Az ítélkezésről

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az első korinthusi levelet olvassuk a bibliaolvasó kalauz szerint, és az Ige egy olyan kérdéshez vezet el bennünket, mely át- és átszövi az életünket Nincs is talán olyan mozzanata az emberi életnek, ahol ez újra meg újra fel ne bukkanna. Ha egyetlenegy szóval kellene összefoglalni ezt az életvalóságot, így mondhatnánk: ítélet. Magyarul rettenetesen hangzik ez a szó: ítélet. Sőt, mi keresztyének rögtön hozzá is tesszük, hogy utolsó ítélet, s erről nem szívesen hallunk. De mindenféle más módon is rosszul cseng a fülünkben az ítélet szó, hiszen az ítélet bírósági aktus, egy folyamat végállomását jelenti. Az ítélettel lezárul valami, az ítélet meghozataláig még lehet küzdeni az igazságért, a becsületért, a tisztességért, az ügyért, de ha a bíró kimondta az ítéletet, akkor nincs tovább.

Mindazáltal, bármennyire is ez van a szemünk előtt, és bármennyire is ez jár át bennünket ezt a szót hallva, mégsem így van egészében a dolog, hogy minden ítélet bírósági vonatkozású lenne. Sokkal inkább úgy van az, hogy az ítélet minden életterületen átjár. Ítéletet hozunk mi magunk is minden nap és minden órában. Hadd mondjak néhány nagyon egyszerű példát. A templomba jövet többek találkozván bizonnyal megjegyezték, hogy kutya meleg van. Ez ítélet. Az érzékelésnek, a tapasztalatnak, szólás-mondásoknak a vegyülékéből összeállott ítélet: kutya meleg van. Vagyis olyan meleg van, hogy még a kutyának is melege van, lógatja a nyelvét és liheg, ez így igaz. Ha valaki közeledik a templom felé, és azt mondja, ez egy szép épület, ítéletet mond, mert más mondhatja azt, hogy ez az épület rettenetesen ronda. Vagyis nemcsak mindennapos tapasztalatunkkal, hanem a szépérzékünkkel is ítéletet mondunk. Aztán beszélgetünk valakivel, és azt mondjuk rá, hogy az egy rendes ember. Ítéletet mondunk. Valaki más mondhatja ugyanerre az illetőre, hogy az egy tisztességtelen fráter. Ez is ítélet. Minden pillanatunk, minden percünk tele van ítélettel, hiszen dolgokat, eseményeket, személyeket, mozzanatokat értékelünk. S, ne kerüljük meg a dolgot, kedves testvérek, hiszen egészen egyértelműen és nyíltan erről beszél az apostol, a keresztyénség is, a gyülekezeti élet is, a hívők egymás közötti kapcsolata is telis tele van ítéletekkel. Hogy ezek jó ítéletek-e, megalapozott ítéletek-e, vagy alaptalan és rossz ítéletek-e, vagy egyáltalán szükség van-e erre, azt most nem akarom firtatni.  Hanem - ha már így van a dolog, márpedig így van, nem lehet letagadni – az Igéhez igazodva szeretném az apostol szavait kibontani,  hogy az Ige tanácsa segítsen bennünket ebben.

Hadd vegyem ezt most előre azt a részt, mely a felolvasott igeszakasz végén áll. Azt mondja az apostol: kicsoda vagy micsoda különböztet meg téged, mid van ugyanis, amit nem kaptál volna, ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna? Igen gyakran idézzük ezt az igét Főleg ha úgynevezett zsebes emberekkel találkozunk, kiknek vastag a zsebük, feltehetőleg sok pénztárca vagy plasztik-kártya van bennük. A régi paraszti világban a virilistának nevezték az ilyeneket. Nos, ha velük találkozunk, akkor szoktuk nekik mondani: mid van amit nem úgy kaptál? És ha úgy kaptad, mit dicsekedel vele!? Az anyagiakra szoktuk ezt az igét alkalmazni! Mit dicsekszik az, akinek van, miért dicsekszik az, akit Isten megáldott, miért dicsekedik az, akit Isten megsegített, hiszen mindenünket Isten kegyelméből kapjuk. De tudnunk kell, kedves testvérek, hogy az apostol ezt a bölcsességre érti. Az előző versben ugyanis a bölcsességről beszél: „amint meg van írva, nem kell fölötte bölcselkedni, amint írva van, hogy senki ne fuvalkodjék fel egyikért a másik ellen.” Arról van szó, hogy az ítélet kényszerűsége miatt kívánjuk a bölcsességet, mert szükségünk van rá. Akkor van jó dolgunk, ha bölcsen tudunk ítéletet hozni. Ez sok mindent jelent. Jelenti azt, például azt, hogy kellőképpen tudjuk mérlegelni a dolgokat, a tényeket, kellőképpen oda tudunk figyelni minden körülményre. Ez nemcsak a bírót köti, aki hivatalból ül a bírói pulpituson, s neki minden körülményt, minden szempontot figyelembe kell venni. Én most másról szólok. Amikor egy másik emberről ítélünk, milyen könnyen és gyorsan szalad a szó, és jön az ítélet! Tudjuk hát, hogy szükségünk van bölcsességre. A levél erre utal. Korinthusban