Az én megváltóm él Húsvétkor

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nemrégiben egy skót egyházi lapban olvastam egy cikket arról, hogy nem jól van a mi húsvéti ünneplésünk ideje, mivel – ahogy ezt mondani szoktuk – a húsvét mozgó ünnep, mindig a tavaszi napéjegyenlőséghez képest számítjuk ki. Így eltérő dátumon ünnepeljük a húsvétot. A cikkíró arra nézve tett javaslatot, fölidézve, hogy Nagy-Britanniában a parlamentben már 1928-ban is vitatkoztak ezen, hogy rögzítsük a húsvét időpontját, egyezzünk meg abban, hogy – mondjuk, mindig április első vasárnapján vagy március utolsó vasárnapján lesz húsvét. Ez így nagyon egyszerű lenne praktikus, hiszen mindenki tudhatná, hogy mikor van húsvét, így lehet rá tervszerűen készülni, lehet a szabadságokat kiadni, lehet az életet szervezni. A cikkíró arra is hivatkozik, hogy az óegyház idején komoly vitatkozások voltak különösen is a keleti és a nyugati keresztyének között, hogy mikor is kell a húsvétot ünnepelni. 325-ben a niceai zsinatnak többek között ez volt az egyik nagy témája, és ott aztán meghatározták a kiszámítás pontos rendjét. Persze, teszem hozzá gyorsan, cikkírónk elfelejti, hogy egyáltalán nem kényelmi okok vezették a régieket ebben a vitában, éppen ellenkezőleg, az a belátás mozgatta őket, hogy a húsvét ünnepét nem az ember készíti. Nem mi szervezzük, hiszen akkor nagyon egyszerű lenne a dolog, valóban meg tudnánk egyezni egy időpontban Nem. A húsvét ünnepében az egész teremtett mindenség részt vesz, és ezért húsvétot akkor kell és akkor illik ünnepelni, amikor Jézus Krisztus valóban föltámadt. Valóban föltámadt, s ezért úgy ünnepeljük a húsvétot, ahogy ünnepeljük a születésnapot, úgy ünnepeljük a húsvétot, ahogyan egy élő ember ünnepét ünnepeljük. A húsvét nem szimbólum, amit ide tehetünk, találhatunk számára alkalmas időpontot, megfelelő helyet, szép ünnepet. Húsvét nem olyan, mint egy szép szobor, mikoris a szobor a lényeg, a talapzat változhat. Mi, magyarok ez utóbbit jól ismerjük, a mi történelmünkben a szobrok meglehetősen sokszor kerültek hol ide, hol oda. Néha szomorúak vagyunk emiatt, néha pedig, bölcs kompromisszumot kötve azt mondjuk, hogy mindegy is hol, csak álljon az a szobor. Valami kényelem vagy haszonelvűség jelenik meg ebben az emberi javaslatban, pedig húsvétkor éppen azt ünnepeljük, hogy Isten az emberiségnek és a világegyetemnek a történetébe végérvényes módon avatkozott bele. Húsvét az élet győzelme a halál felett.

Ezért is választottam ma egy ószövetségi igét, a szenvedő Jób bizonyságtételét, azét az emberét, akinek élete fájdalommal, vereséggel, kudarccal van tele. Nincs most idő és mód mindazt előszámlálni, elég, ha csak annyit jegyzünk meg, hogy ez a Jób legnagyobb harcát nem a sorsával, nem a betegségével, nem a közvetlen hozzátartozóival, nem a barátaival vívja, nem is a kísértővel, aki szinte elevenen megnyúzza őt. Jób az ő Istenével áll vitában. És azért van az ő Istenével vitában, mert úgy látja éppen a saját sorsán keresztül, hogy minden elvész, minden a halál, az elveszés, a megsemmisülés uralma alá van rekesztve, még a tökéletesek is. Így kezdődik Jób könyve: Jób pedig feddhetetlen, igaz, istenfélő volt és bűn-gyűlölő. Egyszóval: tökéletes ember volt. S mégis, milyen gyenge, milyen törékeny, milyen könnyen el lehet venni tőle mindent, milyen egyszerűen megkísérthető, milyen drámai és mégis magától érthetődő, hogy betegségében, kifosztottságában, kudarcaiban és vereségeiben még meg is alázzák, ahogyan ez a világban szokott lenni. Jóbnak ezért nem azokkal van vitája, pere, nem azokkal van haragban, akik mindezt okozták, vagy akik szenvedésében nem tudnak együtt érzően vele lenni, nem tudnak számára kimenekedést mutatni Neki Teremtőjével van vitája. S ebben a vitában mond Jób – milyen különös fordulat ez! - egy próféciát, egy mindent átható, a szív mélyéig elérő vallomást: „tudom, hogy az én megváltóm él.”

