Az ötödik parancsolat

Kedves testvérek!

Az ötödik parancsolathoz érkezve áttérünk az úgynevezett második törvénytáblára. Tudvalevő, a bibliai hagyomány a tízparancsolatot két részre osztotta, s mi magunk is így tartjuk számon: a törvény első táblája arra tanít bennünket, hogy mi a kötelességünk Istennel, teremtő és megváltó Urunkkal kapcsolatban, a másik törvénytábla pedig az embertársainkkal való kötelességeinkre tanít bennünket. A törvény summája ez: Szeresd az Urat a Te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Így foglalja ezt össze számunkra az evangélium is.

Mielőtt azonban rátérnénk az embertársainkra vonatkozó törvények magyarázatára, s kezdenénk azt az ötödik parancsolattal, szeretném két mondatban áttekinteni mindazt, amit az előző négy alkalommal láthattunk. Láttuk, hogy a tízparancsolat Isten törvénye, a szabad Isten és az Ő megszabadított népének szövetségi okmánya. A szabadító Isten és a megszabadított nép közös életének ez az alapokmánya, a törvényi rendje. Azt is láttuk - s ezt minden alkalommal hangsúlyoztuk is -, hogy a parancsolatokat a szabadító Isten adja, vagyis amikor törvényét halljuk, nem a kényszernek, nem a kényszerzubbonynak,  nem az önkénynek az Istene beszél, hanem a szabadító Isten:  Én vagyok az Úr a te Istened, aki kihoztalak, kiszabadítottalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!  Ugyanakkor ez a szabadító Isten - és ezt is hangsúlyoztuk  - szuverén úr, kizárólagos Isten. Ne legyenek idegen isteneid én előttem! A legelső alkalommal azt mondtam, hogy minden esetben figyelni fogunk arra, hogy az első parancsot: “Ne legyenek idegen isteneid!” hol és milyen módon akarja vagy szándékolja az ember megsérteni.

Így érkezünk el az ötödik parancsolathoz. Az ismétlésre már csak azért is szükség volt, mert az ötödik parancsolat esetében is nélkülözhetetlen, hogy fölismerjük a nagy összefüggést. Az első parancsolatban a rabság földjéről hallunk. Egyiptom földjéről. Az ötödik parancsolatban az ígéret földjéről beszél Isten, a szabadság földjéről, az élet földjéről, a reménység földjéről. Isten a parancsolatokat a pusztai vándorlás során adta, a rabság és a honfoglalás közötti, átmeneti állapotban. Amikor gyermekei a parancsolatokat kapják, még előttük van az ígéret földje. Ebben a parancsolatban a szabadság földje, a haza, az otthon mint ígéret jelenik meg. Ehhez szorosan hozzátartozik az is, hogy az az ígéret, amit az Isten a parancs megtartásához kapcsol, jelesül a hosszú élet, nem feltétlenül az egyes ember hosszú életét jelenti. Nem pusztán az egyes ember hosszú életidejérol van szó, hanem sokkal inkább egy népnek az életidejérol. A szülőket nem tisztelő nemzedék, az őseit, elődeit nem tisztelő nép életideje rövid, vagy megrövidül. Ez ennek a törvénynek az ereje.

Jézus a Hegyi Beszédben halálos, kárhozatra méltó bűnnek nevezi a szülőkkel szembeni tiszteletlen megnyilatkozást is. A parancsolat egyáltalán nem a múltba vezet vissza - a szülőkről, az elődökről óhatatlanul a múlt szokott az embernek eszébe jutni -,  hanem hozzákapcsolja az előttünk járó nemzedékekhez a jövendő ígéretét. Ez Istennek egyik nagy titka! A jövő nem a jövőben születik meg, nem valami távoli és megfoghatatlan fantáziavilágban, kitalált utópiában létezik. A jövő mindig a múltban születik meg. Isten a szülők, az elődök tiszteletéhez kapcsolja a jövendő ígéretét.

1. Ez az oka annak, hogy az ötödik parancsolathoz számos problémakör kapcsolódik. Most csak néhányat sorolok föl. Az ötödik parancsolatban a legszűkebb értelemben benne foglaltatnak olyan kérdések, mint a szülők iránti tisztelet és ennek tartalmi és formai kifejeződései. Például ilyen kérdés, hogy meddig kell a szülőknek engedelmeskedni. Ez minden korban súlyos kérdés. Ma talán különösen drámai módon jelentkezik. Vannak ennek a kérdésnek formai szempontjai is. Például, lehet-e a szülőket tegezni? Egészen biztos vagyok benne, hogy két vagy három generációval előttünk járók meg lennének rökönyödve azon, ha hallanák, hogy négy-, öt-, vagy tíz-tizenkét éves gyerekek tegezik a szüleiket. Én is ismerek olyan családokat, ahol a szülőket magázni illik.
   
