Az úrvacsoráról III.

     Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, korábban már megállapítottuk azt a különös jelenséget, hogy mi, reformátusok, akik valamikor, talán még egy évtizede is úgy tudtuk – mert így tanultuk gyermekkorunkban –, hogy a reformátusok igen kevés alkalommal, egy évben hétszer úrvacsoráznak – most azt találjuk, hogy ez nem így van. Megváltozott, gyakoribb az úrvacsorázás a református gyülekezetekben, s ezért szükségét láttam magam is annak, hogy többet beszéljünk az úrvacsora titkáról, valóságáról és jelentőségéről. A régi időkben volt egy érv, amelyet egy komoly teológusnál olvastam (szeretném előre is jelezni, hogy maga az érv, amit most fel fogok hozni, nem igazán komoly): azon töri a fejét ez a teológus, mi a magyarázata annak, hogy mi, reformátusok viszonylag kevés alkalommal úrvacsorázunk. Majd azzal érvel, hogy – idézem a munkáját – „és azt is meg lehet itt említeni, hogy minél kevesebbszer élünk valamivel, az annál értékesebb a számunkra”.

Azért tartom komolytalannak ezt az érvet, mert akkor mégis Feri bácsinak van igaza, a régi sárbogárdi besenyő presbiternek, aki azt mondta: „elég, tiszteletes úr, egy életben egyszer úrvacsorázni, úgy nagyon drága a dolog”. Valóban lehetne ezzel a logikával is tekinteni a dolgot: minél ritkábban gyakorlunk valamit, annál értékesebb a számunkra. Nem hiszem, hogy a XVI. századi reformáció idején ez lett volna az oka, hogy megritkították az úrvacsorázási alkalmakat, és azt sem hinném, hogy ma az úrvacsorázási alkalmak megszaporodásának az lenne az oka, hogy leértékeltük az úrvacsorát – vagyis, hogy inflálódna: minél több van belőle, annál kisebb az értéke. Valami másról van itt szó.

Két héttel ezelőtt arról szólt az igehirdetés, hogy az úrvacsora a keresztyének egymással való közösségét is jelenti, a múlt alkalommal pedig azt a titkot próbáltuk feszegetni,  hogy mit jelent az úrvacsora, mint az Úr Jézus Krisztussal való közösségünk. Ma a felolvasott ige, az úgynevezett szereztetési ige fényében arról szeretnék néhány szót szólni, hogy az úrvacsora emlékezés és egyúttal reménykedés. Minél többször élünk az úrvacsorával, minél többször gyakoroljuk egymással ezt a szentségi közösséget, és minél többször éljük át azt, hogy ebben Jézus Krisztussal is közösségünk támad, annál jobban fogjuk érteni, hogy emlékezés és reménység dimenziójában élünk szüntelenül és hogy szükségünk is van arra, hogy az emlékezésünkben és a reménységünkben az úrvacsora is segítsen bennünket. Az emmausi tanítványok történetének egy részét olvastam fel a lekcióban, a nagyon jól ismert húsvéti történetet – sokak kedves története ez. Azt a momentumot próbáltam a felolvasás válogatott verseiben kiemelni, hogy a feltámadott Jézust beinvitálják a tanítványok, akik még nem ismerik fel őt, mert a szemeik visszatartóztattak, és amikor Jézus megtöri a kenyeret, a kenyér megszegéséről ismerik meg Őt. És ez az a pillanat, amikor mintegy hályog hullik le a szemükről az a sötétség – nem is tudjuk, hogy mitől van ott, ez talán valamilyen lélektani visszatartatás, vagy valami más – és máris igyekeznek vissza Jeruzsálembe. Ott már azzal a boldog hírrel várják őket a többiek, hogy látták az Urat, feltámadott az Úr, megjelent Simonnak.  Azután ők is boldogan elújságolják, hogy mi történt az úton, és miképpen ismerték meg Őt a kenyér megszegéséről.

