Az Úr, az Isten az, aki megszabadít a halálból

Kedves testvéreim!

Jó ezt a boldog hitvallást, a zsoltáros vallomását hallani és mondani: „Az Úr, az Isten az, aki megszabadít a halálból.” Mi is boldog szívvel valljuk ezt. De azt is el kell mondani, hogy szükségünk is van arra, hogy ezt a boldog vallomást mondjuk és halljuk. Szükségünk van rá, hiszen naponként a halál árnyéka vetül mindannyiunkra, vagy ahogy az egyik zsoltár mondja: körülvettenek minket a halálnak kötelei, vagy ahogy a szenvedő Jób beszél: a halál zsengéje elért bennünket, vagy ahogyan Pál apostol mondja a Római levélben: Ádámtól kezdve a halál uralkodik.

Az elmúlt napok és hetek is arra tanítanak bennünket, hogy szükséges ezt a boldog vallomást újra és újra elmondani. Az elmúlt napokban mindannyian halottainkra gondoltunk, emlékeztünk. A mai nap pedig 1956 és a magyar nép nagy gyásznapja. Ezen a hajnalon indultak meg 1956-ban az orosz tankok és verték le a magyar forradalmat. Elveszett, elbukott, semmivé lett, amiért fölkelt egy nép, és újra a halál árnyéka zuhant ránk, újra igaz lett az, hogy a halál zsengéje emésztett bennünket, vagy ahogy egy másik zsoltár mondja: „a halál legeltet minket.”

Szükségünk van hát a boldog vallomásra, de, hogy még boldogabbak legyünk, és hiszem: lehetünk is, ahhoz ennek a zsoltárnak a mélységeibe is bele kell néznünk. Mert a zsoltár szavai: „az Úré, a mi Istenünké, a halálból való szabadítás” sokkal többet mondanak, mint  ami egyetlen egy fordítással, egyetlen egy rövid mondattal visszaadható lenne. Olyan ige, olyan kijelentés ez, amely minden élethelyzetben szól hozzánk.

Szó szerint fordítva így hangzik az eredeti szöveg: Az Úré, az Istené a halálból való kijövetel. A latin fordítás így mondja, s akik ismerik az orvosi nyelvet, el is csodálkozhatnak ezen a fordításon: Az Úré az exitus mortis. Akik tudnak görögül, azok pedig értik, mit jelent a diexodos szó. Azt jelenti, hogy kijönni valamiből, végigmenni valamin, valami mentén. Átjönni a halálon. Szó szerint fordítva tehát azt is lehetne mondani, hogy Istené, Istenhez tartozik a halálnak minden útja. A halálból kivezető út, a halálon átvezető út és magának a halálnak az útja.

Ilyen értelemben mondhatja hát a zsoltáros és mondhatjuk mi is azt, hogy mindez szabadítás, mert így hangzik helytállóan a fordítás: Az Úré, a mi Istenünké a halálból való szabadítás.

Három egyszerű tételbe szeretném ezt most összefoglalni, három színben, három fogalomban: Istené a liberatio a morte, a haláltól való megszabadítás, Istené a liberatio in morte, a halálban való szabadítás, és a liberatio per mortem, a halál által való szabadítás.

I.

John Donne, a nagy angol költő és prédikátor mondja egy igehirdetésében: a születésünk is szabadítás. Liberatio. Kijövetel az áldott anyaméhből, mely azonban, ha nem időben történik a születés, koporsónkká válhat. Ha nem születünk meg a szükséges időben, az anyaméh, amely táplált, amelyben életre formálódtunk, amelyben emberré lettünk, a koporsónkká lesz. És az anyaméhben elhalt magzat gyilkosa lesz anyjának. Úgy, hogy meg sem született, hogy még nem is élt. Micsoda kettős halálveszedelem van ebben, micsoda nagy szabadulás tehát életre születni. Szabadulás a haláltól. Így kezdődik a földi élet, s aztán egész földi életünk nem egyéb, mint naponkénti megtapasztalása annak, hogy haláltól való szabadítást kapunk. Szabadulunk a veszedelmekből, elképesztő és utólag is szinte fölmérhetetlen kockázatokból, - szinte kirázza az embert a hideg, kiveri a veríték, ha visszapillant életére. Így is szoktunk mondani: egy hajszálon múlott, egy véletlenen múlott, éppen csak nem úgy lett a dolog. Micsoda mindez, ha nem szabadítás? A haláltól!

