Az Úr az én kősziklám!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A lekcióban Dávid szép zsoltárát olvastam Sámuel második. Könyvéből. Ez a Zsoltárok könyvében is olvasható, a 18. zsoltár foglalja magában ezt az éneket. A textusban pedig egy olyan történetet olvastam, mely az ének felhangzása előtt hosszú évtizedekkel korábban történt. Mégis nyilvánvaló, hogy Dávid öregkori zsoltára erre a fiatalkori eseményre tekint vissza. Ebben nincs ellentmondás. Például, ha ma visszatekintünk akár csak a tegnapi napra – mondhatjuk, hogy az már tavaly volt. Vagyis már régen volt. Mégis, Dávid ezt az egész életét összegző zsoltárban, melyben Isten szabadítását is elbeszéli, egy olyan eseményre tekint vissza, s egy olyan helyet, helyszínt nevez meg, ahonnan egy nagyszerű képet vesz, és azt itt is, de sok zsoltárában is alkalmazza. Legalább tízszer olvassuk Dávidnál ezt a kifejezését: az Úr az én kősziklám. Így a 18. zsoltárban is, itt négyszer. És ezzel azt az időszakot eleveníti föl, amikor még Saul volt a király, bár őt, Dávidot Sámuel próféta már felkente, mivel Isten Sault már letette. Saul féltékenységében, haragjában üldözte Dávidot, életét akarta venni akár azon az áron is, hogy félbehagyta az uralkodást, és kivonult Júdea pusztájába, ahol halálra kereste a menekülő Dávidot. Az üldözés során Saul értesült arról, hogy Dávid egy nyílt vidéken, Máon sivatagában tartózkodik, összeszedte hát embereit és megpróbálta bekeríteni Dávidot. Szinte filmszerűen előttünk a jelenet, ahogy azt Sámuel 1. könyve leírja. Látjuk is, ahogy Dávid egy sziklavonulat egyik oldalán menekül az embereivel, s próbál kicsúszni a gyűrűből, míg a vonulat másik oldalán halad Saul a csapatával. S ez a sziklavonulat egy ponton véget ér, megszűnik a természetes rejtekhely, mindkét csapat sík terepre ér, Saul pedig abszolút túlerőben van. Ekkor érkezik egy üzenet Saulhoz, hogy forduljon meg azonnal, mert az ellenség betört az országba, háborúba kell menni. És valóban, látjuk is, hogy már csak pár méter és a két párhuzamosan haladó csapat, az egyik ebben a hasadékban, a másik abban a hasadékba vonul, s már-már találkoznak is, összeérnek, már hallani a túloldalról a fegyverzörgést, talán a suttogás is áthallatszik már, s ekkor Saulnak meg kell fordulnia, abba kell hagynia az üldözést. Dávid kiszabadul. Ezért mondja Dávid zsoltárában: szorultságomban az Úrhoz kiáltottam, az én kősziklámhoz, Ő meghallgatott szentsége helyéről, alászállott és megszabadított engem. Még azt is mondja itt, hogy megadta nekem az Úr, hogy az én ellenségem hátat fordítson nekem. S ez nem feltétlenül egy győztes csatára vonatkozik, amikor a menekülő ellenség hátat fordít, és futni kezd, hanem talán éppen ezt a jelenetet írja le. Nem kellett Saullal szemtől szembe találkoznia, az üldöző hátat fordított neki, mert ott kell hagynia ezt a helyet.

