Az élő-holt király

Kedves testvérek!

A mai vasárnapon is a bibliai királyok történeteinek fényében keressük Isten igéjének útmutatását a mi aktuális kérdéseinkre, a politikának, a hatalomnak, a közelgő országgyűlési választásoknak, de tágasabb értelemben az ország sorsának tekintetében. Többféle királyról és sokféle sorsról hallottunk eddig. Ma Saulról szeretnénk szólni, uralkodásának a végnapjairól. Illetve helyesebb azt mondani, hogy ezek a napok  már nem is uralkodásának végnapjaihoz tartoznak, hiszen már régebb óta új király van Izraelben. Sámuel próféta már fölkente Dávidot. Amit ma hallottunk, az már csak Saul személyes utótörténete. Nem király ő már, Isten megvonta tőle régesrég a hatalmat és a bizalmat. Mindazáltal a bukott királynak a sorsán keresztül is megláthatunk néhány igei útmutatást a saját sorsunkra és izgató kérdéseinkre nézve. Most a végeredménynél járunk, de látnunk kell e végzetes eredmény megértése szempontjából, hogyan lett királlyá Saul, hogyan és miért vesztette el királyságát, s miért tragédia ez az ő számára, és miért lett ez csaknem  tragédia Isten népe számára is.

              Saul karizmatikus király volt. Izrael első királya. Karizmatikus királyon azt értjük, hogy nem dinasztikus úton jutott trónra, nem megörökölte azt, nem az apja, nagyapja, valamelyik fölmenője révén lett ő király, akár méltó volt rá, akár méltatlan. Saul azáltal lett király, hogy Isten felhatalmazó ereje, Isten Lelke szállt rá, és a szorongatott Izrael fölismerte ebben a fiatalemberben a győzelemre vezető, a harcokat jól megharcoló karizmatikus vezért, a katona-királyt. Nem azért választották Sault királlyá, mert egy fejjel kimagaslott Izrael minden férfia közül, mert jó nagy darab ember volt,  ‑ régen sem ez volt a szempont, hogy nagy bajusza legyen meg jó nagy darab legyen, s akkor már tetszik is a csinos fiatalember ‑, hanem mert  fölismertek benne egy isteni képesítettséget.

              Ugyanakkor azt is látjuk, hogy még indulásakor Saul erős és határozott jellem. Kötelességtudó ember ő. Apja szamarát ment el keresni, és királyságot talált. Ha nem lett volna kötelességtudó, nem indult volna el atyja kérésére, és nem tartott volna ki ebben a munkában, soha el nem jut Sámuelhez, soha nem esik rá választás. Határozott jellem. Van benne szerénység. Amikor hírét veszi, hogy királlyá, vezérré akarják tenni, elbújik. Úgy kell fölkutatni. Ő nem tartja magát alkalmasnak a királyságra. Természetesen, miután királlyá lett, miután felkenetett, miután egy nép vezetése bízatott rá, nem mondhatja már azt, hogy nem akartam király lenni. Ez már nem lehet mentsége.

              S talán ez az első nagy tanulság Saul tragédiájában és bukásában. Sokan vannak, akik egy-egy tisztség, egy-egy poszt betöltésekor vonakodnak. Talán azért mert szerények, talán azért mert félnek a feladattól, talán azért, mert illik vonakodni, mert ezt kívánja a jó modor, de amikor konfliktusok, rossz döntések, hibás lépések következnek, mégsem mondhatják visszamenőleg: Én nem akartam. Ti akartátok, hogy király legyek. Én elbújtam előletek. Ti kerestetek elő. Dehogyis akartam. Én apám szamarait akartam. Sámuel meg rám oktrojálta a királyságot. Dehogyis akartam én király lenni. Az Isten lelke esett rám. Ő vezetett engem. Nem vagyok semmiért felelős.  Nem lehet ezt mondani, kedves testvérek.

