Az úrvacsoráról II.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, ahogyan a múlt alkalommal elmondottam, talán már sok református számára föl sem tűnik, hogy a régi időkhöz képest mennyire meggyarapodott az úrvacsorai közösségek száma a református gyülekezetekben. Amikor gyermek voltam és konfirmációra készültem, még magam is úgy tanultam, hogy reformátusoknál egy esztendőben hétszer van úrvacsorai közösség, ma pedig, ha jól számolom, ebben a gyülekezetben is tizenhat vagy húsz alkalommal is megterítjük az Úr asztalát. Talán a régieknek föltűnik, de az újabb nemzedékek számára ez már szinte magától értetődő. Azt is elmondottam, hogy ezzel tulajdonképpen a reformáció idejének az egyik nagy kérdése tűnik megoldódni, bár sokan úgy gondolták, hogy a reformátorok semmi egyebet nem tettek, minthogy racionalizálták, egyszerűsítették, - mai közkeletű kifejezéssel élve - lecsontozták az istentiszteleti életet, a keresztyén valóságot, kisöpörték a szimbólumokat, a misztériumot, és maradt minden, ami csak az ész világába tartozik. De éppen nem! Ha fölidézzük akár csak Kálvinnak a genfi küzdelmeit, aki azt szerette volna, hogy legalább egyszer legyen egy hónapban úrvacsora, láthatjuk: akkor a genfi nagytanács jelentette ki, hogy csak négyszer lesz, mégpedig vásárnapon. Ez persze racionális megoldás volt, hiszen akkor jöttek be a környező hegyekből, falvakból Genfbe a vásárokra az emberek, de Kálvin egészen mást akart.

              Ma úgy tűnik, mégiscsak helyreáll az igazság, sőt, ha igazán belegondolunk, be kell látnunk, hogy a reformáció korában sem igazán a keresztyénség észhez, rációba tartozó nagy kérdéseiről folyt a vita, hanem döntő módon az úrvacsoráról, amit az ige misztériumnak, titoknak nevez. Egyszóval nem csak észbe tartozó, észbe vágó dolgokról volt szó a reformáció korában, hanem egy nagy titokról is. Persze ezt a későbbi nemzedékek félreértették és különösen a tizenkilencedik századtól kezdődően a protestantizmust úgy ünnepelték, úgy emelték magasba, mint az észnek, a gondolkodásnak, az értelemnek, a józanságnak a vallását. Ám ez már egy későbbi fejlemény.

              Ennél talán csak mi magyarok vagyunk kicsit kárhoztathatóbbak, mert úgy tűnik, hogy sokan a magyar nép köréből a reformációt és gondolatait azért ölelték magukhoz, mert azt hitték, hogy semmi módon nem kell vallásosnak lenni. Kunvidékről hallottam ezt a történetet: ott még mind a mai napig azt tartják, hogy a kun atyafiak azért lettek reformátusok a reformáció idején, mert azt hitték, ez azt jelenti, hogy nem kell templomba járni. Nemrégiben történt az egyik kun városban a református templomot újították. Minden ajtaja nyitva volt, és az egyik atyafi –  híres templomba nem járó, nagy kunmagyar – álldogált a templomajtóban és nézegetett befelé, hogy mit végeznek a munkások, majd hirtelen nyári szél kerekedett, a kalapját megfújta és bevitte a templomba. Mire ő körülnézett, meglátott egy gyereket a templom körül csellengeni, odahívta, és azt mondta: „gyere ide kisfiam, adok egy százast, ha kihozod a kalapomat". Nahát vannak reformátusok, akik így gondolják a vallásosságot: még a kalapjuk után sem mennek be a templomba, nemhogy az Úristen igéjére vagy netalán úrvacsorára.

              Szükséges tehát, kedves testvérek, talán a fejlemények okán is, hogy szóljunk arról, hogy mi is az az úrvacsora, mi is történik benne, mit is élünk át. Ezért az elmúlt alkalommal az úrvacsoráról mint egymással való közösségről szóltam, ma pedig az úrvacsoráról mint a Krisztussal való közösségről szeretnék szólni.

