Az erős remény

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!

Advent első vasárnapján az igehirdető némi zavarban van, mert az első ádventi igehirdetést szinte csak közhelyekkel tudja kezdeni. Elnézést kérek tehát, előbb én is közhelyeket fogok mondani. Advent az eljövetel, a várakozás ünnepe, a készülődés ideje karácsony ünnepére. Ez az az idő, amikor egyre közelebb jutunk karácsony öröméhez, fényéhez. Jó nekünk ezekben a napokban a sürgés-forgást, ajándék-vásárlást, üdvözlő levél-írást azzal is kiegészíteni, elmélyíteni, hogy a krisztusi ádventre is gondolunk, s nem csak egy szép szokást, egy hagyományos nagy ünnepet látunk magunk előtt.  Most azonban és a következő alkalmakkor a reményről szeretnék szólni. Ha van várakozás, reménynek is lennie kell. A várakozás szinonimája a reménység. Igen érdekes, hogy az Újszövetség a reménységről szólva különleges jelzőkkel egészíti ki a kifejezést. Beszél élő reményről, jó vagy jobb reményről, és beszél boldog reményről. Olykor egyenesen meghökkentő kifejezéseket olvashatunk, például reménység ellen való reményről, másutt pedig esengő reménységről. Egészen különös, amikor a Thesszalonika levélben eltett reménységről hallunk. Ma a felolvasott ige alapján az erős reményről szeretnék szólni.

              Az ige értelmében nyilvánvaló, hogy van gyenge remény is, afféle reményecske. Valamiféle halvány remény, ami pislákol az ember lelke alján, de könnyen ellobban. Tünékeny, gyenge remény az ilyen. Sokszor találkozunk ezzel: fölgyullad valami, megfogalmazódik egy elképzelés, mutatkozik valami esély, aztán az élet dolgai ezeket a gyenge, könnyű, nem megalapozott reményeket elsodorják, semmivé teszik. Azt hiszem, sokszor egy egész életet kitesznek az ilyen könnyűnek találtatott, gyenge remények. Sokan vannak, akikben soha nem bontakozik ki erős reménység. Csak azt látjuk, hogy az egyik kis esélyből a másik kis esélybe, az egyik gyenge reményből a másik gyenge reménybe jutnak- esnek. S most nem is szólunk azokról, akik már nem is remélnek, mert már nem mernek remélni, a lelkük megkeseredett, keménnyé vált, nincsen benne semmi nyitottság.

              Határozottan és erősen remélni azt jelenti, hogy az ember nem engedi, hogy élete bezáruljon. Mennyi minden van, ami arra késztet, hogy bezárjuk életünket! Sokszor még egyfajta sajátos életösztön is mutatkozik ebben, egyfajta törekvés, hogy legalább az megmaradjon, ami van, azt már ne tegyük kockára. Így az ember bekeríti az életét, bezár minden ajtót, ablakot. Igen, amikor a reménység által ajtót nyitunk, akkor fölnyitjuk az életünket a jövendőre, a még be nem következettre, s azzal együtt kockázatokat is vállalunk. Ha valaki reggel kinyitja az ablakot, hogy bezúduljon a friss, hajnali levegő a szobájába - ez különösen városi tapasztalat - azt is kockáztatja vele, hogy nem a friss levegő fog bezúdulni, hanem a városnak minden bűze és szennye. Nos, sokan inkább bezárják az ablakot, és zárva is tartják azt.

              Aki a jövőre nézve fogalmaz, alakít ki elvárásokat, reménységeket, annak azzal is számolnia kell, hogy nem csak az következhet be, amit remél, hanem nyitottsága okán nem remélt dolgok, vagy éppen a remélt dolgok ellenkezője is beléphet az életébe. Ha már vannak ilyen tapasztalataink, óhatatlanul védekező mechanizmusokat alakítunk ki. Inkább már nem remélünk - ahogy szoktuk mondani: inkább nem kockáztatunk. Biztosra kell mennünk. Ám aki így alakítja az életét, és csak biztosra megy, az már nem is megy, nem is lép, hisz a legbiztosabb: nem is lépni.

