Az idők teljességében

„Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Galata levél 4,4-7)

Hadd kezdjem közhellyel: változnak az idők. Ezt azért mondom, mert húszegynéhány éve egy felmérést olvastam arról, hogy mennyi ideig tartson egy jó igehirdetés. Akkor a válaszolók többsége azt mondta, hogy 20-25 percet elbír a gyülekezet. De változnak az idők! Néhány napja megjelent egy újabb felmérés arra nézve, hogy milyen hosszú legyen egy jó igehirdetés. A többségi felelet 7 percet enged. Ezt sajnos ma nem fogom tudni megtenni, testvérek! Karácsony reggelén vagyunk, most van az ideje annak, hogy a Betlehembe elsiető pásztorok elhíresztelték mindenkinek, amit az angyalok nekik mondtak, és amit ők láttak és hallottak, amit ők Isten csodálatos kinyilatkoztatásából megértettek. Hát belefér ez hét percbe? 
Változnak az idők. Már nem vagyok püspök, Istennek hála, letehettem ezt a terhes tisztséget. Így aztán karácsony előtt engem már nem zaklatnak az újságírók, hogy nyilatkozzam, merthogy Magyarországon szokás, hogy az egyházvezetők interjút adnak, nyilatkoznak, és megpróbálják elmondani karácsony szépségét, értelmét, nagyszerűségét. Viszont megmaradt bennem, sőt fokozódott is, hogy karácsony táján nagy érdeklődéssel olvasom az egyházkormányzók nyilatkozatait mindegyik felekezetből. Sok-sok szép, érdekes gondolatot tudok összegyűjteni így. Időnként, bevallom, némi irigység is eltölt: óh, ha én annak idején ilyen szépen tudtam volna mindezt megfogalmazni!

Nos, legutóbb is olvastam a nyilatkozatokat, és az egyik igen megütötte a szememet, furcsa, feddő szó volt, így hangzot: felkészületlenül ért bennünket a karácsony. Felkészületlenül ért bennünket a karácsony? Mit jelent ez? Talán nem vettük meg a karácsonyfát? Nem készítettük elő az ajándékot? Nem küldtük ki a családtagoknak az üdvözlőlapokat? Nem terveztük meg, ki hova megy ünnepelni, hogy lesz együtt a család? Vagy talán lelki értelemben nem készültünk igazán rá az ünnepre? Vagy talán, viszem tovább ezt a szót, már egyáltalán nem tudtunk felkészülni karácsonyra? A világ tele van háborúkkal, fenyegetésekkel.  Szorongásokkal fekszünk, aztán úgy ébredünk, hogy nem az ünnep felé tekintünk, hanem csak a gyötrő, aggódó kérdéseinket gyürkésszük. Jaj, milyen jó lenne, ha volna egy világnagy történelmi szelektív hulladékgyűjtő, ahova kidobhatnánk a háborút, a gyűlöletet, az iszonyatot, a békétlenséget, aztán valaki az egészet elviszi, és soha többet nem látunk bajt! Milyen félelmetes tudni, hogy néhol már fegyveresek őrzik a karácsonyi vásárlókat, nehogy terrortámadás érje őket. Süllyedünk. És süllyedve, valóban, nem tudunk ünnepre készülni, hiszen, ellenkezőleg, az ünnep emelkedés, az ünnepben magaslatra érkezünk, az ünnepben többet látunk és másképp látunk, és igazabban látjuk a dolgokat, mint egyébként szoktuk látni.

