Az idők jelei — Isten jelei

Amikor nehéz idők járnak, nemcsak az év első napján jutnak eszünkbe nagy bölcsességek a jövendőről, hanem szinte minden nap kérdezzük: mire számítunk és mire várunk. A válaszokat keresve pedig rögtön segítséghez is folyamodunk. Ilyen segítség lehet az, hogy a világunk tele van jelekkel, s ezekből is lehet következtetni. Mondjuk is: tavaly így vagy úgy álltak a dolgok, s ez jele annak, hogy mi lesz az eljövendőben. Örök emberi hajlam ez a kalkuláció, hiszen az ember az egyetlen teremtmény, aki képes arra, hogy a jövőből valamit elővételezzen. Ezért szinte minden jellé is válhat, ami bennünket körülvesz.

Olyannyira így van ez, hogy ezt a szemléletet akarattal sem tudjuk elkerülni. Jézusnak is föltették a kérdést ellenfelei, az írástudók, a szadduceusok. Elsősorban messiási küldetését firtatták, s megkísértették, arra kérték, hogy mutasson nekik mennyei jelet. Merthogy vannak mennyei jelek is. Vannak olyan jelek, melyekre mi is azt mondjuk, hogy eleve nem maguktól értetődőek. Nem csak vannak-lesznek ahogy a dol­gokból következnek, hanem van bennük valami különös, távolba mutató, valami, ami nem az emberi történelemből következik. Nevezzük most ezeket az ige szavával egyszerűen mennyei jelnek. Ilyet kértek Jézustól. Jé­zus azonban elsőre nem válaszol a kérdésre, úgy tűnik, mintha kerülné a választ. Inkább azokról a jelekről beszél, amelyek evidensen vesznek körül bennünket. Itt vannak, a szemünkbe ütköznek, vagy mi magunk ütközünk beléjük. Nyilvánvalóan érthetők és magyarázhatók. Afféle népi bölcsesség­re hivatkozik most Jézus; nyilván akkoriban is próbáltak az emberek az időjárási jelenségekből arra következtetni, hogy milyen időre számíthat­nak. Kettőt idéz Jézus. Ezt mondja az őt firtatóknak: “Amikor esteledik, azt mondjátok, hogy szép idő lesz, mert veres az ég.” Ez azt jelenti, hogy úgy nyugszik le a Nap, hogy a fénye rőten beragyogja az egész horizontot, mert nincs felhő, tiszta éjszaka várható, tehát jó idő lesz. Ehhez a jöven­döléshez nem kell nagy bölcsesség. Vagy ha kellene is, ott a sok-sok em­beri tapasztalat, melyet nemzedékeken keresztül öröklünk, továbbadunk, egymásnak is mondunk, az ímé itt van: a jelek szerint szép idő lesz. A jel így előjel. Aztán idéz Jézus egy másik bölcsességet is: “Reggel pedig ezt mondjátok: Zivatar lesz, mert az ég borús és veres.” Felhős az ég, s a föl­kelő Nap fénye mintegy alulról vetül rá a sötét felhőkre, különös színjáték ez, ehhez sem kell sok bölcsesség, lehet arra számítani, hogy esős idő lesz. Minekünk is vannak ilyen bölcsességeink. Fáj a csontunk, időjárás változás lesz - mondjuk, fáj a fejem, valószínű, hogy frontátvonulás lesz - mond­juk. megerősíti Jézus, hogy az ég jeleiből tudunk ítélni. Sőt egész pontosan így fogalmaz: “amikor látjátok az ég ábrázatát”, akkor mindjárt tudtok jó és pontos ítéletet mondani, mindjárt tudtok különbséget tenni kedvező és kedvezőtlen között. Mindjárt el tudjátok választani egymástól a jeleket, a tényeket, a tapasztalatokat. Itt azt a görög szót olvassuk, amit más esetek­ben pontosan erre is használunk: megkülönböztetés. Látjátok, hogy mi­lyen az ég ábrázatja, és azon nyomban tudtok különbséget tenni jó és rossz között, kedvező és kedvezőtlen között, jó idő és rossz idő között: ragyogó napsütés várható vagy éppen esős idő lesz, nem kell ehhez mete­orológiát sem végezni, egyszerű, emberi bölcsesség mondja ezt meg. Mint ahogyan, hogy ki milyen arcot vág, egyszer fölfújja az arcát, és dühösen néz, máris tudunk ítélni, és azt mondani: ettől az embertől most sok kedvességet nem várhatunk. Ha viszont valaki mosolyogva közeledik felénk, és a szeme is csillog, akkor is tudunk különböztetni, és azt mondjuk: ni, ez az ember milyen barátságos velem. Ahogy Jézus mondja: képesek vagytok, van tudományotok arra, hogy megkülönböztessetek. De máris hozzáteszi kérdés formájában: “az idők jeleit pedig nem tudjátok megkülönböztetni?”