Húsvét nagy öröme mindenek előtt és mindenek fölött az a boldog megtapasztalás, amit az asszonyok, aztán a tanítványok is átélnek az üres sírnál, hogy Ő él. Jézus él. Sok szóval fejezi ezt ki Lukács evangélista, szinte fokozza is a tapasztalatot, hogyan válik egyre mélyebbé és áthatóbbá. Először azt olvassuk, hogy megdöbbentek az asszonyok. Üresen találták a sírt. Megdöbbentek, mert valami hirtelen megváltozik, és nem úgy van, ahogyan egyébként évezredek óta mindig is lenni szokott: meghal valaki, sírba teszik, bebalzsamozzák, követ gördítenek a sírja szájára, megadják a köteles végtisztességet, az emlékezetben egy ideig őrzik, mígnem a feledés pora betemeti. Ők most megdöbbennek, mert ez most nem így van. Aztán azt olvassuk, hogy amikor elmennek és elmondják a tanítványoknak, hogy mit láttak, mit hallottak az angyaloktól, mire emlékeztette őket Isten küldötte, akkor a tanítványok csodálkoztak. Nem azzal az általános csodálkozással, ahogy szoktunk, ha valami megüt bennünket, s kicsit elcsodálkozunk rajta, megyünk tovább. Itt ez az ember szíve mélyéről följövő csodálkozás, mint amikor megpendül a hangszeren a legmélyebb húr, és a hangja mindent betölt rezgésével. Ezt a csodálkozást fejezi ki itt Lukács evangélista. Hozzáteszi azt is, hogy nem is nagyon hitték, amit az asszonyok mondottak. Úgy gondolták, hogy a hír, hogy Jézus élne, az asszonyi fantázia terméke. A drámában, a tragédiában, a gyászban az érzékenyebb asszonyi lélek hajlamosabb nagyokat képzelni, vagy nem valós dolgokat látni – s így is mondja Lukács evangélista: a beszédük csak üres beszédnek tetszett előttük. Szó szerint fordítva: asszonyi fecsegésnek. Aztán azt olvassuk, hogy amikor a Feltámadott megjelenik az Emmausba tartó tanítványoknak és magyarázza nekik, hogy így kellett mindennek lenni, így beszélt erről Mózes, így szóltak erről a próféták - és így beszélt erről a nagy szenvedő, Jób is. Tudom, az én megváltóm él. S akkor gerjedezett a szívük. Lángra lobbant a szívük. Valami fölgyulladt benne. Nem a parázs lobban újra lángra, nem az ember szíve mélyén szunnyadó csakazértis reménykedés, ez valami hallatlanul új. Isten újat készített, úgy avatkozott bele a halál-foglya ember történetébe, hogy föltörte a zárat, megnyitotta az utat, megszabadította az embert: s gerjedezett a szívük. Majd, mikor visszatértek az Emmausiak a többiekhez és elmondják: láttuk az Urat, él az Úr, Ő él, akkor - mondja Lukács evangélista - együtt örvendeztek. A megdöbbenéstől az örvendezésig – ez a húsvét útja.

S azért idéztem most a nagy szenvedő Jób szavát, mert ez nemcsak annyit mond ki, hogy valaki, akit nagyon szeretünk, valaki, akit nagyon szerethetünk, valaki, aki méltó arra, hogy mindig az életünk középpontjában álljon, a Názáreti Jézus, hisz Ő méltó erre: mégiscsak él. És nemcsak azt fejezi ki Jób szava, hogy mégis győzött az élet a halál fölött, mégiscsak jól gondoltuk mi, mégiscsak jól fejezi ki ezt a természet körforgása, a téli fagy, a bezárkózás, a depresszió, a szorongás, a rettegés után jön a tavasz, az élet megébred. Ahogy kipattan egy tavaszi rügy, előpattan az élet, és íme, itt van az új kezdet. Mi azonban nemcsak azért örvendezünk húsvétkor. Jób szava nem valami egy ősi sejtésnek ad hangot, miszerint az nem lehet, hogy a halálé a végső szó. Óh igen, azé a végső szó, akié az első is, és az első szó az életé és így kerek minden. Jób ezt mondja: a megváltó él. Valaki, akihez nem elméletileg, nem az elvont  élettapasztalatok világában, hanem egészen konkrétan személyesen van közöm – ő él. Ki a megváltó? A megváltó más, de ugyanezt kifejező magyar szóval az, aki kivált. Az ember fogoly, ki kell szabadítani, az ember védhetetlenül eladósodott, föl kell oldozni adóssága alól. Az ember nemcsak megkötözöttje a bűnnek, hanem elkötelezettje is a bűnnek - szabadulna, oldozódna, kezdene újat, de nem teheti, mert elkötelezett is, sőt, lekötelezett is. Nagy, mély, drámai belátásokban ki kell mondanunk a fájdalmas meghasonlottságot, hogy elkötelezettje is vagyok bűnnek és halálnak. Így fejezi ki ezt Pál apostol a Római levélben: miközben gyönyörködöm az Isten törvényében, eltölt ámulattal, fenséges és szent életérzéssel az a csodálatos életrend, amit Isten alkotott, és amibe engem belehelyezett, miközben szinte lenyűgöz az, hogy van helyem a világban, és jó helyen vagyok a világban, s újra és újra igent tudok erre mondani, aközben fölfedezek magamban egy másik törvényt, egy másik akaratot, bár ez is az én akaratom, s ez az én belső törvényem, s ez azt akarja, hogy ne akarjak az Isten rendje szerint élni, ez elkötelezett engem a bűnnek és a halálnak. Elkötelezettek vagyunk, és megkötözöttek is. Halálos vergődése ez az embernek.