Mindez azt jelenti, hogy a Jézus tanítványai számára az a mozdulat, illetve mozdulat-sorozat, a mozdulathoz, a kenyér megszegéséhez tartozó imádság, hálaadás, egyáltalán az egész környezet, ahogyan Jézus a tanítványainak megtörte a kenyeret, szétosztotta nekik (talán sok alkalommal, és egészen minősítetten az utolsó vacsora alkalmával, amikor az úrvacsorát is szerezte), olyan mély lenyomat a tanítványok számára, annyira jellegzetes, annyira meghatározó, hogy ez az, amiről Őt megismerik. A kenyér megtörése emlékezteti a tanítványokat. De azt is el kell mondani, hogy az emmausi út, amely a Jézus életére való emlékezésnek az útja, egy másfajta emlékezést is hordoz. Ez pedig a tanítványok beszélgetéséből bontakozik ki. Mennek hazafelé, szomorúan, letörten, csüggedten, vitatkozva, talán egymást is vádolva és felidézik, hogy mik is történtek a korábbi időkben. Hogyan lettek Jézus tanítványai, hogyan élték át Jézus csodáit, hogyan támadt a szívükben az a boldog bizonyosság, hogy ez az a Jézus, ez az a Messiás, aki elhozza Izraelnek a megváltást, de ott van bennük, hogy mindazonáltal elárulták Jézust, halára ítélték és kivégezték. Emlékeznek.

Ez az az emlékezés,  amelyik az egész emberi életet, a mi életünket is végigkíséri: az elmúltakra emlékezünk. Ahogy idősödünk, egyre többet utazunk vissza gyerekkorunkba. Emlékszem az egyik kedves nagynénémre, aki 88 esztendős korában halt meg és az utolsó 4-5 évében, ha meglátogattam, soha semmi másról nem beszélt, csak arról: hogy volt Kolozsvárt, amikor hét esztendős volt, hogy látták a házuk ablakából sétálgatni a nagy költőt, Reményik Sándort, és hogy mondta az édesapjuk meg édesanyjuk, hogy ez egy nagy költő. Akkor mindig azt mondtam neki: –  Rendben van, de hogy tetszik lenni? – „És akkor, amikor a Szamos partján sétálgattunk.” – Rendben van, és hogy érzi magát, hozzak valamit? – „És akkor, amikor a nővéremmel meg a húgommal kisétáltunk és végig mentünk a Sétatéren.” Már nem akart másról beszélni.

Nem azért van ez kedves testvérek, mert az öreg emberek ilyenek, hanem azért, mert őbennük már kevés az a védekező vagy kényszerítő erő, hogy a jelenlevő dolgokat is számon kell tartani, a tegnapot, meg a tegnapelőttet. Akik még az életük dolgát viszik, azok rákényszerednek erre, mert be van írva a naptárba a feladat, ott vannak az elrendezetlen dolgok, az ügyek, emlékezni kell arra, hogy mi volt tegnap, egy hete, egy hónapja, mert ezek még itt vannak, ezek még áthatják az életünket. És nem biztos, hogy jó ezekre emlékezni. Nem biztos, hogy jó emlékezni az elmúlt hétre, amikor koporsó mellett kellett megállni, nem biztos, hogy jó emlékezni egy néhány hónappal ezelőtti eseményre, amikor megaláztak, nem biztos, hogy jó emlékezni egy évvel ezelőtti dologra, amibe belebuktam vagy nem sikerült, nem biztos, hogy jó emlékezni arra, hogy felgyűltek elrendezetlen adósságok, tartozások. Nem biztos, hogy jó ezekre gondolni, mert ezek átjönnek a jelenünkbe, és ott lesznek velünk holnap és holnapután is.

Természetesen a dolgok sora, az élet valósága rákényszerít bennünket erre. Talán ezért is van az, hogy az emmausi tanítványok a hozzájuk lépő Jézust némiképp indignálva, vagy méltatlankodva szólítják meg: „Csak te vagy jövevény? Csak te nem tudod, hogy mik lettek itt közöttünk az elmúlt időkben?” Igen, kedves testvérek, ez egy igazi teológiai kérdés, a szónak abban az értelmében, hogy ezt a kérdést szoktuk Isten fejéhez hozzávágni. Csak Te vagy jövevény? Csak Te nem tudod, hogy mi történik velem? Csak Te nem tudod, hogy mi történt tegnap, tegnapelőtt, egy hete, egy hónapja? Csak Te állsz oda a betegágyam szélére és kérdezed meg tőlem, hogy miért vagy szomorú ábrázattal? Csak Te jössz oda közénk, mikor elkeseredett vitákat folytatunk egymással, és kérdezed meg tőlünk, hogy miért vagytok szomorú ábrázattal? Merthogy akik velünk vannak, akik benne vannak az életünkben, azok úgyis tudják.