              Egyszer egy zsendülő kamasszal beszélgettem, akinek szorongásos gondolatai voltak, s arról beszélt, hogy milyen kockázatos dolog - igen bagatell példa! - az utcára kimenni. Bármi történhet az emberrel. Elhalad egy épület előtt, a emeleten valaki locsolja a muskátliját, megbillenti a cserepet, aláesik, s jaj, ott a baj. Én erre csak azt tudtam felelni neki: nézd, ha így gondolkodsz, akkor jobb, ha ki se lépsz az utcára. Aki nem remél, aki semmi jót nem vár, aki csak szorongani tud, az nem tesz egy lépést sem. Bezárja az életét abba, amije éppen van. Csak az a kérdés, hogy jó-e az, ami van? Bezárhatjuk-e az életünket abba, ami van?

Amikor az apostol erős reményről beszél, kétféle tapasztalatot tár elénk. Az egyik tapasztalata a szorongattatás, a sokféle szenvedés, a sokféle baj, a hányattatásai, a próbatételei, az üldöztetései. Ezekhez azonban belső gyötrődések is csatlakoznak. Az itt használt görög szó azt jelenti: prés alá tenni valamit és folyamatosan szorítani. A szorongást úgy éljük meg, mintha kívülről szorítanának! Ám gyakran kívül nincsen semmi baj, belül azonban szorosságban vagyunk, szorongunk. Mind a kétféle tapasztalatra utal most az apostol, a szorongattatásnak mindkét oldaláról szól. Szenvedés-katalógusaiból tudjuk, igen-igen sokat kellett szenvednie.

Ám beszél a vigasztalásról is. Arról, hogy minden nyomorúsága, szorongattatása, szenvedése közepette is mindig megtapasztalta, átélte Isten vigasztalását. Mindig kapott erőt, amikor gyenge volt. Mindig megnyílott egy út, amikor látszólag minden bezárult. Mindig elhárította Isten a feje fölül a végzetes veszedelmet. Mindig kimenekítette a bajból. Mindig adott a számára megoldást, amikor ő már talán kénytelen volt azt mondani: nincsen megoldás. És mindig hozott a számára vigasztalást, amikor már nem volt senki, aki vigasztalja őt. Erős reménységről szólva, erre a kétféle tapasztalatára utal az apostol.

              Voltaképpen az a kérdés, hogy szabad-e nekünk a reménységet bármiféle jelzővel ellátni? Ilyenekkel, mint élő, jó, jobb, boldog, esengő. S viszont, szabad-e ilyet mondani, hogy vak remény, rossz remény, hiábavaló remény? Nem lenne-e jobb a reményt meghagyni úgy, ahogy van, tisztán? A remény, az remény. Ám éppen az emberi tapasztalataink vezetnek oda, hogy a reménységhez valamilyen minőséget is hozzákapcsoljunk. Most az erős reményről van szó, az erő minőségét köti az apostol a reménységhez.

              Egy különös képet használ, s ezt nem is tudjuk igazán magyarra fordítani. Háromféle megoldást is ajánlanak a fordítók. Én most mind a háromról szeretnék néhány szót szólni, és így kerekedik ki, mit jelent az, hogy erős remény.

              Az „erős” jelző eredeti szava a „jár-kel” igéből képződik. Szó szerint fordítva, az számít erősnek, ami körbe van járva, ami végig van járva. Mit jelent ez? Először is azt, hogy olyan reménységről beszél az apostol, amit az ember minden élethelyzetben megtapasztalhat és átélhet. Akárhol jár, akármiben van, ez a reménység ott van. Nincsen olyan élethelyzet, ahol ne lenne foganatja. Ezért erős ez a remény. A sokféle reménykedéseinkkel, elszállott, megsemmisült gondolatainkkal összehasonlítva, csodadologról van itt szó. Ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés. Nohát akkor a remény próbája a tapasztalat. Azt mondja az apostol: olyan reménységem van felőletek, aminek minden élethelyzetben van foganatja. Ez a keresztyén reménység, a krisztusi reménység. Egyszerűen szólva, a keresztyén ember nem ismer olyan élethelyzetet, amelyben azt kellene mondania: nincs már mit tenni.

              A világ gyermeke sok-sok ilyen élethelyzetet ismer, s úgy szokta mondani: „Felteszem a kezem. Megadtam magamat. Itt én már nem tudok csinálni semmit. Vége minden tervezésnek, elgondolásnak, próbálkozásnak, küszködésnek, álmodozásnak. Bezárult a kör.”

