Az első parancsolat

Kedves Testvérek!

Az elkövetkezendő vasárnapokon a Tízparancsolatról szeretnék, Isten lelke segítségül hívásával, a gyülekezetnek szólni. Meggyőződésem, hogy amikor a Tízparancsolatot magyarázzuk a gyülekezetben, ahhoz nem kell különösebb indoklás. Nem szükséges magyarázni, hogy miért kell a Tízparancsolatot, Isten törvényét újra és újra a gyülekezet közösségében hallgatni és tanulni. A “régi szép időkben” a református gyülekezetek évente hallhattak a Tízparancsolatról, mert a délutáni istentiszteleteken a Heidelbergi Kátét szokták volt magyarázni. Márpedig ha a nagytiszteletű úr a káté felosztását követte, akkor általában úgy augusztus közepétől  kezdődően hosszú-hosszú hetekig a Tízparancsolat magyarázata volt soron. Nem tudom, hogy ebben a gyülekezetben mikor volt utoljára magyarázat a Tízparancsolatról; mióta én itt vagyok, nem. Itt hát az ideje annak, hogy foglalkozzunk a Tízparancsolattal. Nem kell ennek szükségességéhez semmiféle indoklás, de annyit azért el kell mondani,  hogy - mint az az előző szavakból kiderült -, a mai időkben lényegesen kevesebbet beszélünk a Tízparancsolatról, mint a régi időkben, noha talán sokkal többet kellene beszélnünk róla. Éppen ezért a további indoklás helyett a mai körülményekről szeretnék néhány szót szólni, mert nem lényegtelen, hogy tisztában legyünk azzal, milyen füllel hallgatjuk mi a 2000.  év kezdetén Isten törvényét, és annak magyarázatát. Nem lényegtelen, hogy milyen szívvel fogadjuk azt. Nem lényegtelen, hogy mik az igazán nyomasztó kérdéseink. Egyáltalán nem lényegtelen, hogy miképpen látjuk önmagunkat. Ám az Ige szabálya az, hogy az ember önmagát csak akkor érti, ha előbb megértette Istent. Önmagát csak akkor fogja valóban megismerni, ha előbb megismerte Istent. Ebben is segít bennünket a Tízparancsolatnak az olvasása és a magyarázata.

1. Szeretnék tehát néhány szót szólni arról a korról, amelyben élünk, amelynek gyermekei vagyunk, amelynek részesei és formálói, alakítói vagyunk, sokszor talán akaratlanul is. Sokak szerint, és mostanában egyre többek szerint, hanyatló korszakban élünk. Miközben a világ - anyagi értelemben -, úgy-ahogy a helyén van, miközben mi magunk is Európának ebben a részében hihetjük vagy remélhetjük, hogy anyagi felemelkedés, anyagi biztonság, anyagi értelemben kiszámítható jövő előtt állunk, aközben azt látjuk, hogy a világban nagyfokú szellemi-morális süllyedés következett be, és nem is tudjuk, hogy mi lesz ennek a vége. Miközben azt látjuk, hogy a világ egyre szervezettebb - anyagi, technikai, civilizációs értelemben, miközben pillanatok alatt értesülünk a világ bármely sarkában bekövetkező dolgokról is, pillanatok alatt tudunk rájuk reagálni, aközben morális és szellemi értelemben egyre nagyobb fokú, egyre erőteljesebb és egyre ijesztőbb a széthullás; egyre kevésbé összeszedett az ember belső értelemben: egyre kevésbé tudja, hogy hol a helye. Miközben mindenütt otthon vagyunk, egyre kevésbé vagyunk otthon. Miközben minden elérhető a számunkra, aközben egyre kevésbé értjük, hogy mi történik bennünk. Mostanában megjelent elemzések alapján én ezt így fogalmaztam meg: egy multinacionális cucc-kultúrában élünk. Multinacionális a világ, mert a gazdasági - kereskedelmi vállalatok mindenütt megjelennek, mindenütt jelen vannak, ez a virágzásnak, az előrejutásnak a záloga, sokak szerint. Ám azt látjuk, hogy ez a kultúra cucc-kultúra, bigyó-kultúra. Nem arról van itt szó, hogy az emberi élethez szükséges javak megteremtődjenek, hozzáférhetővé legyenek, hanem arról, hogy bigyót, cuccot, csecsebecsét adnak az embernek, és ma már szinte döntő módon ez mozgatja a gazdaságot, az életet. Miközben egy multinacionális cucc-kultúrában élünk, kiderül, hogy az ember morális-erkölcsi csődben van. A humanitás emberalatti mélységekbe süllyed le. Halálos örvényekben vergődik az ember, a család, a nemzet és az egész emberi világközösség.
   
