Az Úrért és Gedeonért!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt alkalommal nemcsak Gedeonról, Izrael nagy szabadítójáról szóltam, hanem éjszakáról is. A mai történetből is azt hallottuk, hogy a döntő dolgok éjszaka mentek végbe, - merthogy jelképesen is éjszaka volt. Ez nem a felejtésnek, az álomnak, a tétlenségnek az éjszakája, hanem sokkal rettenetesebb éjszaka ez, ez az istencsere éjszakája. Azt korábban is hallottuk, hogy Isten népe gonoszul cselekedett, és Isten büntetése utolérte őket. Törvénytelenségeket követtek el, nem tartották meg a szövetségi rendet, elfelejtették Istent és az Ő szövetségét. Itt azonban más történt. Nem elfelejtették, hanem elcserélték Istent. Csere-berés világ ez, az élő, igaz és szabadító Isten helyébe bálványokat állítottak. Ezért kellett Gedeonnak a szabadítást legelőbb azzal kezdenie, hogy lerontotta a hamis isten oltárát – s ez az oltár a saját apja által fölállított oltár volt!  Tehát az istentelenség, bálványimádás ott volt már a nép szívében. S amikor az ellenség felvonul mint a sáskahad, hogy bosszút álljon, kezdődhet a szabadítás fegyverrel, háborúban is.

Azt is meg kell jegyezni, hogy a Midiániták egy nagy civilizációs újítással léptek fel. A történészek szerint ők valósították meg nagy méretekben való tevetartást. Most is olvastuk, tevékkel vonultak föl. Amikor Debora történetében azt hallottuk Siseráról, hogy kilencszáz harci szekere legyőzhetetlen hatalommá tette. Mai képpel élve, páncélos hadosztályai voltak. A midiániták nem rendelkeztek páncélos erővel, ám a sivatagi tevék tömeges idomításával olyan lépést tettek a civilizáció útján, mely akkoriban legyőzhetetlenné tette őket. Gyorsléptű tevékkel pillanatok alatt be tudtak hatolni Izrael területére, s ha valami ellenállást tapasztaltak, rögtön vissza tudtak húzódni a sivatagba. A teve szárazságtűrő állat, mindent kibír, nagy erő volt ez a Midiániták kezében. S többnyire tömegesen léptek fel, olyan nagy sereggel vonultak föl, mely sáskahadhoz hasonlított. De azt is olvassuk, hogy ezúttal sem jelent meg ellenük a harcra Izraelnek valamennyi törzse. Csak harminckétezren voltak ott, pedig ennél lényegesen nagyobb erőt ki tudott volna állítani a törzs-szövetség, ha mindenki készséges lett volna.

Gedeon megint jeleket kér. Már korábban is kért jelet, most is ezt teszi. És kap is jeleket, - kérésre is kap jelet, de kap úgy is jelet, hogy nem kérte. Erről szeretnék ma néhány szót szólni. A csatát nem szükséges részletezni, gyermek-istentiszteletes korunk óta belénk ívódott a történet, amikor éjszaka háromszáz katona – egyik kezükben kürt, a másikban korsó, beleállítva egy fáklya – megfújja a kürtöket, összetöri a korsókat, mire fölriad éjszakai álmából az ellenség, mindenütt villogó fáklyafényt lát, megriad, egymást kezdik kaszabolni, és elmenekülnek. Ennyit a csatáról. Most a jelekről szeretnék szólni.

Gedeon már korábban is kért jelet. Akkor az Istennek készített oltáron meggyulladt az áldozati hús, s ez megerősítette őt abban, hogy valóban Isten angyala, sőt maga Isten beszélt vele. Most más jelet kér. Előbb a gyapjú jelét. Kitesz éjszakára egy kis gyapjút, s azt kéri, hogy ha valóban Isten az, aki őt elhívta, ha valóban igaz Isten ígérete, hogy vele lesz, megsegíti, akkor a gyapjú körül maradjon minden százaz, ne hulljon semmire harmat, de a gyapjúban legyen nedvesség. Az ige egyszerű szóval így mondja: és meglett. Nem is mond többet. Meglett. Gedeon azonban, mint egy természettudományi kutató ellenpróbát kér, és azt mondja, legyen fordítva is: maradjon a gyapjú száraz, és legyen körülötte a mező mindenütt harmatos. És úgy lett. Mondhatnánk azt is, hogy ez már valami pimaszság Gedeon részéről, - ennyire tutira menni azért mégsem kellene, legalább nem Istennél. Mindegyre csak jelet kérni, zsarolni Istent: hogyha velem vagy, az én ügyemet pártfogolod, ha igaz az ígéreted, akkor legyen így, legyen úgy! Nem való megkísérteni Őt, s azt mondani: Isten, ha egyáltalán vagy, adj valami jelet, s ha úgy van, ahogy megígérted, legyen így, meg legyen úgy! De az az érzésem, hogy ez inkább a modern ember gondolata, a modern dogmatikus ember gondolata. Hogy keresztyén módon vagyunk-e dogmatikusok, azt nem merném állítani, de azt merem állítani, hogy dogmatikusok vagyunk. A modern ember nem kér jelet, mert vagy úgy vannak a dolgok, ahogy vannak, vagy nincsenek úgy. Vagy úgy van, ahogy látom, ahogyan tapasztalom, vagy úgy van, ahogy az élet dolgaiból következik, vagy nincs úgy. Gedeon szívében azonban más él. Tekintsünk majd bele ebbe is, hogy megértsük jelkérésének a lényegét.