              Ugyanis itt nem az a döntő, hogy Saul mit akart, vagy mit nem akart, hanem az a döntő, hogy Isten mit akart tőle, és  ő engedelmeskedett-e az isteni parancsnak. Akár posztot tölt be az ember, akár nem, akár van tisztsége, akár nincs, akár kiemelkedő szerepet lát el, akár egyszerű gyalogos, mindig az a kérdés, engedelmeskedünk-e az isteni akaratnak.

              Ugyanakkor azt is látjuk Saulon, hogy bár ő az induláskor egy fegyelmezett, erős, határozott jellem és szerény is, a feladat azért vonzza. Amikor hírét veszi, hogy az ellenség megint betört az országba, élre áll. Nem is király ő, hanem szinte egy Izrael régi bírái közül, karizmatikus egyéniség, aki föllép, amikor veszély van. A történelemben mindig voltak ilyen emberek, akik csendesen, visszahúzódva éltek, semmiről nem voltak nevezetesek,  ‑ Saul is legfeljebb csak arról,  hogy jó nagy darab ember ‑, de amikor beüt a veszedelem, élre állnak, ahogy a régi Izraelben tették a bírák. Aztán elvégezvén a küldetést, visszatérnek ahhoz az életvitelhez, amiben korábban voltak. Sault is inspirálja a feladat, megihleti, élre tud állni. Ez különös képesség. Ez nem adatik meg mindenkinek. Fölismeri a helyzetet, megragadja az alkalmat, és mozgósít.

              Egyszóval, Izrael első királya karizmatikus király, erős és határozott jellem, bátor ember és jó politikus, mert fölismeri a szükséget, és cselekszik. Mert a jó politikus, amikor kell, cselekszik. Amikor nem kell, nem cselekszik, akkor nem ágál. Amikor cselekedni kell, nem okoskodik, megteszi azt, amit meg kell tenni. Ezért különbözik tőlünk, egyéb földi halandóktól a politikus, mert mi elmélázzuk a dolgokat, mi még filozófiailag háromszor körbefutjuk a problémát, mi még megtanácskozzuk otthon, este, vacsorakor, a bableves mellett. A politikus, amikor kell, cselekszik, amikor meg nem kell, nem cselekszik.

              Valami azonban történik Saul életében, és emiatt kell a felolvasott történet kapcsán azt mondanunk, hogy a végső eseményeknél, a végjátéknál vagyunk. Ez nem az országra, nem a királyságra nézve végjáték, ez rá, Saulra nézve végjáték. Vannak természetesen olyan vezető politikusok, hatalmasok, akik a saját személyes sorsukat összekötik az ország sorsával, és időnként fölröppentenek fenyegető spekulációkat, hogyha nem az övék lesz a hatalom, akkor vége az országnak is. Nahát, azért ebben az igében nem így van. Saul hatalmának vége, de az országnak még nincs vége. Van már új király, van már új mandátorius, van már új felhatalmazott.

              Valami megtört Saul életében. Elfordult az engedelmességtől. Kiváló képességei vannak, ezt megint hangsúlyozni kell, de elfordult az Isten iránti engedelmességtől. Amikor megidézi Sámuel szellemét, a próféta egyetlen egy dolgot vet a szemére, azt, ami a döntő fordulat volt, amit természetesen sok egyéb apró mozzanat ad ki. Egyszer Saulnak egy fölszabadító háború során Isten azt parancsolta, hogy ebben a háborúban ne szerezzenek zsákmányt, mert ez felszabadító háború. Nem hódító háború, nem marhaszerző háború, nem rabszolgaszerző háború, nem vagyonszerző háború  ‑ általában ezért szokták a háborúkat vívni, még ha nem is vallják be ‑,  ez honvédő háború. Nincs zsákmány. Ám Saul enged az emberei, katonái nyomásának, és néhány ökröt, barmot, állatot azért elzsákmányolnak, persze, a legszebbeket, és azt mondják, hogy  mindezt azért, mert az Istennek akarjuk áldozni. Micsoda cinizmus, kiszúrnák az Isten szemét. Kell az Istennek néhány ökör? Néhány birka? Néhány szép, áldozatra is alkalmas állat? Nem erről van szó, tudja ezt mindenki. Isten haragra lobban, és végképp elfordul Saultól. Ő a király, de valójában  ‑ s Izrael királyainak története mindig erről szól ‑  Isten a király. Ezt nem érti, ezt feledi ezen a tragikus fordulóponton Saul. Isten a király, és ahogy Isten utasította őt, úgy kellett volna eljárnia. Drágább volt a zsákmány, mint a becsület. Drágább volt a zsákmány, mint az ország. Drágább volt a zsákmány, mint a szabadság. Oly drága volt ez a zsákmány, hogy még Isten szemét is megpróbálták kiszúrni vele, még Istent is megpróbálták becsapni érte.

