Az öröm teljessége

Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet!

Ma este a kiírt cím szerint az öröm teljességéről fogok szólni. Azok kedvéért, akik nem lehettek itt az előző estéken, egy-egy mondatban összefoglalom, hogyan jutottunk idáig, milyen utat jártunk végig. Az első este egy útra hívtam meg a gyülekezetet, nehéz útra, olyan útra, amelynek egy adott pontján azzal találkoztunk, hogy nincs tovább, nincs hova menni, a megsemmisülés határáig jutottunk, de éppen ezen a ponton szólalt meg a megbánás. A megbánás mélységéről volt szó. Minden bűnnél mélyebb a szeretet, a szeretet mindig mélyebb és mindig-több. Láttuk, a megbánás nyitja meg számunkra a minden nyomorúságunknál mélyebb és titokzatosabb isteni szeretetet. Tegnap este pedig arról beszéltünk, hogy milyen tágas a megbocsátás. Az is egy út, láttuk a drámát. Isten a maga szilárd, megalapozott, örökkévaló pozíciójából kilép, hogy elébe menjen annak, aki őhozzá igyekszik, – és mielőtt mi még kimondanánk megbánásunk, töredelmünk szavait, amelyeket ki kell mondanunk, Isten irgalmas szeretete már körülölel bennünket.

Ma este a példázathoz igazodva az öröm teljességéről szólok. Így kezdődik a példázatnak az a része, amit ma felolvastam: és kezdtek vigadozni. Lakodalom van. Buli van. Öröm van. Majd amikor érkezik haza az idősebbik fiú, ő is hallja messziről is, az éneklést és a táncot, dobogást, - csűrdöngölőt járnak. Arról az örömről, melyre a példázat utal, az Efézusi levél igéjének fényében szólhatunk: „lakozzék a Krisztus hit által szívetekben, - mondja az apostol -, a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén, hogy megérthessétek minden szentekkel együtt, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának.” (Efézus 3.17-19) Tegnap és tegnapelőtt  hosszúságról, szélességről és mélységről beszéltünk, ám ezeknek a dimenzióknak a felsorolása megengedi, hogy a teljességről is szóljunk. Ez itt az öröm teljessége. Ugyanis minden, ami lényeges, filozófiailag szólva szubsztanciális számunkra, tudniillik, hogy ki vagyok én, hogy mire való az életem, hogy merre van az életem, hogy élek-e egyáltalán, mindezt Isten jóvoltában értjük meg. Isten jóvoltának van mélysége, ez a szeretet mélysége, mely mélyebb, mint a bűn rettenetes szakadéka. Isten jóvoltának van tágassága, a megbocsátás tágassága, ahogyan ezt láttuk az atya szeretetének a mozgásában. Ma pedig a teljességről szeretnék szólni.