Ezért, kedves testvérek, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az a fajta emlékezés, amit az úrvacsora elénk állít, éppen ennek az emberi emlékezésnek, ennek a sokszor kínnal, kényszerrel megtelt emlékezésnek az ellentéte. Más irányba tekint. Ezért inkább így is mondom,  hogy a kenyér és a bor, az úrvacsora  kenyere és bora, amely Krisztus Jézus megtört testét és kiontatott vérét hirdeti a számunkra, nem is annyira emlékezés, mint inkább emlékeztetés. Emlékeztetni kell az embert. Emlékeztetni kell minket is. Még minket, magyarokat is, pedig mi aztán tényleg az a fajta nép vagyunk, amelyik nagyon tud az emlékeiben élni, még akkor is, ha berozsdállódtak ezek a régi emlékek. „Őseinknek fényes kardja, … rozsda marja” – nem érdekes, azért ki van függesztve a falra. Még akkor is emlékező nép vagyunk, hogyha nagyon sok szomorú emlék van a történelmünkben. Szinte egyféle turáni átokként sújt bennünket – bár tudom, hogy ez nem egészen ezt jelenti –, hogy jóformán nem tudunk a történelmünkben olyan történetet, olyan eseményt mondani, ami minket a jövőre nézve reménységgel töltene el. A magyar folyamatosan negatív analógiákban gondolkozik, amikor a történelméről beszél. Nekünk soha semmi sem sikerült. Fanyarul még azt is szoktuk mondani, hogy aki velünk szövetségben áll, az mind ráfizet. Megkötöttük az egyezményt Ferenc Jóskával a kiegyezéskor, aztán ötven esztendő múlva megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia. Megkötöttük a szovjettel az örök felbonthatatlan szovjet-magyar barátságot, aztán felbomlott a Szovjetunió. Most belépünk az Európai Unióba – majd meglátjuk... Így gondolkodik a magyar. Merthogy nekünk soha semmi nem sikerült, mi balszerencsés nép vagyunk, nem tudunk a történelmünkből egy emléket, egy diadalt, győzelmet, egy tartósan elért sikert felmutatni, nekünk csak szalmaláng-pillanataink voltak, nagyon szép hősies megnyilvánulásaink, a világ megveregette ezért a vállunkat, aztán ment tovább minden a maga során és mi megint alulmaradtunk.

Az embert emlékeztetni is kell, mert, ha csak magától emlékezik, akkor ez úgy sikerül, ahogyan az emmausi tanítványok emlékeztek: mindazáltal harmadnapja, hogy ezek lettek, lezárult, vége van. Vége van a Jézus-ügynek, vége van a megváltás reményének, vége van a szív nagy lelkesültségének, volt valami, ami talán szép volt, de végeredményében nem sikerült.

A kenyér és a bor másra emlékeztet. Legelőször is arra emlékeztet bennünket, amit Jézus mond a tanítványainak, aztán mond Pilátusnak is: „magamtól teszem le azt”. Nem egy balesetre emlékeztet bennünket az úrvacsorai kenyér és bor. Nem is az embervilág gonoszságára emlékeztet, hogy így bánunk az Isten szent Fiával, nem az ember megsötétedettségére emlékeztet, hanem arra, hogy „magamtól teszem le”. Érettetek. Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ez az én vérem, mely tiérettetek kionttatik. Arra emlékeztet az úrvacsora, hogy Isten megváltó mozdulatot tett az ember irányába, az emberért. Arra emlékeztet az úrvacsora, hogy minden, a szívünkben felhorgadó természetes vád ellenére is: „Csak te vagy idegen? Csak te nem tudod, mik lettek itt?” – az Isten tudja a dolgunkat, mert érettünk tette. Sőt, azt is ki lehet mondani, nem árt, ha emlékeztet bennünket az úrvacsora arra, hogy Isten nálunk is jobban tudja dolgunkat, nálunk is jobban tudja, valójában mi az, amire rászorul az ember. Még tovább megyek: Isten nálunk is jobban tudja, hogy nincs az életünkben, valóban, nincs az életünkben olyan mozzanat, olyan esemény a múltunkban, amire nézve azt tudnánk mondani, hogy abba bele lehet kapaszkodni. Az ott pozitív analógia, akkor sikerült, és ha akkor sikerült, akkor sikerülni fog most is, ha akkor összejött, akkor össze fog jönni most is, ha akkor talpra álltunk, akkor talpra fogunk állni most is.

Isten jobban tudja rólunk, még nálunk is jobban tudja, hogy elveszettek vagyunk, hogy elodázhatatlanul szüksége van az embernek Istennek erre a megmentő aktusára, hogy Jézus Krisztusban eltöröltessék a bűn, legyőzettessék a halál, bezárattassék a pokol kapuja. Mert ha süllyedő hajón ülünk, hiába emlékszünk arra, hogy valamikor milyen nagy hajósok voltunk, ha éppen elveszőben van az életünk, akkor hiába idézzük fel, amit én is szívesen idézek fel a gyerekkoromból: amikor felhőszakadás volt, és megtelt Sárbogárdon az árok, elcsórtuk anyánktól a mosóteknőt, kimentünk, beleültünk és kajakoztunk, mi voltunk az olimpiai bajnokok.