De aztán az ige nyilvánvalóvá tette számomra, hogy mindenképpen készületlenül ér minket a karácsony, mert nem mi hozzuk el a karácsonyt, nem mi szerzünk magunknak váltságot, hanem, ahogy az apostol mondja:  mikor eljött az idő teljessége, Isten volt az, aki kiküldte (kibocsátotta) fiát azért, hogy kiváltson (kiszabadítson, kihozzon) bennünket a törvény átka alól, a bűn félelmes valóságából, hogy elnyerjük a fiúságot. Ki küldte el a Fiút? Isten! Isten az, aki ünnepet szerez. Mindjárt jelzi is ez a szó, hogy Isten kibocsátotta, kiküldte a Fiút! Itt egy többszörös eksztázis (kilépés) jelenik itt meg. A Szentháromság Isten kilép a maga örökkévalóságából, az Atya kiküldi a Fiút. És mi is kilépjünk a halálból! Az örökkévaló érkezik hozzánk, ahogy Ézsaiás próféta jövendölte,  hozzánk, akik a sötétségben ülünk, hogy felragyogtassa isteni világosságát, és kihozzon, kivigyen minket a sötétségből. És hogy mindez egészen bizonyos legyen számunkra: Isten kibocsátja Szent Lelkét is, hogy általa nekünk adja az istengyermekség ajándékát. Hogy lehet ez hét percben elmondani?!

Mindennek a módja is fontos. Így mondja az apostol: Isten kibocsátotta a fiát az idők teljességében azért, hogy megváltson minket, akik a törvény alatt vagyunk! Szó szerint: kiváltásunkra jött a Fiú! Az apostol egy üzleti szót használ: pénzt fizetek valamiért és ezzel kiváltok valamit.  értelme van ennek. Origenész egyházatya szerint itt valamiféle váltságdíjnak a megfizetéséről van szó. Vagyis karácsonnyal egy túszdráma megoldása bontakozik ki. A bűnnek, a halálnak, a gonosznak a fogságában vagyunk, de Isten elküldte az Ő egyszülött fiát, hogy kifizesse  értünk a váltságdíjat. Ez „túszdráma”. Az egész emberiség a gonosz fogságában van, mindannyian a bűn túszai vagyunk. Valakinek fizetni kell - és Krisztus eljött, halálával lefizette a váltságdíjat, és kiszabadított bennünket. Mondhatnánk erre kételkedve és méltatlankodva: hát ilyen nagy hatalom lenne a gonosz, az ördög a bűn? Hát ugyan ki vagy mi tudná zsarolni Istent, hogy drága teremtményét, az embert az egyszülött Fiú, a Szentháromság második személye halála árán váltsa ki?

Éppen ezért mások úgy értik az apostol szavát, hogy Isten a törvény átka alól vált ki bennünket. Kálvin, amikor ehhez a részhez érkezik - asszonytól lett törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa ­. a Galata levélnek egy korábbi passzusa alapján magyarázza a kifejezést, és megtoldja: a törvény átka alatt levőket jött kiszabadítani Krisztus. Mi az a törvény átka? Hiszen a törvény  - mondja határozottan Pál apostol. A törvény egyszerre mutatja meg a jót, amit cselekednünk kell, és a rosszat, amitől iszonyodnunk kell. A jó megcselekvéséért jutalmat ígér, a törvényszegést pedig szankcionálja, azért büntetés jár. Minden jó törvény ilyen. Ám valamit nem tud a törvény. A törvény nem ad erőt a jó megcselekvéséhez, csak megmondja, hogy mit kell tenni. Ez olyan felnőttes, ugye? Ha felnőtt vagyok, elég, ha megmutatják, hogy mit kell tennem, és én megcsinálom. Hiszen, ha felnőtt vagyok, van hozzá erőm. Nem kell a kezemet megfogni és vezetni, mint ahogy a betűvetést tanultuk. Emlékszem, kis elsősként nagy postairónnal írtuk az alma-betűt, odaállt mellém a tanító néni, megfogta a kezemet, és húzta-vonta, rajzoltatta velem, tanította, hogyan kell az alma-betűt írni. De én már akkor is nagyon felnőttnek éreztem magamat, nem szerettem, ha beleavatkoznak ebbe a dolgomba, jó ronda is lett a kézírásom. De felnőttként, tényleg? És mégis, miről mond Pál? Azt mondja a római levélben, hogy bár a szívem teljességéből ünneplem az Isten jó életrendjét, törvényét, dicsérem azt és gyönyörködöm benne, ám felfedezek magamban egy másik törvényt, egy másik akaratot, egy ellenakaratot, amelyik nem akarja, hogy akarjam az Isten jó rendjét. Testvérek, tudjuk, hogy jó a béke. Tudjuk, hogy jó egymást szeretni. Tudjuk, hogy jó igazat mondani. Tudjuk, hogy jó tiszteletben tartani a másikat, megadni neki a méltóságot. Az elménk és a szívünk igent mond rá. Aztán észrevesszük, hogy van bennünk egy másik törvényt, amelyik nem akarja, hogy akarjuk ezt a jót! Óh, én nyomorult ember, ki szabadít ki engem a halálnak e testéből?  - kiált az apostol. (Róma levél 7, 24) Mert ha nem teljesítjük a törvényt, akkor a törvény átka, a törvény ítélete hull reánk. Itt pedig a Galata levélben azt mondja, hogy azért jött Krisztus, hogy megfizesse az árat és igazságot szerezzen és ezt az igazságot nekünk ajándékozza. Így mondja ugyanezt a Zsidókhoz írt levél: annakokáért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, vagyis mi, akiket a hitben járók életpéldája és  életük szépsége buzdítana, tegyünk félre minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért, nézve a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett megvetve a gyalázatot (vagyis elhordozva a kereszt gyalázatát), keresztet szenvedett és Isten királyi székének a jobbjára ült. (Zsidó levél 12,1-2) Ezért jött tehát Krisztus, hogy kiváltson az átok alól.

