Az eltökélt Isten

Ma, amikor egy 111 esztendeje felállított, a második világégés idején "szíven lőtt", majd pár éve "eltüntetett"  szobrot a közösség újra felállít, ma, amikor Békésből eljöttek a rokonok és a barátok megemlékezni a 230 éves kitelepülésről, és ma, amikor itt, az ittebeiek a templomuk 150 éves fennállását is ünnepelik, e számok közé  sok gondolatot, kérdést, felvetést oda tudunk mi is tenni. De milyen jó, hogy Isten igéje a hálás ünnepben a jövőre nézve is reménységet gyújt bennünk, és ugyanazzal a hívó szóval fordul hozzánk, mint amit itt a prófétánál hallunk. Hadd olvassam még egyszer: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim. Három vonatkozást kell ennek az isteni szónak a kinyilatkoztatásában megértenünk.

Az első, amit többnyire minden magyarázó hozzáfűz ehhez a szakaszhoz, hogy voltaképpen itt mégiscsak arról van szó, hogy a teremtő Isten és az Ő teremtménye, az ember között olyan véghetetlen nagy távolság van, olyan nagy a különbség, hogy Isten joggal mondja: az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Mindegy mit gondol az ember, mindegy mit talál az ember, mindegy, mit fedez fel a világból, mindegy mit tud kikutatni, fel nem ér az isteni gondolatokhoz. De most ezen az ünnepi órán ezt a megközelítést hagyjuk meg a filozófusoknak, akik azt mondják, hogy minél többet tud az ember, annál többet nem tud. Mi most csodáljuk Isten véghetetlen nagyságát, örökkévalóságát, végéremehetetlenségét, örök bölcsességét. Csodálattal visszhangzik szívünkben a prófétai szó: nem az én gondolataim a ti gondolataitok.

Továbbá, sokkal közelebbi magyarázata is van ennek az igének, és ez már sokban hasonlítható a mi helyzetünkhöz. S ha valahol most éppen más évfordulókat is ülnek, a közös sorsba az is beletartozik. Azért mondja az Úr az Ő népének, hogy nem az én gondolataim a ti gondolataitok, mert Isten ismeri a gondolatainkat, és tudja, hogy mit gondol az ember a maga sokféle nehéz és nyomorult helyzetében. Hadd idézzek csak a próféta korából néhány efféle emberi gondolatot. Az egyik az volt, amit egy másik próféta, Ezékiel idéz fel. Isten népe az ítélet idején, amikor fogságba hurcolták őket, lerombolták a templomot, elveszett az önállóság, és csak a szívekben élt a hazatérés reménye, mondogatni kezdték: az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele. Ez az ember gondolata. És úgy véljük, hogy ez a történelem logikája. Az atyák ették meg az egrest ... Ferenc József bevitte az országot a háborúba, Tisza István ugyan ellenezte, de aztán ő is vitézkedett, és elvesztettük a háborút, és jött a békeszerződés, és elcsatolták az országrészeket, - az atyák ették meg az egrest, az atyák rontották el a dolgot, az atyák tévedtek rossz útra, és a mi fogunk vásott bele. De már Ezékiel prófétával is azt üzeni Isten az Ő népének, hogy kipusztítom ezt a mondást közületek, mert minden nemzedék önmagáért felel (Ezék 18). Mert az az Isten nagy történelmi törvénye, és ez a mi legmélyebb, megrendítő tapasztalatunk, hogy nekünk nem az atyák problémáit kell megoldanunk. Én, testvérek, bizonnyal megnyertem volna a mohácsi csatát. Mi itt mindannyian megnyertük volna. 1848 dicső forradalmát biztos diadalra vittük volna. És az I. világháborút is megnyertük volna. No igen, mi már tudjuk, hogy kellett volna azt csinálni. De most, 2016-ban, ezen a március 15-én és majd holnap a reánk rótt feladatot kell megoldanunk. És a feladatunkban meg kell találnunk az Isten gondolatait. Mit mond az Úr?