De ez a kijövetel a halálból, halálba való bemenetel is. Mert a mulandóból mulandóba lépünk át. Az egyik pillanat halálveszedelméből megszabadulva, az egyik pillanat halálos helyzetéből kioldódva a másik pillanatban is úgy találjuk magunkat, mint akit körülvett a halál. Mint akit szorongat a halál veszedelme. Mint aki a halál árnyéka völgyében jár és lakozik. És mégis, milyen hálás a szívünk, hogy ma reggelre kelve fölébredtünk. Milyen hálás a szívünk, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy  - ha szabad ezt mondani -  haladékot kaptunk. Mert csak az Úrnak nagy irgalma, hogy még nincsen végünk. Életünk minden pillanata, minden perce szabadítás a haláltól.

II.

De beszélnünk kell arról is, hogy Isten a halálban is szabadít bennünket. És ez egészen egyértelműen, a zsoltáros szava, és az ige egybehangzó bizonyságtétele szerint is azt jelenti, hogy Isten szabadítóként van jelen ott, a meghalás pillanatában. És ezt átélhetjük szabadításként: Liberatio in morte.

Ó, ha visszatérhetnének halottaink, és elmondhatnák azt, hogy abban a pillanatban, amikor mi már nem szólhattunk hozzájuk, amikor csak ültünk az ágyuk szélén, vagy csak fogtuk a kezüket, csak azt láttuk, hogy mennek és távoznak föltartóztathatatlanul, ők bizonnyal elmondanák: átélték a zsoltár szavát: ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert Te velem vagy. Milyen boldogító tudni, hogy abban a pillanatban is, amikor végképp magunkra maradunk, amikor már nem hatolnak el hozzánk az emberi szavak, amikor már nem hat a szervezetünkben az orvos gyógyító gyógyszere, amikor már nem használ semmi, amikor meghalunk, ott a meghalás pillanatában, in morte, ott van Isten és szabadít.

Ezért imádkozik a keresztyén ember csendes kimúlásért. Ezért imádkozunk, hogy Isten adja meg nekünk azt a nagy kegyelmet, hogy ne kelljen a halállal, a meghalással, az agóniával hosszan, sokáig, rettenetes módon szembenézni. Ezért szoktuk olykor egyesekről azt mondani különös és elfogadhatatlan módon: Szép halála volt. Azért különös és azért elfogadhatatlan az ilyen beszéd, mert a halál sosem szép. És mégis mondjuk: Szép halála volt. Mert mintha Isten tenyerén lett volna, mert mintha Isten ott a halálban békességet adott volna neki. Mert mintha az utolsó pillanatban a lélek vad életvágya, életakarata, küzdelme és agóniája elcsöndesült volna. Mert mintha az a jézusi elfogadás hangzott volna kimondatlanul is: Ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal legyen meg a Te akaratod. Igen, kedves testvérek, akkor is, amikor már a meddő emberi akarat és a saját életakaratunk sem jut el hozzánk, Isten kegyelméből, az Ő akaratából Ő ott van  velünk, Ő a mi halálunk végső tanúja és Ő a mi szabadítónk. Még akkor is, ha a halál árnyéka völgyén járunk. Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll, - vallja a szenvedő Jób.

III.

Ahhoz azonban, kedves testvérek, hogy ez a mi meggyőződésünk és boldog belátásunk ne váljon pogánnyá, ne legyen belőle üres filozófia, s nehogy beleessünk abba a hibába, hogy azt mondjuk: maga a halál a szabadulás, még egy vonatkozását föl kell tárnunk ennek az igének. Ez pedig a liberatio per mortem. Szabadítás a halál által. És ez nem a mi halálunk, ez nem a mi meghalásunk. Immár Jézus haláláról beszélünk.