De van egy harmadik értelme is,  ennek a  szónak, és azt hiszem, ez igazán közel áll mindannyiunk szívéhez. Az, hogy kivált vagy kivásárol, így is fordítható: megvásároljon magának, a maga számára. Ugyanezzel a szóval mondja az apostol, hogy áron is megvegyétek az alkalmakat. Fizessetek a jó alkalmakért! Fizess a szabadidődért! Fizess a szabadságodért, fizess a lehetőségekért. Mi, reformátusok arról vagyunk híresek, hogy nagyon szeretünk konferenciázni, a fiatalok, gyerekek, felnőttek, presbiterek tőlünk is szoktak konferenciákra menni. Összeadjuk rá a pénzt, megveszünk egy helyet, megveszünk az időt, valaki még fizetetlen szabadságot is kivesz, vagyis fizetünk azért, hogy az az idő, és a jó alkalom a miénk legyen, és aztán szuverén módon rendelkezünk vele. Krisztus megvett magának minket. Ez fejezi ki Jézus példázata a mennyek országának a feltétlen gazdagságáról. Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Amit mikor megtalált egy ember, elment, eladta mindenét, amije volt, és megvásárolta magának azt a földet, hogy övé legyen a kincs. (Máté 13,44). Krisztus születésével, halálával, feltámadásával megvásárolt magának minket. És nekünk ajándékozta az isten-gyermekséget.