Ezt jegyzi meg Sámuel 1. könyve 23. részének végén a krónikás, mikor leírja ezt a történetet, s mondja: azért hívják azt a hegyet a menekülés (vagy a szabadulás) kősziklájának. Azonban, akik más Biblia-fordításokat is lapozgatnak, azok, például a legtöbb angol Biblia-fordításban nem ezt találják, hanem egy héber nevet, mely hosszú és elég nehéz kiejteni. Ugyanis ez a kifejezés - menekülés kősziklája - sokféleképpen fordítható. És engedje meg a gyülekezet, hogy ezeket a fordítási lehetőségeket ma idehozzam. Mindegyik sokra mutat. Azt, amit mi itt menekülés-nek fordítunk – a megelőző történetre alapozva - eredetileg nem azt jelenti, hogy menekülés vagy szabadulás, hanem azt, hogy választás. Azt fejezi ki, amikor két dolog közül választunk, mégpedig olyan módon, hogy szét is választjuk őket. Például, ahogy a borsót a lencsétől szét kell választani, vagy ahogyan a tisztát a tisztátalantól el kell választani. A mózesi törvények a papok teendői között leírják, hogy amikor a kultuszi áldozatot föláldozzák, a papnak szét kell választania az áldozatra alkalmas részeket azoktól, melyek nem alkalmasak erre – s itt a művelet leírására ugyanez a szó áll. De maga a történetben említett sziklavonulat is szétválasztást ad, ez is valamiféle megkülönböztetés. Igen, a történetben is így van, az egyik oldalán halad Saul dühtől, bosszúvágytól, gyűlölettől lihegve, a másik oldalon pedig Dávid menekül. Két csapat, két társaság. Az egyiket Isten már elvetette, mert Sault elvetette, megüzente neki a prófétával, - a másikat pedig már kiválasztotta. S most ez a hegyvonulat jelenti a szétválasztásukat, talán azt is lehetne mondani, hogy ez itt vízválasztó: az egyik oldalán erre folyik, a másik oldalán arra folyik. Az Úr tehát a választás kősziklája, mert nem mindegy, hogy melyik oldalon vagyunk. Az esztendő első napja újra alkalmat kínál arra, hogy miközben visszatekintünk - és ezt mondjuk: tavaly is megsegített az Úr, és régen is megsegített az Úr, ahogy Dávid is mondta uralkodása végén három és fél évtizeddel korábbi eseményekre visszatekintve: megsegített az Úr, meghallgatott szentsége helyéről -, tehát miközben hálaadással visszatekintünk, reménység is támadhat bennünk.  Ám a reménykedő embernek választania kell, döntenie kell, hogy mire veti reménységét, hova teszi a tétet, melyik oldalon halad.

Aztán jelenti ez a szó a választásból vagy a megkülönböztetésből következően a szétosztást is. Más helyeken ugyanezzel a szóval fejezik ki azt, amikor birtokot osztanak. Például Józsué könyvében, amikor Isten gyermekei elfoglalják az ígéret földjét, és a törzsek között megkezdődik az ország szétosztása, ez a szó fejezi ki, hogy melyik törzsnek mit osztottak. Másutt, amikor jogügyletet írnak le, és rögzítik, hogy az örökhagyó hogyan osztotta szét a gyermekei közt az örökséget, ott pedig ezzel a szóval jelölik az örökhagyás folyamatát – kinek hogyan osztottak. S van ennek a szónak egy derivátuma is, igenévi alakja jelentheti az örököst is, nevezetesen azt, aki már bír egy neki osztott résszel. Ezért mondja másutt Dávid, meg mondja a próféta is azt, hogy az Úr az én osztályos részem, és ott ugyanez a szó szerepel. Isten jutott nekem. Abban a nagy osztozkodásban, amit a világ gyermekei végeznek, hiszen mindig zajlik ez a nagy osztozkodás, s mindig jut ennek az, amannak meg amaz, kinek ez, kinek az – mondja boldogan Dávid: nekem Isten jutott. Nincs csodálatosabb vallomás, nincs boldogabb meghagyás, mint az, hogy Isten az én örökségem, Ő az én osztályos részem, az Ő szövetsége ez, amit velem kötött – mondja ugyanitt Dávid – mely az Ő hűségében állandó és maradandó, - szent szövetség. Isten az oldalamon áll, hűséges hozzám! De jó lenne, testvérek, ennek az esztendőnek első napján boldogan megvallani, hogy abban a világban – mert ez a világ is olyan, mint a régi, adnak, vesznek, osztanak és visszavonnak – mi azt mondhatjuk: a mi örökségünk visszavonhatatlan, mert Isten ígéretei megbánhatatlanok, a mi örökségünk állandó, mert a mi osztályos részünk maga a hűséges Isten.