 A megváltó az, aki a helyedbe odaáll. Emlékszünk a szép és megindító történetre, amikor egy özvegyasszony hazatér a saját szülővárosába, Betlehembe? Naominak hívják ezt az özvegyasszonyt, s hozza magával a menyét, aki szintén özvegy, egy idegen asszonyt, akire az idegenek sorsa vár, megcsúfoltatás, kiközösítés, kegyelemkenyér. S ekkor egy távoli rokon, Boáz, aki meglátja ezt az özvegy fiatalasszonyt, odaáll és megváltja őt. Feleségül veszi, a helyébe áll annak a férfinak, aki meghalt. Ezt jelenti többek között a megváltó: kivált valakit egy lehetetlen helyzetből, föloldja az élete nyomorúsága alól. Milyen egyszeri, páratlan és ritka pillanat ez az emberiség történetében. Ma Magyarországon annak vagyunk tanúi, hogy akik arra lennének hivatottak, hogy a nyomorult, a beteg, az esendő, a hátrányos helyzetű, a lesújtott ember helyére odaálljanak, érette jótálljanak és őt ki- és megváltsák – inkább a nyakába ülnek. Még azt is elveszik tőle, amije van. Értjük már, mit jelent az, hogy megváltó? Van valaki, aki szavatol értem, van valaki, aki a kezesemmé lett, van valaki, aki megadja helyettem azt, amit nem tudok megadni, van valaki, aki elvégzi helyettem, amit nem tudok elvégezni!

Tudom, hogy az én megváltóm él – mondja Jób. S ezt hallják az asszonyok is, amikor fölidézi nekik az angyal Jézus ígéretét: - nincs itt, feltámadott. Emlékezzetek rá, mit beszélt néktek, mikor még Galileában volt: szükség az Ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe és megfeszíttetni, és harmad napon föltámadni. Szükség az ember fiának a bűnnel megkötözött és a bűnnek elkötelezett ember helyébe állni, helyette és érette megfeszíttetni, majd érette és helyében elsőül harmadnapon föltámadni. Tudom, hogy az én megváltóm él. Jézus Krisztus,  nem a múlt egyik hősi alakja, akit az emlékeinkben újra meg újra középre állíthatunk, akiről elmondhatjuk, be szép lett volna, ha egy nappal tovább él, be szép lett volna, ha nincsen Júdás, be szép lett volna, ha nincsenek főpapok, be szép lett volna, ha Pilátus nem azt teszi, amit tett, be szép lenne minden! Majd elsiratjuk, s ahogyan szokás, megépítjük neki is, mint a prófétáknak a nagy síremléket, állítunk neki is egy szobrot jó nagy talapzatra, és megvitatjuk, melyik napon is ünnepeljük Őt. Ekkor vagy akkor, vagy amakkor? De Ő él. Mit keresitek a halottak között az élőt? Amíg nincs megváltója az embernek, addig mi is a holtak közé számláltatunk. Amíg nincs az embernek feltámadott ura és megváltója, addig mi is csak a holtak birodalmában bolyongunk, saját sírunk temetőőrei vagyunk. És az egész emberi kultúra és civilizáció nem egyéb, mint síremlékek nagy együttese. Mik maradtak meg ezer, kétezer, háromezer év óta az emberiség történetében? Síremlékek, piramisok. A világ legnagyobb építménye: síremlék. Temetkezési hely. De Ő él.