Aztán, ugyan nem kéri, de más jelet is kap Gedeon, - és éppen itt mutatkozik meg a dolog értelme. Négy-öt törzsből harminckétezren vonultak föl a csatára, s a kor szokása szerint már elfoglalták a helyüket, az ellenfél is letáborozott, s keresték a terepet, ahol megütközhetnének. Ekkor Isten felszólítja Gedeont, hogy vezesse le az embereit a vízhez, parancsolja meg nekik, hogy igyanak, s majd, akiket Ő kiválaszt, azok mennek harcra. De már ennek előtte haza kellett menniük azoknak, akik féltek. Ez önmagában még nem jel, vagy legfeljebb nyomasztó jel, hogy a sereg kétharmada hazaballagott, s maradt a harmada. De a vízpróba után a harmadának is csak a három százaléka maradt. Tízezerből háromszázan, eredetileg harminckétezerből háromszázan – egy százalék! Ők azok, akik úgy isszák a vizet, mint a kutya. A többiek letérdelnek, s míg egyik tenyerükből szürcsölgetik a vizet, a másik kezükben ott a fegyver, körül is tudnak nézni, csak fél-térden vannak, s ha támadna az ellenség, azonnal fel tudnának ugrani! Hát éppen ők a vitézek! És éppen az a kilencezer-hétszáz, aki nem kell Istennek, ők voltak a vitézek, a harcedzettek, ők tudták, hogy nem szabad védtelenül hagyni magukat, ha ilyen közel ellenség, s még az ivás kedvéért sem szabad lehasalni a vízpartra, és úgy lefetyelni a vizet. Íme, előbb a gyáváknak, most meg a vitézeknek kell hazamenni.  S marad egy százalék! Hadászatilag szólva: senki nem maradt! Itt fordul meg minden. Amikor hazament a huszonkétezer gyáva, az még rendjén volt. Vették a motyójukat, nem akartak harcba bocsátkozni, mentették a bőrüket. Ám most Isten azt parancsolja Gedeonnak, hogy a harcban tapasztalt és úgy is viselkedő vitézek menjenek haza. Pedig ők meg tudnák magukat védeni! S marad háromszáz fegyelmezetlen ember. Ekkor adja Isten az újabb jelet! Szól Gedeonnak még azon az éjszakán – megint éjszaka! Kelj fel, menj le az ellenség táborába, mert kezedbe adtam őket. Ha pedig félsz lemenni, menj le te és Púra, a te szolgád a táborba és hallgasd ki, hogy mit beszél az ellenfél. Még egy jel! Merthogy Gedeon, mondjuk ki, félt. Egy nagy hős áll előttünk, testvérek, akiről a Zsidókhoz írt levél is magasztos szavakkal szól. „Mit mondjak még – kezdi a Zsidókhoz írt levélnek ez a szakasza –,  kifogynék az időből, hogyha szólnom kellene…” - és Gedeonnal kezdi a felsorolást!. Ő áll a hősök listájának az élén. És ez az ember fél! Hogyisne félne. Milyen abszurd is az isteni jel, amit kapott. Ez nem a gyapjú jele, mely kívánságára egyszer nedves lett, máskor meg száraz maradt. A vízívás jelének súlyos tétje volt – csak az egy százalék maradt!