Saul király és hadvezér, de Isten az, aki igazából parancsol. Egyetlen uralkodó sem vonhatja ki magát Isten rendje és törvénye alól. A múltkori alkalommal elmondtam, hogy a szentírók, amikor a királyok történetét írják, akár csak öt sort írnak a királyról, akár hosszú-hosszú fejezeteket, mint Saulról, Dávidról, Salamonról, nem érdekli a szentírókat, hogy mennyi pénz volt a kincstárban, mekkora volt az udvari tanács, milyen diplomáciai manővereket kellett végezni, sikeres volt-e a király a szó történeti, földi értelmében. Egyes egyedül az érdekli a szentírókat, hogy engedelmeskedett-e az Istennek, Isten útján járt-e az a király. Olvasunk olyan királyokról, akik minden csatát elveszítettek, soha általuk az ország nagyobb nem lett, előrébb nem jutott anyagi értelemben, mégis azt írja róluk a szentíró: az Isten útján jártak. Olvasunk Saulról, hogy hány csatát megnyert, milyen nagy lett az ország, milyen biztonságos lett az ország, de Isten elfordult tőle. Mert egyes egyedül ez számít.

              Igen, Saul sok csatát megnyert,  de tudnia kellett volna, ha győz, Isten győzött. Úgy, ahogy az első győztes csatájában:  ráesett Isten Lelke, és a Lélek vitte előre győzelemre a csatában. És bármikor, ha győzött, az Isten győzött. De ezt Saul már régóta nem érti. Mikor a kicsi Dávid legyőzi a Góliátot a maga egy szál parittyájával, a Saul szívében féltékenység gyullad. Üldözni kezdi Dávidot, mert a nép már legendákat költ erről a kis pásztorfiúról. Saulnak kéne bölcsnek lenni, és azt mondani: győzött Dávid, igen győzött, de az Isten győzött. Győztem én is, de az Isten győzött. Győzött bármelyik hadvezérem, de az Isten győzött.  ‑ De ezt ő már nem érti.

              S most, amikor egy csata előtt áll,  - nem tudja még, hogy ez az ő végső és utolsó csatája, amelynek a végén nem is az ellenség öli meg, hanem saját kardjába dől  - megrémül a filiszteusok táborát látva, és isteni tanácsot keres. A körülmények sem mellékesek. Dávid már régóta nincs vele. Dávid bujdosó szabadcsapatok vezére. Az ország negyede, harmada, nem is lehet tudni, fele,  Dáviddal van már. Már régóta. És ez azt jelenti, hogy Saulnak kicsi a csapata. Nem tudja már az egész országot mozgósítani, mert elűzte, elmarta, halálra kergette azt, aki az Úr által tudott volna győzni. Sámuel sincs vele. Sámuel meghalt. Nem sokkal korábban. Isten szent embere volt ő, aki valamikor Sault királlyá kente, s aki Sault akkor is tanácsolta, amikor Saul már nem volt király. Mert akkor is elment hozzá, akkor is intette, figyelmeztette. Nincs már Sámuel. És az Isten sincs Saullal. Elfordult tőle engedetlensége miatt, s hiába kérdezi az Urat, nem kap semmiféle jelet. Nem szól Isten a hagyományos, régi izraeli sorsvető eszköz az urim és a tumim által. Nincs pozitív és negatív jel, nincs semmilyen ómen. Saul nem kap jelet és üzenetet álomban sem, pedig ez Istennek gyakori eszköze, hogy intse embereit. És nincs üzenete a prófétáknak sem. Nem szól hozzá Isten. Nincs számára Istennek üzenete.

