Az isteni föltárulása

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az evangélium egyik legszebb történetét hallottuk. Az ötezer ember megvendégelésének, vagy más cím szerint a kenyérszaporítás csodájának elbeszélése valóban nagyon szép, hiszen nemcsak felemelő és szükséges kérdések foglaltatnak benne, hanem szinte az egész életünk remélt beteljesedése is. És amint ezt a történetet Máté evangélista elmeséli, valóban nagy isteni titkok és mélységek nyílnak meg előttünk. A történet felejthetetlen is, hiszen – ezt szögezzük le mindjárt – ha csodát látunk, hallunk, tapasztalunk, bizonyosan nem felejtjük el. Nagyszerű dolgokat, eseményeket, történeteket is el tudunk felejteni, még olyanokat is, melyek egy életre meghatároznak bennünket, ám abban egészen bizonyos vagyok, hogy ha csodát tapasztalunk, azt soha nem felejtjük el. Ám ahhoz, hogy ezt a történetet a maga igazi mélységében megérthessük, valamint, hogy miért éppen most kerül sor a kenyérszaporítás csodájára, ahhoz néhány előzményt is figyelembe kell vennünk.

Jézus nyilvános szolgálata során számos alkalommal történt, hogy nagy tömeg jelent meg körülötte. Vagy azért, hogy a tanítását hallják, vagy hogy a betegeiket Jézus meggyógyítsa, vagy csak azért, mert kíváncsiak voltak. Tehát többször olvasunk arról, hogy nagy tömeg gyűlt Jézus köré, de most olvasunk először arról, hogy Jézus úgy rendezi, hogy az Őhozzá kilátogató tömeget meg is vendégelje. Bizonnyal máskor is bekövetkezett az, amit most a tanítványoktól hallunk: este van már, sok ember van itt, bocsásd el őket, hadd menjenek el a környező falvakba, szerezzenek maguknak eleséget. Egy másik alkalommal – amit Lukács evangélista idéz - az egyik tanítvány azt mondja: „engedd el őket, nehogy elhulljanak az úton az éhségtől”. Tehát máskor is támadhatott ilyen helyzet: Jézus késő estig tanította az embereket, akik a környező városokból, falvakból érkeztek, és nyílván fáradtan, éhesen, elcsigázva voltak ott. Miért éppen most vendégeli meg őket? Ha az előzményeket olvassuk, két nagyon szomorú történetet találunk a 13. rész végén és itt, a 14. rész elején, s mind a kettőnek ezt a címet lehetne adni: a próféta kudarca. A 13. rész végén azt olvassuk, hogy Jézus visszamegy Názáretbe, ahol a zsinagógában tanít, s bár mindenki ámul, mégis fölcsattan egy hang: nemde-nem Máriának a fia ez, nemde Jakabnak, Józsénak, Júdásnak a testvére ez és nem itt élnek közöttünk nőtestvérei? Honnét van tehát benne mindez? Jézus ekkor szomorúan azt mondja: nincsen próféta tisztesség nélkül, hanem csak a maga hazájában és házában. A prófétát mindenütt megbecsülik, csak a saját hazájában és házában nem. Milyen nehéz odahaza prófétának lenni! Milyen nehéz az igazságot kimondani olyan környezetben, ahol ismernek bennünket, tudják, kik vagyunk. Jézusnak is feltehették a kérdéseket: nemrégiben még itt voltál közöttünk, apád műhelyében dolgoztál. Nemrégiben ugyanolyan voltál, mint mindenki Názáretben. Honnét van nálad mindez? Honnét szedted, mert tőlünk bizonnyal nem?! A mi iskolánkban, környezetünkben, a családodban ezeket nem tanulhattad. Nehéz a prófétának az igazságot elmondania.

Ráadásul, a próféta – ha szabad ezt mondani – közvetítő. A próféták sosem úgy állnak előttünk, mint akik a magukén állnak, egyikben sem azt látjuk, hogy egyszercsak történik az életükben egy fordulat, megvilágosodnak, vagy éppen megérik bennük valami nagyszerű igazsággá mindaz, amit tapasztaltak, gondoltak. A próféta közvetítő, mögötte isteni hatalom áll. Hogyan hát? Ez a suttyó gyerek nemrég még itt focizott közöttünk a többi gyerekkel, s most valami isteni hatalom jelenik meg mögötte?! Ez lehetetlen! Továbbá, a prófétának a saját hazájában nincsen becsülete, ha mindenütt egyebütt van is. Emberi szavakkal, a saját mondataival adja tovább az isteni üzenetet! Embereket szólít meg, hogy az isteni igazságnak hódoljanak. Ő szólítgat bennünket? Miben különbözik ő tőlünk? Ő parancsol nekünk? Mennyivel nagyobb ő, mint mi vagyunk?

