Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, talán 170 esztendeje annak, hogy egy dán fiatalember ezeket a sorokat írta: ha megházasodsz, megbánod, ha nem házasodsz meg, azt is megbánod. Az után jegyezte fel ezeket a szavakat ez a fiatalember, miután felbontotta jegyességét Regina Olsennel. Őt pedig Sören Kierkegaardnak hívták, a modern kor egyik legnagyobb filozófusa volt. Ez a fiatalember egyszer ígéretet tett, eljegyzett egy fiatal lányt, aztán másként döntött, meggondolta magát. Tudjuk, sok írása, gondolata, meggondolkodtató, mélységekbe tekintő műve mind e körül a döntés és döntés-megmásítás körül forog: ha megházasodsz, megbánod, ha nem házasodsz meg, azt is megbánod. Vagy ahogy egy más helyen mondja: bánkódj a világ nyomorúságán, vagy nevess rajta, mindkettőt megbánod. Mégsem mondjuk, hogy lám, csak ennyit ét a filozófia, valaki döntött egyszer, aztán meggondolja magát, és e körül forog benne minden, ezért olvassa a régieket, ezért kutatja a lélek titkait, ezért ír nagy műveket! Hisz ez bagatell, mindennapos dolog. Hanem inkább kérdezzünk csak, vajon miért mondja a filozófus azt, hogy megbánod? Azért kell ezt kérdeznünk, mert ez a mi filozófusunk sokat hivatkozik Pál apostolra, és erre a szakaszra is hivatkozik, igéket kutat, Isten igéjének a fényében próbálja az emberi lélek talányát, titkait megérteni. Hát kérdezzük csak: miért mondja, hogy megbánod? Miközben Pál apostol itt éppen azt mondja, azt akarom, hogy amikor döntesz, úgy dönts, hogy azt ne bánd meg.

Azt mondja az apostol: bármit tanácsolok nektek, korinthusiaknak, s nektek, e levél olvasóinak, bármit tanácsolok az élet nehéz kérdéseiben, ne vegyétek csapdának. Így mondja: nem azért mondom, hogy tőrt vessek néktek - a régi fordítás szerint; azonban ezt úgy kell fordítanunk: nem azért mondom, hogy béklyót tegyek rátok, hurkot tegyek a nyakatokba. Vagy életszerűbb képpel: nem akarok koloncot akasztani a nyakatokba, mint azt faluhelyen szokták a vad kutyával, futhat ugyan, de mégsem, nekironthat valakinek, de mégsem, mert a koloncba mindegyre beleveri a lábát. Hanem azt akarom – mondja az apostol –, hogy hasznotokra legyen amit tanácsolok, és jó legyen nektek, amit a tanács nyomán döntötök. Nem azért mondom, hogy megbánjátok.

Itt, a Korinthusi levél hetedik részében Pál apostol nem is csak egy dilemmára ad tanácsot, házasodjunk, vagy ne házasodjunk, hanem sokkal több kérdésről szól. Így lehetne ezeket tömören elmondani: életvezetési kérdéseket kapott a korinthusi gyülekezettől, és ezekre mindegyre válaszol. Az első kérdés így szólt: megtérésük után éljenek-e házaséletet a hívők? Oktalan kérdésnek tűnik, de föltették az apostolnak. Megtér egy házaspár, keresztyének lesznek,  - éljenek-e ezután házas életet, vagy teljesen az Úrnak éljenek? Pál azt mondja, igen, éljenek, mert ez egymás iránti kötelességük. Aztán jön a következő kérdés: mindenképpen meg kell-e házasodni? Szükségszerű ez? Erre azt mondja az apostol, ezt döntse el ki-ki maga, és aki az Úr közelsége miatt, Isten szeretete miatt, Isten országára várva úgy dönt, hogy nem házasodik meg, jól dönt, de csak akkor, ha ezt ajándékba kapta. Ha ez – tudniillik, hogy nem él házasságban – kegyelmi ajándék a számára. Aztán jött a következő: elválhatnak-e a keresztyén házasfelek? Vagy gyötrődjenek a megromlott kapcsolatban? Pál válasza kategorikus: nem válhatnak el. Aztán a következő kérdés mindjárt: igen, de mi van akkor, ha a házasfelek korábban hitetlenek voltak és közülük csak az egyik tért meg? Akkor elválhat tőle? – már tudniillik a hívő a hitetlentől? A válasz egyértelmű: nem! Ha a hitetlen akar elválni, ugyan el kell engedni, de a hívő ne váljon el, mert áldásul lehet a hitetlen számára is. Aztán a következő: újraházasodhatnak-e azok, akik megözvegyültek? Az apostol válasza igen. És ezek között van – sorrendben az ötödik helyen, de én most a végére tettem: férjhez kell-e adniuk a családapáknak a hajadonokat?