És süllyed a hajó! Oly relatív, oly kicsi, oly elvesző, amit az ember az életéből, mint nagyszerű eredményt, mint megtartatásra méltó diadalt fel tud mutatni. Isten emlékeztet az úrvacsora által: Ő jobban tudja. Ő jobban tudja, hogy megmentetésre van szükséged. Ő jobban tudja, hogy a Krisztus vérének ki kell omolnia és testének meg kell törettetnie. Ő jobban tudja, hogy csak ezen a módon lehet elrendezni a bűnadósságot. Csak ezen a módon lehet letisztázni az embernek az Isten elleni felmérhetetlenül súlyos és végzetes lázadását. Ő jobban tudja, és emlékeztet rá. Emlékeztessen téged is mindig az úrvacsora kenyere és bora erre, hogy Ő jobban tudja. És akkor vagy boldog, ha ezt elfogadod.

Milyen érdekes, hogy amikor az emmausi tanítványokat Jézus visszavezeti a múltba, elkezdi nekik magyarázni Mózestől kezdve a prófétákon át, hogy így kellett ennek lennie, akkor is emlékeztet. S milyen megdöbbentő, azt mondják a tanítványok, valóban gerjedezett a szívük: felforrt bennünk valami, megértették, hogy ez az idegen itt az emmausi úton jobban tudja, mint ők, jobban érti, mint ők értették. Hát oly világos, valóban így van, el van rejtve már a múltban, el van rejtve az egykor volt ígéretekben, a prófétai jövendölésekben, a törvény igaz valóságában, hogy Isten jobban tudja. Hadd emlékeztessen téged újra meg újra erre a kenyér és a bor. Ne csak te emlékezz, emlékeztessen is téged Isten véghetetlen nagy kegyelme.

Ugyanakkor kedves testvérek, Jézus azt mondja az úrvacsora szereztetésekor: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre s hirdessétek az Úrnak halálát, mígnem eljövend. Az a csodálatos az úrvacsorában, hogy nemcsak emlékeztet, hanem előre is irányítja a figyelmünket. Nemcsak valamiféle emlékvacsorát tartunk, ahogy ezt a nagy reformátor, Zwingli gondolta – megjegyzem, tévesen –, hogy mindösszesen arról lenne szó az úrvacsorázásban, hogy összejönnek a keresztyének, látják a kenyeret, látják a bort, megemlékeznek az Úr Jézus Krisztus áldozati haláláról, emlékvacsorát tartanak. Sokkal több történik itt! „Hirdessétek az Ő halálát, mígnem eljövend”. Amíg Ő, a feltámadott, megdicsőült és Istennek jobbján ülő Jézus Krisztus, mindeneknek ítélő bírája el nem jövend. S tudjátok, kedves testvérek, mi ebben a nagyszerű? Az jön el ítélni élőket és holtakat, aki megtört testével és kiontatott vérével megváltotta az embert. Nem egy semleges, bekötött szemű bíró érkezik el, aki az igazság mérlegébe vet, és tárgyilagosan megítél majd mindeneket, aki független és befolyásolhatatlan. Nekünk olyan bíránk van, aki szolidáris velünk. Mindhalálig szolidáris. Az Őreá való várakozás, eljövetelének boldog reménysége elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódik áldozati halálához. Értitek, kedves testvérek? Az embervilágban valahogy úgy van, hogy ha valakit bántás, sérelem, méltánytalanság ért, aztán mégis valahogy kikecmereg a dologból, általában bosszúra szokott visszajönni. Vagy elszámoltatásra. Vagy a dolgok tisztázására. Az ilyet tényleg jobb elfelejteni. S ha ez így lenne a Megváltóval is, jobb lenne elfelejteni a Golgotai keresztet. Akkor töröltessen ki a történelem lapjaiból, akkor próbáljuk meg nagy igyekezettel elfelejteni, és próbáljunk könyörögni Istennek is, hogy felejtse el, mit tettünk mi az Ő Egyszülöttével. Nem jobb lenne ezt így, valahogy a múltnak átadni? Régen is volt, brutális korszak volt, mi már civilizáltak vagyunk, mi már kikupálódtunk, mi már levontuk mindennek a konklúzióit, most már felejtsük el ezt az egészet.