   

Tudunk olyan népekről, ahol úgy nevelik a gyermekeket, hogy a szülőket magázzák. A tegezés ott túlzó bizalmaskodás. Ugyanakkor ismerek olyan családokat is,  ahol a gyermeket már úgy nevelték, hogy nem is apunak és anyunak szólítják a szüleit, hanem csak így: Jani, Mari. Egészen szélsőséges formái is vannak ennek az oldottságnak.

Ide tartozik a gyermekek fegyelmezésének a kérdése, és erről hosszasan lehetne beszélni, például a Példabeszédek könyvének fényében. Meddig mehet el a szülő a fegyelmezésben, és meddig köteles a gyermek a fenyítéket elfogadni? Lehetne azután a nem mindennapos kérdésekről is beszélni, hogy például meddig szólhat bele a gyermek a szülők a nevelési, élet-stratégiai szempontjaiba. Például abba, hol tanuljon tovább, milyen hivatást, milyen szakmát válasszon? Bele lehetne venni ebbe a kérdéskörbe azt is, ami a mai világban talán nincs annyira a felszínen, de azért a mélyben ott van, s ez a párválasztás kérdése. Hogyan választ jövendőbelit magának egy-egy fiatal? Érvényesülnek-e itt a szülők kimondott, kimondatlan szempontjai, megjelenik-e a jövendőbeli választásánál a szülő tisztelete? Meddig avatkozhat bele a szülő a gyermekek életébe ezen a területen? Azután nagyon nagy kérdés, hogy meddig engedi bele a szülő a gyermeket a családi konfliktusokba, a döntéshozatalba? Emlékszem, ha szüleim nem akarták, hogy értsük vasárnap ebédnél, hogy éppen egy családi problémáról beszélgetnek, elkezdtek vagy németül vagy angolul beszélni. Akkoriban szinte csak ez inspirált nyelvtanulásra, hogy megértsem, miről beszélnek. Vagy ha félrevonultak, bezárkóztak, vagy kiküldtek bennünket játszani, értettük máris, hogy most odabent komoly dolgokról van szó. Meddig vonhatja be a szülő a gyermeket és meddig hatolhat el a gyermek a szülő, a család konfliktusaiba, döntéseket mérlegelő, megfontoló, eljárásaiba?

Azután, mint jól tudjuk, az ötödik parancsolatnak vannak kiterjesztő értelmu magyarázatai is. Hiszen nemcsak a család dolgairól van itt szó. Olyan területek is ide tartoznak, mint az iskola, az oktatás, a nevelés. Idetartozik a polgári felsőbbség, az állam, a törvényhozás, a politika, a hatalom kérdése, és ide tartozik az egyház tekintélyének kérdése is. Egyszóval minden ide tartozik, ahol vezetési struktúra van, ahol alá- és fölérendeltségi viszony van.  S most szeretném azt kérni, hogy legalább erre a mai alkalomra függesszük föl az egyébként mindenki szívében meglevő anarchista hajlamokat. Isten a világot úgy teremtette meg, és a világ úgy működik, hogy abban alá- és fölérendeltségi viszonyok vannak. A világnak van archéja, kezdete, eredete, törvényszerűsége. Hogyha bizton számítunk arra, hogy a gondviselő Isten működteti a természeti világ törvényszerűségeit, és nekünk jó az, hogy a Nap fölkel, meg lenyugszik, eső esik, kivirágzik tavasszal a virág, hogy az univerzum a maga törvényszerűsége szerint működik, akkor, legalább most a mai alkalomra tegyük félre lázadó hajlamainkat, és így nézzünk bele abba, hogyan működik, vagy hogyan működne normálisan az emberi világ az Isten által teremtett törvényszerűségei szerint.