 Vissza kell utazzunk valami időgépben, ma már ilyen nem nagyon van, hogy egy édesapa kiházasítja a lányát, és igyekszik is minél előbb kiházasítani, amíg még virágában van, ahogy az apostol mondja. De régen így volt, a családfő kötelessége volt, hogy kiházasítsa lányait őket. Ezért mondták régen, hogy nagy szerencsétlenség, ha csak lányai születtek. Mert nagy gond, amíg őket kiházasították. A korinthusi hívő édesapák között nagy kérdés volt ez, hogy kiházasítsák a lányokat, vagy sem, keressenek nekik férjet, vagy sem, férjhez kell mennie a hajadonoknak vagy sem? Ekkor mondja az apostol, hogy ki-ki amiben elhívatott, maradjon meg, de ha férjhez megy, nem vétkezik, s ha hajadon marad, akkor sem vétkezik, mert az idő rövidre van szabva. Akiknek tehát van feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna, akik sírnak, mintha nem sírnának, akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vásárolnak, mintha semmijük sem volna, s akik élnek e világgal, mintha egyáltalán nem élnének vele, mert elmúlik a világ ábrázatja. És gyorsan hozzáteszi: ezt a hasznotokra mondom. Nemhogy tőrt vessek nektek, nemhogy koloncot tegyek a nyakatokba, nemhogy pányvára eresztve egy-két lépést tehetnétek, de többet nem.

Titokzatos és talányos szavak ezek, és meg kell mondanom őszintén, nagy mélységbe engednek betekinteni. Minket, keresztyéneket az ilyen súlyos és meghatározó életkérdésekben, mint amit a korinthusiak feltettek az apostolnak, általában kétféle hiba szokott fenyegetni, és most az apostol minket is segít, hogy ezekbe ne csússzunk bele, e hibákat ne kövessük el. Az egyik hiba az, amit elég gyakran elkövetnek a keresztyének, hogy azt mondják: nekünk ehhez nincsen közünk, mi ebben nem tudunk tanácsot adni! Mondhatjuk, ez túlzó, elfajzott protestáns magatartás. Mi nem mondunk senkinek semmit. Meghallgatjuk ugyan, de döntse el ő maga. Ebből az szokott kijönni, hogy ott hagyjuk a dilemmában, hagyjuk őrlődni, s arra hivatkozunk, hogy felnőtt embernek felnőtt módon kell döntenie, mindenkinek vállalni kell a rizikót, a kockázatot, a felelősséget, a következményeket. Olykor megdicsérnek bennünket ezért a magatartásért, hogy mi protestánsok mindig mindenkit felnőttnek tekintünk, nem rágjuk senki szájába, hogy mit kell tennie, nem vágunk lózungot a fejéhez, nem foglalkozunk percre lebontott életvezetési kérdéssel, hogy reggel 6.30-kor kelj föl, imádkozz, 6.35-kor ágyazz be, 6.37-kor készítsd el a reggelidet, 6.47- kor csukd be az ablakot… mi nem vagyunk ilyenek, mi felnőttek vagyunk. Csakhogy, ez nagyon gyakran zsákutcába vezet bennünket, az érdektelenség és közömbösség zsákutcájába, nem tanácsolunk, nem buzdítunk, nem intünk, nem figyelmeztetünk, hanem: mindenki magának áll,  vagy esik, s ezt úgy mondjuk, mintha bibliai ige lenne, pedig a római levélben az van: mindenki urának áll vagy esik (Róma 14:4). Tehát rosszul idézzük az igét, Bibliát hamísítunk a közönyünk igazolására.  De van egy másik véglet is, amitől persze ódzkodnak a protestánsok, ez pedig az, amikor olyan szigorú, meghatározott törvényeket, életvezetési szabályokat akarunk a másikra kényszeríteni, amik nem Istentől valók – ne fogd meg, meg se kóstold, még csak ne is illesd (Kolossé levél), mégpedig Isten nevében! Íme, a két végleg: Isten nevében azt csinálsz, amit akarsz, illetve Isten nevében ne csinálj semmit! Ha végigolvassuk a Korinthusi levélnek ezt a részét, megdöbbentő, ahogy az apostol érvel. Mert olykor, amikor kategorikusan kell szólnia, azt mondja: ezt az Úr mondja. Máskor viszont azt mondja: nem az Úr mondja, ez az én tanácsom. Nem azt mondja, hogy nem tanácsolok semmit (protestáns túlzás), hanem azt mondja: ez az én tanácsom!

