Az Úré a szabadítás

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Jónás próféta engedetlensége, Isten elleni lázadása miatt bajba került, kivetették a viharban hánykódó a hajóról, mert kiderült, hogy ő a felelős a közelgő katasztrófáért. Ekkor Isten egy cethalat küld, az elnyeli Jónást, és most a hal gyomrában, a bezártságban imádkozik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy halálos veszedelemben van. Jézus egy alkalommal Jónás próféta esetét idézi, a három napot, amit Jónás a hal gyomrában töltött, és Jézus  ezt hasonlatul veszi, ehhez hasonlítja az Ő halálát és eltemettetését. Az Embernek Fia is három napig lesz a föld gyomrában – vagyis a halálban (Máté 12:40). Jónás tehát a halál kellős közepén van.

De talán feltűnt, kedves testvérek, hogy ebben a vészhelyzetben, amikor Jónás talán az utolsó imádságát mondja el, a próféta mégsem szabadulásért kiált – ahogy az egyébként természetes lenne –, s ezzel az utolsó lehetőséggel élve nem szól semmit a jövőről, s még a jelenről sem, hanem hálaadó imádságot mond, a múltra emlékezik. Végig múlt időben beszél - ezt az egy, felolvasott szakaszt kivéve! -, s arról szól, hogy Isten őt a Seolba vetette, a nagy mélység közepére, lesüllyedt a víz alá a hegyek alapzatáig, ezek a vizek körülvették a lelkét, a föld závárai bezárattak körülötte, - minden elveszett,  mindazáltal – folytatja Jónás hálaadó imádságát – Isten meghallgatta az ő segítségkérését, kiemelte életét a múlásból. Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, – mondja Jónás – megemlékeztem az Úrról és bejutott az én könyörgésem tehozzád a te szentséged templomába. Megrendítő, hogy a bajban levő ember nem a szorongató bajáról, elmúlással fenyegető nyomorúságáról beszél – beszélhetne! - itt a halál szélére sodródott, elveszéssel fenyegetett élethelyzetében nem a jövőért könyörög – pedig kellene a jövendőért könyörögnie! –, hanem egy magasztaló, hálaadó zsoltárban mintegy régi megtapasztalását mondja el. Persze, kiderül a szövegből, hogy ez az egykori megtapasztalás a jelen megtapasztalása, de mégis múlt időben beszél róla. Jónás ebben a hálaadó imádságában úgy beszéli el mindazt, ami ott vele történik és történni fog, mint ami már megtörtént. Most ünnepi megemlékezésünkben hadd állítsam  a középpontba ezt a különös fogalmazásbeli ellentmondást. Mert miközben most, nemzeti ünnepünkön a szabadságharcról, a forradalomról, a szabadulás nagy lehetőségéről, 1956 nagyszerű pillanatairól, napjairól beszélünk, és hálát adunk Istennek, hogy még szabadon megemlékezhetünk, aközben áthatja lelkünket a jelen nyomorúsága. Ha visszatekintünk arra, hogy Isten sokak imádságát, kérését meghallgatta, sokaknak adott szabadulást abban az időben, és aztán a bekövetkező nagy nyomorúság ellenére is megtartotta ezt a nemzetet, ez az emlékezés olyan támasz, olyan kiinduló pont lehet a számunkra, ami arra bíztathat bennünket, hogy most, a jelenvaló időkben – a cet gyomrában talán, vagy a háborgó tengeren talán, az elveszés felé, a süllyedés felé menve talán – mi magunk is úgy tudjuk megfogalmazni a jelen idő gondjait, bajait, nagy kéréseit, ahogyan Jónás fogalmazta: múlt időben. Engedje meg a gyülekezet, hogy ebben az ünnepi órában Jónás imádságához kapcsolódva kísérletet tegyek erre.