Azért kérem ezt, mert a huszadik század vége különös erővel hozta föl, vagy hozta elénk a tekintély problémáját. Amikor arról beszélünk, hogy alá- és fölérendeltségi viszonyok vannak a világban, az emberi világban, amikor arról beszélünk, hogy vannak vezetők és vezetettek, vannak tanítók és tanulók, amikor arról beszélünk, hogy vannak, akik döntenek az emberi életek felől és ezért felelősséget viselnek, és vannak, akiknek ezeket a döntéseket végre kell hajtani és el kell hordozni, s nem a múlt, nem a tegnap, nem a hatalom, nem a parancsolás, hanem a jövő, a holnap érdekében, akkor beleütközünk a tekintélynek, latin szóval az autoritásnak a kérdésébe. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a huszadik század vége megrendítő erővel, sokkoló problémaként hozta elénk a tekintély válságát. Ma a parancsolat magyarázata kapcsán erről szeretnék néhány szót szólni.

2. Élénken emlékszem, mikor az előző gyülekezetemben építettük a templomot, a szomszédban tevékenykedett egy műszerész. Egy nagyon kedves, aranyos úriember volt, csupa segítőkészség, de nagyon istentelen ember. Szokták mondani, holtakról jót vagy semmit, most azonban az ő történetét hozom ide, nem kiprédikálás jelleggel, hanem okulásul. Rettentő módon tudott káromkodni. Mondom még egyszer, egyebekben kedves ember volt. Ha a gyerekeknek elromlott a biciklijük bármikor mehettek hozzá, ő ingyen, bérmentve megjavította. Vagy ha én mentem hozzá, mert elfogyott valami csavar vagy alkatrész az építkezésen, rögtön szolgáltatta azt. Egy alkalommal átmentem hozzá, ott üldögélt az udvaron és a fiait egzecíroztatta borzalmas káromkodások közepette. Földbe gyökerezett a lábam. Tudta persze, hogy lelkész vagyok, s szerintem bosszantani is akart azzal, hogy káromkodott. Ahogy meglátott, rátett egy még egy lapáttal, s elkezdte mondogatni: Én vagyok az Isten, én vagyok az Isten!  Majd a gyerekei felé, de nekem adresszálva: Ugye tiszteletes úr, jól mondom, én vagyok az Isten! Mire mondtam: Bandi bácsi, nem maga az Isten. Azt én elhiszem, hogy a gyerekei fölé van rendelve, meg parancsol is nekik. .De nem maga az Isten!  Mire ő: Én vagyok az Isten! - és tovább ugráltatta a gyerekeit. Másnap valaki futott át a szomszédból, menjek gyorsan, nagy baj van. Bandi bácsi ott feküdt az udvaron holtan. Nem azt akarom ezzel mondani,  hogy Isten villáma sújtott le rá, de azt mondom, hogy amikor az ember Istennek gondolja magát, gondoljon arra is, amit a próféta és Péter apostol mond: Bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull annak virága. Mert ha az ember, akár hatalmaskodásból, akár elnyomottságát, megalázottságát kompenzálandó uraskodni, istenkedni kezd, gondoljon arra, amit Péter apostol mond. Ez a parancsolat ugyanis (tiszteld atyádat és anyádat!) elsősorban - bármily furcsán is hangzik - a szülőkre ró kötelességet. A gyermek köteles tisztelete nem csak úgy általában jár a szülőnek, főleg, ha a szülői önkény azt megköveteli, hanem akkor jár, ha a szülő betölti isteni rendelését. Olyan embert szeretnék ennek alátámasztására idézni, aki nem vádolható azzal, hogy ne lett volna tekintélytisztelő. Sőt, ellenkezőleg, a huszadik században éppen azzal szokták őt vádolni, hogy túlságosan is tekintélytisztelő volt, és vasmarokkal kormányozta a rábízottakat. Kálvinról van szó. Kálvin azt mondja az ötödik parancsolat magyarázatában: “Isten törvénye értelmében a szülőket megilleti a gyermekek köteles tisztelete, mert a szülő mindig egy lépéssel közelebb van Istenhez, mint a gyermek, és a szülő kötelessége és feladata, hogy a gyermeket Isten felé vezesse. Ám - folytatja Kálvin -,  ha a szülő törvénytelenségre akarja kényszeríteni a gyermeket, ami nem az Isten rendje szerint való, ami bűn, és ítélet alá esik,  akkor a szülőt olybá kell vennünk, mint idegent.”  Mint idegent, - tessék ezt a kifejezést megfontolni: mint idegent! Van-e ennél fájdalmasabb szó szülő minősítésére?  A parancsolat (Tiszteld atyádat és anyádat) először a szülőre ró kötelességet.
   