Azért tanácsolom, folytatja, mert kaptam bölcsességet az Úrtól, és hiszem, hogy az Ő lelke van énbennem is, - ez hát az én tanácsom. Persze zsákutca az is, amikor az őrlődő ember, aki megerősítésre vár, akinek bizonyosság kell, dilemmában van, nem tud dönteni, ránehezedik a döntés súlya, és valami határozott dolgot akar hallani, akkor azt hallják tőlünk: ez meg ez az Úr akarata. S ha beüt a baj, akkor, úgy-e, máris kezdjük magyarázni neki, hogy az volt az Úr akarata, de te biztos beletettél valamit vagy elhagytál belőle valamit. Próbáljuk kimagyarázni, de mit is, kit is? Nem is annyira az Urat, mint inkább saját magunkat. Azonban az apostol – még egyszer ismétlem – azért mondja tanácsait, azért mondja az igéket, azért mondja a titokzatos szavakat, hogy aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha nem lenne semmije, aki él a világgal, mintha egyáltalán nem élne vele, - hogy meg ne bánd sem ezt, sem azt. Sem azt, hogy vállalsz valamit, sem azt, hogy nem vállalsz valamit. Meg ne bánd. Mert ha vállalsz valamit, vagy nem vállalsz valamit, azt neked az Örökkévalóhoz képest kell eldöntened, s nem ahhoz képest, ami múlandó! Ez az apostol szavának a titka és lényege. Múlandó dolgokban döntünk, mert ez a világ múlandó. Ideig-óráig tartó dologban kell nagyon súlyos döntéseket hoznunk. De ideig valók, mert ez az élet, ez a hetven, legfeljebb nyolcvan esztendő. Tudunk hát jól dönteni a múlandóságok és a változandóságok között? Ne bízzuk rá magunkat a sodrásra, lesz, ahogy lesz! Ne vonuljunk el valami titokzatos, misztikus elvontságba, hogy úgyse számít, és nincsen jelentősége! Vagy éppen megfordítva, ne görcsöljünk össze és kövessünk egészen szigorú, tarthatatlan szabályokat akár önmagunk összeroppantása árán is, csak hogy el ne vétsük! Ha vállalsz valamit, az Örökkévalóhoz képest tedd, ahhoz képest fontold meg, és ne ahhoz képest, ami múlandó. Vagyis – mondja az apostol – amikor itt élsz, itt döntesz, itt vállalsz, vagy nem vállalsz valamit, akkor te ezt az Örökkévalóra nézve teszed, itt, a múlandóban. Az volna a dilemmád, hogy ha csak az Örökkévalóra nézel, arra hivatkozol, arra tekintesz, akkor elvéted a dolgod itt, a múlandóban? Megtörténhet ez, de sokszor megtörténik ez! Rajongás kap el, elfog valami mennyei tudat, és elvéted azt, ami itt fontos. Tehát, lássuk: az apostol nem azt mondja, hogy egyáltalán nem fontos az, ami itt történik! Ez hamis érvelés lenne. Azt mondja, hogy fontos, de… van annál fontosabb is! Látlak, korinthusiak itt, a múlandóban, és látom, hogy szenvedtek a gondolataitok miatt itt, hogy netalán mégsem ragyog fel az Örökkévaló bennetek, már a múlandóban is. Mert végül is, ez a keresztyéni élet nagy tétje. Ez a keresztyén élet nagy kihívása – ha szabad ezt a kifejezést használni –, hogy fölragyogjon bennem, a múlandóban, fölragyogjon az én múlandó dolgaimban az, ami örökkévaló. Fölragyoghat? – Erre válaszol az apostol.