Azt mondja Jónás: „nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem, a Seol torkából sikoltottam és meghallottad az én szómat.” A mi időnk egyik megrendítő tapasztalata, mindennapos élménye, hogy nem hallgat meg bennünket senki. Nemrégiben megjelent a magyar társadalom fizikai-lelki állapotáról  egy hosszú, évek, évtizedek óta tartó kutatásnak egy részeredménye, és ebből az a megrendítő tény került napvilágra, hogy a magyar társadalom több mint a kétharmada teljes mértékben magánosnak tudja magát. Hétmillió ember érzi magát magányosnak, még akkor is, ha családban él, még akkor is, ha olyan munkahelye van, ahol nagyon jó a kollektíva, még akkor is, ha kiterjedt baráti kör veszi körül, még akkor is, ha templomba járó ember és gyülekezeti közössége van. A magyar társadalom több, mint kétharmada ma azt mondja: „egyedül vagyok, nincs kire támaszkodnom, nincs kinek elmondanom a bajomat, nyomorúságomat, nincs, ki meghallgasson”. A hihetetlenül kibővült tömegtársadalomban, vagy – ahogy szokták mondani –  a globális világban az egyén véghetetlenül magára marad, - ez megdöbbentő és megrendítő. S mi nem is soroljuk magunkat ezen honfitársaink közé, Jónás imádságához mi is kapcsolódhatunk, hogy bizony sokszor mi is úgy érezzük, hogy hiába sikoltozunk a Seol torkából, hiába kiáltunk, nem hallgat meg bennünket senki. Jónás azonban múlt időben mondja: amikor az Úrhoz kiáltottam nyomorúságomban, meghallgatott engem. A Seolnak, az elveszésnek, a halálnak a torkából sikoltottam hozzád és meghallottad az én szómat. Szabad nekünk ebben az évben, 2008. októberében is sok bajunk, nyomorúságunk közepette múlt időben is elmondani ezt. Sőt, talán eddig meg sem fogalmaztuk a bajainkat, el sem sikoltottuk azokat, mégis bízó szívvel  mondhatjuk: az Úr meghallgatott.

Aztán így folytatja Jónás: „mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe és körül fogott engem a víz, örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. És én azt mondtam: elvettettem a te szemeid elől, vajha láthatnám még szentséged templomát!” Jelen idejű is lehet ez a megrendítő tapasztalat: elborít bennünket az áradat, s nem is tudjuk, hogy mi az. Anyagi gondok? Magány? Betegségek? Az ország megrendült állapota? A jövő elhomályosodása, vagy éppen az a mély, megrendítő belátás, hogy voltaképpen nincs jövő? Jónás leírása - mélységbe-vetettség, az örvényekben való elmerülés - azt a tapasztalatot fejezi ki, amit egyetlen egy szó is visszaad: süllyedés. A süllyedés a Biblia nyelvén az elveszést jelenti, mégpedig az Isten ítéletéből bekövetkező elveszést. Igen, testvérek, azt is el kell mondanunk, a jelen tapasztalatai alapján is, hogy sok bajunknak és nyomorúságunknak Isten ítéletének következménye. Isten ítél fölöttünk. Nem háríthatjuk el valamiféle ártalmatlanságra hivatkozva, hogy úgymond itt csak balesetek vagy félreértések történnek. Nem mondhatjuk – pedig mondhatnánk éppen e kép alapján! – hogy mint valami természeti katasztrófa zúdul ránk sok baj és nyomorúság. Ha fölidézzük Jónás könyvének az első részét, emlékezhetünk, éppen maga Jónás az, aki kimondja ott a háborgó hajón, hogy én vagyok az, az én bűnöm, az én Isten elleni lázadásom az, ami a többiekre is ezt a bajt és nyomorúságot hozza. „Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez  a nagy vihar rajtatok.” (Jónás 1:12)