És utoljára, azt is el kell mondanunk, és ebben is  válik teljessé a húsvéti örvendezés, így jut a tanítványi sereg és juthatunk mi is a megdöbbenéstől a teljes örömig: az én megváltóm él. Nem azt mondja, hogy tudom, él egy megváltó valahol, nem azt mondja, tudom, hogy él valahol valaki, aki képes a helyemre állni, aki megteheti ezt, hanem azt mondja, az én megváltóm él. Közöm van hozzá. Mit jelent ez? Ez azt jelenti a szó előbbi értelmében, hogy én az övé vagyok, az övé, aki kivált engem  mert aki megvált engem, aki a helyembe áll, az tulajdonává tesz engem. Nem az a kérdés hát húsvét ünnepében, hogy miképpen lehet enyém ez a húsvéti hit, hogyan lehet enyém ez a húsvéti öröm, és az sem kérdés, hogy hogyan lehet enyém Jézus Krisztus? Ezekre tudjuk jól a feleletet: hit által, természetesen, boldog belátások által, természetesen. A kérdés ma az: én hogyan leszek az övé. Tudom, hogy az én megváltóm él. Jób arról beszél, jövendöl, és ez teljesedik majd be húsvétkor ünneplő, hogy az ember nem tud anélkül lenni és élni, hogy ne lenne valakié. De sokat idézzük Ady Endre híres sorát: Szeretném, ha szeretnének,/ s lennék valakié, s lennék valakié. Nem arról beszél a költő sem, hogy szeretném, ha valakivé lennék, szeretném, ha valaki lennék, szeretném, ha megbecsülnének talán éppen a szeretet által, szeretném, ha elismernék, hogy valaki vagyok, szeretném, ha mellém állnának bajomban, nyomorúságomban. Hanem azt mondja, amíg nem vagyok valakié, addig hiábavaló minden. Addig hiábavaló az élet, hiábavalók a látomások, hiábavalók a küszködések, hiábavalók a nagy alkotások, hiábavaló az egész emberi történelem a maga összes dicsőségével és nyomorúságával egyetemben,  - amíg én nem vagyok valakié.

Húsvét nagyszerű híre az, hogy lehetsz valakié, és ez a valaki nem akárki, ő a te megváltód. Sőt, éppen azért megváltóm, éppen úgy és ezáltal lesz az én megváltóm, hogy én az Övé leszek. Szinte szigorúan szólva, azt kell mondanom, hogy nem is tudjuk Őt megváltónak nevezni. Természetesen, a teológiai okoskodásban, dogmatikai levezetésekben, egyházi elbeszélésekben lehet azt mondani, hogy Jézus Krisztus megváltó, éspedig ezért, meg ezért, meg ezért. De mi Őbenne bízók sohasem tudunk Róla így beszélni. Tőlünk elvonatkoztatottan Őt bemutatni, hogy ott van ő, aki a megváltó. Mi csak egyféleképpen tudhatunk Róla beszélni: úgy, hogy nekem személyes viszonyom van Vele. Nekem személyes közöm van Hozzá – vagy éppen megfordítva? Őneki van személyes köze hozzám. Tudom, hogy az én megváltóm él. Mostanában olyan megváltatlannak hisszük, tapasztaljuk, látjuk világunkat, olyan véghetetlenül magára hagyottnak látjuk, akárcsak a nemzetünket, s benne családok millióit, és megannyi honfitársunkat, mindannyiunkat! Mintha ez lenne az új „evangélium”: szabad vagy, versenyezz, küzdj, magad lásd, állj meg a magad talpán – s ebben mi alulmaradunk. Ám, kedves testvérek, a világ veleje nem az, hogy kinek mennyi esélye van, a világ veleje nem az, hogy ki mennyire tudta magát versenyre felkészíteni, milyen ügyes és hogy tud talpon maradni – a világ azt mutatja, hogy az ember megkötözött és elkötelezett a bűnnek. És az a világ nagy kérdése: hol a Megváltó? Hol a megoldás? Amikor a szenvedő Jóbot, akinek nincs társadalombiztosítási kártyája, nincsen öregségi nyugdíja, egyik kórházból a másikba passzolgatják, és végül egy trágyadombon találja magát, aztán elmennek hozzá a barátok, hogy úgymond megvigasztalják, de inkább csak kioktatják: miért nem voltál előrelátó, miért nem voltál ügyesebb, miért nem helyezkedtél jól? - ekkor ez a szenvedő Jób arra felel, amit az egész világ kérdez: tudom, hogy az én megváltóm él.

Az asszonyok üres sírt találtak és megdöbbentek. De amikor a föltámadott Jézus hozzájuk lépett és azt mondta – Én vagyok, ne féljetek – a szívük megtelt örömmel. Azt kívánom ezen a húsvéton, hogy szemléljétek az üres sírt örömmel, reménységgel és hálaadással. Legyenek a sírok üresek, mert lesz halottak föltámadása, és legyen a szívetek tele hálával, örömmel, Istennek dicsőítésével. Hogy a szenvedő, majd meggyógyuló és mindenért kárpótlást kapó Jóbbal együtt mi is mondhassuk: tudom, hogy az én megváltóm él.

Ámen