Jézus nem akarja, hogy elfelejtsük, hiszen amikor visszatér, mint mindenek ítélő bírája, csak azért nem fél a szívünk, csak azért nem rettegünk az ítélettől, mert megértjük, hogy úgy jön ítélni élőket és holtakat, mint aki bennünket halálosan szeretett, mindhalálig szeretett. János apostol arról beszél, hogy a Krisztussal való közösség, és az Isten szeretetében való élet felszabadítja az embert az ítélet miatti félelemtől, annak a reszkettető várása alól. Akiben szeretet van, az nem fél az ítélettől, akiben az Isten szeretete lakozik, az bátran tekint előre a jövendőbe.

Tudjátok, kedves testvérek, a múltnak és a jövőnek a dolga úgy van, valóban úgy van, hogy mindig a múltunkból következtetünk a jövendőnkre. Talán ezért vagyunk mi – még egyszer most megismétlem – magyarok olyanok itt ebben az Európában, mint a totyogó galamb, nem tudjuk, hogy mit csináljunk, magunkkal sem tudjuk, mihez kezdjünk. Mert sok teher, sok tragédia, sok kudarc van a múltunkban. Mi jót reméljünk a jövőtől? Csak abból tud az ember következtetni, amit megtapasztalt. Ha téged az úrvacsora, a Krisztus éretted adott élete az Isten szeretetére emlékeztet, akkor a jövendőre is reménykedő szívvel tudsz gondolni. Merem így mondani, reménykedő szívvel, hiszen a remény a magyar szó hangzása értelmében csak megtartó tartalmú lehet. József Attila is arról beszél egyik megrendítő versében, hogy lebomlott az élete, mindene elveszett, felolvad körülötte minden, de így fejezi be verssorát: Ki már csak másnak remél. Remélni, kedves testvérek, csak örvendetes, megtartó, nagyszerű dolgot lehet, és ha magára nézve nem tud – mondja a költő – akkor legalább másra nézve remél.

De Jézus azt mondja, hogy ti. Nem az a keresztyénség tétje, hogy mi vagyunk-e olyan hősiesek, mint a költő, minthogy már magunkról lemondtunk, azért másnak szépet remélünk. Nemzeti szinten sem ez a kérdés, hogy mi magyarok már lemondtunk magunkról – nagyon úgy tűnik egyébként, hogy lemondtunk magunkról –, de nem baj, remélünk az albánoknak meg az ukránoknak vagy a kínaiaknak. Ti, ti hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát, mígnem eljövend, és titeket emlékeztet, és titeket akar ez az áldozati halál, ez az isteni szeretet reménykedésre, magatok felőli reménykedésre rábírni. A múlt héten olvastuk a Római levél csodálatos megjegyzését Ábrahámról, akiről azt mondja az apostol, őt, mint a hit atyját elénk állítván: Ábrahám pedig reménység ellenére remélte, hogy Isten, aki az ígéretet adta, valósággá teszi azt, mert ez az az Isten, aki előszólítja a nem-lévőket mint létezőket. Reménység ellenére remélt. Hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát, mígnem eljövend. Reméljetek, reménység ellenére.

Reménykedjetek és higgyetek és várjatok, noha a tapasztalataitok, az életek dolga, a beágyazottságotok, a történelmetek, mind-mind azt mondja, hogy nincs mit remélned, nincs mibe belekapaszkodni, nincs mire kalkulálni, mert így állnak össze ennek a világnak a dolgai, a nyugati civilizációé, vagy az egész emberiségé, mert jönnek a nyugtalanító jelenségek, hogy még egy nemzedék vagy kettő és vége. Minden valami nagy, nagy, nagy reménytelenségre utal. Ábrahám azonban reménység ellenére remélt, emberi kalkulus ellenére remélt, a múltból a jövőre kikövetkeztethető dolgok ellenére remélt. És miért? „Eljövök ismét hozzátok, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Ezt mondja a Mester, amikor a tanítványoktól búcsúzik: eljövök ismét hozzátok. Ez az a reménység, amit hirdet nekünk az úrvacsora. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, nem hinném – még egyszer megismétlem – hogy ennek a régi teológusnak igaza lenne, amikor azt mondta: minél kevesebbet élünk az úrvacsorával, annál értékesebb lesz a számunkra. Éppen megfordítva: minél többször emlékeztet bennünket a kenyér és a bor az érettünk szenvedő, meghalt és feltámadott Krisztusra, annál inkább és annál gyakrabban gyullad fel szívünkben a reménység, hogy Ő visszajön, és magához vesz bennünket, hogy mi is ott legyünk, ahol Ő van: Isten boldogságában, örökkévaló tökéletességében az örök és elmúlhatatlan életben.
Ámen