   

Nem csoda hát, hogy egyre többen és egyre nagyobb erővel rend után kiáltanak. Jól emlékszem, voltak már ennek korábban is hangjai. A 80-as években, amikor a József Attila-lakótelepet jártam gyülekezetet szervezve, egy kedves idős úriemberhez is eljutottam, akiről az a hír járta a lépcsőházban, hogy református volna. Hamar kiderült, hogy nem református, csak ez a hír járja felőle. Ám így találkozván jót beszélgettünk. Öregember volt, megkeseredett, nem igazán tetszett neki, ahogyan a világ fejlődött, haladt, változott vagy torzult. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen jó lenne újra valamilyen rend a világban, valami átlátható, amihez mindannyian igazítani tudjuk magunkat, amivel mérhetjük önmagunkat, a másikat, ami szabály az életünkben, és egyúttal szabvány is. Ahogy alakult a beszélgetés, mondta ez a bácsi nekem: “Rend kell, tisztelendő úr, rend kell, de rendőr-isten nem kell!” Nem értettem, egy pillanatra megzavarodtam. Rend kell, de rendőr nem kell? Értjük a mai ember nagy feszültségét? Miközben látja a széthulló, széteső világot maga körül, és rendért kiált akarva-akaratlanul, aközben a szívében ott van egy másik kiáltás: “De rendőr-isten nem kell!” Rendőr-isten? Érdekes ez a feszültség. Mert miközben az ember kiált, tiltakozik, vitatkozik, sőt miközben Istent számadásra vonja és azt kérdezi, hogy miért engedi meg Isten a sok rosszat, aközben ugyanez az ember sokszor így kiált: “Miért nem engedi meg Isten, hogy azt tegyem, amit akarok?” Kellene egy személytelen, elvonatkozatott, mindent összefogó, össze-enyvező rend, de személyes Isten, aki ezt garantálja, aki ezt megőrzi, aki ezt lelkével az életünkben munkálja, az nem kell.

Egyszóval, egyre inkább mi magunk is úgy vagyunk ezzel a dologgal, hogy miközben látjuk, érezzük, sőt talán még örülünk is annak, hogy az emberek egyre inkább rendpártiak lesznek, aközben - furcsa módon - halljuk, látjuk, de sokszor még önmagunkban is fölfedezzük ezt a különös dolgot: a rendőr-isten nekünk nem kell. De még egyszer fölteszem a kérdést: valóban, rendőr-istenről van itt szó? Mit akar Isten? Nos, ez mindjárt az első parancsolat magyarázatából kiderül mindannyiunk számára. Először is nyilvánvaló, hogy Isten adni akar. Másodszor kiderül, hogy a szabadító Isten az, aki adni akar. És harmadszor kiderül az, hogy Isten önmagát akarja adni.

2. Isten adni akar. A Tízparancsolat az úgynevezett Szövetség könyvének vagy Szövetség-dokumentumnak a része, annak az elején áll, mintegy annak az eszenciája, elemi kivonata, és mint tudjuk, a szövetség Isten ajándéka. Nem Izrael választotta Istent. Isten választotta Izraelt. Nem az önmagát rabszolgasorsból kiszabadító Izrael talált rá a pusztában erre a különös Istenre, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a világteremtő, szuverén Úr talál rá újra erre a rabszolganépre. A szövetség és a szövetség törvénye, a Tízparancsolat - ajándék. A kegyelem műve. Az a tény, hogy előttünk van a Szövetség könyve, hogy megíratott, annak a bizonyítéka, hogy Isten adni akar.
   