   

A szülő élete transzparens élet. A szülő az, akinek az életén keresztül a gyermek számára először fölsejlik Isten valósága. A szülő az, aki szülői jogon, nevelői jogon elindítja a gyermeket az Isten-gondolat felé. Ezért beszél olyan sokat a Biblia, közelebbről a zsoltárok, a bölcsesség-irodalom és az Újszövetség számos helyen a szülők kötelességéről. Mit jelent istenfélő szülőnek lenni, mit jelent a gyermeket jól nevelni? Amíg e kérdés fennforog, a szülői tekintély is vitathatatlan.

3. Most pedig a gyermekeknek és a fiataloknak mondom: a szülői tekintély mindaddig vitathatatlan, amíg a szülők eleget tesznek annak az isteni feladatnak, ami ezen a téren rájuk hárul. Ma tekintélyellenes világban élünk, és ha ennek a parancsolatnak az összefüggésében azt mondom, hogy tekintélyellenesnek lenni, annyi, mint istenellenesnek lenni, akkor nem túlzok. A mai világ jogalkotása, vagy inkább jogorzása abszolút tekintélyellenes, sőt tekintélyromboló. Jól emlékszem rá, amikor az Egyesült Államokban jártam, egy családhoz hívtak vendégségbe. A család Oroszországból származott, keleti ortodoxok voltak. Tudjuk, hogy a keleti ortodoxia világában a szülő-tisztelet, különösen az édesanya tisztelete sokkal erősebb, mint a nyugati világban. A vendéglátóm elvitt engem a temetőbe a szülei sírjához, s igen-igen megrendített, amit ott láttam. Amikor odaértünk a sírhalomhoz, a házigazdám, megbecsült tudósember, tekintélyes, befolyásos személy ráborult a sírra, és átölelte azt, és ott zokogott – igen: sírt - a síron. Ez engem nagyon megrendített. Természetesen eleinte kétkedő gondolatok támadtak bennem: Ó, biztos azért csinálja, mert életében nem adta meg a szüleinek a kellő tiszteletet! Talán joggal vélekedtem így? Hiszen hány síremlék készül ezokból:  nem adták meg a tiszteletet a szülőknek éltükben, de most, mikor már meghaltak, amikor már végük, fölgyulladt a lelkiismeret, s most már nagyon akarják szeretni őket. Ám az én emberem nem ezért tette ezt. Így akarta kifejezni szülei iránti odaadó, rajongó szeretetét. Ez az ember, amíg éltek, a szüleivel találkozván az édesapja kezét is megcsókolta. Tekintsük  talán túlzásnak?! Nem is azért mondtam el, mintha erre akarnék bíztatni. De szeretném jelezni, hogy ugyanebben az országban, Amerikában, ma már olyan törvényeket hoznak, mint azt a legutóbb hallottuk, hogy a tízéves gyermek  is följelentheti a szüleit. Megtörtént eset, hogy egy gyermek megtette ezt, mert nem kapta meg az arra a napra ígért csokoládét. Rossz jegyet vitt haza az iskolából, a szülei pedig úgy gondolták, hogy valamivel szankcionálniuk kell. Ő pedig feljelentette a szüleit. Megtehette. Törvény adta joga. Lassan odafelé megy a világ, hogy nem jog-őrzés lesz, hanem jog-orzás. A nagy egyenlősdi eszménye hajtja a jogalkotókat, a törvényhozókat, a filozófusokat, ideológusokat, hogy mindenkinek egyenlő mértékben osszák szét a jogokat és a kötelezettségeket. Ám egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy nem lehet már a gyermeket semmire sem kényszeríteni. Nem lehet a gyermeket nevelni. Nem lehet a gyermeket fenyíteni. Aztán ez nem csak a szülőkre fog kiterjedni, hanem a tanárokra is. A tanár már nem adhat egyest, ha a gyerek nem tanulta meg a leckét. Vannak már ilyen iskolák a világon. Magyar egyetemi oktató mesélte, hogy a diákság tiltakozására az egyetemi tanács úgy döntött, X. Y. professzor már csak taníthat, de nem vizsgáztathat, mert nagyon szigorú vizsgáztató. Az lett hát a jó tanár, a jó professzor, akinél nem kell tanulni, aki beírja a potyajegyet.