              Nemrégiben egy holland teológus dogmatikai munkáját olvastam újra végig előadásokra, órákra készülve. És tudván, hogy az úrvacsoráról is szó lesz majd itt vasárnaponként, különös figyelemmel olvastam az úrvacsoráról szóló fejtegetéseit. Régebben nem tűnt fel, de most föltűnt, hogy milyen erőteljesen követeli ez a teológus azt, hogy változtassuk meg az úrvacsora elnevezést, merthogy ez már nem pontos, tekintettel arra, hogy napközben úrvacsorázunk, többnyire a délelőtti istentiszteleten, s ezért a vacsora szó félrevezető. Ehelyett ő azt javasolja nagy teológusi hevületében (a teológusok már csak ilyenek, tessék őket megérteni, mindig javasolnak valamit, aztán vagy beválik, vagy nem), hogy töröljük el az úrvacsora nevezetet és legyen ennek egyszerűen csak az a neve, hogy "étkezés".

              Nem is ez a nagy gondom ezzel a teológusi javaslattal, hogy eltűnne esetleg a vacsora kifejezés, hanem az, hogy nagy hevületében nem vette észre, hogy eltörölni javasolta azt a kifejezést is, hogy az "Úr” vacsorája. Márpedig az úrvacsora az Úr vacsorája, ahogy ez az asztal itt előttünk nem a Böszörményi úti református gyülekezet asztala, hanem az Úr asztala. Ahogy a régi reformátorok mondták: "coena domini". Az Úr vacsorája. Ő ennek a birtokosa, Ő a meghatározó. Őróla van szó - döntő módon - az úrvacsorában. Nem egyszerű rituális étkezésről van szó, nem szimbolikus, sákramentális együtt-evésről, amelyik természetesen kifejezi egy gyülekezetnek, egy egyháznak az összetartozását is, úgy, ahogyan erről a múltkor beszéltünk, hanem ahogy a felolvasott ige fényében látjuk: ez az Úr vacsorája. Az Ő kenyerét esszük és az Ő borát isszuk, ezt az asztalt Ő készíti nekünk, hogy tápláljon bennünket és vele közösségünk legyen.

              Ma döntő mód ezt szeretném kiemelni, ezt a közösséget. A fölolvasott szakasz újra Korinthusba visz bennünket vissza, ugyanúgy, mint a múltkor. Talán némelyeknek már az az érzése, hogy ez a korinthusi levél olyan, mint az állatorvosi ló, amin az őskeresztyénségnek, meg a keresztyénségnek az összes betegségtünetét be lehet mutatni. Nem teljesen így van, csodálatos dolgok is voltak Korinthusban, de most megint a korinthusi levélhez folyamodunk, mert az apostol egy olyan problémát mutat be, amely minket is jellemez, mindenkori keresztyén probléma.

              Nagyon egyszerűen úgy lehetne a korinthusi helyzetet bemutatni, hogy létrejön egy keresztyén közösség,  amelynek sokféle tagja van, sokféle emberből tevődik össze. Voltak a korinthusi gyülekezetben gazdagok, kereskedők, egyszerű, szerény emberek, rabszolgák, amilyen a korabeli társadalom volt, abból a társadalomból mindenféle rendű-rangú ember csatlakozott a gyülekezethez. Azt hiszem, így van ez ma is. Igaz, a városon élő ember másféle, mint a falusi ember, vagy a Magyarország nyugati részén élőknek más a mentalitása, mint a keleti részben élő embereknek, de akár Budapesten belül is eltérő lehet egy gyülekezet jellege egy értelmiségi környezetben, mint egy munkásnegyedben. Akkor egészséges egy gyülekezet, ha társadalmi megkülönböztetés nélkül mindenhonnan bárki a tagja lehet. Ahogy az apostol mondja más helyütt: "Krisztusban nincsen görög és zsidó, szabad és rabszolga, férfi és nő, hanem mindannyian egyek a Krisztusban."

              Igen ám,  ez a sokféleség, ami áldott és Isten szerint való dolog, azt is jelenti, hogy sokféle háttere van a gyülekezeti tagoknak. Sok helyről, sokféle környezetből jönnek, sokféle tapasztalatból, meggyőződésből, tradícióból és hagyományból. A korinthusi gyülekezetben voltak olyan keresztyének is, akik talán korábban másféle vallásokban, kultuszokban, hitekben, meggyőződésekben éltek, aztán megtértek, és ezeket otthagyták, elfordultak tőlük, hiszen a megtérés radikális életfordulatot jelent. Megtérni azt jelenti: magunk mögött hagyni, elutasítani, elsősorban vallásos, transzcendens értelemben mindent, ami nem Istentől való volt, és teljes szívünkkel, életünkkel Istenhez fordulni.