              Kedves testvérek! Aki fölmondja az Istennek való engedelmességet, aki nem hajlandó odafigyelni és odahallgatni az Istenre, az egyszer csak azt fogja megtapasztalni, hogy Isten már nem is szól hozzá. Isten nem cinikus, s nem azért nem szól hozzá, mert azt mondja, hogy: „Minek? Saulnak beszélni falra hányt borsó. Elfáradtam már ezt a Sault győzködni, inteni, jó útra vezetni!”  Nem, itt többről van szó: Isten elvetette őt. És az elvetettségnek a legelső, de egyúttal mindenkori jele: nincs isteni üzenet. Nincs szó. Nincs igei vezetés. Nincsen tanácsolás.

              Teljesen mindegy, hogy Saul udvari prófétái esetleg milyen kinyilatkoztatás-zagyvalékot állítottak össze a számára, mennyi szép régi igét idéztek föl. Emlékeztették esetleg Sault régi álmaira? Ám érzi és tudja Saul:  nem érkezik el hozzá közvetlenül élő és ható módon az ige! S azért nem, mert rég elfelejtette, hogy kell odafigyelni az igére. Már rég elfelejtette.

              Nemrégiben az egyik politikus így nyilatkozott: Evangélikus voltam.  ‑ Vagyis már rég elfelejtette, mit jelent az igére figyelni. Voltam. (Ezt szokták itt-ott a sírokra is írni.) S hiába rendel magához ugyanez a politikus ‑ mint tudjuk ‑  jósasszonyt, s vetteti ki magának a sorsot, nem fog jelet kapni. Mert elfelejtett odafigyelni az igére.

              Ekkor megy el Saul a halottlátóhoz. Lehet, hogy ez politikailag, ország- vagy nemzetgyűlésileg, katonapolitikailag,  szövetség-politikailag egy apró mozzanat, magánügy, kinek mi köze hozzá. Hogy most valaki a Batthyány téri aluljáróban jósoltat magának a cigányasszonnyal, vagy a kikeresi az újságban a horoszkópját, vagy berendel egy halottlátót? Nos, ez magánügy, mindenki azt csinál, amit akar. Valóban magánügy, kedves testvérek, de Saul esetében ez egy elképesztő, tragikus fordulatot jelöl. Ez a Saul volt az, aki korábban kiirtotta Izraelből az összes jóst, az összes halottidézőt, minden okkult dolgot. Ez az asszony is illegalitásban működik. Most a nagy Saul odakényszeredik, hogy kerestessen ezzel az asszonnyal valakit, aki a másik világból talán mondana neki valamit. Talán mond valamit. Saul átlépi a nagy közbevettetést, mert az élők és a holtak világa között közbevettetés van, ahogy ezt a gazdag és a Lázár példázatában olvassuk. Ott nincs átjárás. Sem onnan ide, sem innen oda. Isten igéje ezt tiltja. De Saul átlépi, mert szomjazza és éhezi azt a pici kis bizonyosságot, bármi legyen is az, ami őt ebben a szorult helyzetben eligazítja.