Így mondja: elmúlik a világ ábrázata! Kétségtelen, hogy első hallásra, sok esetünkre, sok bajunkra, sok nyomorúságunkra szolgál nekünk vigasztalásul ez a szó. Ám az apostol ezt most nem vigasztalásul mondja. Igen,  ha koporsó mellett kell megállni, vagy ha megszereztünk valamit, de kiderül róla, hogy nem a miénk, vagy ha örülünk és nevetünk valamin, ám kiderül, hogy ez hamis öröm, vagy amikor nagyon megsiratunk valamit, és kiderül, hogy nem kéne rajta sírnunk – idézem a filozófust, mert ez egy fontos mondat: bánkódj a világ nyomorúságán, vagy nevess, mindkettőt megbánod! -  igen, elismerjük, az apostol is tud róla, vannak ilyen helyzetek! Ám nem ezekre nézve mondja, hogy elmúlik a világ ábrázatja,  - ez nem vigasztalás a szónak abban az értelmében, ahogyan a sztoikusok szokták magukat vigasztalni. Ez nem sztoikus vigasztalás. A sztoikusok szokták magukat így vigasztalni: minek kötöd magadat a múlandó dolgokhoz, miért láncolod magad ahhoz, ami van és holnap nem lesz, mert jön-megy minden a világban, s elmúlik, nem lesz többé, nem érdemes hozzá ragaszkodni, minden a veszendőség alá van rekesztve, emelkedj fölül, és szemléld úgy, mint a hiábavalóságok hiábavalóságát! Az apostol nem sztoikus.

Éppen ezért azt a vitát is értenünk kell, ami e kifejezés kapcsán régiek között folyt és azóta is tart. Még Jeromos az nagy latin Biblia-fordításban, a Vulgatában azt mondja, hogy elmúlik a világ alakzata: figura. Pálnál,  a görögben a séma szó  szerepel – és ezt így fordítja latinra  Jeromos így: alak. A világ alakja, úgy, ahogy előttünk van, úgy, ahogy megjelenik a számunkra, úgy, ahogy meghatározott alakzatban elénk vonul – ez múlik el. A görög séma szót a latinok is átvették, de Jeromos nem tartja meg a fordításban, mert a séma szót hadrendre, harci alakzatra alkalmazták, amikor a hadsereg meghatározott módon felállt, középen a gyalogság, két szárnyon a lovasság, ez harci alakzat, séma. Még mi is használjuk a katonai nyelvben: alakulat. Tehát az alakzat elmúlik, bármilyen nyomasztó erővel jelenjék meg ma számunkra a világ. A világ: ez a törvény, ez a rend, ezek a szokások, ezek a meghatározottságok, ezekben élsz, nem tudsz belőle kimenni. Hova mennél? Nemcsak Magyarországon bolond a világ, merthogy bolond a világ, kedves testvérek! Harminc évet a fiatalok még mind Amerikába akartak menni, mert Amerikában milyen szabad a világ, milyen boldog a világ, milyen jó ott az embereknek lenni! – nos, kérdezzük meg, most mi van Amerikában. Az is megbuggyant. Minden meg van buggyanva. Hova mennél? Később, talán éppen a korábbi félreértelmezések miatt, Erasmus a görög séma szót habitusnak fordította. Mert a séma jelenthet valami ilyesmit is, ami szokás, megrögzöttség. Ez már bensőségesebb, ez belül van, inkább belső dolog. Amikor azt mondjuk valakire, hogy neki ez a habitusa, így viseli magát, valami ilyesmit értünk rajta: ami benne van. Hogy mondja Lucifer: nem adhatok mást, mi lényegem. Modern nyelven így mondanánk: az összes feltételes reflex együttese, ez a habitus, ami kialakul bennünk. Ahogy éltünk, ahogy megtanultunk élni. Ahogy nekünk működik a világ! Mint amikor valaki elveszti a kulcsát, és előveszi a tartalék kulcsokat, van 40-50 kulcsa, és próbálgatja őket a zárban: ez se jó, az se jó, aztán akkor beilleszt egyet a zárba, és az működik! Kinyílik az ajtó, megvan a megoldás, ez a habitus, a megszokott, ami rúgóra jár, van rá recept, az jó lesz, ez a habitus. Azt mondaná tehát Pál: elmúlik a világ hadrendje? Érvénytelenné válnak a receptek? S olyan helyzetekbe fogunk kerülni, amikor nem működnek a feltételes reflexeink, a neveltetésünk, a hagyományunk, a kultúránk, mindaz, amit felszedtünk, és valamivé tett bennünket? Nem találjuk a pótkulcsot sem? Erasmusszal szemben, talán inkább Kálvinnak van igaza, testvérek, aki bekapcsolódik ebbe a vitába és azt mondja: amiről itt Pál beszél, az sokkal inkább ahhoz hasonlítható – hiszen Krisztus országának eljövetelére utal, és arról beszél, hogy kevés már az idő, nem végtelen az időnk, mert ezer esztendő is csak egy nap Istennél -, tehát olyan ez, mint amikor a színpadon zajlik a cselekmény, majd megszakad egy pillanatra, leereszkedik a függöny, és mi nézők, akik azt várjuk, hogy amikor felgördül ugyanott folytatódik, meglepve azt tapasztaljuk, hogy a következő színben már nem ugyanaz van a színpadon, mint ami az előzőekben volt. A cselekmény sem úgy folyik, ahogy az előzőekben. Fordulat következett be, változás. Más a felállás.