4. Ha így megy tovább a világ, arról is hallani fogunk, hogy följelentik a rendőrt, mert megbüntetett valakit, aki átment a piroson. Mértéket vesztettünk a nagy egyenlősdiben, a jogok egyenlő szétosztásában. Természetesen ezzel nem a múltat akarom eszményíteni, ne értse félre senki. Csupán azt akarom jelezni, hogy a tekintély tisztelete, a tekintély elfogadása az az út, amelyik a jövőhöz vezet és a tekintély lerombolása, az alá- és fölé vetettségi viszonyok szétbomlasztása az életet bomlasztja szét. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad tenéked! A tekintély körüli konfliktus akkor oldódhat föl, ha fölismerjük és elfogadjuk, hogy a gyermek számára a szülő annak a bizonysága, hogy az élete nem önmagával kezdődött. Ha nem másképp, legalább biológiailag a szülei előbb voltak. Nem ő maga önnön léte forrása. Én hiszem, hogy azok, akik tudatában vannak annak, hogy nem önnön létük teremtői, megalkotói, létrehívói, azok szerényebbek, azok jobban tisztában vannak ennek a világnak a viszonylataival. Nem véletlen,  hogy a negyedik és az ötödik parancsolat köti össze a két törvénytáblát. A negyedik parancsolatnál, a szombat megtartásánál arról hallottunk, hogy ez a nap jelzi a számunkra, hogy nem rendelhetünk mindent a hatékonyság elve alá. Ez a nap jelenti a számunkra azt, hogy van egy nap, ami nem a miénk, mert az az Úr napja, de éppen ezen a napon vagyunk szabadok. Micsoda nagyszerű isteni titok ez! Isten egy napot fönntart magának, az az Ő napja. Ám éppen ezen a napon vagyunk mi szabadok. Nem véletlen hát, hogy utána következik az ötödik parancsolat, Tiszteld atyádat és anyádat!  Ha az ember megérti azt, hogy nem én vagyok a létem eredője, tartozom valakinek a köteles tisztelettel, tartozom valakiknek megadni az őket megillető súlyt, helyet a saját életemben, akkor kezdődik el igazi emberi lét, és nem akkor, ahogy ma sugallják, amikor minden kötelmet, minden tekintélyt  lerúgunk magunkról. Nem én vagyok önnön létem forrása.
   
   

Azután, a tekintély válsága kapcsán kibontakozott feszültségek akkor oldódhatnak, ha fölismerjük, amit a bevezetőben mondtam, hogy a szülők tisztelete a jövő ígérete is. Az előző nemzedékek élettapasztalata, az előző nemzedékek hagyománya, mindaz, amit a szülő a gyermeknek átad, nem a múlt felé visz bennünket. A huszadik század igazi nagy gyötrelme - a tekintély válsága mellett  - az a kísérlet volt, hogy múlt és mindaz eltöröltessék, ami előttünk volt. Volt is egy hivatalos himnusz, hosszú ideig énekeltették ezzel az országgal is: A múltat végképp eltörölni… (Aztán utána jött valami a rabszolgákról, és Semmik vagyunk, minden leszünk.) Valóban? Akinek múltja van, aki a múlt örökségét hozza, az semmi? És akkor lesz minden az övé, ha föléget önmaga alatt mindent, ami eddig történt? Tényleg ezt kell tenni: a múltat végképp eltörölni?

De talán nem kell már ilyen végletesen, ideologikusan kihegyezni a dolgot. Hány nemzedék éli meg teljesen természetszerűen azt, hogy amit az elődei csináltak, vagy amit éppen a szülei csinálnak, az nem jó. Másképp akarja csinálni, talán mert azt látja, hogy a szülei megalkuvók voltak, esetleg azt látja, hogy a szülei teljesen belemerülnek az világ dolgaiba, vagy azt látja odahaza, hogy csupa-csupa veszekedés az élet, vagy kisszerű dolgok morzsolgatásából áll, s ő mást, igazabbat, nagyobbat akar. Istenibbet. És ez jól is van így. Ezért szól döntő módon, alapvetően a gyermekekhez ez a parancsolat. Nem a szülőknek szól: ti, szülők, szeressétek gyermekeiteket! Bár ilyen parancs is van a Bibliában! Mivel a tízparancsolat az ígéret parancssorozata, a gyermekekhez szól első helyen. Az a generáció, az a nemzedék, az a gyermek, amelyik és aki nem szereti a szüleit, vagy csak holtában, emlékeiben, az megkésetten szereti már. Az a nemzedék, amelyik nem szereti éltében, jelenvalóságában a szüleit, az öngyilkos nemzedék. Az öngyilkosság,  a szó igazi értelmében nem azzal kezdődik, hogy az ember önmaga ellen ront. Azzal kezdődik, hogy a szülei – szülői, életadói - ellen ront. Azzal kezdődik, hogy tekintélyüket, szülői tisztüket, helyüket megtagadja, és őket nem szereti. Ezt főleg azoknak a fiataloknak kell figyelembe venni, akik nem apáiktól ismerték meg a Krisztus evangéliumát. Keresztyénné válva sem nyernek jogot arra, hogy nem hívő szüleiket megvessék - szeretniük kell őket, hogy Krisztushoz szeressék őket. Igen, a szülő tiszteletébe beletartozik az is, hogy szerepcsere történik, s a gyermek vezeti a Megváltóhoz a szülőt, Kálvin szavával: ekkor ő jár egy lépéssel közelebb Istenhez!