Tegnap a történet magyarázását azzal szakítottam meg, s az igét is csak addig  olvastam: elkezdtek vigadozni.  Az az igazság azonban, hogy itt valóban abba is szoktuk hagyni a tékozló fiú példázatának a történetét. A magam igazolására, ma délelőtt bementem a lelkészi hivatalba, és néhány kézikönyvet, a tékozló fiúról szóló illusztrációkat, s vázlatokat elővettem, hogy lássam, az én káplánjaim és én magam is meddig tanítjuk a tékozló fiú történetét. Eddig. Elment, elveszett, meghalt, magához tért, kijózanodott visszament, és visszaérkezett a megbocsátás csodálatos bőségébe, ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, nosza, együnk-igyunk, vigadjunk. S itt gyorsan befejezzük a tékozló fiú példázatát. Ha nagyon megszorongatnának bennünket (ez ma nem fog megtörténni), hogy innét nem mehetünk haza, míg el nem mondjuk a tékozló fiú példázatát, valószínűleg mi is itt hagynánk abba. Idáig mondanánk, a „happy end”-ig . Ilyen az Isten. Kijön elénk. Belép a mi világunkba. Odajön, ahol én vagyok a magam nyomorúságában. Idéztem Rembrandt festményét, azon a fiú sebesen, tetvesen, meztelenül látható, de jön az atya, és magához öleli - ez az evangélium, ez az Isten hozzánk érkezése. Ezt hirdetjük, ebből élünk. Mi kell még több? Vigadjunk! Még a példázatban is erőteljesen ez áll, amit a magyar fordítások nem is igazán tudnak visszaadni, de hadd idézzem a 22. verset, szószerinti fordításban: az atya pedig mondta a szolgáknak: tüstént hozzátok ki a legszebb köntöst.  Azonnal hozzátok ki, haladék nélkül hozzátok ki… most kezdődik az öröm. Ez az öröm teljessége, újra együtt van mindenki, boldogságban, s nincs benne halogatás. Milyen Isten? Nem teszi szóvá, hogy duhajkodás van, sőt. Milyen a jó református pap? Este 9 órakor a lakodalomból hazamegy. Mondok erről is egy történetet. Ez is Sáregresen történt. Lakodalomba meghívták a papot, meg kell hívni, s tudták, hogy leveses vagyok, hozták hát a levest. Tiszteletes úr, egyék. A többiek csak piszkálták a kanállal a csigatésztát, mikor nekem már hozták a főtt húst, rántott húst, sült húst. A süteményt már dobozban hozták. Tiszteletes úr, magának holnap prédikálni kell, nem tartóztatjuk. Értettem én. Ahogy lehull mögöttem a sátorponyva, hallom, hogy rikkant a násznagy: elment a pap, lehet bulizni. Milyenek a papok?  Fekete varjúk. Milyen Isten? Azonnal vágjátok le a hízott tulkot: örülünk, vigadjunk.

Az idősebbik fiú még kint van a mezőn dolgozni. Dolognap van, ilyenkor nem szoktak vigadozni. Ez is megrökönyödésének egyik oka. Vagyis a példázat nem ott ér véget, hogy vigadni kezdtek. És nem is ott kezdődött, ahol én elkezdtem két napja, most ezt meg kell vallanom. Hol kezdődött valójában?  Lukács evangéliuma 15. részének az elejét, csak olvassuk: Közeledtek hozzá, Jézushoz, a vámszedők, a hazaárulók, a multinacionális vállalatok magyarországi ügynökei, és a bűnösök. És mind azért közelgettek hozzá, hogy hallgassák őt. És zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, a szentek, a gyülekezeti tagok, a kegyesek, a megtértek, akik már félig-meddig angyalruhában járnak a földön, és ezt mondták: bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük! Majd így folytatódik: ő pedig ezt a példázatot beszélte el…És itt előbb nem a tékozló fiú példázata jön, hanem még kettő: az elveszett juh és az elveszett drachma példázata. Mind a kettő a keresésről és a megtalálásról szól, a megtalálás öröméről. Mind a két példázatot úgy fejezi be Jézus, hogy öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön. Mert ahogy a pásztorember örül, mikor megtalálja az egy elveszett juhát, kiért a 99-et is otthagyta, s összehívja a barátait, hogy vigadjanak és együtt-örüljenek, és ahogy az özvegyasszony is örül, hogy a nyakláncából elgurult drachmát megtalálta, és összehívja a barátnőket, hogy együtt-örüljenek, így van öröm a mennyben, amikor megtér egy bűnös. Sőt! Inkább van öröm a mennyben egy megtérő bűnösön, mint 99 igazon, akinek nincs szükségük megtérésre. Ha az öröm teljességéről kell szólni, ott jutunk be Isten örömének a nagy titkába, ha így nevezzük el: inkább-öröm. Ilyen az Isten. És itt jutunk el a tékozló fiú példázatához, és ahhoz, ami az utolsó szakaszban van, és amiért nem hagyhatjuk abba a történetet ott, ahol szeretnénk abbahagyni. Mi ott szeretjük abbahagyni, hogy megvan a happy end. Hazajött a tékozló épségben, egészségben, helyreállított fiúi méltóságába, - ez szép történet. 