              Kedves testvérek! Az én kérdésem az, hogy mi, Krisztus gyermekei, mondhatjuk-e ezt? Meggyőződéssel vallom és hiszem és ki is jelentem, hogy nem. Azért nem, mert a mi reménységünk az Isten cselekvéséből táplálkozik. S vajon, mondotta-e valaha Isten velünk kapcsolatban: „fölteszem a kezem, reménytelen eset vagy. Nincs tovább. Lemondok rólad, ahogyan te sokszor lemondtál már egy másik emberről!”??     

     Az iskolákban, ha ki kell csapni egy diákot, mert már nem boldogulnak vele, tudom,  a pedagógusok ezt a lépés keserű kudarcnak érzik, hisz ez már a legvégső megoldás. Nem boldogultak a gyerekkel, el kell távolítani a többiek érdekében. Isten nem ilyen szégyenkező pedagógus, ő nem mondja, hogy: nézd, eltávolítalak a családod köréből, az ő érdekükben, mert veled már nem lehet boldogulni. Eltávolítalak a barátaid köréből, mert már nem is a barátaid, s veled nem lehet egyről kettőre jutni. Eltávolítalak az élők közül, az élők érdekében, mert te egy lehetetlen eset vagy. Eltakarítalak az útból, mert hiába a kegyelmem, áldásom, szeretetem, igazságom, veled nem lehet egyről kettőre jutni. Pedig hányszor vettelek körbe szeretetemmel? Nem hétszer, nem hetvenhétszer hétszer, hanem életed minden másodpercében és minden pillanatában. És te? Te reménytelen eset vagy.

              Ádvent nagy üzenete a Megváltó érkezése. Isten Szabadítót küld érettünk, Megváltót küld, noha királyi jogon mondhatná bármikor: föllázadt ellenem az én teremtményem, önmagát isteníti. Naponként ezerszer megszegi törvényemet, noha még egyet is ért vele. Nem szeret az én teremtményem, nem tud szeretni. Pedig ezért ajándékoztam meg élettel, ezért áldottam meg, ezért van itt, hogy szeressen, de nem tud szeretni. Néha megpróbálja,  meghagyom, igyekszik rá, néha még könyörög is érte. Ám a másik pillanatban, mintha semmi nem történt volna, úgy sistereg a szívében a gyűlölet, a harag, az átok. Jobb lesz innen eltakarítani. Isten azonban megváltót küld.

              Megpróbált az a remény, amiről az apostol beszél, mert Isten cselekvéséből táplálkozik. És ha Isten szeretetének minden pillanatban van foganatja, mert van, annak ellenére is, amilyenek mi vagyunk, akkor az Isten szeretetéből táplálkozó reményünknek is van foganatja minden pillanatban, élethelyzetben. Még a korinthusiak esetében is van foganatja az apostol reményének, mert azt mondja: ez a mi reménységünk erős tifelőletek. Ha valaki elolvassa az első és a második korinthusi levelet, bízvást mondhatja, nem is kell hozzá nagyon kritikusnak lenni: tehetetlen társaság volt ez a korinthusi gyülekezet. Tehetetlen? A legsötétebb bűnökben éltek! Egyhelyt azt mondja az apostol az első korinthusi levélben: Olyan bűnök ismeretesek közöttetek, amelyektől még a pogányok is iszonyodnak. Ám itt azt mondja: Erős felőletek az én reménységem. Isten hűségében nézi őket.

              Másodsoron, ez a reménység szilárd. A megpróbáltsága, az ereje azt jelenti, hogy szilárd, hiteles, megáll. Természetesen nem abban az értelemben, ahogy már az előzőekből kiderült, hogy mi annyira állhatatosak lennénk. Hanem abban az értelemben szilárd, hogy mindig ugyanaz marad, nem változik a jellege és az iránya. A mi emberi állhatatlanságunk abban van, hogy örökké cserélgetjük a reményünk tárgyát. A latinokkal szoktuk mondani: amíg élek, remélek. Persze, hogy mit remélek, az már más dolog. Vagy amíg élek, addig hiszek. Hogy mit hiszek, az már más dolog. Sose felejtem el, mikor kezdő segédlelkész voltam egy kis dunántúli faluban, illett végigjárnom a faluban a neves embereket. Eleget is tettem ennek. A párttitkárhoz ellátogatván némi vitába bonyolódtunk. Békülékeny ember lévén, azt mondta nekem: Nézze tiszteletes úr, ne vitatkozzunk itt mi egymással. Maga is hívő ember, én is hívő ember vagyok. Maga az Istenben hisz, én a kommunizmusban hiszek. Az a lényeg, hogy mind a ketten hiszünk. Hetyke fiatalként könnyen nekiszalad az ember a falnak, azt találtam megjegyezni: kedves párttitkár úr, - mert én elvtársnak nem szólíthattam - én másképp látom ezt a dolgot. Amiben hisz az ember, az visszahat rá. Egyáltalán nem mindegy, hogy miben hiszünk. Ha Raszkolnyikov abban hisz, hogy amennyiben agyonveri az uzsorás asszonyt, olyan nagy ember lesz, mint Napóleon, akkor agyon is fogja verni. Nem utólag kezdett el hinni abban. Ott a szentpétervári kis nyomorult albérleti szobájában kitalálta, beszuggerálta önmagának, elkezdett hinni benne.