              Olyannyira, hogy ez fölszabadító erejű és hatású is. Az ókor embere abban a rettenetes meggyőződésben élt, hogy az emberi életet a sors hatalmai, démoni, isteni, félisteni, személyes és személytelen, de mindenképpen ember fölötti hatalmak befolyásolják, irányítják. Ezeknek a megnyerésére vagy elhárítására, a jósorsnak meg a balsorsnak, a végzetnek meg a sorsnak valamiféle manipulálására ezernyi kultusz, vallásocska, mindenféle dolog létrejött, és ezek folyamatosan keveredtek is egymással. A keresztyénség üzenete, nagyszerű, fölszabadító híre az volt, hogy Krisztusban az ember megszabadult a sors hatalmaitól. Krisztusban a keresztyén ember már nem martaléka többé a végzetnek. Sőt a feltámadott Krisztusban az ember a halál hatalma alól is fölszabadult, mert bár meghalja a testnek halálát, Krisztusban a feltámadás részese lesz. Hirdessétek a Krisztus halálát, mígnem eljövend. Milyen csodálatos az úrvacsora szereztetési igéje! Egyszerre beszél egy megváltó szabadító halálról és a feltámadás boldog reményéről: „mígnem eljövend”.

              Sokan, akik magukhoz ölelték a keresztyénséget, boldog hittel tették ezt, és úgy is érezték, és ez valóban így is volt, hogy szabaddá váltak. Megszűntek a skrupulusok, az aggodalmak, a babonák, a reszketések, a félelmek.         Ezt a szabadságot oly végtelennek érezték, hogy racionális spekulációkat engedtek meg maguknak a szent dolgot kapcsán. Korinthusban mindenféle szekta, vallás, kultusz virágzott. Ezek többnyire áldozati vallások voltak, bűnért áldoztak, hálából áldoztak, fogadalmi áldozatokat tettek. Aki részt vett egy ilyen szertartáson, az hozzájuthatott az áldozati állat maradék húsához. Ennél jobb üzlet, kedves testvérek, nincsen. Ingyen hús. Ráadásul a bálványoknak akármilyen húst nem lehetett áldozni, csak a legjobb fajtából.Tessék elgondolni a haszon-elvű korinthusiakat: "Részt veszünk ugyan egy bálványáldozati szertartáson, de természetesen mi keresztyének vagyunk! Az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, nekünk ez már nem jelent semmit, mert ezt a semminek áldozzák.” Idézi is Pál apostol a korinthusi mondást, amikor azt mondja: "Mit mondtok tehát? Hogy a bálványáldozat valami, vagy hogy a bálványáldozat vagy a bálvány valami vagy semmi?" Nos, mondják a korinthusiak, vagy egész pontosan kérdezik: "Valami az? Dehogyis. Mi részt veszünk a szertartáson, kicsit hajbókolunk, elvégezzük a megfelelő mozdulatokat. Színből, persze, nem szívből. S aztán visszük haza a húst. Meg fog dicsérni az asszony."               Azonban azt mondja az apostol, ez nem lehetséges. Egy másik helyen azt mondja, hogy azért sem lehetséges, mert megbotránkoztatjátok vele a gyengébb hitű keresztyéneket. Megingatjátok őket. Azt a látszatot keltitek, hogy visszasündörögtök a régi életbe, a régi bálványozásba, és meginog a gyenge hitük. Itt azonban mást hoz fel. Azt akarja az apostol mondani, hogy akinek az áldozatában, áldozati étkezésében részesedsz, avval vagy igazi belső, titokzatos, misztikus közösségben. Azzal van közösséged, akinek az asztaláról eszel.

              Éppen ezért lehetetlenség ez a fajta kettős játék. Lehetetlenség, hogy az Úr asztaláról is eszem, meg a bálványok asztaláról is eszem. Egészen szélsőséges irányba feszíti ki az apostol a dolgot: "gondoljátok meg, hát nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát. Nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.”