De van még itt valami.  A nagyobbik testvér munkából hazatérve lakodalomra érkezik. Munkanapon? Lakodalom? Elmondja csakhamar a panaszát apjának: neked szolgálok, mióta is már, és soha a legkisebb szabályt nem szegtem meg! A szabályok közé az is odatartozik, hogy munkanapon munka van, nem lehet akkor hajnalig vigadni. A mezőgazdasági világban munkaidőben, például arató időben, kaszáló időben nem lehetett murit csapni. Minden parancsodat megtartottam - mondja. De még inkább fokozódik az ő megrökönyödése, és Jézus a példázatban ezt így fejezi, nem megy be a házba, hanem kihívat egy szolgát, és megtudakolja, mi történt odabent. Elmondja a szolga. Nem tudod, mi történt? Hazajött az öcséd épségben, és apád levágatta a hízott tulkot. Táncolunk és vigadunk, végre elereszthetjük magunkat. Vége a gyásznak, a szomorúságnak, vége a gyötrődésnek, mert rajta volt az atyán egész életében, hogy elveszített valakit. Gyere be! És akkor azt mondja Jézus, haragra lobbant és nem akart bemenni a házba. Az áll az igében: nem akart bejönni. Minden estén láttuk, hogy Jézus a példázatot az atya nézőpontjából mondja. Most a nagyobbik fiú nem akar bejönni. Nem akar ebben az örömben részt venni. És itt megint egy csodálatos dolog történik, ami csak az örömből fakadhat, erre csak az örvendező ember képes. Az atya most is felfüggeszti ezt az ő szilárd nézőpontját, és kimegy. De most nem úgy, ahogy tegnap hallottuk, hogy elébe szaladt a kisebbik fiúnak. Most kijön. És ekkor hihetetlen érdekes nagy dráma zajlik le, és meggyőződésem, hogy ha a szóbeszédben, a kegyességben nem terjedt volna el, hogy ez a tékozló fiú története, akkor azt kellene mondanunk, amit egy amerikai igehirdető adott az igehirdetés-sorozata címének: a tékozló Isten megy most ki a nagyobbik fiúhoz. Isten már másodszor tékozolja méltóságát, a tisztességét, igazságát, örök rendjét. Pedig rendnek lenni kell. Pedig igazságnak lenni kell. Pedig nem lehet össze-vissza tenni mindent. De most ezt a tékozlását Istennek, hogy ő jön ki, ő megy ki, ezt csak akkor tudjuk megsejteni, ha azt mondjuk, hogy ez az öröméből fakad. Kimegy, és kérleli az idősebb fiút, unszolja, hogy jöjjön be. Ő nem akar. Ezt feleli, s nagyon kemény, amit mond: mikor ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, te levágattad neki a hízott tulkot. Én egész életemben szolgálok neked, parancsodat meg nem szegtem, de egy kecskefiat nem adtál, hogy barátaimmal vigadjak.  