Amíg ezt nem történt meg, mondja az apostol, eddig rabok voltunk. Kényszerek között éltünk. A világ elemei tartottak bennünket fogva. Világ elemei - mit jelent ez? Azt, hogy evilág törvényei érvényesülnek, ki vagyunk szolgáltatva e világ elemeinek. A fizikából veszem a példát, elnézést, ha rosszul mondom, költői hasonlatot csináltam belőle. Az entrópia törvényéről mindenki hallott. Én egyszerűen így tudom érteni ezt: ahhoz, hogy egy zárt rendszerben (entroposz-ban) minél nagyobb rend legyen, ahhoz rtöbb és több energia kell, és ahogy nő a rend, úgy csappan ez az energia. Az univerzum, mondják, nagy kiegyenlítődés felé halad, de ezzel elfogy a működési energiája. És ezt a folyamatot nem lehet megfordítani. Ebből vettem a hasonlatot.  Szeretet-entrópia: minél jobban elrendezzük a dolgokat, minél inkább a helyén van minden, minél jobban állnak a dolgok és a körülmények, annál kevesebb szeretet marad. Megérkezünk a szeretet ünnepére, és minden megvan. Minden üdvözletet elküldtük, van díszes, karácsonyfa, vannak gyönyörűen becsomagolt ajándékok, még halat is kaptunk a piacon, jól meg van sütve, együtt van a család, minden rendben van. Itt Magyarországon végképp, ugye? Itt nincs háború. Itt nem sorozzák be a fiataljainkat, nem viszik el őket, hogy fémkoporsóban hozzák őket vissza. Itt nem robbantgatnak a terroristák a templomok küszöbén. Nagy, szent békesség van. De a szeretet-entrópia elve értelmében éppen szeretet nincs már. Szeretet? Hol van? Elpazaroltuk arra, hogy rendbe tegyük a dolgokat, a körülményeket. Alá voltatok vetve a világ elemi erőinek,  az elemi törvényszerűségeknek, adottságoknak -  mondja Pál apostol. Minél inkább igyekeztél az Isten törvényét megtartani, annál kevesebb kedved maradt hozzá. Minél inkább ragaszkodsz az Isten jó rendjéhez, annál inkább azt veszed észre, hogy elpárolgott benned a lényege - már nem kedveled, hanem utálod. Ha összehasonlítjuk a mai törvényeket a  200 évvel ezelőtti törvényekkel, szinte megdöbbenünk, hogy hány és miféle méltósági törvényünk lett. Ma nincs nincs olyan ország, nincs olyan parlament, ahol ne gyártanának évente legalább öt vagy hat méltóság-törvényt. Tételesen jogszabályba foglalnak származást, bőr és hajszínt, nemet (és társadalmi nemet), vallást, foglakozást, életkort, egészségi állapotot, hajlamot és szándékot, munkát és szórakozást, és mindegyikhez illesztenek valami méltóságot. Közben pedig azt vesszük észre, hogy egyre kevésbé tudjuk a másik méltóságát megbecsülni, és mi is egyre kevésbé kapjuk ezt meg. Méltóság-entrópia. De visszatérve a fizika törvényéhez, tudjuk azt is, hogy a szerves életből  hihetetlen gyorsasággal lesz szervetlen anyag, puszta anyag. Ám az anyagból hogyan lesz élet? Ez hogy fordul meg? Vajon, a  halált ki fordítja életre? A süllyedést ki teszi emelkedéssé? A rosszból mikor lesz jó? Az elveszésből mikor lesz megtaláltatás? A félelemből mikor lesz szeretet?

Azt mondja az apostol: Krisztus azért jött, hogy nekünk ajándékozza a fiúságot. Nekünk, akik a világ elemei alá voltunk vetve, olyasmit ajándékoz, ami sosem volt a miénk, nekünk adja a fiúságot, hogy ezáltal örökös társak legyünk.