Persze, az Úr meg is indokolja döntését, amikor hazaküldeti a vonakodókat, a gyávákat, a könnyen berezelőket. Azt mondja, menjen csak haza, aki akar, túl sok nekem itt ez a nép, nehogy a végén azt mondják velem szemben, hogy a mi sokaságunk, a mi nagy hadi kivonulásunk, a mi ügyességünk győzte le Midiánt. Ám most haza megy a kilencezer-hétszáz is, és maradnak azok, akik talán csak arra képesek, hogy az egyik kezükben kürt legyen, másikban egy korsó, benne egy égő fáklyával – fegyverről nem is hallunk itt! Milyen fegyverrel mentek ők oda? Megtámadni az ellenséget úgy, hogy az egyik kézben egy kürt van, másikban egy korsó? Gedeon tehát nem ok nélkül félt. Korábban is voltak más irányú félelmei, amikor az apja oltárát kellett lerontania, s azt is csak éjszaka merte megtenni. Milyen megdöbbentő Isten igéjének ez a keresetlen őszintesége. Nem hinném, hogy a világtörténelem nagy csatáinak a leírását olvasva, valamelyik nagy hadvezérről, Nagy Sándorról, Julius Cézárról, Napóleonról vagy bárkiről azt találnánk, hogy a harcra készülődve végigcidrizte az éjszakát, és rettenetesen félt, amikor csatába kellett indulni. Inkább azt olvassuk: kard ki kard, és az első sorban vonult a hős, és mutatta az utat, ő tette az első csapást és rettenthetetlen oroszlánként küzdött. A mi Gedeonunk fél. De jelet kap. Jelet kap, olyat, amit nem ő kért, hanem Isten adott neki, s ez mutatja neki, egyrészt, hogy Isten vele van – ahogy megígérte („én vagyok veled” - és ez így nyomatékos: én vagyok veled!), másrészt, hogy elég az, akit az Úr rendel szabadításra. Annyi elég. Amit az Úr elvégez, az elég.

Gedeon tehát álom-jelet kap arról, hogy biztos a győzelem. Isten így szól hozzá: - Gedeon, ha félsz itt ebben az éjsötétben, amikor minden olyan bizonytalan, amikor alig van embered, amikor nem lehet előre látni a dolgok kimenetét, ha félsz, menj le és hallhasd ki, miről beszél az ellenség. A midianita táborban két legény beszélget őrségen. Az egyik elmondja az álmát. Azt álmodta, hogy egy nagy árpacipó legurult a domboldalról, nekiment az egyik sátornak, kiütötte a cövekét, összedőlt a sátor. A másik rögtön meg is fejti – ez Gedeon. (Ez az a Gedeon, aki arról híres vagy arról hírhedt, hogy éjszaka szokta csépelni a gabonát! Emlékszünk? Ő az a titkon csépelő Gedeon.) És ez azt jelenti, ha ledőlt a sátrunk, hogy Isten Gedeon kezébe adta a táborunkat. Kell-e több Gedeonnak? Nedves lett a gyapjú, aztán szárazon maradt, Isten kiválogatta a győzedelmes sereget, és az ellenség már tudja, hogy el fogják veszíteni a csatát. Kell ennél több?