Én most szándékosan fordítottam meg testvér panaszának sorrendjét, mégpedig azért, hogy kihangsúlyozhassam, hogy itt az idősebbik fiú bíróként érvel. Ugyanis az a görög szó, hogy az atya kérleli őt, könyörög neki, hogy jöjjön be: parakleszisz. Ez az ügyvédeknek a szava. Az ügyvéd közbenjár, az ügyvéd szószóló, az ügyvéd az, aki valaki mellé odaáll, ügyét védi. Bizonyos nyelvtani vonzatokban azt is jelenti, hogy könyörög, kérlel. Kinek az ügyvédje itt az atya? Kinek az érdekében jár közbe? Miért hozza azonnal bírói pozícióba az idősebb fiút? Hiszen az ügyvéd a bírónak szokott könyörögni. Drága bíró úr,  védencem ártatlan, ne tessék olyan szigorú ítéletet kiszabni! Ügyvédkedik az atya. Hogy kinek, azt a végén elmondom. Ám a könyörgéssel, kérleléssel az idősebb fiút bírói pozícióba hozza. S micsoda bírói verdikt lesz, amit tőle hallunk! Most  mondom a verdiktet abban a sorrendben, ahogy a történetben áll. Előbb ő jön. S nemcsak azért, mert ő az idősebb, hanem mert ő képviseli a jó és igaz rendet. S mondja: Atyám, én egész életemben neked szolgáltam. Tény. Parancsodat soha meg nem szegtem. Tény.  S te egy kecskefiat nem adtál, hogy barátaimmal vigadjak. Tény. És aztán folytatja: de ez a te fiad, aki paráznákkal étette fel a te vagyonodat (tény!), mikor most hazajött (tény!), te levágattad neki a hízott tulkot. Tény. Az ember „tények alapján” ítéli meg Istent.  Az ember lesz az egy, örök, igaz Bíró bírája. Itt most elszámolás zajlik. S ezzel indokolná az idősebb fiú, hogy őneki ahhoz, ott bent miért nincsen semmi köze. Mert hát erről van szó. Nekem ahhoz, aki ott, bent van, nincs semmi közöm. Hogy mondja? Az a te fiad. Nem azt mondja, hogy az én testvérem elment, elszórakozta, prostituáltakkal felétette a vagyont, és te atyám, most csinálod a hacacárét, hanem azt mondja: a te fiad. Nem az én testvérem, hanem a te fiad. Ez  kicsiny kifejezési különbség, mondhatnánk, de ez a kis stilisztika tökéletesen kifejezi az idősebb testvér pozícióját. Nem akar bemenni, mert úgy érzi, neki ahhoz semmi köze nincs, úgy érzi, hogy az atya vele szemben igazságtalan volt, - ez az egész felháborító. Ez botrány. Mit olvasunk Lukács 15 elején? Közelgettek hozzá a vámszedők és a bűnösök, hogy hallgassák Jézust. A farizeusok pedig zúgolódtak, hogy velük együtt eszik. Kikkel? Azokkal, akikkel nem lehet közösséget vállalni. Akik mellé nem ül oda az ember. Megyünk olykor lagziba vagy valami eseményre, ma már ülésrend van mindenütt.  A testvérem mellett a helyem. De most az idősebbik fiú azt mondja, hogy neki ez vállalhatatlan. Ő oda be nem teszi a lábát.