Ez az idők teljessége, testvérek! Általában azt mondjuk, hogy az idő teljessége az, amikor összeálltak a dolgok, amikor minden együtt van. Az angolok az atlétikában is használják ezt a kifejezést: fullness of time, tehát amikor felállnak a versenyzők a rajtvonalra, ellenőriztük őket, hogy megfelelő cipőben vannak-e, rajtuk van-e a rajtszám, mindenki szabályosan áll-e ott, s ekkor a bíró  - ez az idők teljessége - elsüti a startpisztolyt: lehet indulni! De itt mégis valami másról van szó, mert nem az idő hozza el a teljességet, nem a dolgok, a körülmények alakulnak úgy, hogy hirtelen minden összeáll és egyben van –  hanem Isten az, aki betölti az időt. Mégpedig, úgy ahogy János apostol mondja evangéliumában Krisztusról:  Az ige testté lett, közöttünk lakozott. És mi láttuk az ő dicsőségét, mint Isten egyszülöttjének dicsőségét. (János 1,14) És ezt mondják a betlehemi pásztorok is, akik látták az a Fiú dicsőségét. Látták Isten dicsőségét. Látták Isten egyszülöttjének a dicsőségét, aki teljes volt, kegyelemmel és igazsággal. Majd így folytatja az evangélista: mi pedig a Krisztus teljességéből vettük a kegyelmet (János 1,16). Kedves testvérek, karácsonnyal kegyelmi idő kezdődik. Egy új idő kezdődik, egy másfajta idő, az Isteni dicsőség és kegyelem ideje, ami megfordítja a megfordíthatatlant, ami kioldoz bennünket a törvény átka alól, kiszabadít minket a bűn markából. És minket, akik rabszolgái voltunk a rossznak, szabaddá tesz. Ez az idők teljessége. Az egyházatyák ezt úgy magyarázták, hogy a Római Birodalomra  állapotára utaltak:  nézzétek csak, mondják, mikor Krisztus született, békeidő volt a Római Birodalomban. Békeidőben lehet utazni. A pásztorok a mezőről elmehettek Betlehembe. Betlehemből elmehettek szérül szerte az országba, és hirdethették, hogy mit láttak. Mária és József Názáretből elmehettek Betlehembe. És ha jött a nagy baj, Heródes gyűlölete, elmehettek Egyiptomba. Aztán az apostolok is  szabadon bejárhatták az egész Római Birodalmat, hogy elvigyék a szabadítás jó hírét. Békében át lehet lépni a határokat. Békében meg lehet szólítani az embereket. És volt egy közös nyelv is. Az emberek értették egymást. Nem kellett tolmácsot hívni, nem kellett fordítási műveletekbe bonyolódni. És volt közös kultúra is, vagyis egybe voltak szőve a vágyak, a remények, az igyekezetek, és mindazt amit szépnek tartunk, jónak, igaznak. Valahogy úgy minden összeállt. Ez az idők teljessége? Én azt hiszem, inkább Pál fejti ki nekünk a legszebben, hogy mit értsünk az idők teljességén. Mert nem a mi vágyaink, reményeink, várakozásaink, igyekezeteink ügyes egybeszövése adja ki az idők teljességét, hanem az, amikor Isten beleszövi magát a világba: kiküldi az ő fiát, hogy a fiú kihozzon bennünket a halálból  - és Isten kiküldi az ő szent lelkét és kitölti a szívünkbe, hogy tudhassuk, nem rabszolgák vagyunk, hanem gyermekek és örökösök. A törvényről szólva mondja az apostol: a gondviselés kegyelméből bejött a törvény (a jó rend törvénye) a világba, de az Istentől elhanyatlott ember a törvényben provokációt látott és lát. Mintha maga a törvény provokálna a bűnre. A törvény megmondja, hogy mit tégy, és én abban a pillanatban nem akarom tenni, és fordítva, megmondja, mit ne tégy, és én csak azt akarom tenni. Ekképpen, tragikus módon, növekszik a bűn, nő a rossz, nem csökken, nem fogy el. A törvény talán föltartóztatja a rosszat, de az csak egyre nő. Ezt mindannyian tudjuk. Ám karácsony reggelén a pásztorok már evangéliumot hirdettek, és evangéliumot hirdetett Pál is, és mi is evangéliumot hirdetünk, ha engedjük, hogy Isten Lelke áthassa a szívünket! Miért? Mert - folytatja Pál -, ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik. (Róma 5,17-20) A kegyelem nem kiegyenlít. A bűn és a kegyelem nem fifti-fifti állnak, a megváltás nem kiegyenlítő történet. A kegyelem fölülmúlja a bűn valóságát -, felette bővölködik. Ez az idők teljessége. Isten irgalma túlcsordul minden szükségen. Mikor Jézus olyan bőséggel szaporított kenyeret, hogy kosarakat töltöttek tele a maradékkal, mikor szakadozott a háló, úgy megtelt halakkal, az éppen olyan, mikor túlcsordul a szívedben az Isten irántad való szeretete: ez az idők teljessége. Nem elfogy, nem megcsappan, hanem túlcsordul. Dicsőség a magasságban Istennek és békesség az embernek a Földön. Ámen.