Az Úrért és Gedeonért! — 2.

Legutóbb, amikor Gedeonról és dicsőséges győzedelméről szóltam, az igehirdetés címéül (amit nem szoktam bejelenteni előre, csak a leírt igehirdetés-vázlat elején áll) ezt a címet választottam: az Úrért és Gedeonért! Ez a csatakiáltás a kis sereg győzedelmes éjszakáján hangzott először! Megvallom őszintén, némi habozással választottam ezt a címet. Igen, a történetben valóban így van. A háromszáz választott legény - ki-ki kezében egy korsóval meg egy fáklyával - éjszaka rárontott a midiániták táborára, s ez volt a csatakiáltásuk, ezzel riasztották meg az ellenfelet: az Úrért és Gedeonért! Mégis haboztam, mert hogy kerül a csizma az asztalra, hogy kerül oda Gedeon az Úr neve mellé, hogy kerül bele Gedeon ebbe a harci kiáltásba: az Úrért! – és… Gedeonért? Mit keres ő ebben a kiáltásban? Mert ha így szólt volna a harci kiáltás: az Úrért! -, vagy netalán: az Úrért és angyalaiért! -, vagy: az Úrért és az Ő választottjaiért! -, az Úrért és az Ő szövetségeseiért! -, (és sok ilyen harci jelszót lehetne még javasolni), akkor rendbe lenne a dolog. Gedeon történetében viszont azt láttuk, hogy azért mégsem volt ő olyan nagyon-nagyon nagy hős, mint aminek a végeredmény mutatja. Gedeon tele volt félelemmel, sok volt benne a bizonytalanság még akkor is, amikor más embert már talán lenyűgözött volna az isteni jelenlét, neki akkor is külön jel kellett, neki akkor is külön bizonyíték kellett. És ahogy egy korábbi szakaszban olvastuk, igen, ő is csak akkor indult neki a szabadító nagy munkának, akkor szólította fegyverbe Izrael gyermekeit, amikor az Úr Lelke szállt rá. Így kezdődött az ő felszabadító háborúja is: és az Úrnak Lelke szállt Gedeonra, s akkor ő összetrombitáltatta a népet. Addig nem. Hát akkor miért kiáltozzuk: az Úrért és Gedeonért!? Az Úrért – úgy igen! És az Isten talál majd eszközt, szolgát, mert Istennek megvan az útja az ilyen-olyan emberek szívéhez, életéhez, Isten a senkikből is tud valakiket csinálni, a gyávákból is tud hősöket, az alkalmatlan emberekből alkalmasokat teremteni, - erről szól a Bírák könyve, erről szól Gedeon története is.

Mégis ezt a címet adtam a múltkori igehirdetésnek: az Úrért és Gedeonért! És ma is ezt a címet választottam. S hogy miért, azt a mai történetből értjük meg. A lekcióban felolvasott események már sokkal-sokkal később játszódnak, egy jó emberöltővel később. Meghalt Gedeon késő vénségben. Igen sok gyermeke született, mert a régi világ szokása szerint Gedeon többnejűségben élt. De voltak nem törvényes kapcsolatból származó gyermekei is. Az egyik ilyen gyermeke, Abimélek, nyilván régi elbeszélésekből hallotta, hogy néhány évtizede, amikor apja legyőzte a midiánitákat, királyt akartak belőle csinálni. A nagy győzelem után királlyá akarták tenni, de Gedeon elutasította, nem vállalta. Ám most itt az idő, zűrzavaros a helyzet, ki kell használni a lehetőséget. Persze, a zűrzavaros helyzetnek is tudjuk az okát – elmondja azt is a Bírák könyve –, meghalt Gedeon, Izrael fiai pedig újra elfordultak az Úrtól, s Baál-istenekkel paráználkodtak, Baál-Beritet tették meg istenüknek, s nem emlékeztek meg az Úrról, az ő Istenükről, aki megszabadította őket minden ellenségük kezéből. Tehát, ahogy a korábbi nemzedékekben, most is bekövetkezik az Istentől való elhanyatlás, megint hamis istennel kötnek szövetséget. Újra bevezetnek egy idegen kultuszt, és ennek a társadalmi, politikai életben, a közéletben, a gazdasági életben, egyszóval Isten népe egész életterületén megmutatkoznak a következményei. Most nem az a következmény, hogy ellenség jelenik meg. Eddig mindig az történt, hogy kívülről támadt valaki. Hol a midiániták jöttek, hol egy déli rablónép, hol északról jött az ellenség, hol összeálltak koalícióba és megtámadták őket, és Istennek mindig szabadítót kellett adni, hogy elháruljon a veszedelem. De a szabadító csak akkor érkezett, ha Isten népe megértette, hogy a rettenetes történelmi helyzet, amibe jutottak, nem véletlenül állott elő. Sőt, a helyzet éppen nem is történelmi helyzet, vagyis nem történetesen, ahogy esik, úgy puffan történt, ami történt, hanem ez éppen Istennek fenyítéke rajtuk. Ha tehát megtértek, Isten adott szabadítót, és megváltozott a helyzet.