 S hogy ez mennyire így van, azt a következő történet világítja meg. Heródes, a negyedes fejedelem kivégeztette Keresztelő Jánost. Pedig – ahogy leírja az evangélista is – ez a Heródes tisztelte Keresztelő Jánost. Mi több, félt tőle. Adott a szavára. Meddig? Nyílván addig, amíg Keresztelő János általánosan hirdette az isteni igazságot: térjetek meg, mert elközelített Isten országa. Ó, kedves testvérek, ezt az üzenetet bárki boldog szívvel magához öleli, mígnem a próféta reá mutat, s azt mondja: „te is!” Amikor Keresztelő János rámutat az őt becsülő Heródesre és azt mondja: nem szabad neked így élned, vagyis amikor a „térjetek meg” egyes szám második személyben hangzik: térj meg!,  mindjárt baj lesz. Mégis úgy van, hogy az ember Istennel a dolgát csak maga rendezheti. Ne bújhatok el egy közösség mögé, az emberek mögé, egy hagyomány mögé, egy szép gondolat mögé –egymagam állok Isten előtt, szemtől-szembe Vele. Keresztelő János Heródest is felszólítja megtérésre, megváltozásra, és ő rögtön ellenségévé lesz. Heródes rettenetes bűnben élt, vérfertőző kapcsolatban, saját testvére feleségével, de senki nincs, aki ezt meg merné mondani neki. A népek úton-útfélen pletykálnak róla, a korabeli bulvár-lapok is utalgatnak rá, de nincs, aki szemtől-szembe azt mondaná: meg kell megváltoznod! Ó, de könnyű az igazságért általában kiabálni, de amikor a próféta ujja a szívünkre irányul és azt mondja: te vagy az, akinek meg kell térni!, elkezdődnek a bajok. Nincs hát becsülete a prófétának se a maga hazájában, se a maga házában.

Azt is lehetne mondani, és szinte Jézus is erre enged következtetni: kudarc az egész! Kudarc, hogy miután Keresztelő János föllépett a Jordán mellett, egy helyi bábkirály kivégezteti őt, az Isten országa hírnökét. Kudarc, hogy miután Jézus Keresztelő János nyomdokán hirdette Isten országa jó hírét,  föltárta Isten véghetetlen szeretetének nagyságát, betegeket gyógyított, poklosokat tisztított, ördögöket űzött – saját otthonában lefitymálják. Nem kell! Egyszer egy lelkipásztorról mondták, ki viszonylag fiatalon, megkeseredve, sok hányattatás után összeroppant: abba halt bele, hogy kitette a szívét, és kiverték a kezéből. Nem kellett, megtaposták. Názáretben arra hivatkozva utasítják el, amit csak a honfitárs tud róle. Keresztelő Jánost életét  Heródes mámoros ígérete oltja ki, egy szép lány táncáért odaígér mindent, s csakhogy e szavát ne érje vád, lefejezteti Jánost! Isten szava alatta marad a rokoni pletykának, Isten szava alatta marad egy részeg ígéretnek. Kudarc, kudarc, kudarc. Nem kell az Isten országa, nem kell Isten szeretete, nem kell Isten igazsága, nem kell az, ami eljön Isten országa teljességében.

 Egyes Biblia-magyarázók szerint éppen emiatt igyekezett Jézus egy puszta helyre egyedül. Mintha maga Jézus is belátná egy pillanatra, hogy nagy a kudarc, jobb lesz visszavonulni, puszta helyre, egyedül. Mintha a magános hajóút azt célozná, hogy az egészből ki kell lépni. Ismerjük ezt az érzést.  Mindenki elárul, mindenki becsap, senkinek nem kell az szívem gondolata. Lehet is idézni  az erdélyi költő, Szilágyi Domokos fanyar versét: Ti csak játszatok,/ én majd őrzöm a látszatot.” A nagy misszionárius, orgonista orvos, Albert Schweitzer azt jegyzi meg erről a szakaszról egy igehirdetésében: Jézus odaállt a történelem szekere elé, hogy föltartóztassa a katasztrófába rohanó világot, ám a történelem szekere átgázolt rajta. Magára marad.