5. Ám ez a ritkább. A parancsolat a természetes rendet mutatja meg. Isten ugyanis tudja, hogy amennyire magától értetodo az, hogy a szülő szereti a gyermeket, mert a véréből való vér, csontjából való csont, annyira nem magától értetodo, hogy a gyermek szereti és tiszteli a szüleit. És ez józanságra kell, hogy intsen. A bűn terhével születünk. Szeretni… - szeretni megtanulunk. Nem a szeretés képességével születik az ember. Az ember az önzés képességével születik. Az ember azzal a képességgel és azzal az akarattal születik, hogy elveszi, ami kell neki. Megragadja. A csecsemő nem azért nyújtogatja a kezét az édesanyja keble után, mert szereti, hanem, mert éhes és szopni akar. A kisgyerek nem azért ül oda engedelmesen az asztalhoz, mert annyira tiszteli a szüleit és a házirendet, miszerint tizenkettőkor van az ebéd, hanem azért mert éhes. Amennyire csodálatos az, hogy a szülő tudván azt, hogy a gyermek - ne botránkozzon meg senki -  kis szörnyeteg,  s mégis szereti, annyira csodálatos, hogy Isten ezt parancsolja a szövetség alkotmányában: Gyermekek, szeressétek a szüleiteket, gyermekek, tanuljatok meg szeretni!  Ez nem velünk született képesség. Isten minden nemzedéket, minden újabb nemzedéket a szülőkhöz küld, akik már megtanultak szeretni. Azokhoz küldi a gyermekeket szeretni tanulni, akik szeretik a gyermekeket, noha tudják, hogy a gyermek gézengúz, hogy a gyermek csínytettet követett el, és szeretik a gyermeküket annak ellenére, ha abból gazember lett. Mert az igazi szülő akkor is szereti a gyermekét, az igazi szülő szíve és ajtaja akkor is nyitva van a gyermeke előtt, ha az hétpróbás gazember lett, és azért  szereti, mert a gyermeke. Gyermekek, a szülőktől lehet megtanulni szeretni. Szeressétek, tiszteljétek szüleiteket!

Isten népe a pusztában kapta ezt a parancsolatot. Abban a világban, olyan helyzetben, amikor mindent tanulnia kellett. A rabszolgasorsból jött, ahol ennyi volt a világ: parancsoltak, és engedelmeskedni kellett. Szeretet és tisztelet nélkül. Ott csak az érdekeknek és a hatékonyságnak a törvényszerűségei hatottak. Szeretet és belátás nélkül. A pusztában, a senki földjén kellett egyik nemzedéknek megtanítania a másikat szeretni. Vajon, nem az értékek pusztaföldjén vagyunk  most  az ezredfordulón? Néha az az érzésünk: bizony, igen! Ez a világ: puszta földje. Nincs itt más, csak kemény, nyers, mindent maguk alá gyűrő érdekek. De, hála az Istennek, Ő meg nem szűnő irgalmából a mi pusztai nemzedékünket, a mi jövevény nemzedékünket is tanítja szeretni.  Gyermekek, tanuljatok meg szeretni szüleitektől, szülők, tanuljatok meg szeretni nagyszüleitektől. Nagyszülők a dédszülőktől, egyik nemzedék a másiktól. Ebben a tiszteletben, a szülő elfogadásában, a szülő vezetése alá adottságban, a hagyományban, a múltban, a régiben - Isten kegyelme által  - az előttünk járóban van a jövő ígérete.
Ámen!