Az atya pedig szépen megfelel: fiam, mindig velem vagy, mindenem a tiéd, de nézd, most megkerült az, aki elveszett. Vagyis más a helyzet.  Más a helyzet? Igen, s leginkább azt kellene sejteni, hogy ez a „más a helyzet” - ez az igazi isteni helyzet, ahogy mondtam, ez az inkább-öröm. És azért más a helyzet, s azért igazi isteni helyzet ez, mert inkább van öröm egy megtérőn, mint 99 igazon. Inkább van öröm Isten angyalai körében egy bűnösön, aki megtér, mint azokon, akik… hol is vannak? (fiam, te mindig velem vagy, mindenem a tiéd!), tehát akik otthon vannak. Jézus példázata ezen a ponton, ebben a drámában érkezik el a legmélyebb kérdésig, mert mindig az a legmélyebb kérdésünk, hogy milyen Isten a velünk való viszonyában. És láttuk, hogy amikor Jézust azzal vádolják, morognak rá, hogy szóba áll azokkal, akikkel nem szabad szóba állni, asztalhoz ül azokkal, akikkel nem volna szabad egy asztalhoz ülni, akkor mutatja meg magát igazán az ember is: hogy ilyen az ember. És milyen az ember? Ilyen: nem ül egy asztalhoz a megtérővel. Mert az igazságtalan lenne. Inkább lesz Isten bírója, és kiosztja Istenre is az ítéletet.  Ezt mondja az idősebbik fiú: egész életemben neked szolgáltam, tőled semmit ne kaptam, bezzeg ez a fiú, engedetlen volt, fellázadt, megtagadott, itt hagyott, mindent elszórt, s most, hogy visszajött, mintha ma született volna, úgy tekintesz rá. Ilyen az ember. Mert az ember azt szeretné – s legyünk őszinték, mi azt szeretnénk -, hogy Isten mégis partnerünk legyen. Ő is legyen olyan, mint mi. Ne érje be egyszerű megbánással, legyenek feltételei. Hadd ne röpüljön ki csak úgy a madárka kezéből. Emlékeztek a képre, elszakadt a tőr, kiszabadult a madár. Nem. Egy kicsit azért húzogassa meg a tollát, búbolgassa meg a fejét, húzza meg a fülét, valami kis pedagógia mégiscsak kell már. Ne érje be a megtéréssel, hazatéréssel, önátadással, hanem – most szürreális dolgokat mondok: írassa be úszóleckére azt, aki bűnében fuldokolt. Ültesse csak a disznók vályúja mellé egy kicsit azt, aki onnét szökött. Tartson csak valami nagy demonstrációt Isten, hogy miképpen is kellett volna lennie. Ízleltesse csak meg Isten a megtérővel, hogy mi lett volna vele, ha nem tér meg! Mi ezt szeretnénk.  De mi történt valóban? Honnan jött, miben fuldokolt a kisebbik fiú? Hát nem elveszésből jött, nem a halálból szökött? Néha az az érzésem, hogy a mindig otthon levő keresztyének nem is tudják mi a megbánás mélysége, nem is tudják, mi a szeretet mélysége, fel nem tudják fogni, hogy mi az: Istenhez jönni, halálból szökni. Hogy micsoda egzisztenciális kockázatból tér meg egy-egy ember. Hogy micsoda élet-élmény, hogy nincs többet kényszerpálya. Óh, nem. Mi azt akarjuk, legyen csak Isten olyan, mint mi vagyunk.  Egy kis lecke, egy kis megfeddőzés, egy kis demonstráció azért csak kell. De mit mond az atya? Ő nem partner az ilyenekben, hanem azt mondja: gyorsan hozzátok ki a legszebb köntöst. Még azt is feltételezni merem, bár ez már nem biblikus, de vállalom, hogy amikor az atya kiszaladt a fiúhoz, aki szakadtan, rongyosan, éhesen jött haza a semmiből, azért öleli át nagy hirtelen, hogy nehogy valami idétlenséget mondjon. Nehogy elrontsa a megtérését. Nehogy azt mondja: itt vagyok, atyám, így legyen, meg úgy legyen. Ennyire nagy az isteni inkább-öröm, és ennyire nem akar Isten olyan lenni, mint mi vagyunk. Emberré lett a Krisztusban, de nem lett ilyenné. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt.

És most itt a bűnt kell legyőznie a parakletosz-nak. A bűnt kell legyőznie az atyának ebben a parakleszisz-ben, kérlelésben. Isten tehát nem a maga védőügyvédje, s nem a megtérő fiúé, hanem az idősebb testvér védőügyvédje, aki nem akar bemenni az örömbe. Őt hívogatja, őt akarja bevonni ebbe az inkább-örömbe, őt akarja bevonni abba, hogy immár más a helyzet, s éppen ez a más-a-helyzet az igazi helyzet. Éppen ez más-a-helyzet, hogy nem kell úgy lennie, ahogy szokott lenni, amilyenné mi tesszük a dolgokat beletörődéssel és megfizetéssel, mondván: elmentél, no majd ha visszajössz elmondom neked, hogy mi van! Elszórtad a vagyont? Nem baj, jössz te még az én utcámba!  Majd egyszer számadásra kerül a sor! Húzom a strigulákat, van még egy dobásod! No, jól van, most oltani kell a tüzet, két percig bírjuk ki egymás mellett. Isten nem ilyen! Ez a valóság, hogy más-a-helyzet, ez a mi bemenetünk Isten tökéletes és soha el nem múló örömébe.

