondták: megszabadulunk. Mitől? Bűnük minden terhétől, nyomorúságuk minden átkától, a rájuk zúduló isteni ítélettől. Eleget tettek. S azt kérdi a próféta: eleget tettetek? Eljöttök, hajlongtok Isten előtt, – de odahaza semmi nincs rendben. Akkor ez az egész képmutatás. Jézus ezt tovább viszi, amikor a Hegyi Beszédben azt mondja: ha az oltárhoz igyekeznél, hogy bemutasd a te áldozatodat, előbb menj haza s békülj meg a te atyádfiával.

 

Jaj, kedves testvérek, mi lenne, ha ideállna a templomajtóba egy szigorú angyal, aki belelát a szívünkbe – nem sértene természetesen semmi személyiségi jogot, csak belelátna a szívünkbe. És felmutatná a piros táblát azoknak, akik otthon hagyták a haragot, a vétket, a tisztázatlan dolgokat, a veszekedést, a vitatkozást, egyéb súlyosabb bűnökről nem is merek szólni, eljöttek az Úr templomába hálát adni, aztán visszamennek és folytatnak mindent tovább. Lehet, hogy még engem sem engedne be – aztán üres lenne a templom. Jézus mondja: nem méltó hálaáldozatot adni az Úrnak, ha közben magad is tudod, nincsen elrendezve az életed és nem is lesz. Ez a nagy igazsága a 19. századi gondolatnak, hogy nem lehet a liturgiai istentiszteletet és az élet istentiszteletét szétszakítani. Csak, ahogy a túlhangsúlyozásokban szokott történni, itt is bekövetkezett, hogy egy idő után lényegtelenné vált az istentisztelet, az összejövetel, az együtt való hálaadás, könyörgés, az eucharisztia, az Istenre való figyelés, a Szentlélek segedelmének elkérése. Olyannyira, hogy aztán a 20. század végén egy híres német teológusnő, arra a kérdésre, hogy mi az imádság, azt felelte: amikor legalább két ember együtt csinál valami jó dolgot. Ez az imádság, tényleg? Aki így nondolja, a 19. században megkezdett sort folytatja csak. Istentisztelet? Minek az? Szertartás? Minek az? Úrvacsora? Minek az? Kapáld fel a Bözsi néni kertjét - az az istentisztelet. Kísérd át Mari nénit a zebrán – az az istentisztelet. Valóban ilyen egyszerű ez, kedves testvérek? Hát nem inkább azt észleljük, hogy kiszáradt a modern keresztyénség, kiszáradt az életünk, a hitünk, elvesztek a motivációk, megszűnt az a valóság, ahol liturgikusan szembesülünk azzal, hogy mit tett értünk Isten Jézus Krisztus által?! És elvész az, amit Jézus parancsol: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Mennyi minden egyebet parancsolt Jézus: tisztességből, becsületből, hűségből, irgalmasságból, szeretetből mennyi-mennyi mindent parancsolt? De ezt is parancsolja! És ezt sem szabad elhagyni!

 

Így érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy most már a mi úrvacsorai közösségünk, istentiszteletünk, szertartásunk tud-e hálaadás lenni, vagy csak egy szomorú kiporoszkálás az úrasztalához, valami kötelességszerű rutin, aminek eleget teszünk?! Miért vagyunk mi lehajtott fejűek, amikor úrvacsorázunk? Ennek, azt hiszem, egyszerűen az a magyarázata, hogy mélyen átéljük, méltatlanok vagyunk arra a nagy ajándékra, a megváltás kegyelmére, amit a kenyér és a bor kiábrázol és hirdet nekünk. Méltatlanok vagyunk, noha igyekszünk magunkat az előkészületben méltókká tenni. Mégis méltatlanok vagyunk, érezzük, milyen súlya van annak az igének, hogy nehogy méltatlanul egye az ember ezt a kenyeret, nehogy méltatlanul igya az ember ezt a bort. Tehát, kedves testvérek, az egész kegyelmet méltatlanul kaptuk, és soha nem fogjuk tudni magunkat arra méltóvá tenni. Ez az, amiből felsarjad az igazi hála, ez az, amiből felsarjad az, amit a szó legigazibb értelmében eucharisztiának, jó szívvel, jó lélekkel, örömmel mondott jófajta hálának nevezünk. Azt éli át az ember, és igaz szívéből át tudja ezt élni, hogy amivel Isten az Úr asztalánál engem megajándékoz, az valóban ajándék. Minél jobban gyakorolja magát ebben az ember, minél inkább megízleli ennek a titkait, annál inkább tudja ezt mondani. A mi életünk az, hogy ha valakit megajándékozunk, aztán megint megajándékozzuk, aztán megint megajándékozzuk, negyedére, ötödére, tizedére, kezd az az érzés felgyűlni, hogy voltaképpen ez jár neki. Elvárhatja. Mindannyian így vagyunk ezzel. A szülők azzal, hogy a gyerekek megköszöntik őket születésnapjukon, a gyerekek azzal, hogy a szülők megköszöntik őket születésnapon, az, hogy bizonyos dolgokat, elvégzett feladatokat megköszönünk, kifejezzük érte a hálánkat. Ajánlom, kedves testvérek, próbáljátok ki! Ha már háromszor megteszitek ugyanazt, negyedikre el fogják tőletek várni. Így gondolkodik az ember. De az úrvacsora esetében, Isten kegyelme esetében fordított az egész, fordított a logika. Minél jobban átéled, minél jobban körülvesz az Isten áldó kegyelme, annál jobban fogod azt érezni, annál inkább belátod azt, hogy nem vagy rá méltó.

 

Nem voltam rá méltó, nem jár ez nekem. Isten szabad ajándéka ez. De ez a szabad ajándék tesz téged is szabaddá arra, hogy az élet istentiszteletében hálából, nem bizonyításvágyból, nem kényszerből, nem érdemszerzésből, hanem hálás szívből, örömmel tedd azt, amire Isten elkötelez téged. Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultaték, vette a kenyeret és hálákat adván, megtörte. Segítsen bennünket az élő Isten, hogy amikor a megtört kenyeret és a poharat vesszük és hirdetjük az Úr Jézus Krisztus minket megmentő halálát, és boldog szívvel tekintünk előre a jövendőbe, az Ő elérkezésére, szívünkben hála gyulladjon, és ez a hála késztessen, ösztökéljen, hogy mint Isten megszabadított gyermekei éljünk az Ő dicsőségére.
Ámen