Legvégül azonban valóban lehetséges úgy fordítani ezt az igét, ahogyan néhány fordítás, köztük a mi magyar fordításunk is megengedi. Így mondja, így olvassuk: azért hívják azt a hegyet a menekülés kősziklájának. Micsoda dráma ez itt, kedves testvérek. Dávid már éppen az elveszés peremén van. Így is fogalmaz a krónikás, hogy mikor Dávid éppen már végső igyekezettel volt, hogy meneküljön, de Saul éppen már körbekerítette őt, hírnök érkezett Saulhoz: siess és jöjj, mert a filiszteusok betörtek az országba. Milyen megdöbbentő mindebbe belegondolni. Dávid most nem erővel vágja ki magát, nem is hadi ügyességgel, okossággal, nem így jön a szabadulás. Hanem az a dráma bontakozik ki előttünk, hogy a Dávidot kergető Saul olyannyira elmerül az üldözésben, hogy odahagyja az országot is. Odahagyja tisztjét, feladatát, odahagyja mindazt, amiért őt királlyá tették, nevezetesen, hogy megvédje az országot, hogy békét teremtsen. Micsoda nagy konfliktusa ez, végromlásra jut az ország Saul őrjöngő haragja miatt. S micsoda veszedelem támad abból, hogy nem tekinti már ügyének azt, amire eredeti megbízását kapta. S mégis, Saul már-már eléri célját! De mégsem érheti el. Milyen különös, hogy most, áttételes módon, éppen az ellenség lesz Dávid szabadítója. Siess, jöjj – üzenik Saulnak - mert az ellenség betört az országba. El kell hoznod a hadnépedet, háborúba kell menned. Milyen különös útja ez Istennek. A régiek szokták mondani, hogy az ember útjai és Isten gondviselése sokszor látszólag ellentétes irányban haladnak. Hogy is van itt ez? Ez az út ennek a kősziklának vagy hegyvonulatnak a két oldalán? Hát úgy, hogy a menekülő Dávidé meg az őt üldöző Saulé előbb-utóbb találkozni fognak, és ennek tragédia lesz a vége. Nem jó felé megy ez az út, mindegy, hogy a szikla melyik oldalán vagyunk, nem jó felé megy ez az út, nem jó felé mennek a dolgok. Egyre csak közeledik a végső összeomlás, a bekeríttetés, a megsemmisülés, ahol véget ér a szikla, ott a vég. Ott, ahol elfogy az utolsó kis szikladarab is, ahol kiérünk a síkra, ahol nincs már hová elrejtőzni. És hol vannak Isten útjai? Hol van Isten hűsége, hol van Isten gondviselése? De jön a hír, hogy nagy rossz érkezik az országra, betört az ellenség. De ez a nagy rossz Dávid szabadulásának az alapja. Ezért mondták a régiek latin szóval, hogy Isten gondviselésében mindig van concursus is, amikor egy adott ponton egybefut, sőt együttfut Isten útja azzal ez emberi úttal, mely az ember szándéka szerint eltér az Isten útjáról. Találkoznak, együtt futnak. És újra igazzá válik az ige, amit József mondott testvéreiről: Ti rosszat gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani. Ti rosszat forraltatok ellenem, rossz készült, és látszólag Isten is elfordult tőlem, Isten nem volt ott, Isten útjai másfelé vezettek, és Dávid sem találta ezt az isteni utat, hanem párhuzamosan kellett haladnia a rosszal és a rossz beérte őt, elébe kanyarodott, bekerítette őt, erősebb, gyorsabb, ügyesebb volt nála, vége hát mindennek – és mégis érkezik a hír, Isten útja keresztezte a rossz útját, és ez az átmetszés lett a menekülés helyévé. A kétségbeesés útja a szabadulás útjává lett, éppen azon a helyen mutatkozik ez, éppen annál a kősziklánál, ahol minden kiért a síkra, ahol a szabadulás minden emberi lehetősége megszűnt, éppen ott – mondják a régiek: concursus – nagy egybetalálkozásban – ez a hely lett a menekülés kősziklája.

Kedves testvérek, hadd idézzem újra, amit a bevezetőben mondottam. Ez a szabadulás ős-élménye Dávidnak, s ezért mondja oly sokszor a zsoltáraiban, hogy Isten az én kősziklám. S igen sokféle helyzetre alkalmazza is ezt a képet. Például alkalmazza Dávid ezt arra a helyzetre is – hiszen ezt is jelenti a kőszikla –, amikor egy hegyorom ad menedéket, fölhúzódunk egy magas sziklára, egy barlangba, s ez olyan, mint egy megközelíthetetlen vár. Isten az én kősziklám, - Isten megközelíthetetlen magasságba visz el engem, Isten elrejt engem. Nem érhet utol a gonosz és a rossz. Aztán más helyen azt mondja Dávid és mondják a próféták is: Isten az én kősziklám, pontosabban csak egy egyszerű kődarab, melyen megvetheti az ember a lábát, ha körülötte minden mocsárrá lett. Bárhova lépek, csak el fogok süllyedni, csak el fogok veszni, semerre