vannak olyanok, akik rendelkeznek ezzel a bölcsességgel, Isten megajándékozta őket ezzel. Talán természetes módon kapták ezt az ajándékot, ismerünk olyan embereket, kikben velük született jó érzéknél, méltányosságnál és becsületességnél fogva mindig bölcs ítéletet tudnak mondani. Ez nem életkortól függ. Fiatalemberek is tudnak bölcs ítéletet mondani, és ismerünk sok-sok idős bácsit-nénit, kik lassan elütik a százat, de jobb, ha nem nyitják ki a szájukat, mert csak idétlenséget mondanak. De éppen ez az a másik vetület, hogy idő előrehaladtával változik az ember, bölcsül, ami miatt jogosan mondjuk, hogy mégiscsak az idősek azok, akik bölcs ítéletet tudnak hozni. Ezért olyan különös, ha egy idős ember sületlenséget mond. Tőle bölcsességet várnánk. A legfontosabb azonban, hogy a keresztyénné válással, az Istenre való odafigyeléssel, az Isten akaratának a kutatásával különös bölcsességet kaphat az ember. Az apostol a Római Levélben mondja, kutassátok ki, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. Ez a keresztyén élet: megtudni, mit akar Isten, s engedni ennek, tehát úgy élni, ahogyan Isten akarja. Korinthusban is sokan átélik és megtapasztalják, hogy ennek során különös belátásokra juthat el az ember. Olyan szempontok jelennek meg, olyan dolgokra tud odafigyelni, melyeket sem a természeti állapotában lévő ember, sem a tapasztalatokat felhalmozó ember nem észlel. De mivel mégiscsak emberekről van szó, még ha isteni ajándékuk is van, ezek az atyafiak Korinthusban igen büszkék arra, hogy ők bölcsek. Ezért mondja az apostol, hogy „mid van, amit nem úgy kaptál, és ha úgy kaptad, mit dicsekedel vele, mintha nem kaptad volna!?” Igen, az ítéletnek a bölcsessége lehet isteni ajándék, de most első rendben és első helyen azt kívánja az apostol, hogy aki ezt megkapta, az legyen alázatos és szerény. Honnan lehet azt tudni, hogy ezt megkapta-e valaki? Nagyon egyszerű a felelet, ki lehet próbálni: jobban odafigyelnek rá. Így szoktuk mondani: adnak a szavára. Nem rögtön és azonnal, ez egy hosszú folyamat, de az idő és a tapasztalat megbizonyítja, hogy az ő ítélete a helytálló.

Ebből mindjárt át is érkezünk a második kérdésre, amit itt az apostol itt kimond, ez pedig az ítélet gyorsaságára vonatkozik. Ez olyan korokra jellemző, mint a miénk is, meg amilyen az apostolok kora volt. Tacitus, a nagy római történetíró megírta egy bölcs rómainak, Agricolának az élettörténetét, ki nagyjából abban a korban élt, amikor Pál apostol szolgált és működött. Azt Tacitus erről az időről, hogy az egy olyan romlott időszak volt, amikor valakinek, ha dicséretet akart mondani egy személyről, előzőleg bocsánatot kellett kérnie, hogy dicsérni akarja, és nem szidni. Ismerős ez? Ilyen világban élünk. Ha valakit meg akarsz dicsérni, méltatni akarsz, erényeit és érdemeit fel akarod sorolni, bocsánatot kell kérned, hogy jót akarsz mondani valakiről – és nem szidod. Mert ma ez a divat! – senkiről jót mondani nem lehet, senkiről jó ítéletet hozni nem lehet, senkit tisztességesnek, becsületesnek, erényesnek, eredményesnek bemutatni nem lehet. Tacitus hozzáteszi: még holtában sem! Ezért hát, kedves testvérek, amint ez a korinthusi levélből is kiderül, az ember úgy oldja meg ezt a szinte lehetetlen helyzetet, hogy gyorsan ítél. Gyorsan. Hamar ki kell mondani az ítéletet, legyünk túl rajta, minél előbb, annál jobb – aztán mehetünk tovább. Amit megmondtam, megmondtam, vagy ahogy Pilátus mondta Jézus pere után: amit megírtam, megírtam, tudniillik az ítéletet. Volt egy kedves tanárunk a teológián, kinek ha fogós kérdéseket tettünk föl, mindig belebonyolódott dogmatikai okfejtésekbe, s mi éveztük, hogy csűri-csavarja, aztán a végén már Tóth Árpád meg Babits verseket szavalt. Mi azonban elégedetlenek voltunk, kimondta végre a tételt, és hozzátette: uff – szóltam, mint a nagy indián törzsfőnök. Akinek van füle, hallja, akinek van szíve, vegye be, le van rendezve a dolog, meghozta az ítéletet – minél gyorsabban, annál jobb. Igen ám, kedves testvérek, csakhogy a gyors ítélet hamar sebez, a gyors ítélet tönkretesz, a gyors ítélet megbontja az emberi kapcsolatokat, ahogyan a nagy nyári felhőszakadások – mikor sokkal kevesebb esik, mint egy háromnapos csendes esőben, s mégis gátak szakadnak, minden tönkremegy, mert egyszerre zúdul le minden. A gyors ítéletben is egyszerre zúdul le minden.