Mik az idők jelei? Ez tudnunk kell, hiszen általában az idők jelei alapján fogalmazzuk meg, hogy mire számíthatunk. Ám itt már nem az idő-járás jeleiről beszélünk, hanem minősített időről. Az eredeti szöveg kifejezetten időszakról beszél, mely nem a természetes módon mérhető időt jelenti, hanem azt az időt, amelyben élünk, amit a cselekvésünkkel, gondolatainkkal, az életünkkel kitöltünk, ami jellemzi az emberi életnek, a közösségek életének vagy éppen a történelemnek egy-egy szakaszát. Ezért mondjuk: minősített idő – vagy máskor: minősítő idő. Valamilyen módon minősítjük az időt, és ez az idő is minősít minket. Például, minősítjük az időt úgy, ahogyan Pál apostol teszi a Timóteushoz írt levelében: “Azt pe­dig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesz­nek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, ká­romkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyö­nyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek a látszatja, de megtagadják annak erejét.” Nehéz idők. Egy olyan katalógust állít elénk az apostol, amelynek bármelyik pontját kezdjük el feltárni, bármelyik szá­lát vesszük föl, csak bólogathatunk rá és szinte jeges rémület tölti el a szí­vünket. Hát ilyen idők vannak ma is! Az emberek magukat szeretők, pénz­sóvárgók, az emberek kérkedők, kevélyek, káromkodók, engedetlenek, há­ládatlanok. Elég a televíziót bekapcsolni, s félóráig nézni egy valóság-show-t, - pontosan ilyenek az emberek. Elég az újságot kinyitni, elolvasni a napi híreket,  - ilyenek az emberek. Elég beleelegyedni emberi dolgokba, viszonylatokba, egy-két napi tapasztalatot gyűjteni, - igen, ilyenek az em­berek. Amikor Jézus arról szól, hogy az idők jeleit is meg kell tudnunk ítélni, akkor olyan időkről beszél, amiket valamilyen módon minősítünk: jó idők, szép idők, nehéz idők, vagy ahogyan a himnuszban is énekeljük, víg esztendő! Ennek a jelei felől kérdezi Jézus: nem tudjátok megítélni? Erre nézve nem tudtok különbséget tenni? Jézus szavában az válik nyil­vánvalóvá, hogy nem is az a kérdés, hogy milyenek lesznek majd az embe­rek. Bár ez is izgat bennünket, tudom. Óév-újév fordulóján mi magunk is hajlunk arra, hogy ezt az örök-egy játékot eljátsszuk: ilyen voltam eddig, másmilyen leszek ezután. Ilyenek voltak az emberek, de kívánatos lenne, hogy másmilyenek legyenek. Így ment a világ eddig, legyen másképp ez­után. Én is ilyen voltam, ezt tettem, így gondoltam, úgy akartam, mától fogva másképp lesz. Másképpen lesz végre.

De nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy az idők jelei mutatnak-e ne­künk valamit arról, hogy milyen Isten. Milyen Isten? Mindig ez az igazi kérdés. Hiszen amúgy jól kérdeznek a farizeusok és az írástudók is, ismer­jük el, amikor Jézushoz mennek és mennyei jelt kívánnak. Nem emberi je­let kívánnak. Nem evilági jelet kérnek. Ilyenekkel tele van a világ. S ezek mindegyre ugyanazok, csak talán mi nem ott kezdjük, hogy “az emberek lesznek maguk-szeretők”, hanem ott, hogy “az emberek lesznek kevélyek”, de a kört újra megint végigjárjuk, ugyanoda visszajutunk. Ugyanazokkal a nyomorúságokkal találkozunk. Ilyen értelemben, nyugod­tan mondjuk ki: Isten nélkül mindig minden idő nehéz. Isten nélkül min­den kor nehéz korszak. Nincs különbség. Isten nélkül nehéz volt az elmúlt esztendő is, és Isten nélkül nehéz lesz a következő esztendő is. Isten nélkül nehéz volt az elmúlt ötven esztendő is, és Isten nélkül nehéz lesz a következő ötven esztendő is. Isten nélkül nehéz volt tegnap is, és Isten nélkül nehéz ma is. De milyen lesz Isten? Milyen az Isten? Mit mutat a menny, a valódi isteni valóság ábrázatja? Ez az a nagy kérdés, amelyre most az igéből is feleletet kapunk.

Először is, azt látjuk az idők jeleiből, hogy Isten az idők ura. Az Ő kezében van letéve minden, ami fontos, döntő és számít. Isten az idők ura. Így énekeltük az előbb: “örök Isten, kinek létedben nincsenek eszten­dők”. Istennek nem a létében vannak idők, mert Ő „örök van”, az idők Isten hatalmában vannak. Ezzel a szép verssel a költő Isten örökkévalóságát akarta kifejezni. Isten az idők ura, mert az Ő véghetetlen­ségébe van belefoglalva minden, ami mulandó. Mulandó az emberi, a tör­ténelmi, az univerzális korszakok összessége. Isten uralkodik felettük. Mit mutatnak az idők, testvérek? Azt, hogy amikor az ember makacsságból, keményszívűségből, önszeretetből, Isten-nélküliségből ki akarja zárni Istent a világ- és élet-kormányzásból, mindig csak azt tapasztaljuk meg, hogy máris nem tudjuk, mi lesz holnap. Ilyenkor mindegyre csak azt éljük át, hogy a következő percünk is bizonytalan. S így valóban a politikus böl­csessége válik igazzá: mindig az fog bekövetkezni, amire nem számítot­tunk. És ez a „mindig” egyre rosszabb. Sokan mondogatták az elmúlt na­pokban is: boldogabb újesztendőt kívánok, mint a tavalyi volt, könnyebb újesztendőt kívánunk, mint az elmúlt volt, reménytelibbet kívánunk, mint amiben élnünk kellett. Micsoda áldott és nagyszerű kívánságok ezek! Milyen jó, ha ezeket közel tudjuk magunkhoz engedni. De lesz-e valóban boldogabb, könnyebb, áldottabb időnk, ha kizárjuk az életünkből, a sorsunkból, a dolgainkból azt, aki az időknek ura, azt, aki hozza a jó alkalmakat, azt, aki megteremti a kegyelemnek a lehetőségét? Jézus viszontkérdése első soron hát azt tanítja nekünk, hogy Isten az idők ura.