Elmúlik ennek a világnak a felállása, elmúlik az, amit a dolgokból, folyamatokból ki tudunk következtetni. Fordulat következik be, másmilyenné lesz minden. Ezért ujjong az apostol a 2. Korinthusi levélben, hogy aki Krisztusban van, az új teremtés, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden, megváltozott minden.

Neked ehhez viszonyítva kell dönteni, neked erre való tekintettel kell dönteni. Ha te ezt figyelembe veszed, ha te ezt tekintetbe veszed, ha te tudod azt, hogy elmúlik a világnak a sémája, hogy abban az új világban, az új teremtésben Isten abszolút más rendet állít fel, mégpedig Jézus Krisztus rendjét állítja fel, akkor – mondja az apostol – tudhatsz jól dönteni, akkor nem bánod meg. Megházasodsz? – nem bánod meg. Nem házasodsz meg? – nem bánod meg, de csak akkor, ha az Úrra nézve teszed ezt.

Természetesen tudja az apostol, hogy mi még a mostaniban vagyunk, még a múlandóban gondolkodunk. De azt szeretné, és azt kívánja, hogy ez a mostani ne legyen csapda, hogy amiben most vagy, az téged meg ne tartóztasson abban, hogy az eljövendőre gondolj. Hogy amiben most vagy, az téged vissza ne tartóztasson attól a boldog tudattól, hogy rövid az idő, amit Isten ennek a világnak adott. Vissza ne tartson attól a boldog bizonyosságtól, hogy akik Krisztusban vannak, azok új teremtés részesei, azok egy másik, egy Isten által meghatározott világra nyitják fel a szemüket, amikor fölgördül majd a függöny. Ezért mondja az apostol: ezt pedig hasznotokra mondom, nem hogy tőrt vessek néktek, hanem hogy illendőképpen és állhatatosan ragaszkodjatok az Úrhoz háborítatlanul.  Két szót mond itt, és mindkettő a tanácsához igazodik. Egyrészt azt mondja: azt kívánom, hogy ragaszkodhassatok az Úrhoz illendőképpen – ez egész pontosan azt jelenti: kolonc nélkül, akadály nélkül. Nagy divat ma az úgynevezett akadálymentesítés -  és ez jó gondolata az emberiségnek. Hogy az, aki tolószékhez van kötve, vagy bice-bóca, az is eljuthasson oda, ahova joga van eljutni, bejutni egy templomba, eljutni egy hivatalba, feljutni egy emeletre akadály nélkül, hogy ne szoruljon rá másra, ne sérüljön az emberi méltósága, ne kelljen őt mindig ölben hordozni. Azt mondja az apostol: azt kívánom – itt az illendőképp szót így lehetne fordítani, hogy akadály nélkül legyetek. A dilemmáid se legyenek akadályok, az élethelyzeteid se legyenek akadályok, ha sírsz, ha örülsz, ha vásárolsz, ha házasodsz – egy se legyen akadály. Mintha Jézus példázatát hallanánk a királyi menyegzőről: nem mehetek, most házasodtam, nem mehetek, ökröt vettem, nem mehetek, birtokom van – rendre kiderül, ami múlandó, az tart távol a örökkévalótól. Mintha tehát azt mondaná az apostol: ne legyen akadály az életre jutásban, az hogy