És harmadsoron, látjuk, hogy Isten valakit elküld a népéhez. Ézsaiás próféta könyvének 53. részében egészen világosan kibontakoznak előttünk ennek a küldöttnek a vonásai, akit mi az Úr szolgájának nevezünk. Azt mondja róla énekében a próféta, hogy utálatos volt, mi nem akartunk rá nézni sem, betegségekkel volt tele, és azt gondoltuk róla – mert így gondolkodik az ember –, hogy Isten ostorozza, veri, adja gyalázatra. Afféle magatehetetlenke ez a valaki, aki ki sem nyitja a száját, olyan, mint a juh, amikor viszik a mészárszékre. Néma. Sőt, olyan, mint a bűnbak, aki hallgat, miközben a többiek széttépik. Így mondja a próféta, hadd hangsúlyozzam: mi azt gondoltuk, hogy Istentől ostoroztatik, verettetik; pedig Isten őáltala szerzett nekünk szabadulást. Tudjuk, amit a próféta leírt, az jövendölés az Úr Jézus Krisztusról, aki nem nyitotta ki száját, és néma maradt, mint a bárány, amikor mészárszékre viszik, aki a fájdalmak férfia volt, akit megköpdöstek, keresztre feszítettek, –  és akkor is azt gondolták, hogy Ő az Isten verése (így fordítja Kecskeméti István, a nagy kolozsvári bibliatudós). De Isten mást gondolt, Isten ő általa készített nekünk szabadítást. Nos, azt mondja az Úr: nem az én gondolataim a ti gondolataitok...

Mit gondol az ember elesettségében, megvertségében, betegségében, magányában, vigasztalhatatlan állapotában? Ismeritek, ugye, azt a pillanatot, amikor valaki annyira belekeményedik a lesújtottságába, hogy elüti magától a vigasztaló kezet is? Akinek gyermeke vagy unokája van, tudja, milyen az, amikor sír a kicsi, mert nem kap meg valamit, s hiába hajol fölé édesanyja, édesapja, nagyapja, nagyanyja kedvességgel, ő elüti a vigasztaló kezet. De ez a gyerek. Ennél a magyar ember többet tud dühében. Ahogy ezt a szobrot itt egykor egy hőzöngő szerb katona szíven lőtte, úgy tudná a magyar ember keserűségében, nekiereszkedettségében szíven lőni az Istent. Illés Gyula írja A hunok Párizsban c. beszámolójában, hogy egyszer a franciák megkérdezték tőle, miért fenyegetik a magyarok Istent? Merthogy amikor a magyar nekikezdett nótázni, akkor felemelt újjal bömbölt az égre, amit ez a francia úgy értett, hogy a magyar ember fenyegeti az Istent. Mert a magyar csak sírva tud vigadni. Mert az örömébe is keserűséget fűz. És ugyanazt mondja, amit régen mondtak a zsidók is Babilonban: az atyák ették meg az egrest, és a mi fogunk vásott bele. Meg azt mondják: elhagyott minket az Isten. Meg azt mondják, hogy: Isten levette rólunk a kezét. Meg azt mondják, hogy: csak a magyar ember bujdokol ebben a világban árnyékban és sötétségben. De mit mond az Úr? Az én gondolataim nem a ti gondolataitok! Isten nem azt gondolja felőletek, amit ti gondoltok önmagatok felől. Hanem ezt mondja: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van!

Tudjátok, milyen érdekes ez, hogy amikor az ember azt gondolja, hogy mérhetetlen távolságban van tőle Isten, utolérhetetlen távolságban, amilyen messze van az ég a földtől, olyan messze van tőle Isten - tehát amikor a magyar ember filozofálni kezd, akkor van az Isten a legközelebb. Mit mond a prófétával Isten? Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van! Isten akkor van a legközelebb, amikor azt hiszed, hogy a legtávolabb van tőled. Mert Isten közelebb van a szívedhez, mint te önmagadhoz. Mert Isten jobban ismer téged, mint te önmagadat. És mi az Isten gondolata? Hogy keressétek őt, hogy kegyelmet találjatok. Hívjátok Őt segítségül, hogy segítséget kapjatok. Mert Nála kész van a kegyelem.