              Nem mindegy, hogy miben hiszünk. Igen ám, mégiscsak azt látjuk önmagunkban, hogy mi váltogatni szoktunk hitünk meg reménységünk tárgyát. Amint a szükség kívánja. Amint a helyzet diktálja. Ahogy a dolgok állnak. Ahogy azt tanácsos. Erős remény az ilyen? Hiszen tárgya naponként változik, vagy hangulatunkkal tűnik-múlik.

              Az apostol erős, szilárd reményről beszél, ami mindig ugyanaz marad. A régi, antik görög nyelvben az a szó, amit itt az apostol használ, annak a kifejezésére is használatos volt, amikor egy okiratot lepecsételtek, tanukkal aláírattak, és az attól kezdve hiteles okirat volt, a tartalma nem volt megváltoztatható. Végrendeletekre szokták ezt a kifejezést használni, mikor a végrendelkező és a tanú aláírták, s onnantól kezdve abban nincs változás. Ha el is kallódik, mikor újra előkerül, érvénye ugyanaz, mint volt a megírása pillanatában.

A keresztyén ember reménysége, szilárd, mert mindig ugyanaz marad, mert az Isten ígéreteire alapozódik, és mert Isten mindig ugyanaz. Ő állhatatos, ígéreteit nem vonja vissza, nem másítja meg, nem vezet bennünket az orrunknál fogva, mondván azt, hogy: nézd, eddig ezt ígértem neked, de meggondoltam a dolgot, jobbat találtam ki. Az Ő ígérete Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

              Ez vezet át, ennek a kifejezésnek a harmadik dimenziójához. Az erős azt is jelenti, hogy hiteles. Azért erős, mert hiteles. Az erős tanúság azért erős, mert hiteles, nem inog meg, alá van támasztva megfelelő számú bizonyítékkal, érvvel, ténnyel. Ezért erős. A mi keresztyén reménységünk azért erős, mert hiteles. Maga Jézus Krisztus hitelesíti. Az a Jézus Krisztus, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, de nem valamiféle örök ikonosztázként, megváltozhatatlan lenyomatként, hanem úgy, mint értünk testet öltött, értünk önmagát halálra adó, meghaló és föltámadó megváltó. Jézus élete, halála hitelesíti ezt a mi reménységünket.

              És ez azért jó, mert ezáltal fölszabadulunk arra, hogy reménykedjünk. Milyen különös, hogy ez így van, hiszen az a tapasztalat éppen az ellenkezője. Az ember akkor szokott elkezdeni reménykedni, amikor nyomás alatt van, amikor bajban van, vagy összekuszálódnak a dolgok. Ha az életed bilincset tesz rád, leláncolnak a bajok,  rab leszel! Ilyenkor kezd  az reménykedni. Ó mennyi remény támadt már megszorított helyzetünkben! Mennyi a kilátástalanságainkban! Mennyi, mikor ránk zárul az ajtó! Hogy talán majd kinyílik, talán majd szabadok leszünk, talán majd tudunk még tenni valamit! Mennyi remény lobban föl, mikor betegség vesz elő, vagy földhöz ver egy családi tragédia! Mennyi remény gyullad, hogy lesz ez még jobb! Hogy lesz még egyszer ünnep a világon!