élsz, ne akadályozzon a mozgásban az, hogy mozogsz, nem tartóztasson vissza a létben az, hogy vagy! Mert Istenben élünk, mozgunk és vagyunk! Ennek a világnak a sémája, az alakzata ne legyen sövény, kerítés, bezárt kapu, meghághatatlan lépcső, - akadály nélkül ragaszkodjatok Istenhez. Majd azt mondja: állhatatosan. Az állhatatosság most azt jelenti, ami mellett meg lehet maradni. Úgy döntsetek valami mellett, hogy amellett meg lehessen maradni. Hozzatok olyan döntéseket, ami mellett meg tudtok maradni. Mert ha nem tudunk a döntéseink mellett megmaradni, azok is akadállyá válnak, mert ha nem tudunk a döntéseink mellett megmaradni, újra dilemmákba kerülünk. Ezért hát – mondja az apostol, akiknek van feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna, és akiknek nincs, úgy legyenek, mintha volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vesznek, mintha semmijük sem volna, és akik élnek e világgal mintha egyáltalán nem élnének vele, mert ennek a világnak múlik el az ábrázata. De mi új eget és új földet várunk, melyben igazság lakozik.
Ámen

Imádkozzunk: Urunk, Te légy tanácsadónk! Te hívtál meg bennünket egy olyan életre, a Krisztus követésére, melyben már az eljövendő világ erői munkálkodnak. Te segíts bennünket, ha nem tudjuk, mi tévők legyünk. Bizony tele van az életünk rossz döntésekkel, és tele van az életünk eldöntetlenségekkel. Ragyogtasd ránk ezt az eljövendő világot, ízleltesd meg velünk annak erőit, áldott jóságát, hogy Reád tekintve fontoljuk meg mindent. Add, hogy amikor lépnünk kellene, a Te Igéd legyen mécses lábunk előtt. Ezért légy segítségül azoknak, akiket körbevett sokféle szorongattatás, veszedelem, nehézség, és tanács nélkül vannak. Igéddel, Lelkeddel tanácsold őket. Könyörgünk azokért is, akik oly elbizakodottak, hogy nem is veszik észre, micsoda nehézségek között vannak. Józanítsd őket, mert az idő rövid, józanítsd őket, hogy az új eget és új földet Te készíted, és Te hozod el. Könyörgünk Urunk a szomorkodókért, a betegekért, akikhez közel jött a halál, és lelkükben sok súlyos gondolat támad. Megkérdőjelezik jóságodat, kétségbe vonják ígéreteidet, már-már elveszítik hitüket és reményüket. Segítsd és gyógyítsd őket lelkükben, testükben, és ajándékozd meg őket a szabadulás örömével. Erősítsd a bizonytalankodókat, erősítsd azokat, akik bekerítettek és nem tudnak kitörni. Erősítsd azokat, akik munka híján tétlenül őrlik önmagukat s veszni látnak mindent. S erősítsd bennünket is, Mennyei Atyánk, hogy mi is, ha szólunk, ha tanácsolunk, ne romlásra, hanem épülésre tegyük, s mi is, ha tanácsot keresünk, úgy vegyük, hogy azt a Te Igéd mérlegére megmérjük, úgy vegyük, hogy annak megtartásához Lelked hatalmát, csodálatos vezetésedet kérjük.
Ámen