Nohát, mondhatnánk, s ez az utolsó gondolat, amit ma szeretnék elmondani: akkor csepegtetni kell az ítéletet! Ezt is ismerjük, ezt is szoktuk alkalmazni, sőt, azt hiszem, a dörzsöltek ezt szokták igazán. Ugyanis a gyors ítéletnek az a sorsa, hogy hamarosan ellenítélet szül, hamarosan ellenállást vált ki. A gyorsan ítélkező emberre egy idő után rálegyintenek – még ha igazat is mond, még ha jól is mondja. De tudjuk és tapasztaljuk, nem szabad és nem kell mindent azonnal gyorsan kimondani. Abból ellenállás születik, miatta erősebb gát épül, így nem éri el az ítélet a célját. Hát akkor csepegtetjük. Most az ítélet céljáról beszélünk, s azért folyamodunk ehhez a csepegtetéshez, mert a jóérzésű és a Krisztusban tájékozódó ember úgy gondolja, hogy az ítéletével ő gyógyítani akar. Mi mást? Igen, kedves testvérek, mi mást is akarunk az ítéletünkkel? Nem jobbítani, nem gyógyítani? Kálvin, mikor az egyházfegyelemről beszél, egészen határozottan leírja ezt. Pedig Kálvint úgy tartja számon a történetírás, hogy nagyon kemény ember volt, fatengelyes volt, ahogy manapság szokták mondani, nem engedett az elveiből. Kálvin mégis határozottan leírja, hogy az ítéletmondás és a fegyelmezés gyógyításra való. Senkiről nem lehet végleges ítéletet mondani, senkiről nem lehet végleges diagnózist kiállítani, mondván, csak vesszen, hulljon a férgese. Itéletet mindig a gyógyulás reményében kell mondanunk. De az ember csak ember, s megromlott emberi természete oda viszi, hogy igen, gyógyítunk az ítélettel, csepegtetjük, mint a gyógyszert, cseppenként adagoljuk. S minden reggel beadunk az édesnek hat csepp gyógyszert, becsepegtetjük a poharába, teájába, megissza és gyógyulgat majd. S ez jó is, ha az az ítélet tényleg gyógyszer. De ha méreg? Akkor lassú és folyamatos mérgezés történik. Ó, ezt is ismerjük. Legyünk őszinték, olykor mi magunk is gyakoroljuk. Ne mutogassunk kifelé, hogy ezt mások csinálják. Persze, elég néhány sajtóterméket végigolvasni az utóbbi öt-hat évből, s ki lehet mutatni, hogyan kezdték, csepegtették, s még mindig csepegtetik, s hogy ül meg a lélek alján a hamis ítélet. Most csak nézzük meg magunkat! Nem csepegtetés-e, kedves testvérek, ha valaki, aki már megváltozott, aki már rég elhagyott valami rossz szokást, bűnt, tévelygést, a mi ítéletünk szerint még mindig ugyanaz! S, ha szóba kerül, a barátok, ismerősök szívébe, a család szívébe, a munkatársak szívébe odacseppentjük a magunk kis ítéletét. Megváltozott? Ugyan, nem lesz kutyából szalonna! Megváltozott? Csak színleli, mert nagy színész volt mindig is, gyerekkora óta tudom! Megváltozott? Csak úgy mutatja! Várjuk ki a végét! Cseppentjük szépen az ítélet mérgét. Azt mondja az apostol: én és Apollós úgy döntöttünk közöttetek, hogy mintegy saját magunkon kiábrázoljuk: nem ítélünk. Pedig, ha végigolvassuk a Korinthusi levelet, láthatjuk, lenne mit ítélnie az apostolnak. Azt mondja egy helyen, olyan bűnök vannak ti köztetek, amit a pogányok kimondani se mernek, nemhogy elkövetni. Lenne neki mit ítélnie. Mégis úgy döntött, hogy ő és Apollós magunkon demonstrálják, mit jelent megtartóztatni magukat S azt is elmondja, miért döntött így. „Noha én semmit se tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva, aki ugyanis engem megítél, az Úr az, azért idő előtt semmit se ítéljetek, amíg eljő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait, és akkor mindenkinek az Istentől lészen dicsérete.” A sötétség titkai és a szív indulatai. Nem tudunk ezekről ítéletet mondani, míg Jézus Krisztus az Ő örökkévaló világosságával valóban fel nem tárja ezeket. Ezért nem mondhatunk végleges ítéletet. Az természetes, és az apostol sem tiltakozik ellene, sőt ő maga is gyakorolja, hogy részleges és ideig való ítéletet mondunk, kell is mondanunk. Kutya meleg van, szép ez az épület, tisztességes ember, jól tette, amit tett, rosszul tette, amit tett,  - ezek részleges ítéletek, ezek kéznél vannak, ezekkel naponként élünk, irányítjuk velük az életünket.