              Itt azonban, arról beszél az ige, hogy akkor tudunk igazán reménykedni, amikor Krisztus szabaddá tesz rá. Szabad szívvel lehet igazán reménykedni. Szabad szívvel lehet igazán reményt hordozni, és mivel Isten ígéretét maga Krisztus pecsételi meg bűnökből, halálból, nyomorúságból szabadító kegyelmével, ezért ez a reménységünk hiteles, erős. Erős ez a remény. Így is lehetne fordítani: A mi reménységünk tifelőletek alaposan körbe van járva, elejétől a végéig. És ezzel azt is mondja az apostol, hogy ti is körbe vagytok járva, mert felőletek való ez a remény.

              Ezzel is szeretném az erős reménységről szóló mondandómat befejezni: Nem csak Istenre irányul a reménységünk, aki Krisztusban kinyilatkoztatta nekem teljes szeretetét, hanem a másikra is. S ez az a titokzatos dimenzió, ami még hozzátartozik a keresztyén reménységhez. A keresztyén ember nem csak önmagára nézve tud remélni. Az is nagy dolog, ha magamra nézve tudok reménykedni. Sok bajban, nyomorúságban, kétségbeesésben, amikor minden elpárolog az ember lelkéből, de nagy dolog, ha megvillan valami, ami felé oda tudom irányítani a figyelmemet! De nagy dolog, ha valamibe bele tudok kapaszkodni, nem hagyom el magamat! De ennél sokkal nagyobb, sokkal több, isteni és krisztusi, ha mások iránt is van reménységem! Mert ebben már a puszta remény átszíneződik, mintegy áthatja Isten szeretete. Más iránt reménységgel lenni azt jelenti: szeretni a másikat.

              Ádventünk a mai vasárnappal veszi kezdetét. Ám ezzel, szomorúan mondom, megkezdődik Magyarországon is a szeretet-bizonyítási hajsza. Már csilingelnek a nagy áruházakban, csalogatnak mindenféle mű-gyertyafények, az élőfákat is körbetekerik, amerikai-módra, ezermillió kis csillogó bigyóval, s hívogatnak bennünket: gyertek, vegyetek, vásároljatok, bizonyítsatok! Bizonyítsatok, hogy mennyire szerettek, mennyire szeretitek a másikat! Bizonyítunk, kedves testvérek? Ezzel? Azt hiszem, ezzel csak azt bizonyítjuk, hogy milyen nagy balekok vagyunk mi. Hogy milyen kiszórjuk a bukszánkból a pénzt semmire, bigyóra-bogyóra, bóvlira, erre-arra, csak hogy bizonyítsuk a szeretetünket!

              Pedig lehet, hogy csak meg kéne már fogni a másiknak a kezét. Vagy bocsánatot kéne már tőle kérni. Csak meg kéne már engesztelni. Haza kéne már menni. Abba kéne már hagyni valamit, amit makacsul csinálsz évek, meg évtizedek óta. Csak szeretni kéne. Egyszerűen, tárgyak nélkül - magaddal. El tudjátok ezt képzelni? Úgy szereted a másikat, hogy közé és magad közé nem raksz oda semmit? Nem azért van sokszor ez a nagy ajándékozósdi, hogy odatartsuk magunk elé, mintegy védelmi pajzsként. Vagy ide jutottak a viszonyaink, hogy a másiknak fejedelmi ajándékot kell küldeni engesztelésére? Váltságdíjat kell adni, hogy elhiggye, szeretjük?

              Íme, mit mond az apostol: Erős a reményünk felőletek! Van még reményed a másik felől? A testvéred felől, a hitvesed felől, a gyermeked, a szüleid, a barátod felől? Van még reményed? És erős ez a remény? Adsz még neki egy esélyt? Vagy már leírtad? Aki a Krisztus reményével szeret, aki a Krisztus szeretetével remél, az nem írja le a másikat. Hiszen az Isten szeretetével szeret. Az Isten szeretetével remél. Mert Isten reménykedik irántunk. Reméli, hogy meg tudunk változni. Reméli, hogy másmilyen lesz a Krisztus erejében az életünk, és ehhez - ha kérjük - bőséggel meg is adja Szentlelkét. Erős a mi reményünk tifelőletek!

              Az igéhez igazodva, kedves testvéreim, hadd fejezzem be igehirdetésemet ezzel a nagyon egyszerű vallomással: Erős a reményem tifelőletek. Kipróbált, körbejárt, szilárd és hiteles. S arra kérlek, ti magatok is álljatok rá a Krisztusi remény alapjára, hogy a tieitek felől mindig erős és szilárd legyen a reménységetek.
Ámen