S kell-e nekünk több mint, amit Isten jelül ad nekünk? Ehhez azonban - hogy erre a kérdésre jól tudjunk felelni -, azt is meg kell vizsgáljuk, hogy megérintenek-e bennünket Isten jelei? Arról már szólottam, hogy modern dogmatikusok lévén, tartózkodunk attól, hogy bármit jelnek gondoljunk, hogy egy eseményben többet vagy mást lássunk, mint ami történt. Mi úgy szeretjük a tényeket látni a maguk egyszerű nyersességében, ahogyan vannak. De amikor mi is éjszakában vagyunk, az istencserék éjszakájában, és a néma bálványok, akiket a mai ember imád (mert ezek is néma bálványok, ezek sem adnak semmi jelet, sem meg nem szólítanak bennünket, éa semmi közük nincs a valósághoz), akkor még azt is ide kell venni, hogy ebben a mi éjszakánkban mi is félünk. Félünk, ahogy Gedeon félt? Vagy úgy félünk, ahogy a mai ember fél? A mai ember ugyanis úgy fél, hogy a félelme mellé a félelem ikertestvérét társítja: az érzéketlenséget! Nemrégiben beszélgettem valakivel, elmondom őszintén, fogászhoz kellett mennem, ebben a korban már baja van az embernek a fogaival, és azt mondtam az illetőnek, nekem azért van bajom a fogaimmal, mert túl sokat beszélek és Isten időnként hol az egyiket, hol a másikat kitöri, hogy ne beszéljek olyan sokat. Mert nagyszájú ember vagyok. Hát ilyenkor legalább becsukom a számat. Mire az illető nyomban elkezdte mondani, hogy á, dehogy, szuvasodnak a fogak, meg öregszik az ember, ez az élet rendje, ebben az életkorban már fel kell erre készülni, de aztán hirtelen megállt és azt mondta: tudja, azon csodálkozom, hogy olvasom az Ószövetséget – ő is most olvassa a Bírák könyvét! – és úgy megüt, hogy ezek a régiek úgy pertu beszélgettek Istennel. Hogy van ez, mondja már? Megszólítják Őt, hangokat hallanak, jeleket kapnak, utasításokat vesznek Tőle, hogy van ez? S mi maiak, miért nem vagyunk ezzel így? – kérdezte. Mert félünk, és beköltöztettük a szívünkbe a félelem ikertestvérét is, az érzéketlenséget is. Így van ez, testvérek, a lélektan minden törvénye szerint is, hogy aki fél, akinek az egész életét eltölti a félelem, az csak úgy tudja ezt kompenzálni, hogy amikor már nem bírja a félelme terheit, akkor közönyössé és érzéketlenné válik. És ez a két rettenetes iker tart fogva bennünket: hol félelem, hol érzéketlenség. Hol tele van az életünk rettenetes szorongásokkal, hol pedig az élet legfontosabb dolgai mellett – mit, az élet legfontosabb dolgai mellett!? –, az Isten jelei mellett is teljes érzéketlenséggel megyünk el. Pedig Isten ma is ad jeleket. Jelek jönnek szüntelenül igéjéből. Aki a Bibliát olvassa, annak minden mondatában üzenetet kap. Ha most a Bírák könyvét olvassuk, vagy ha az Újszövetség passzusait olvassuk, mondhatjuk-e, hogy ezek csak régi történetek, kultúr-históriába valók, jöjjenek az egzegéták, a szövegmagyarázók, majd ők elmondják, hogy miképpen volt az. Érezzük mindannyian, hogy itt isteni erők lüktetnek felénk: buzdítás, intés, megrovás, hibáztatás, a szeretetnek megannyi jele, minden, amire szükségünk van. S nem jönnek-e jelek a lelkiismeretünktől, ettől a furcsa és talányos önkényúrtól, akit a régiek szinte majdhogynem a Szentlélek szócsövévé tettek!? Nem int a lelkiismereted, nem késztet a lelkiismereted, nem buzdít a lelkiismereted, vagy nem kárhoztat éppen? Hiszen a lelkiismeret nem alszik, legfeljebb mi alszunk. A lelkiismeret szól, legfeljebb mi vagyunk süketek. És aztán nem kapunk-e jelet akkor, amikor a saját életünket imádságos módon mérlegeljük? Milyen csodálatos dolgokra tanít bennünket Isten igéje, amikor – csak egy példát mondok – „ne menjen le a nap a ti haragotokon, haragudjatok ám, de ne vétkezzetek”. Ez azt jelenti, hogy estére érve az ember csak elgondolja, Isten előtti imádságban csak mérlegre teszi a napját, vagy reggelre kelve úgy indul neki a napnak, hogy mérlegre teszi a maga kis pára-létét, törékenységét, aggodalmait, terveit. S nem jönnek-e jelek és késztetések legfőképpen éppen Jézus Krisztus hatalmából, szabadításából?

Gedeon ezt az ígéretet kapta: én vagyok az, aki veled leszek. Így indult el lerombolni a hamis isten oltárát, így fújta meg a kürtöket és hívta egybe szabadításra a törzseket, így kellett elengednie a hadsereg kétharmadát, így kellett az embereit levezényelnie a vízhez, és maradt meg hadseregének mindössze egy százaléka. Így kellett lelopóznia az ellenségnek táborába s kihallgatni, hogy övé a győzelem. S így kellett azt a háromszázat meggyőzni arról, hogy kezünkben a győzelem, és elindulni és megnyerni velük a csatát. Én vagyok az, aki veled vagyok! Ma is hallottuk a keresztség szereztetésének igéjében: Ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig – ez Krisztusunk szava! Gedeon jeleket kért, de nem azért, mert pimasz lett volna, nem azért, mert száz százalékban be akarta magát biztosítani. Ha így lett volna, ő az első, aki hazaindul a táborból, amikor Isten elbocsátotta a félelmes szívűeket. Mert azok mentek haza, akik féltek. Csak féltek! Gedeon azonban fél – és beszélget, beszélget az ő Istenével. És ahogyan Kálvin mondja szépen: a mi egész életünknek van dolga Istennel, úgy üzeni nekünk ez az ige: mindenben és mindenkor, félelemben és érzéketlenségben, kudarcok és remények között, vereségben és győzelemben, legfőképpen most, 2009 őszén, ebben a mi korunkban, mi időnkben, az istencsere éjsötétjében - az Úr az, aki velünk van! Hallgass az Ő szavára, érezd jeleit, kövesd útmutatását, és Ő lesz az, aki veled lesz minden napon.

Ámen