              S tudjátok, mi a döbbenetes, kedves testvérek? Saul ugyanazt hallja a megjelenő Sámuel szellemétől, amit az élő Sámueltől hallott. Ugyanazt. Nincs új üzenet. Az az üzenet, amit régen nem akart meghallani az élő Sámueltől, az az üzenet szól most hozzá a halott Sámueltől. Nincs változás. Lehet, hogy korábban, amikor Sámuel még élt, Saul úgy gondolta, hogy: pikkel rám ez az öreg próféta, ez a régi klerikus elfordult tőlem! Nem szeretnek minket a papok! A próféták! Valami rosszat csináltam neki régebben, és azzal áll bosszút rajtam, hogy fölkente Dávidot királynak, meg mindenféléket üzenget nekem! Na majd megkérdezzük holtában! Majd áthívjuk a másik világból! Kibújik a szög a zsákból! Majd meglátjuk, hogy mit mond ez a Sámuel!  ‑ Ugyanazt mondja, nincs más üzenet. Nincs más üzenete, kedves testvérek, Istennek, csak azt, amit élve, élő emberként, élő szívvel, élő füllel meghallható, és amit az élők szája szól nekünk.

              Mert Istennek az a különleges titka, hogy semmilyen különleges módot nem szab annak, hogy miképpen szóljon hozzánk. Beszédének, igéjének élő emberek által való hirdetése által szól hozzánk. Élő szájakból szól hozzánk az Isten beszéde. Nincs elrejtve az a holtak birodalmában, mint valami titok. S hogy Isten ezt végképp megpecsételje, nyugodtan mondhatjuk, bár nem ez Krisztus feltámadásának a legfőbb és legmélyebb értelme, feltámasztotta Krisztust a halálból. Él az Úr Krisztus, és hirdeti nékünk Szentlelke által élő beszédét. Hogy mit akar Isten, azt az élők világában tudhatjuk meg.

              Íme Saul még nem halott, még él, még van egy napja a csatáig, az öngyilkosságig, de már talán halott: Akkor Saul a maga egész nagyságában hirtelen földre esett, mert nagyon megrémült Sámuel szavaitól, és semmi erő nem volt benne, mert egész nap és egész éjjel semmit nem evett.  ‑ Hiába éhségsztrájkol már. Amíg tehette volna, nem a kenyeret és nem a vizet kellett volna éheznie és szomjúhoznia. Az Isten beszédét, az Isten törvényét kellett volna éheznie. Az a Saul, aki a halottidéző asszonnyal megidézteti a halott Sámuel szellemét, aki átlépi az átléphetetlent, aki átmegy azon a kapun, amit Isten bezárt, már maga is halott. Halott szellemi értelemben.

              Egy kitűnő, egy csodálatos, egy fantasztikus fiatalember történetével kezdtük. Egy sugárzó egyéniség, egy szabadító, nagy király, íme most, élete alkonyán, hozzászoktatva már magát ahhoz, hogy nem figyel az Isten beszédére, a döntő mozzanatban, amikor nem országról, nem királyságról, nem győztes csatáról, csak önnön magáról van szó, a saját lecsupaszított, magában álló, emberi lelkéről, most élő halott.

              Sokan mondhatnánk, ez a királyok dolga, régi szép történet. Nem látunk mi már ilyen dolgokat, hogy istenfélék jönnének föl a földből. Ez a babonák világába tartozik. Mi közünk van nekünk ehhez? Csak annyi közünk van hozzá, kedves testvérek, hogy Saul is egy közülünk. Egy fejjel magasabb ugyan, mint mi vagyunk, de közöttünk magasabb egy fejjel. Közöttünk magasodott ki egy fejjel. Köztünk van. Saul is mi vagyunk, vagy mi lehetünk. A vége, Saul szomorú története arról tanít, hogy Isten akarata és tanácsa nem titok, itt és most is szól hozzánk. Ez alapján ítélhetünk fejedelmekről, királyokról, uralkodókról, és ez alapján kell ítélnünk önmagunkról is. Adja Isten lelke, hogy jó legyen a mi ítéletünk.
Ámen