   

Miközben rendről beszélünk, törvényről beszélünk, aközben egyetlen pillanatra se felejtsük el,  hogy ezt a rendet, ezt a törvényt a szabadító Isten adta. És ahol adja, ahol a szívekbe írja, ahol lelkével átitatja és számunkra élové teszi, ott mindig szabadságot is ad. Nagyon nehéz ezt a szót ma kimondani. Különösen a református egyházban nehéz ezt a szót kimondani. Ma már eljutottunk oda, hogy amikor ezt a szót halljuk református körökben, akkor megrezdül a lelkünk, összeszorul a gyomrunk, és azt mondjuk, hogy inkább nem beszélünk róla, nehogy bennünket is leliberalistázzanak. Mert nagy divat lett a református egyházban, hogy ha valaki valamivel nem ért egyet, akár így, akár úgy, az rögtön és azonnal libertinus és liberális lesz. Mégis, kedves Testvérek, van egy szép szó, amit nem szeretnék raktárba tenni, s még befőttként sem szeretném eltenni rosszabb időkre, elég rossz idők járnak manapság; ez a szép szó így hangzik latinul: libertas, magyarul: szabadság. Azért nem szeretném ezt félretenni, mert akkor Istent fosztanánk meg az egyik legfontosabb tulajdonságától, nevezetesen attól, hogy Isten a szabadító Isten. Ha ezt elfelejtjük, akkor valóban igaza lesz a lakótelepi bácsinak, aki azt mondta, hogy kell a rend, csak a rendőr-isten nem kell. Kell az, hogy az emberek szépen haptákba álljanak, szépen masírozzanak, tisztességesek legyenek, mindent úgy csináljanak, ahogy az szép és jó, csak Isten nem kell. Ám látjuk, a szabadító Isten akar adni, a szabadság rendjét akarja adni.

Ez a Tízparancsolat lényege. Így kezdődik a preambulum: “Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged. Ettől kezdve mi, keresztyének is úgy tekintünk az egyiptomi szabadításra, mint Istennek alapvető mozdulatára, és úgy gondoljuk át önmagunk életét is, ahogyan elgondolható az az Egyiptomból való kiszabadulás analógiájára. Mert nekünk is van Egyiptomunk. Beszél erről Pál apostol, beszélnek erről az újszövetségi írók, amikor azt mondják: “A mi Egyiptomunk a bűn fogsága, a mi Egyiptomunk a bűnnek való kiszolgáltatás. Krisztus szabadítása pedig az, hogy kihoz bennünket a halál országából, az elveszés birodalmából, és átvisz bennünket Isten országába.” Egy történelmi eseményből, egy maroknyi rabszolganép szabadulásából, sorsából értjük meg: Isten - szabadító Isten. És azért szabadító Isten az Isten, mert szabadság nélkül a törvény teljesíthetetlen, szabadság nélkül a törvény megtarthatatlan. Idézze fel mindenki a maga gyermek-, ifjú- vagy derekas felnőttkorát. Hogy’ dolgozik a rabszolga? Igen jól emlékszem, bár nem rabszolgamunkának nevezték, mégis rabszolgamunka volt, amikor gimnazista korunkban mennünk  kellett a debreceni konzervgyárba, hogy konzervet készítsünk a szovjet testvéreknek. Nem tudom, csak remélem, senki egészségét nem károsítottuk meg a Szovjetunióban azzal, ahogyan mi azt a konzervet készítettük. Mert rabszolgák voltunk, mert nem önként mentünk dolgozni a konzervgyárba; nekünk az iskolapadban lett volna a helyünk. Nem is fűtött bennünket semmiféle szolidaritás, semmiféle internacionalista testvériség. Tessék fölidézni, a “régi szép időkből,” szívesen dolgozik a rabszolga? Jók voltak a kommunista szombatok, a társadalmi munkák? Valóban kipucolódott az árok a faluban, valóban elvégződött az a munka, ami hivatalos munkaidőben sem végződött el? Valóban volt becsülete annak, ami nem volt megfizetve? Valóban volt érvénye, tisztessége annak, amit nem szabad lélekből tett az ember? Tudjuk mi nagyon jól,  hogy az ember a dolgát, az igazi dolgát csak szabad lélekkel tudja tenni.