sincs egy tappotnyi szilárd helyem sem. Isten az én kősziklám, mondja Dávid, amin megvethetem a lábamat. S mondja egy másik zsoltárában: Isten kiemelt a mélységből, kiemelt a vízből, mikor már-már elborított a veszedelem, és - ahogyan Szenczi Molnár Albert fordítja - szép, egyenes kőre el-felhelyeztetett. Kiemelt a mélységből és szilárd pontot adott a lábam alá. S legvégül, itt áll az, amit a mai történet idéz fel: Isten az én kősziklám. Ahol Isten megjelenik, ott véget ér a nyomorúság. Pedig az imént még úgy gondoltam, hogy ahol véget ér a kőszikla, ott kezdődik a baj. Eddig elrejtett a hegyvonulat, de ahol véget ér a szikla, ott véget ér a menekülés is, kezdődik a baj. És mégis – vagy inkább: és mégsem, micsoda titok ez, testvérek: ahol véget ér a sziklaorom, mely elrejtett, éppen ott van szabadulás, a menekülés. Micsoda titokzatos, micsoda felfoghatatlan, micsoda nagyszerű útja ez Istennek! Ahol bővölködik a rossz, ott felette bővölködik a kegyelem. Azt kívánom, testvérek, szeretett gyülekezet, hogy ebben az esztendőben ilyen sokféle módon éljük át, tapasztaljuk meg mi is Dávid szép igazságát: Isten az én kősziklám. Isten elrejt engem, megóv a veszedelemtől, Hozzá igyekezhetem, mert erejében, kegyelmében, hűségében elrejt, és szabadítást készít. Legyen ez megtapasztalása azoknak, akik úttalan utakon járnak, s már-már elmerülnek gondjaikban, bajaikban: Isten az a szép egyenes kő, akire rá lehet állni, és nem süllyed el az ember, nem vész el, akkor szilárd pontot talál az életének. S legyen az is boldog megtapasztalás, hogy amikor véget érnek az emberi esélyek, amikor összeomlik minden kalkulus, mikor már nem rejtőzhetünk tovább, Isten készít szabadítást és éppen ott, ahol a legnagyobb baj vár ránk, éppen ott, ahol a legnagyobb a veszedelem, éppen ott, ahol azt kell mondjuk, mindennek vége, ott érkezik a szabadítás. Isten az én kősziklám. Szorultságomban az Úrhoz kiáltottam, Ő meghallgatott szentsége helyéről, alászállott és megszabadított engem.

Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy mi is csatlakozhatunk Dávid szavához: nálunknál hatalmasabbnak kezéből szabadítottál meg bennünket, nyomorúságnak, bűnnek, ellenségnek, ördögnek és halálnak kezéből - Jézus Krisztus, egyszülött Fiad által. Köszönjük szabadításodat, s köszönjük, hogy megtöltöd lelkünket boldog bizakodással, hogy vallhassuk ebben az esztendőben is: Te vagy a mi kősziklánk, menedékünk, oltalmunk, megtartatásunk, szabadulásunk. Így könyörgünk Atyánk irgalmad kiáradásáért. Igen, a mi útjaink nem a Te útjaid, mégis kérünk, kegyelmed útja találjon meg minket, egyházunkat, egész nemzetünket, az egész emberiséget, hogy békességet, szabadulást, jó létet, örömet hozzon ránk.  Könyörgünk Urunk e világ békességéért! Csillapítsd a fegyverek zaját, békítsd a gyűlölködő szíveket, vidd jó belátásra a hatalmasokat, hogy igaz szóval, igazsággal és békességgel vezessék a rájuk bízottakat - jóra, igazra és tisztára, és ne haragra, gyűlöletre és háborúra. Könyörgünk, áldd meg a munkások verejtékét, hogy ne legyen hiábavalóvá az, amiért fáradoznak. Oldozz bennünket nyomorúságból, süllyedésből, keserűségből, hozz ránk bőséget kegyelmedből, Mennyei Atyánk.

Könyörgünk azokért, akik ez év fordulóját betegségben, nyomorúságban, erőtlenségben élték, s várják Tőled a Szerinted való újat: a gyógyulást, a szabadulást, az új kezdetet. Áraszd ki gyógyító kegyelmedet a betegekre, erőtlenekre, nélkülözőkre, nincstelenekre. Könyörgünk Urunk népedért, kik boldog szívvel vallják és hirdetik, hogy Te vagy kősziklánk, szabadulást hoztál számukra az Úr Jézus Krisztus által. Őérette kérünk, Atyánk, áldd meg anyaszentegyházadat szerte a világon, hogy boldog bizodalommal hirdessük, mutassuk és élhessük: Tenálad van elkészítve minden jó. S minket is, Atyánk, kik ma itt vagyunk, kik hallhattuk igédet, látogass gyakran kegyelmeddel. Ahogyan fölhozod mireánk jó reggel napodat, ahogyan esőt adsz nekünk, úgy hozd fel reánk minden napon áldó kegyelmedet, úgy látogass bennünket minden napon Szentlelked áldó, megújító hatalmával. Őrizd, vezesd, hordozd életünket, hogy azon az úton, melyen Általad elindultunk eljussunk a teljes szabadulásra, üdvösségünkre! A mi Urunk Jézus Krisztusunkét hallgass meg bennünket! Ámen