              Nem csak a vallások ütközéséről van itt szó, mert természetesen a keresztyénség is, mint minden vallás, exkluzív vallás. Nem csak arról van szó, hogy a Krisztusban hívő embernek súlyos vallási döntéseket is hoznia kell. Hadd szóljak előbb arról, hogy a keresztyénség exkluzív vallás. Azért azért térek ki erre, mert úgy tűnik, hogy a mai világ kezd hasonlóvá lenni a korinthusi helyzethez, és ma már  - idézőjelbe teszem -  "nagyra becsült" keresztyének szájából is hallani lehet,  hogy: hagyjuk, kérem, ezt a kizárólagosságot, a kirekesztősdit, nem jó ez. Az a jó, ha szépen, mint a szivárványban, minden együtt van.”  Erről nekem mindig a gyerekkori gyurmázás jut eszembe, a hatszínű gyurma. Fogtam a sárgát, mellégyúrtam a zöldet, mellé a pirosat, a barnát, feketét, a kéket, és egy darabig, ahogy gyúrtam ezt a gyurma-gurigát, fantasztikus, olyan színek jöttek ki, olyan színkavargás volt, olyat nem látott senki, egy művész nem tudott volna olyat csinálni. Aztán gyúrtam tovább nagy lelkesen, és egy idő után azt vettem észre, hogy az egész szürke lett. Nagyon tartok attól, kedves testvérek, hogy a mi világunk ebbe a rémítő szürkeségbe fog csakhamar eljutni. Ne hallgassatok a modernkor  - idézőjelbe teszem -  "prófétáira", kik ezt mondják: Csippentünk egy kis keresztyénséget, melléteszünk egy kis buddhizmust, rápottyantunk egy kis hinduizmust, föllögyböljük egy kis iszlám fegyelemmel, s ha mi magyarok vagyunk, akkor valami kis sámánvallást is hozzá lehet még tenni. Gyúrjuk, tekerjük, mi, úgymond, nem akarunk exkluzivisták lenni. Az csúnya dolog! Mi nem akarunk kirekesztők lenni! Szürkék leszünk, semmilyenek.

              Kedves testvérek, minden vallás a végső dolgokról szól, és végső dolgok tekintetében nincsen kompromisszum. A keresztyénség végső üzenete pedig az: Nem kell az életedért alkudni. A keresztyénség végső üzenete az, hogy nem kell az üdvösségedért, a boldogságodért és a szabadságodért a sors erőivel semmiféle alkuba belekezdeni. Krisztus megszabadított téged, és vagy a Krisztus asztaláról eszel, vagy az ördögéről. Így hegyezi ki az apostol. Vagy a szabadító asztaláról eszel és a szabadító kenyerét eszed, és benne és általa szabad vagy, mert vele van közösséged, vagy az ördögéről. Vagyis visszaadod magadat az ördög fogságába. Vagyis visszaadod magadat a boldogtalanságba, hogy neked az életedért, a sorsodért, a boldogságodért, a fölszabadulásodért, a jövendődért valami szeszélyes sorshatalommal kell birkóznod és alkudoznod. Nem lehet két poharat inni egyszerre, nem lehet két asztalról enni egyszerre. Még akkor sem, hogyha a korinthusiak között is voltak olyanok, meg ma is vannak olyanok, akik azt mondják: hogyne lehetne, csak összetoljuk a két asztalt, és körbejárjuk. De nem lehet.

              Az úrvacsora Krisztussal való közösség, amely megnyitja a keresztyén életben a vertikális dimenziót, azt a távlatot, melyben az ember végső soron egyedül, nem magára maradva, de egyedül áll szemben Istenével, és itt fedezi föl, mi az, ami Krisztussal közös. Három nagyon rövid mondatban lehet ezt összefogni.. Amikor az apostol arra kéri a korinthusiakat, hogy vegyék revízió alá a híres korinthusi szlogent, és gondolkodjanak el, akkor ezekre a tényezőkre utal.

              A korinthusiak a nagy keresztyén fölszabadító élmény hatására (mert az evangélium elfogadása fölszabadító élmény!) eljutottak abba a büszke állapotba, hogy hinni kezdték és mondogatták is: mindent szabad nékem. Tényleg, mindent szabad. Kell aggódnunk? Van ebben a világban valami, amihez mi mint szabad emberek ne nyúlhatnánk hozzá? Vannak tabuk ebben a világban? Mindent szabad nékem, mondták a korinthusiak. Némelyek közülük abban voltak, hogy már föl is támadtak. Azt kérdi az apostol: Valóban mindent szabad? Valóban elmehettek odáig, hogy egyszerre két pohárból isztok? Az Úr poharából és az ördögéből? Egyszerre két asztalról esztek, az Úr asztaláról és az ördög asztaláról? Gyermekei, barátai, asztalvendégei vagytok a Krisztusnak és cimborái az ördögnek? Tényleg lehet? Mindent lehet nékem, de nem minden használ.