A harmadik tétel, amit Jónás hálaadó imádságából szeretnék kiemelni, mély tapasztalat. Azt mondja a próféta: „a hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezárultak a föld závárjai felettem örökre, mindazáltal kiemelted az életemet a múlásból, oh Uram, Istenem!” Amikor Jónás a hegyek alapjáról beszél –  a zsoltárosok kifejezését használja. Az alapok a világot, az emberi társadalmat, a történelmet megtartó pillérek. Az egyik zsoltár egyenesen az alapok, fundamentumok megrendüléséről beszél (18.zsoltár), vagyis a történelemnek, a civilizációnak azoknak a szerkezeteit látja meginogni, amelyek – ha mi magunk, egyes emberek sodródunk is, elveszünk is – a társadalmat, az emberi közösséget megtartják és fönntartják. Az ember, mint múlandó, gondolhat önmagára úgy, hogy bejövünk a világba és kimegyünk világból. De mi lesz a gyerekeinkkel? Mi lesz az unokáinkkal? Mi lesz a társadalommal? Mi lesz az embervilággal, mely itt éli életét a történelemben? Jónás most egy olyan tapasztalatot mond el, ami igen-igen ritkán adatik meg. Igen ez egy mély prófétai tapasztalat: a hegyek alapjáig süllyedtem le. Lesüllyedtem, lemerültem az emberiséget megtartó és fönntartó oszlopok alapjáig. És azt látja Jónás, hogy nincs tovább, mert ezek az alapok is mintha az elveszésnek lennének kitéve. De így kiált föl: mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Mindazáltal. Amikor a politikában és a történelemben ezt a szót használjuk: forradalom, akkor kétfelé indul el a gondolkodásunk. Etimológiailag a szó egyik jelentése az hogy: felforrt valami! Forr a világ bús tengere, oh magyar – halljuk Berzsenyi nagyszerű versében, amikor arra buzdítja a magyarokat is, hogy álljanak föl, tegyenek nagyot! De a forradalom szó inkább a fordulat fogalmához kapcsolódik. Megfordul valami. Megfordul a kerék. Akik alul voltak, felülre kerülnek. Akik rabok voltak, szabadok lesznek, akik igazságtalanság közepette éltek, most igazságot kapnak. Ez a „mindazonáltal”, amit most Jónás mond, fordulatot jelöl. Így is fordíthatjuk, s az új fordítás így is fordítja: de! De te, Uram, kimentettél engem, de te Uram, megszabadítottál engem, én elmerültem, a vizek átcsaptak fölöttem, bűneimet következményét hordoztam, de te, Uram, megszabadítottál engem. Nyugodtan kimondhatjuk, testvérek, hogy Istennek is van forradalma, Isten is fordít a keréken, Isten is változtat a világon. Isten megjobbítja azt, ami rossz, Isten erőt ad az erőtelennek, Isten igazságot hoz az igazságtalanságban levőnek, Isten életet hoz az elveszőnek.

S végül, azt az egy mondatot emelem ki, amit Jónás már nem múlt időben mond. Pedig még a nyomorúság közepén van, pedig még az elveszésben van, pedig még süllyed, pedig még az alapok megrendülését látja, de már így mondja: az Úré a szabadítás. A Biblia logikája szerint, különösen az Ószövetségben van ez így, a jelen és a jövő idő egybetartozik. A héber nyelv nem is tesz különbséget a kettő között, amit jelenben mondunk, az már jövő, és amit jövő időben áll, az itt van jelen. Az Úré a szabadítás. Így is lehet ezt mondani: hogy itt és most az Úré a szabadítás, és úgy is lehet mondani: hogy az Úrnál lesz a szabadítás, mert az Úrnál van szabadítás és Ő ezt el fogja hozni nekem. És így fejeződik be Jónás imája: szólt az Úr a halnak és kivezette Jónást a szárazra. Szólt hát az Úr. Előbb szólt Jónás, hálát adott, dicsőítette az ő Istenét, ott a mélységben, a cethal gyomrában, a merülés közepette, ahol ember nem hallhatta magasztaló, hálaadó imádságát, Isten, akit ő magasztalt és dicsőített, meghallotta azt. Az Úré a szabadítás. Sokfelé fordulunk, sok mindenbe kapunk bele ma is, sok nehéz felhő gyülekezik az ország fölött, sok-sok gondunk van most is. Nem tudunk igazi örömmel, zavartalanul ünnepelni és emlékezni. Némelyek talán azt is mondják, hogy ami ötvenkét esztendeje történt, csak egy ritka pillanata volt a magyar történelemnek, de most minden-minden elveszni és semmisülni látszik. Mi mégis Jónás imádságával együtt, az ő szavait ismételve mondjuk hálaadásunkat, magasztalásunkat és bizonyságtételünket: nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem. Mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, körülfogott engem a víz, örvényeid és habjaid mind átmentek felettem. Körülvettek engem a vizek lelkemig, a hegyek alapjáig süllyedtem le, bezáródtak fölöttem a föld závárjai örökkön örökre - mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Az Úré a szabadítás.

Ámen