Olyan szívesen megrójuk Pétert mi is, Jézus szavaihoz kapcsolódva, miután ott a Cézárea Filippi-i országúton Péter Isten lelke világosságában kijelentette: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, majd Jézus elkezdte tanítványait tanítani: szükség az emberfiának Jeruzsálembe mennie, elárultatnia, főpapok, vének, írástudók kezére adatnia, megfeszíttetnie, meghalnia és harmadnap föltámadnia, s ekkor Péter megragadta, azt mondta: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg véled. Vagy még keményebben, ahogy Márk mondja el, félrevonta Jézust és megdorgálta. Aztán Jézus megfordult és azt mondta Péternek: Távozz tőlem sátán! Mert nem az Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberekére. Egy perce még Péter kinyilatkoztat, egy perce még Péter kimondja mindannyiunk boldogító és üdvözítő hitvallását: Te vagy a Krisztus, Te vagy a szabadító, Tiéd a szabadítás. S lám, most meg azt mondja: Mentsen Isten, Uram, ettől, nem történhet meg ez Tevéled.               

Olyan könnyű odaállni most Jézus mellé, s azt mondani vele Péternek: Távozz tőlem sátán! Hiszen Jézus joggal korholja Pétert. S olyan könnyű nekünk is azt mondani: szegény Péter, hogy eltévedtél, hogy nem láttad, hogy nem láttad be, hogy nem fogtad föl, hogy Jézus miről beszél, hogy amit Jézus mond, az a szabadítás a halál által.

Nem bánom, kedves testvérek, korholjuk Pétert. Csatlakozzunk mi is azokhoz, akik azt mondják, lám, a nagy tanítvány milyen gyenge kis ember, lám, a nagy tanítvány, lám, a kinyilatkoztató, ha nem Isten lelke hatalmában horgonyzódik az élete, csak olyan mint minden más ember. Vérrel, testtel, evilággal gondolkodó, ördögi gondolatnak kiszolgáltatott. Mondjuk csak nyugodtan, mert önmagunk fölött mondunk ítéletet, és magunk fölött is ítéletet kell itt mondani.

Mert hihető ez? Szabadítás a halál által? Hihető? Fölfogható? Elképzelhető? A XXI.század embere  - egészen bizonyos vagyok benne -  csakhamar el fog oda jutni, hogy ki tudja mondani: hiszem, hogy kettényílt a Vörös tenger és a szerencsétlen rabszolga-nép száraz lábon átkelt rajta. Nem fog problémát okozni azt mondanunk: hiszem, hogy leomlottak Jerikó falai a kürtnek szavára. Miért lenne gond azt mondanunk,  hogy Jézus áldó kezében megsokasodott a kenyér és a hal, hogy a víz borrá változott, hogy a halálos beteg meggyógyult, hogy a béna fölállt, a vak újra látott. Hiszem, hiszem, hiszem, mert hihető. De, hogy az örökkévaló, maga az Isten meghaljon? Ez hihetetlen. Ez abszurdum. Ez fölfoghatatlan. Ez rettenet és iszonyat. Mert az Isten halhatatlan. Mert az Isten öröktől bírja magában a létnek teljességét. Hogy halhat meg a haláltól szabadító? S hogy halhatna meg a halálból kimenekítő?

IV.

Hiszem, mondta Tertullianus egyházatya, mert abszurdum. Hiszem, mert lehetetlen. Hiszem, mert hinnem kell. Hiszem, mert ebben van a vigasztalás. És hiszem, mert föltámadott. És úgy lett, ahogy az írásokban olvasható. Keresztre adatott, meghalt, eltemettetett és föltámadott. Ez a halál győzi le a halált. Mert csak úgy teljes a szabadulás, ha nemcsak a halálból szabadulunk meg, akár naponként, születésünk pillanatától fogva, nemcsak úgy teljes a szabadulás, hogy a halálban ott van velünk a könyörületes Isten és fogja a kezünket, és átvezet bennünket. A halálból való szabadulás akkor teljes, ha ez haláltól való megszabadítás is. Így is halljuk a zsoltárban: Az Úré, a mi Istenünké a haláltól való megszabadítás. Kétértelmű, ugye? Mondhatja a zsoltáros ott, abban az emberi helyzetben, a szorongató ellenség sűrűjében: Isten az, aki átvezetett engemet az ellenség közepette, a hadisorokon, a tüzes nyilak között, a rám acsargó ellenfelek közepette. Szó szerint ezt jelenti az ige: A halál közepette átvezetett és megszabadított. Megmentett a haláltól. Megmentett engem is tegnap és ma reggel.