Ám az is kiderül a Tízparancsolat bevezetőjéből, és ez még hozzátartozik a szabadság magyarázatához, hogy az a szabadság, amiről Isten beszél, nem velünk született képesség, nem a mi eleve meglévő adottságunk. Nem arról szól a történet, hogy ezt a képességet kell csak szabadjára engedni, aztán ez majd működik, aztán ez majd megtalálja magának az értelmes dolgokat. Ó, modern pedagógia, ó, mai filozófiák! Ó, posztmodern! Hirdetik főpapjai, prófétái, gurui, mágusai: az emberben ott van a szabadság-magocska, tessék csak szabadon hagyni! Aztán az ember kitalálja majd az ábécét, rájön arra, hogy a 2x2 miért 4, majd magától magához öleli az igazságot, a szépséget, a rendet, a jóságot. Dehogyis öleli magához, dehogyis találja ki! Nem ez a szabadság az, amiről mi beszélünk. Ez nem is szabadság, ez anarchia. Az a szabadság, amiről mi beszélünk, megszabadítottság. “Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged” - kiszabadítottalak téged, szabaddá tettelek téged. Ahogy a törvény ajándék, úgy a szabadság is ajándék, adomány. És mindaz, amit teszünk és átélünk, ezért az adományért érzett hálából fakad, ezért az adományért átélt felelősség-tudatból fakad. Isten életrendje, a Szövetség életkerete, a törvény ebben segít bennünket.

3. S végül, azt is el kell mondanunk, mert tulajdonképpen ez a parancsolati vonatkozás a bevezetőben, hogy Isten, a szabadító Isten önmagát adja. Aki keresztyénnek hiszi és vallja magát és rend után kiált, és azt kiáltja, és azért imádkozik, és arra vágyódik, hogy tegyen már az Isten valamit végre ebben a zűrzavaros, széthulló világban, annak tudnia kell: ha Isten valóban tesz valamit, ha ad valamit, akkor önmagát fogja adni. “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” A hagyományos bibliamagyarázat Kálvin óta ezt a parancsolatot úgy magyarázza, mint amelyben Isten tiltja a bálványimádást, tiltja a mágiát, tiltja a varázslatot, a boszorkányságot. Aztán hosszú-hosszú idő eltelte után, a XIX. század racionális emberének megszületése után ezek a magyarázatok elsikkadtak. Nincs már babona, nincs már mágia, nincs már boszorkányság, mi már egy tiszta, esszenciális, racionális korban élünk. Itt van a múló XX. század, a kezdődő új évezred. Tényleg a múlté a boszorkányság, a babona, a mágia? Újra táltosok járnak közöttünk, újra vajákosok vesznek körül bennünket, újra a boszorkányoké a piac! Újra varázslás, babona, mágia körében jár és él az ember. Milyen aktuálissá lett, hirtelen milyen életessé és erőssé válik: “Ne legyenek idegen isteneid én előttem!”
   
   

Szeretnék azonban néhány modern istenséget is fölsorolni, mert nemcsak a múltból köszönnek vissza a régi, hamis istenek, hanem vannak új istenek is. Néhányat hadd soroljak föl, és aztán majd a további vasárnapokon, a Tízparancsolat magyarázata során megpróbálok némelyikükkel szembenézni, hiszen - mint látni fogjuk -, ez az első parancs, hogy “Ne legyen idegen istened én előttem,” valamilyen módon minden parancsolatban megjelenik.

Ismerős-e a haladás-isten?  Ugye, milyen ismerős!? Kicsi korunktól kezdve abban nőttünk föl, abban nevelődtünk, hogy: a haladás (nem a haza! a haladás!) mindenek fölött! És a haladás oltárára odavitte az ember a maga áldozatát - a másik embert.