És mégsem marad magára! Amint meghallják az emberek, hogy Jézus hajóba ült, mennek utána. És oda se ér céljához, már ott vannak az emberek. Viszik a betegeiket, hogy gyógyítsa meg őket, és ő egész nap gyógyít. Aztán ötezer embert megvendégel, megszaporítja a kenyeret. Aztán az éjszakai viharban lecsillapítja a háborgó tengert, megmenti tanítványai életét. S  mikor partra ér viszik újra a betegeket, s már nemcsak gyógyít, hanem engedi, hogy megérintsék a ruhája szegélyét és meggyógyulnak általa. Úgy lehetne mindezt megfogalmazni, hogy itt a válasz: ez a Jézus válasza. Őt és Keresztelő Jánost elutasítják. A prófétát utasítják el. Az Isten igazságát utasítják el. Az Isten szeretetét. Nem is értjük. Vagy értjük, kedves testvérek, hogy miért? Hány ilyen hárító mozdulat van a mi életünkben is! Hányszor ölelnénk szívesen magunkhoz az Isten szeretetét, igazságát, de mindig közbejön valami: egy kétség, valami gond, egy elintéznivaló. Milyen megrendítő, hogy az emberben több a nem, mint az igen. Az emberben több a vonakodás, mint a szabad önátadás.

De Jézus felel: csodákkal felel. Igen, ezek a csodák Jézus feleletei. Lukács evangélista leírásában hozzáteszi, mikor Jézus meglátta a sokaságot, megindult a szíve. Máté ezt így mondja: megszánta őket. Íme, Isten embere van itt. Mi bizony megneheztelünk, ha isteni késztetést érezve igyekeztünk valakin segíteni, de kispriccel az életéből az elutasítás. Hát ha nem, akkor nem. Nemrégiben egy lelkipásztorral beszélgettem arról, hogy hány látogatást végzett a gyülekezeti tagoknál. Egyet sem - felelte. Mondd hát, mit csinálsz te tulajdonképpen? Rám nézett, és azt mondta, duzzogok. Miért? A múltkor beszélgettem valakivel, és megsértett. Aztán tartottam egy evangelizációs sorozatot, s utána azt mondta nekem valaki, hogy kár volt érte. Karácsonykor élelmiszert gyűjtöttünk a szegény öregasszonyoknak, s  mikor elvittük, az egyik veszekedni kezdett velem, hogy neki nem élelmiszer kell, hanem mosópor. Most duzzogok: ezeknek valamit? Semmit! Ezeknek valamit? Mindent. Ez a Jézus felelete. S meggyógyítja a betegeket, kenyeret ad, lecsillapítja a háborgó tengert, majd gyógyít és  gyógyít.