És hiszem, hogy megment ma is, kiszabadít engem a halálos szorongattatásból. De azt is jelenti a zsoltárnak ez a verse, hogy megszabadít a haláltól, a halál valóságától, egyszer s mindenkorra, örökké. Hogy igaz legyen az, amit az apostol mond: Ádámtól kezdve a bűn által bejött a halál és uralkodott, de Krisztustól kezdődően bejött az igazság és a kegyelem, és uralkodik az életre.

Milyen hát a mi mostani állapotunk? Ha a zsoltárverset alkalmazzuk az életünkre, akkor azt mondhatjuk, olyan az életünk, mint azoké, akik tömlöcben ültek, és  rabok voltak, az ige szava szerint, a haláltól való félelem miatt. S aztán egyszer hallották a nevüket, megnyílt az ajtó, s elindulhattak kifelé a börtönből. S ettől kezdve ez a földi élet semmi egyéb, mint kimenet ebből a halálos rabságból. Még nem léptünk ki az igazság teljességére, még nem léptünk ki az örök élet valóságára, még a börtönben vagyunk. De szabadok vagyunk. Egyszer, amikor még börtönben szolgáltam lelkipásztorként, megadatott egy szabaduló rabot kikísérnem. Külön kértem, hadd éljem át én is, mi az a pillanat, amikor kinyílik a zárkaajtó, fogja a kis batyuját, lemegy az őrszobára, kiadják a régi dolgait, aláírja a szabaduló levelet, és elindulhat. Még a börtönben van, de már szabad. Még a fogság házában tartózkodik, de már szabad ember. Az Úré, Istené a haláltól való szabadítás.

Milyen boldog hitvallás ez és milyen boldog  életprogram ez. Még itt, e világban élek, még itt, e testben vagyok, a halálban vagyok, és meg fogom halni a test halálát, de már enyém a lélek élete. Még át kell mennem a földi élet minden nyűgén, kínján, szenvedésén, agóniáján, de Krisztus által már enyém az örök élet. Mert Ő győzött a halálon, halála által. És ezért a halálból való kimenetel, az exitus mortis nem halálba való bemenetel lesz, mint e földi, Istentől elszakadt élet minden pillanatában. Nem az immár az életünk, hogy kilépünk a mulandóból, s belépünk a mulandóba. Krisztus által ez az exitus mortis introitus in vitam lesz, belépés az életbe.

Milyen boldog remény, milyen boldog távlat, milyen nagyszerű ígéret és megtapasztalás. Úgy élek, úgy halok, úgy vagyok itt a halál árnyéka völgyén, mint megszabadított gyermek, s majd mikor eljön a halál pillanata, átélhetem Isten megszabadító kegyelmét, és átlépek a halálból az életbe.

Ezt hirdeti nekünk ezen a mai napon az úrvacsora közössége is. Mert így hagyja meg nekünk a mi Mesterünk, Krisztusunk a szereztetés igéjében: Hirdessétek az Úrnak halálát, mígnem eljövend. Hirdessétek ezt a halálon győztes halált. Hirdessétek ezt a nagy isteni kegyelmet. Hirdessétek ezt a fölfoghatatlant, amit hirdetni kell és hinni kell, hogy már itt a mulandóság világában szabadok legyünk, mint akik életében valósággal ott van Isten örökkévaló élete, irgalma, és szabadítása.
Ámen

              Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled.

              Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet,

              A lélek ékességei; belőlük hitnek mennyei

              Szép tisztasága árad.