Másodszor, azt is megtanulhatjuk Jézus szavából, hogy Istennel voltaképpen nincsenek nehéz idők. Nem mond ellene ez annak, amit Pál apostoltól fölolvastam, ki az ifjú Timóteust inti, hogy az utolsó napokban nehéz idők lesznek. Nem mond ez ellene annak sem, amit végigolvasha­tunk, a mennyei jelenések könyvében, az apokalipszisben. Nem mond ez ellene annak, hogy Isten igéje sokszor keményen int is bennünket arra, hogy az idők gonoszok, az idők nehezek. De nem azért, mert Isten valami különös módon minket, itt, a huszonegyedik század elején élőket megkü­lönböztetne, s nekünk nehezebbet hozna, mint volt az eleinknek, és mi boldogtalanul sóhajtozhatnánk, hogy “de szép volt száz éve”, “de szép volt ötszáz éve”, óh, dicső, nagyszerű korok! Biztos ez, kedves testvérek? Könnyebben élt valaha is az ember, ha magáén élt? Könnyebb volt valaha is az embernek, ha Isten nélkül akart élni? Jézus arra tanít bennünket, hogy Istenben, de csak Istenben nincsenek nehéz idők. Mégpedig azért, mert ha az Istennél vagyunk, az időnek, a történelemnek, a világegyetem­nek, az örökkévalóságnak az uránál vagyunk, akkor – bármilyen tautologi­kusan is hangzik – éppen Istennél vagyunk. Isten kegyelménél vagyunk, Isten szereteténél vagyunk, Isten hűségénél vagyunk, Isten világkorszako­kat átfogó bölcsességénél vagyunk, Isten megsegítő erejénél vagyunk, - s ha ezeknél vagyunk, vagyis Istennél vagyunk, akkor nincsenek nehéz idők. Nem tudom, kiben milyen érzések forognak mostanában, de láthatjuk, hogy az Isten nélküli ember csak rosszra tud kalkulálni. Ez egészen bizo­nyos. Mostanában már a mosoly-offenzívát folytató politikusaink is el-elárulják azt, amit eddig nem mertek kimondani, bár tudtunk mi magunk­tól is, hogy nehéz idők jönnek. Mostanában már azok is bevallják, hogy nehéz idők jönnek,  akik amúgy azért kapják a fizetésüket, hogy moso­lyogtassanak bennünket és derűt öntsenek a lelkünkbe a tények ellenére is.  Nem csak úgy általában lesz nehéz, hanem mindenképpen nehéz lesz. Nem több lesz a világ, hanem kevesebb. Mégis, testvérek, vajon aki Isten­nél van, aki az idők uránál van, gondolhat-e másra? Azt hiszen, gondolnia kell másra. Gondolnia kell arra, hogy megsegítő Istene fogja őt vezetni, megáldani, hordozni és megtartani.

Végül, Jézus szava visszakapcsol az egyszerű példálózáshoz, és meghív bennünket. Azt mondja Jézus a farizeusoknak: mikor esteledik, azt mondjátok, szép idő lesz, mert veres az ég, reggel pedig azt mondjátok, ma zivatar lesz, mert az ég borús és veres. Ez azt jelenti, az ember készül is arra, amit kikövetkeztet az ég jeleiből. Ha szép időre számítunk, s ragyog a nap, és lemegyünk a boltba vásárolni, nem viszünk magunkkal esernyőt. Ha arra számítunk, hogy éjszaka nem lesz zivatar, kinyitjuk az ablakot szép nyári időben, és nyitott ablaknál alszunk. Amire számítunk, arra készülünk. Hogyha arra számítunk, hogy Isten hűségében és Isten szeretetében telhet el a következő esztendő is, mert jelek és bizonyítékok vannak rá, hogy Isten az idők ura és Ő fog bennünket hordozni, akkor erre készülünk is. Eszerint kell élnünk. Vajon milyen magatartás az, hogy ha hittel hisszük, szájjal valljuk, dogmatikailag elmondjuk: Isten az idők ura, Istennél nincsenek nehéz idők, minden Isten kegyelmébe van belefoglalva, de úgy kezdünk el élni, minthogyha erről mi semmit nem tudnánk?! Kezdjük el az életünket úgy rendezgetni, minthogyha az csak egy üres mondat lenne? A galatákhoz írott levélben az apostol szintén fölsorolja a tényeket, hogy milyenek a nehéz idők. Milyenek lesznek az emberek akkor, amikor nehéz idők jönnek, amikor nem az Isten Lelke vezérli az embereket, sorolja: a test cselekedetei nyilvánvalók, ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, tobzódások, más ezekhez hasonlók. Majd folytatja: „ezekről előre mondom néktek, amiképpen már azelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek.” Nem akarjuk ezeket sem hallani, ugye, kedves testvérek? Ebbe a körbe se akarunk belépni. Pedig ilyen az ember. Ilyen az Isten nélküli ember.