Aztán megfordítja az Úr a szót a prófétánál, és azt mondja: nem a ti utaitok az én utaim. Ezt pedig a legegyszerűbben abból a szép képből értjük meg, amit utána mond a próféta. Ilyen az Isten útja: ahogyan leesik kora tavasszal az eső, és megtermékenyíti a földet, majd kicsirázik a vetés, és aratása lesz a magvetőnek és kenyere az éhezőnek, nos, ilyen magától értetődő eltökéltség van az Istenben. Amit Ő elhatározott, azt meg fogja cselekedni. Éltető igét ad, az életünket meddőségből termőre fordítja, ürességből áldásra vezet, menekülésből boldog és biztos letelepedésre viszi életünket. Átfordítja az életünket a menekülésből az Istenhez való közeledésre. Ebben Isten eltökélt.

Nemrégiben olvastam egy laikus magyar prédikátornak, Szikszai Béninek az önéletrajzát. A két világháború között sok helyen az ő prédikálása nyomán ébredt meg a magyar emberek szíve az Isten iránti szeretetre. Ám, ahogy ez szokott lenni, sokan féltek ettől az embertől. Én is találkoztam vele gyerekkoromban, röntgenszeme volt. Nála nem lehetett mellébeszélni, akire ő ránézett, az fújhatta a magáét, ő belelátott a lelke aljáig. Sokan féltek tőle, mert szigorú is volt, ítélkező is volt. Igen, néha küld hozzánk Isten ilyen embereket, akik révén olyannak mutat meg önmagunknak, amilyenek vagyunk. Olvasom az életírásában is, ahol egy keresztyén asszonyságról beszél, aki nagy, szent, tiszta életben élt, és rettenetes ítélkező volt. Azt írja róla ez a laikus prédikátor, hogy persze ennek az asszonynak könnyű volt ítélkezni, mert őt bizonyos bűnök soha meg nem kísértették, – és könnyű ám annak a másikon ítélkezni, akit soha ez meg az a bűn nem vett elő. Bezzeg engem sok bűn megkísértett, sok kísértés meggyötört – mondja.  De megtanultam az Isten igéjéből – és ez a lényeg –, hogy sem a dicsekvés, sem a könnyek nem befolyásolják Istent abban, amit felőlünk eltökélt, hogy végrehajtsa. Sem a dicsekvésünk, sem a könnyeink, sem a melldöngetésünk, sem az óbégatásunk..., mert nem a mi gondolataink az Isten gondolatai, és az Ő utai nem a mi utaink, ha mi így akarunk járni!

 Csak hívjátok Őt segítségül, csak keressétek Őt, mert nincs messze. Közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Jobban ismer téged, mint te önmagadat. Isten ezt a bizonyságát a mi Urunk Jézus Krisztusunkban pecsételte be. Abban a szenvedő szolgában, akiben egész népének hányattatása, sorsa, szenvedése, nyomorúsága benne foglaltatik, egyetlenegy személybe, és csak egyetlenegy személybe, a mi Megváltónkba, a mi Urunk Jézus Krisztusunkba.  Hadd hívjalak ebben az ünnepünkben ezzel az igaz isteni szóval meggondolásra: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, nem a ti utaitok az én utaim, mert azt mondja az Úr, amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál és gondolataim gondolataitoknál! És mégis, a magasságos egekből alászáll a magasságos egekből Istennek megmentő, megtartó, átformáló, Jézus Krisztushoz vezető igéje, ahogyan tavasszal alászáll a megnyíló égből az áldó eső. Nincs méltóbb másként ünnepelni, nincs méltóbb másként hálát adni, mint megerősíteni és bepecsételni ezt a reménységünket a jövőért.

Azok a békési reformátusok, akik egykor ide kitelepedtek, mindig kivárták az idejét, megvárták az alkalmát és megkeresték a módját a legfontosabb dolgoknak. Híres erénye ez az ittebeiknek. S talán azért lett ez az erényük, mert ismerték a régi kálvinista szabályt, miszerint akkor adunk igazán hálát az Istennek az elvett jókért, akkor köszönjük meg igazán a Tőle kapott áldásokat, ha boldog hittel és reménnyel hisszük, hogy a jövendőben is beteljesíti minden ígéretét.  Nem a mi gondolatunk az Ő gondolata, – de az Ő gondolata lehet a miénk, felemelhet, megfordíthat és megújíthat bennünket. Legyen ez a mi hálaadó ünnepünk a reménységünk megpecsételésévé is Istennek segedelmével.

Ámen