Most azonban nem külső ellenség jön, hanem súlyos belső viszály támad. Abimélek uralomra tör és ennek érdekében három dolgot tesz. Egyrészt felbuzdítja a rokonait: hogy ha megszerzik a hatalmat, akkor rátehetik a kezünket a pénzcsapokra. Ez ismerős, ilyenről mindig is hallottunk. Ő azonban csak az anyjának ágán levő rokonságát buzdítja föl, ők nem közvetlen rokonai Gedeonnak. Abimélek házasságon kívüli kapcsolatból született fiú. Most anyja rokonságát játssza ki a féltestvérei ellen. Ezt mondja nekik: csont vagyok a csontotokból, test vagyok a testetekből. Meg kell szereznünk a hatalmat, buzdítja őket, mert mi dolog az, hogy hetvenen uralkodnak, és nem egy uralkodik?! Nos, ez nagy idea, tényleg! Ha hetven uralkodik, ha egy parlament uralkodik, ha egy köztársaság regnál, az nagyon rossz dolog. Egy embernek kell uralkodnia. Volt ilyen a magyar történelemben is. Még imádkoztak így is annak idején Rákosi Mátyás táboraiban a kisdobosok: „Jól esett az ebéd fiúnak és lánynak, köszönjük szépen Rákosi pajtásnak!” (Talán valaki emlékszik rá.) Egy ember kell, egy diktátor, egy egyeduralkodó, egy fő-okos, aki tudja a tutit! Mert ha már hetvenen vannak, az nagyon sok. Ha 386-an vannak, mint a magyar parlamentben, az katasztrófa. Sok képviselő: sok úr, sok parancsoló, sok törvényhozó – ez sok. Egy kell! Abimélek rokonai igen megörülnek a gondolatnak. Ha Abimélek király lesz, nyilván a rokonokat fogja a hatalomba hozni, bennük lehet megbízni. Mi is jól érjük ezt a kifejezést: rokonok, mi magyarok jól tudjuk - legalábbis Móricz Zsigmond regénye óta -, hogy mi az, hogy rokonok. De ez még nem elég a hatalomhoz. Azt is halljuk – mert Abimélek ügyes politikus –, hogy a rokonok adtak neki egy csomó pénzt a hamis isten Baál-Berit templomából, és ezzel ő holmi henyélő és hiábavaló embereket fogadott magának. Henyélő és hiábavaló – léhűtő embereket. Drága anyósom egyszer a Ráday utcában sétálván jött hozzánk, és megérkezve mondta rémülten: én ezt nem értem, hogy hétköznap délben ennyi ember hűti itt a levet! Fújták a tányérokban a forró levest, hűtötték a levet. Léhűtők. Sok henyélő, sok hiábavaló. Vannak henyélő, hiábavaló ismerőseitek, testvérek? Talán mindannyian ismerünk ilyeneket, bár mostanában nem állnak velünk szóba, jól meg vannak fizetve. Hallunk BKV-botrányokról, MÁV-botrányokról, szakértői díjakról, százmillió forintok repkednek, fizetnek azért is, hogy megszámolja valaki, hány használható komputer van a cégnél, hány foga van a bélyegnek, jaj, sok pénzt lehet keresni henyélő és hiábavaló embernek, a rokonok jóvoltából.