És ezt magyarázza el az atya a nagyobbiknak. Emlékszünk, hogy mondta a nagyobbik fiú: ez a te fiad. Mit felel az atya? Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred… s nem azt mondja, ez az én fiam, hanem ez a te testvéred. Micsoda tökéletes helyreállítás! Ilyen az Isten. Mi, református keresztyének humanisták vagyunk, valljuk: mindenki Isten gyermeke. De amikor én a másikról Istennel beszélgetek, nem azt mondom, hogy ez az én testvérem, hanem az a te gyermeked! Isten gondolata szerint: az a te testvéred. Az a te testvéred veszett el, és találtatott meg. Az a te testvéred halt meg és támadott fel.

Mi ez az öröm? Egészen csodálatos, azt mondja: ezért vigadnod és örülnöd kellene hát.  Vagy így is lehetne fordítani: most tehát vigadnod és örülnöd kellene. Akik hazamennek, nézzék majd meg az angol vagy francia bibliafordítást, ott nem így fogják találni, s megnézhetik a görögöt és latint is, mindenütt nagyon tárgyiasan áll, azt mondja az atya, hogy örülni és vigadni kellett, örülni és vigadni kell, mert ez a te testvéred megkerült. Luther fordítása óta, amit mi magyarok is átvettünk, az eredeti szöveg tárgyias kifejezését (örülni és vigadni kell most), személyes, felszólító módban olvassuk: megérkezett ez a te testvéred, örülnünk és vigadnunk kell. Sőt, Luther valami különleges módon megérezte a lehetőséget, hogy a két korábbi példázat nyomán célzottá tegye az atya szavát. Hiszen miről szól a két korábbi példázat: megtért egy bűnös, örülnek az angyalok, neked is örülnöd kellene. Ha Isten örül és az Ő angyalai örülnek, akkor neked is örülni kell. Ha Isten ilyen, akkor neked is olyannak kéne lenned, mint amilyen Isten, mert Ő a maga képére és hasonlatosságára teremtett téged. S így ér véget az előző két példázat: öröm van a mennyben, örülnek az angyalok. Ám ott nincs megtoldva azzal, amit Jézus mond a farizeusoknak, hogy nektek is örülnötök kellene. Így most egyetlenegy személyben, az idősebb testvérben meg van szólítva mindenki, aki az ajtón kívül áll, aki kívül áll a külső sötétségben, akihez kimegy az atya a külső sötétségbe. Gondoljatok ebbe bele!  Kimegy az atya a külső sötétségbe. Szószólóvá válik, hogy a másik testvér is megragadhassa a legcsodálatosabb isteni lehetőséget, megérthesse az isteni titkot, hogy immár másképp van, mert valaki megtért. Másképp van, mert feltámadt. Ez az igazi isteni. Itt értjük meg, itt ízleljük meg, mi az Isten örökkévaló öröme, mi az öröm teljessége.

S ez most itt, az idősebbik fiúnak a megszólításában minket is megszólít. Ugye, sok hely van, ahova mi nem megyünk be?! Intézmények, egykori baráti körök, társaságok, dolgok, s talán még a templomba se megyünk olykor, nehogy megessék az a szégyen, hogy együtt úrvacsorázzam olyannal, aki csak Isten gyermeke, de nekem nem testvérem. Jaj, mennyi-mennyi ilyen hely van, s mi kívül állunk, és ahol mi állunk, az mind-mind a külső sötétség, ahol csak sírás és fogcsikorgatás van. Istenben van az öröm. Istenben van öröm teljessége. S mi ennek az örömnek az ára? Semmi egyéb, mint hogy belépünk. Mi ennek az örömnek az ára? Semmi több, mint hogy visszanyerünk valakit, aki elveszett. Mi ennek az örömnek az ára? Hogy testvért kapunk. Mi ennek az örömnek az ára? Hogy boldogok lehetünk, hogy egyszer igazán végre engedtünk az atya unszolásának. Kijött hozzánk, kérlelni, unszolni, magyarázni – hívogatni kezdett. Mert ez a most, ez a másféle helyzet, amely minden más helyzetet felfüggeszt és megmásít, valóban ez az első lépés, hogy Isten örök örömébe belépjünk, és abból soha ki ne szakadjunk. Örüljetek, mondja az apostol, ismét mondom, mindenkor örüljetek! (Filippi 4:4)
Ámen