              Három nagyon fontos üzenete van annak, amikor az apostol azt mondja, hogy Krisztussal való közösséget jelent az úrvacsorázás. Először is, Krisztushoz hasonulunk. „Hirdessétek az Úr halálát, mígnem eljövend.” Az úrvacsorában újra meg újra az engedelmes, mindhalálig engedelmes Krisztus állíttatik elénk. "Tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szerény szívű vagyok." "Jer és kövess engem!" Az úrvacsorázó keresztyén a Krisztushoz való hasonulást gyakorolja. Krisztushoz igyekszik hasonlóvá lenni. Más kifejezéssel élve, Krisztus követőjévé lesz, mert akinek az asztaláról eszek, akinek az asztalvendége vagyok, aki engem táplál, olymódon táplál, úgy vendégel meg, és úgy szeret engem, hogy ez nekem  imponál. Én szeretem Őt, mert Ő jól tart engem.

              Másodszor, kedves testvérek, azt is jelenti ez, hogy részesedünk a Krisztus hatalmában. Ez az én testem, mondja Krisztus, amely tiérettetek megtöretett, ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatott, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, és az ember - ahogy úrvacsorai énekeinkben is szoktuk énekelni - ilyenkor a Krisztusnak a gyengeségét, a kiszolgáltatottságát, a maga-megüresítését, a rabszolgai halálát idézi meg, látja mintegy maga előtt. De mindig eszünkbe jut, amit Jézus a János evangéliumában mond: Önként teszem le az én életemet. Magam teszem le azt. Miközben Krisztus halálában a véghetetlen gyengeséget és kiszolgáltatottságot látjuk, látjuk az Isten erejét és hatalmát, és részesedhetünk benne. Ezért mondják a reformátorok, hogy az úrvacsora tápláltatás az eljövendő életre. Milyen sokan vannak, akik egy-egy úrvacsorázás után azzal a boldog tapasztalattal és hittel mennek haza, hogy megerősödtek. Megerősödtek. Az a darab kenyér, az a korty bor, ennyi sok energia lenne?, Nos, abban a boldog bizonyosságban erősödtek meg,  hogy Krisztushoz tartoznak és Krisztustól semmi nem szakítja el őket.

              És végül, kedves testvérek, arról is beszél az apostol, amit nekünk reformátusoknak nem árt újra meg újra előtérbe helyezni, hogy a Krisztus szentségével is átitatódunk. Nézzétek meg az apostol küzdelmét itt a korinthusi gyülekezetben. A racionalista keresztyének, biztos vagyok benne, kiváltképpen szeretik Pál apostolt, mert az összes újszövetségi író közül az ő logikája hasonlítható a leginkább a modern ember racionális gondolkodásához. Érvel. Nem misztériumokról beszél, nem kinyilatkoztat. Most is azt mondja: "Okosakhoz szólok. Ítéljétek meg magatok, hogy mit mondok, az eszetekre apellálok". És mégis,  ez a racionálisan érvelő apostol is, a modernkor kedvence, egy titokra utal most. Arra, hogy az Úr asztalához ülni, az Úr kenyerét enni és az Úr poharát inni, az azt is jelenti: olyan szentségi struktúrába kerülünk bele, olyan szentségi valóság részévé leszünk, amely áthatja az embert. "Szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr, szent vagyok" - idézik az apostolok az ószövetségi kinyilatkoztatást. Mert ez a vacsora a szentséges Úr vacsorája. Mert ez a kenyér a szentséges Úr kenyere, ez a pohár a szentséges Úr pohara. Szentnek lenni, Isten számára elkülönítettnek lenni, e világ dolgaiba bele nem elegyedni, egyszerre két poharat nem inni. Meg nem alkudni az Isten ellenségével, meg nem alkudni az ember ellenségével.

              Látjátok, kedves testvérek, amikor az úrasztala közösségében megéljük az egymással való közösséget is, ez csak úgy és olymódon lehetséges, ha közben megéljük a Krisztussal való közösséget is. Amíg az Ő asztaláról eszünk, az Ő kenyerét esszük, az Ő borát isszuk, addig Hozzá hasonulunk, erejében, hatalmában részesedünk, szentsége áthat és megszentel bennünket. Így lehetünk igazán ebben a világban Istennek áldott gyermekei.
Ámen