De ez sem elég. Abimélek király akar lenni, és ezért megöleti a féltestvéreit, a gedeoni ágról valamennyi vér szerinti rokonát kipusztítja. Biztosra megy. És így meg is szerzi a hatalmat. Ekkor Isten különös dolgot visz végbe. Az egyetlenegy túlélő, Jóthám, Gedeon legkisebb fia, mindezt meghallva, elmegy a Garizim hegyére, ahol elmond egy tanmesét a sikemi férfiaknak, vagyis Abimélek rokonainak. A fák királyt választanak – ez a mese címe. S ez egy felejthetetlen történet. A fák királyt akarnak maguknak. Elmennek az olajfához: legyél a királyunk! Erre az olajfa azt mondja: Adjam a kövérségemet, amellyel – tudniillik amiért - tisztelnek Istent és embert?  Hagyjam oda a jó drága olajomat, és menjek hajlongani a fák fölé? Mit jelent az, hogy menjek hajlongani a fák fölé? Rákóczi György fejedelemről jegyezték föl a 17. században, hogy mikor bement a sátorba az embereivel tanácskozni, előbb megfogta a sátorfát, és - mondja az egyik udvari prédikátor -: kiimádkozta magát barátai kezéből. Kiimádkozta magát barátai kezéből. Ez ám uralkodónak lenni, testvérek! Amikor az ember kiimádkozza magát a haverok, a barátok, a tanácsosok, a szövetségesek kezéből, akik ízzé tépnék, mert mindent akarnak tőle. Menjek el hajlongani a fák fölé? Megvan a dicséretem, bőséges gyümölcsöt hozok, az olajból, amit termésemből kisajtolnak, megél az egész keleti partvidék a Földközi-tengernél. Az olajfa tehát nem lesz király. Sebaj, van itt más! Mennek hát tovább a fák, s elmennek a fügefához. Uralkodjál rajtunk te! A fügefa azt feleli: Hagyjam el édességemet és jó gyümölcseimet, hogy elmenjek és ingadozzak a fák felett, mert megtettek királyuknak? Csókolgassam öröklétig azok kezét, akit királlyá tettek? Mert a választók – a királycsinálók – bármikor le is válhatják őt. Dehogyis megy! Nem baj, van más – mint a bohóctréfában! És előveszik a szőlőt, és azt mondják neki: Uralkodjál felettünk te! Ez már nem is fa, ez már csak szőlőtő. Azt feleli a szőlőtő: „hagyjam el mustomat, mely isteneket és embereket megvidámít, hogy hajlongjak fölöttetek?” Hódolgassak nektek én, akit nem fa létemre méltóztattatok megtenni a fák királyává? Szó sem lehet róla. Van más! A galagonya. A galagonya belemegy a játékba, és azt mondja: igazán és becsületesen akartok királlyá tenni engem? Nos, akkor gyertek és nyugodjatok az én árnyékomban! Ki tudja, milyen magas a galagonya? Bokor az, testvérek! Térdig ér, vagy derékig. De ím, elmegy a tölgy, elmegy Libanon cédrusa, elmennek a fenyőfák, elmegy minden fa és odazsugorodik a galagonyabokor alá! Ez a feltétel. Összekuporodni, - merjünk kicsik lenni! – hallottuk mi ezt sokat. Mertünk kicsik lenni, meg még kisebbek is. Mert azt is mondja a galagonyabokor: ha pedig nem hódoltok nekem, nem lesztek kisebbek, mint én, akkor tűz jő ki belőlem és megégeti még Libanon cédrusát is. Ez a Jóthám meséje.

Ez a mese példabeszéd az ottani időben Abimélek fölött, aki rábeszéléssel, ígérhetéssel, pénzzel, megvesztegetéssel, cselvetéssel, és véres erőszakkal szerzett hatalmat, noha nem járt neki, merthogy Izraelnek egyáltalán nem volt királya. Izrael a törzsek szent szövetsége volt, Izrael törzsi köztársaság, és Isten mindeddig is adott Izraelnek karizmatikus szabadítót, ha kellett. De azt olvastuk a 8. fejezet végén, hogy nem emlékeztek meg Izrael fiai az Úrról, az ő Istenükről, aki őket megszabadította és velük nagy jót tett! Pedig ezen a szabadításon alapszik Izrael egész élete: Emlékezzél meg az Úrról, emlékezzél meg, hogy kiszabadított meg benneteket, emlékezzetek meg Isten jótéteményeiről! Ez az alapja az igazi szövetségnek, ez az alapja az igazi életnek: Isten jótéteményeire rátenni mindent!