Ám ha belenézünk ezeknek a csodáknak a mélyébe, többet is kell mondanunk annál, hogy ez a válasz. A három csoda három olyan elháríthatatlan, nagy szükséget old meg, melyek miatt mondhatjuk: ez nem káprázat, ezek valóban csodák. A gyógyuláshoz csoda kell, bármennyit is tud az orvostudomány, bármennyi eszközünk is van a gyógyításra, - kérdezzétek meg csak az orvosokat! Ők tudják. Igen, teszik a dolgukat fáradhatatlanul, keresik a diagnózist és hozzá a terápiát. De minden igazi orvos tudja: a gyógyulás titok. Fölállni a betegágyból, újra kezdeni az életet – ez titok – és csoda. Aztán a kenyér. Vajon miért tanít bennünket Jézus így imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma? Ha azt mondja e gyermek odahaza: Apu, Anyu, a terített asztal nektek nem nehéz, mert ti varázslók vagytok – még mosolygunk is rajta! De az önérzetünk oda! Hiszen verítékkel megdolgozunk a kenyérért. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kenyér, a mindennapra való: csoda. Jézusnak egy másik szava is megvilágítja ezt, amikor azt mondja: ne aggodalmaskodjatok a holnapért, hogy mit egyetek és mibe öltözzetek, majd gondoskodik a holnap önmagáról. Nyilván mondja, hogy csak ma van, és hogy holnap mi lesz, az nem érdekes. Ha ezt tanítaná Jézus, most nem szednék össze a maradékot. De összeszedeti! Ha ezt tanítaná Jézus, nem lenne tanítványi körének szegénykasszája. Azt tanítja: bízd rá magadat Isten hűségére és szeretetére, s úgy munkálkodj,  hogy tudd, Istennél ott van a csoda. Aztán a háborgó tenger lecsillapítása, az életveszedelem! Aki már átélt valamilyen balesetet, vagy egy katasztrófát, az tudja, hogy az életveszedelemtől való szabadulás: csoda. Mindezek tehát, ahogy mondottam, válaszok. Válaszok az ostoba, rövidlátó elutasításokra, válaszok az ember Isten-felejtésére, hiszen elfelejteni, hogy vannak csodák, elfelejteni ezekért imádkozni, elfelejteni ezekért örülni – ez  az Isten-felejtés. De akkor menthetetlenül magunk vagyunk, árvák vagyunk. S akkor hol van mindaz, ami a csoda mögött van, amiből a csoda táplálkozik? - S meglátta Jézus a sokaságot és megszánta őket. Szerette őket. Szerette az elfáradt és éhes embereket, szerette a betegeket, szerette a dacos és keményszívű názáretieket, szerette a megijedt tanítványokat ott, a hajóban, szerette őket, – ahogy az evangélista mondja – szerette őket mindhalálig.

Ezért, kedves testvérek, nemcsak azt kell mondanunk, hogy a csoda: felelet. Hogy, ímé, ilyen elegánsan, ragyogóan, tündöklően felel Isten az ember keményszívűségére! Ez így is van. De amit felolvastam, ami ebben a történetben előtte és utána is megjelenik, nemcsak felelet, hanem valami több is. Föltárás. Isten véghetetlen szeretetének, szeretete bőségének a föltárása. Újbóli meghívás. Jézus mást sem tett, minthogy újra meg újra meghívott,  és azóta is újra meg újra meghív bennünket az Isten országába. Mégpedig oly módon, ahogyan csak ő tudja!  Ebben a megrendítő helyzetben, mikor már mindenki legyint: ó, a názáreti ácsgyerek?!, vagy amikor jön a hír, hogy Keresztelő Jánost lefejezték, amikor szembesülni kell azzal, hogy nincs a prófétának saját hazájában tisztessége, bár mindenütt van, Jézus nemcsak szépen, nagyszerűen, dicsőségesen, isteniesen felel, hanem újra meghív. Mert lehet az elutasításokra, a vádakra, a konokságra, a keményszívűségre úgy is felelni, ahogy mi szoktunk. Neked nem kell? – másnak adom. Nem fogadod el? – a másé lesz. Jézus azonban újra fölkínálja szeretetét, Jézus újra meghív, Jézus újra csodát tesz, mert a csoda valójában nem is felelet. Igen, mi nem tudjuk ezt másképp gondolni: itt a baj, jöjjön a csoda! Itt az éhség, jöjjön a csoda! Itt a betegség, jöjjön a gyógyulás! Itt az életveszedelem, jöjjön a szabadulás! Most segíts Istenem!

Hányan kiáltanak fel, vagy sikoltanak: csak most segíts, Uram, csak most tégy csodát, Istenem! Ilyenkor is  ad Isten csodát. De amikor Jézus meghív az isteni életre, vagyis magába Isten valóságába hív meg, és ebbe bele is tekintünk, felé el is indulunk, akkor értjük meg, hogy az egész isteni lét csoda. Azért jó Isten közelében lenni, mert akkor a csoda közelében vagyunk. Azért jó Istenhez közeledni, mert egy csodálatos valósághoz közeledünk, vagyis csodákhoz közeledünk. Jézus sohasem akart mást, mint meghívni erre. Boldog, aki így felel: én Uram és Királyom, hálás vagyok,  nekem, ellened fellázadt, ellentmondó makacs gyermekednek gyógyulással, szabadulással, bőséggel feleltél, kérésem, imádságom, sikolyom meghallgattad, s még inkább hálás vagyok hogy újból meghívót kaptam Tőled Isten országára, Istent dicsőítő, Istent magasztaló életre.
Ámen