Ismerős-e a másik isten, a pénz-isten? Ez nem is annyira új, bár mostanában egészen kifinomult trükkökkel, újfajta, vonzó arculattal jelentkezik. Talán öt-hatszáz évvel ezelőtt a pénz-istent még néhány csörgő arannyal lehetett ábrázolni. Ma elég csak egy négyszögletes plasztiklapot fölmutatni: íme a pénz-isten! Mire képes ez, milyen erő van benne, micsoda hatalommal rendelkezik életek fölött, sorsok fölött! És aki átéli egyetlenegy kis ország sorsát, láthatja, minden azon múlik, hogy mennyi az adósság, mennyit fizettük belőle vissza. Hiába vagyunk igyekvők, erkölcsösek, okosak, nagyszerűek, csodálatosak; rabszolgák vagyunk mindaddig, amíg adósságunk van. Ez a pénz-isten hatalma.

Ismerős-e az újkor másik nagy istene, a hatékonyság-isten?. Mennyi mindent alárendelünk a hatékonyságnak! Gondoljuk csak újra végig nevelési eszményeinket. Szinte óhatatlanul úgy nézünk már gyermekeinkre, úgy keressük számukra az iskolát, a pedagógust, a tantárgyat, a nevelési programot, hogy mikorra a gyermek felnőtt lesz, hatékony legyen. Hatékony! Tanuljon modern nyelveket, minél többet, tanulja meg a modern élet praktikáit, igazodjon el a mai világ törvényeiben - hatékonyan! Óh. hogy’ imádja a mai kor mindazt, ami hatékony, ami gombnyomásra indul, amit csak tankolni kell, vagy már tankolni sem kell, mert távvezérléssel irányítható, működtethető. Azt szoktuk mondani, hogy mindez megkönnyíti az életet. Minden egyszerűbbé, áttekinthetobbé, kényelmesebbé válik. Biztos ez? Hatékonyság-isten elvette az időnket, nincs időnk a gyerekünkre, az unokánkra, a barátainkra, mert a hatékonyság-istent etetni kell, működtetni kell, fűteni kell, emberi energiával, emberi verítékkel, emberi vérrel.

Ismerős-e szex-isten? Kora fiatalságtól késő öregkorig! Nem akarok most erről hosszasabban beszélni, mert majd eljutunk az erre vonatkozó parancsolathoz. Micsoda hatalom ez! Házasságok, életek mennek tönkre, barátságok szűnnek meg, gyermekek kallódnak el, hogy csak néhány következményét, áldozatát soroljam fel. Pedig azt hiszi a mai ember, hogy szex-isten a szabadság-isten. Ha szabad  a szex,  ha mindent szabad, akkor én is szabad vagyok, hiszi a mai ember.

Vagy máskor azt hiszi a mai ember, hogy a megoldás a birtok-istenben, vagy a juss-istenben van. Ez az utóbbi kifejezetten magyar istenség. Perlő nép vagyunk, veszekvő nép vagyunk, birtokon marakodó nép vagyunk. S ha kell, odaáldozzuk a rokonságot, odaáldozzuk a testvéreket, a szülőket. Hány lakója van öregotthonoknak, elfekvőknek, mondjuk ki: meghalasztó-helyeknek? Hányan mondják: menjen már el a papa, takaríttassék el a mama, mert kell az unokáknak a birtok-isten, a juss-isten?!

Ismerjük-e a hatalom-istent? Mindannyiunk lelkében van egy kis birodalma, és ezt a birodalmát szeretné növelni, szeretné az egész lelkünket elfoglalni, szeretne mindenre kiterjeszkedni, mindent meghatározni. Aztán szeretné elfoglalni a másik embert.

Ismerős-e az önimádat-isten. A 70-es évek egyik amerikai filozófusa-pszichológusa ezzel a címmel írt könyvet: Az önimádat társadalma. Ez az isten a tükör-isten: “Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?” Ezt már nemcsak a csúf mostoha kérdezi, kérdezi ezt ma már férfi is.