De milyen az az ember, aki a hűséges Istent várja segítőül, szabadítóul ebben az esztendőben is? Milyen az az ember, aki tudja, hogy Isten örökkévalóságába foglaltatott bele minden idő, az én időm is? Isten hűségébe van elrejtve minden korszak, minden minősített idő. Isten hűségébe van belefoglalva az én minden percem is. Ezért mondja az apostol: de akiket a Lélek vezérel, azok a Lélek gyümölcseit aratják, ezek pedig: „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mérsékletesség. Az ilyenek ellen nincsen törvény.” Amikor Jézust a bölcsek, az idők jeleinek kutatói kérdezik, amikor mi kérdezzük az idők jeleit: hogy volt tegnap, miképpen lesz holnap, mi volt eddig, mi lesz ezután, - óhatatlanul is valamiféle törvényszerűség után kutatunk. Valamiféle rendet akarunk látni. Még hogyha ez a rossznak a rendje is. Valami logikát akarunk felismerni, még akkor is, hogyha ez egy rettenetes logika, hiszen valamiből valaminek következnie kell. Mit mond most az apostol? Akiket a Lélek vezérel, azok aratják a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömöt, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget, a mérsékletességet. S az ilyenek ellen nincs törvény. Ez azt jelenti, hogy Isten jelei, szeretetének minden áldása, gyümölcse Isten kegyelméhez hív bennünket. Arra a valóságra hív meg bennünket, amely fölött nem érvényes az a rettenetes logika, hogy a rosszból, amiben vagyunk, úgyis csak rossz jöhet, hogy a rendetlenségből, amiben élünk, úgyis csak rendetlenség lesz, hogy a szeretetlenségből, amiben vagyunk, úgyis csak szeretetlenség következik, hogy a hazugságból, amivel körülvattáztuk az életünket, úgyis csak hazugság lesz. A szeretetre, az örömre, a békességre, a jóságra nem áll meg ez a törvény.

A lekcióban az efézusi levélből olvastam azt a csodálatos Igét, mellyel ebben az esztendőben buzdít bennünket Istennek Igéje. Így mondja: minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt Krisztussal, - kegyelemből tartattatok meg! -, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát, hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusnak, mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. Isten a következő időkben is meg akarja mutatni kegyelmének felséges gazdagságát. Arra hív bennünket Jézus, hogy álljunk Istennek az oldalára, álljunk Istennek kegyelmes árnyékába, - Isten nagy gazdagsággal, nagy könyörülettel szeretett bennünket. Oly nagyon, testvérek, hogy e világ, az emberi sors, a dolgok egymásra következésének törvénye dacára szeretetet, jóságot, örömet, békességet, béketűrést, szelídséget, szívességet, mértékletességet tud gyermekeinek ajándékozni. Mire várunk hát, a következő évben? Isten megsegítő kegyelmére, velünk maradó hűségére, a világ minden nyomorúságát megfordító, jóra vezérlő nagy szeretetére, Lelkének gazdag gyümölcseire. Ezért hát, kérdem mire várunk is most, induljunk, öleljük magunkhoz megtartó Krisztusunkat, akiben Isten elrejtett minden jót, és akiben mindazt nekünk is ajándékozza.

Ámen