Végleges ítéletet viszont nem hozhatunk, mert sem a sötétség titkait, sem a szív indulatait nem ismerjük. S végképp pedig azért nem ítélhetünk, mert ahogy az apostol mondja: bár semmit sem tudunk magunkra, de nem ebben vagyunk megigazulva, aki minket ugyanis megítél, az Úr az. Nos, igen, ehhez is el kell érkezni, amikor ítélkezésről beszélünk: semmit nem tudok magamra. Biztos vagyok benne, hogy mind, aki itt ül, egyen-egyenként semmit nem tud magára. Miért is tudna? Miért vádolná magát az ember? Miért ítélje meg magát az ember? Miért vegyen az ember a nyakába mindenféle koloncokat, ítéleteket? Nem, nem is ilyen világban élünk, nem kell ítélkezni, nem kell önmagunkat rosszabbnak tartani annál, amik vagyunk. Az apostol is ezt mondja, nincs ebben semmi képmutatás, ez teljesen természetesen emberi: nem tudok magamra semmit. Tudjuk, az ember önmaga ellen nem tanúskodhat, még közeli családtagja esetében sem tanúskodhat. Nem tudhat önmaga ellen semmit. De azt mondja az apostol, én nem ettől vagyok megigazulva! Nehogy elhitesse magát valaki azzal, hogy mivel önmagára nem tud rosszat mondani, amiatt ő már angyal is! Pedig elhitetjük ezt magunkkal. Ez az egyik mély és nagyon fertőzött gyökere az életünknek, és ez az egyik mély és nagyon erős oka nyomorúságunknak: nem tudok magam ellen semmit, vagy ha tudok is, meg tudom magyarázni, mert ki-ki önmagának védőügyvédje, vádlója, bár az  a legkevésbé, és kegyes bírája, az pedig a leginkább. De azt mondja az apostol: nem ettől vagyok megigazulva, ugyanis aki engem megigazít és megítél, az az Úr, Jézus Krisztus, aki megigazító kegyelmet ad nékünk. Azt hallottuk, kedves testvérek, a 11. zsoltárban: Isten szereti az igazságot és ezért kegyelmet ad az igazaknak. De hogy adhat kegyelmet nekem, hacsak pretenció, hacsak állítás, hacsak beképzeltség, hogy én igaz ember vagyok. Csakis úgy, hogy Isten Jézus Krisztusban igaznak nyilvánít, és igaznak ítél. Meghalt, mégis él, bűnös, és mégis szent, elveszett, és mégis megtartatott. Ez a kegyelem ítélete. Ne ítéljetek végleg, magatokon se ítéljetek végleg, hanem járuljatok a kegyelem királyi székéhez alkalmas időben való segítségül. Egy olyan világban, ahol oly könnyű, egyszerű és sokszor szükségszerű is ítélni, legyünk csak mi Jézus Krisztus szabad gyermekei, akik tudják, hogy sem a sötétség titkait, sem a szív indulatait igazán nem ismerik, akik tudják, hogy Jézus Krisztusban felmentő ítéletet kaptak, és akik tudják, hogy a bölcs ítélet méltósága és megalapozottsága csakis Isten kegyelmi ajándéka lehet. Ő segítsen meg bennünket ezzel Szentlelke gazdag áldását adva nekünk.
Ámen