Végül, ismerünk még egy erős istenséget, ez pedig a halál-isten. Freud, a nagy pszichológus ebben bizonyára igazat mond, amikor megrendüléssel fölismeri, hogy minden ember lelke mélyén ott van a halálösztön, a thanatosz-elv. Mi mindent meg nem tesz az ember, mivel imádja ezt az istent, mert szerelmes ebbe az istenbe. Amikor a 70-es évek végén egy híres erdélyi költő öngyilkos lett, a megrendült magyar szellemi élet egy másik kiválósága ezzel a címmel írt nekrológot: “Aki szerelmes lett a halálba.” A halál-isten megköveteli a magáét, a másikat előbb, mert azt könnyebb odadobni, de végül aztán engem. Sokat jár ez az istenség a mi tájékunkon.

Most csak nyolc-kilenc ilyen istenséget soroltam föl, de folytathatnám nyolcszázig, kilencszázig, mert sokan vannak ezek az istenségek. Nem volna itt az ideje,  hogy fölkiáltsunk végre: “Jöjjön a szabadító Isten”? Az egy, igaz, élo, életet, szabadságot, jövőt és reményt adó Istent kellene hívnunk. Hogy adja önmagát mindannyiunk számára, élo és megelevenítő kapcsolatra. William  Temple, a nagy anglikán érsek a két világháború között tevékenykedett, egy olyan korban, amikor minden összeomlott, mert az I. világháború poklát és iszonyatát megjárt európai értelmiség, a költők, filozófusok, művészek, akik ott voltak a frontvonalakon, ott kellett élniük-halniuk, szenvedniük sokszor évekig a lövészárkok poklában, hazatérve a világháborúból, minden értéket, minden moralitást, minden princípiumot, minden elvet megkérdőjeleztek. Aztán a 30-as évek nagy megrendülésében jöttek az újabb eszmék, az újabb gondolatok, princípiumok és javaslatok: például az, hogy majd megmenti az összeomlott Európát a vér, majd megmenti a faj, majd megmenti az osztály, majd megmenti a jól megszervezett technika. Ekkor azt mondta ez az anglikán főpap: Nekünk, keresztyéneknek van erkölcsi autoritásunk, de erkölcsi tekintélyünk, autoritásunk forrása nem egy princípium, nem egy alapelv, nem haladás, nem pénz, nem hatékonyság, nem birtok, nem halál, nem hatalom, nem önimádat, nem egy elv, hanem egy személy, Jézus Krisztus.

Krisztus az, akiben mi meglátjuk igazán a törvény értelmét és hasznát. A hagyományos református teológia szerint amikor Isten törvényét nézzük, mindig keresnünk kell benne azt, ami bennünket Krisztushoz elvezet. Mindig meg kell látnunk a törvényben magát Krisztust. Én most ezt megfordítom, : Krisztusban kell meglátnunk azt a rendet, azt a szabadságot, azt az életet, amit Isten a törvénnyel és önmagával ad. Végső soron, amikor Isten adja magát, akkor Krisztust adja. “Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Amikor a hitetlen Tamás szembetalálkozik a szabadító Krisztussal, aki feltámadásával kihozott bennünket a halál földjéről, a szolgaság házából, akin ott vannak a golgotai kereszt nyomai, a vereség nyomai, amelyek azonban a Feltámadotton már a győzelem jelvényei, eléborul és ezt mondja: “Én Uram és én Istenem.”

Rend kell,  de rendőr-isten nem kell? Nem jó a kérdés. A kérdés így hangzik: Kell-e Isten? Kell-e a szabadulás? Kell-e az élet? És ha kell, akkor ezt a szabadító Istenben megtaláljuk és megkapjuk. Az az ő rendje, az az ő törvénye, az az ő mindenek feletti parancsolata: “Ne legyen idegen istened”, aki megkötöz, ne legyen idegen istened, aki mindent elvesz tőled, ne legyen idegen istened, aki arra késztet, hogy mindent vagy akár mindenkit áldozz föl. De legyen Istened, élo Urad, újjáteremto, kegyelmes királyod, aki életet ad, aki szabadságot ad, aki az élettel és a szabadsággal megadja ennek rendjét, hogy élhess nevének dicsőségére. Ha ezt tudjuk vallani,  és tudjuk élni, akkor már mi is tudjuk Tamással együtt mondani: “Én Uram és én Istenem!” És aki igaz szívéből mondja ezt, az már érti az első parancsolatot.
Ámen