Ám Izrael fiai úgy gondolták, hogy nem így van a világ. A világ úgy van, hogy hol hetven uralkodik, ha köztársaság van, hol meg egy uralkodik, ha monarchia, vagy diktatúra van, - és nekik ez az utóbbi kellett. És kit kaptak, mert olyannyira királyt akartak? Galagonyát kaptak. Mert ez az Abimélek: galagonya-ember, egyetlen programja van: lábamhoz mind, alám zsugorodjon mind, ne merjen a libanoni cédrus ötven méter magasra megnőni, mert én csak 72 centiméter magas vagyok, nem merjen a tölgyfa harminc méter magasra megnőni, ne merjen a szőlő felfutni a ház falára, mert én csak térdig érő vagyok. Miért lett ez így? Mert királyt akartak, mert mindenképpen királyt akartak, mert mindenáron azt akarták, hogy náluk is úgy legyen, ahogy másoknál. Nemzedékekkel később, amikor már az emléke is elporladt Abimélek alig három esztendei galagonya-királykodásának és az azt követő polgárháborúnak, Isten népe megint királyt akart. Ekkor Sámuel próféta mondja el nekik, hogy mivel jár ez. A király azonnal professzionális hadsereget fog felállítani, emelni fogja az adókat, elviszi szolgálatba a fiatalokat, háborús célra lefoglalja a jószágot, s persze mindig megígéri, hogy csökkenni fogja a közterheket, az adókat, s olyan büdzsét készít, mely felvirágzást hoz, valójában azonban csak sanyargatni fogja a népet. Nem baj úgyse, felelték Sámuelnek, mi királyt akarunk! Miért akartak királyt? Mert a szomszédságban minden más népnek volt királya. Ismerjük ezt az érvelést, testvérek? Mi is akarunk valamit, mert a szomszédnak is van, mi is úgy akarjuk, ahogy mások csinálják. Pedig olyan egyszerű, amit az Ige mond: amit Isten tett, arról emlékezzél meg! Olyan egyszerű – s ezt minden alkalommal elismétlem! – a Tízparancsolat első sora: Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen néked más istened! S mégis volt: Baál-Berit (szinte csúfnév, azt jelenti  a szövetség Baálja), s van ma is mégis: pénz őfelsége, van mégis: becsvágy, van mégis: hírnév, van mégis: élj a mának! Ez az Abimélek rászedéssel, megvesztegetéssel, gyilkosságok árán galagonya-király lett - uralma galagonya-ország. Isten népe nem emlékezik: nem tekint fölfelé. Csak oldalra néz, hogy másoknak mije van – történetesen királya! -, s ennek az lett a vége, hogy alásüllyedt.

Számunkra két olvasata van a Jóthám meséjének. Az egyik olvasat az, hogy azért lett ez így, mert a kiválóak nem akartak királlyá lenni! Igen, lehet felületesen így is olvasni ezt a történetet. S néha meg is történik, hogy amikor valaki, amúgy érdemes ember, nem akar feladatot vállalni, akkor silányabb jön utána. Néha szoktak ezzel presszionálni bennünket: ha te nem vállalod, csak rosszabb jön. Ekkor az ember elvállalja a feladatot. Olykor önmagát is meggyőzi az ember: hogyha én ezt nem csinálom, nálam rosszabb fogja csinálni, inkább csinálom én. Erről szól a mese, mondhatnánk. Nem akart a fügefa, nem akart az olajfa, nem akart a szőlő vezetést vállalni, maradt hát az oktondi galagonyabokor. Aki aztán persze a maga kisebbségi érzéseivel így intézi a dolgokat. Ám azt hiszem, van itt egy mélyebb olvasat, és éppen itt érkezünk vissza a bevezető gondolatokhoz.

A nemes fák azért nem akarnak királlyá lenni, azért nem akarják az uralkodást elvállalni, mert – ha szabad ezt mondani – az életével, a gyümölcsével már mindegyikük végzi azt, amire rendeltettek. Halljuk az olajfát? – elhagyjam kövérségemet, mely miatt dicsőítik Istent és becsülik az embert? Aztán azt mondja a fügefa: - elhagyjam édességeimet és jó gyümölcseimet, hogy ingadozzak a fák fölött? Aztán azt mondja a szőlő: - elhagyjam mustomat, mely megvidámít isteneket és embereket? Ezek a fák – mondja az allegória – tudják, hogy a helyükön vannak, és ott gyümölcsöt terem az életük. Nekik nem kell máshova lépniük, nem kell az olajfának királlyá lenni, hogy megbecsüljék, nem kell a szőlőnek királlyá lenni, és koronát tenni a fejére, őt azért dicsérik, magasztalják, azért becsülik, mert tele van gyümölccsel az élete. Továbbá miért is akarnának királlyá lenni, minek a fáknak király? Király kell ahhoz, hogy gyümölcsözzenek? Nem akarnak a fák fölött uralkodni, mert minek az nekik? Az olajfa, a szőlő, a fügefa mind-mind betöltik a hivatásukat, rendeltetésüket, hiszen gyümölcsöt teremnek. Akkor pedig – pesties kifejezéssel – működik a dolog. Mi szükség királyra?