Az elhívás jutalma

„Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Filippi 3:12-14)

Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet! Azt hiszem, nem szükséges a Pál apostol által idézett képet részletesen magyarázni. Elég sokat látjuk olimpia idején, mit jelent, ha valaki nekifeszül a célnak, s nem törődik azzal, hogy mi van a háta mögött, nem veszi figyelembe a zavaró körülményeket, mert győzni akar. De itt véget is ér a hasonlat, mert az apostol egészen másról beszél, mint sportról, és erről a másról kell most szólnunk, csak úgy értjük helyesen keresztyén egzisztenciánkat, és krisztusi küldetésünket, az egyház szolgálatát itt e jelen világban és Isten országa építésében. Úgy, hogy a különbséget is látjuk. Nagyon jól el is mondja az apostol a felolvasott versekben, miben áll ez a különbség.

A 12. versben azt mondja: „igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.” Szó szerint: igyekszem, hogy meg is ragadjam azt, amiért megragadott engem a Krisztus. Ebben van a keresztyén létezés nagy titka: csak azt akarom elérni, csak azt akarom megragadni, amiben immár megragadott ember vagyok. Csak az lehet a célom, amit Jézus Krisztus elém adott célként. Nem mi választunk tehát, nem mi jelöljük meg a célt, nem mi találjuk meg a sokféle kihívás között a nekünk illő feladatot, nem mi határozzuk meg önmagunk számára, hogy mi lenne a jó, és hogyan tudnánk keresztyénként itt, a mai világban hasznosan, értelmesen jelen lenni. Amire törekszünk, az már ott van velünk. Amit meg akarunk ragadni, az semmi egyéb, mint Krisztus által való megragadottságunk. Erre igyekszünk, és erre törekszünk. Ezért mondja az apostol korábban e levélben: félelemmel és rettegéssel kell munkálnunk üdvösségünket. Az üdvösséget sem megragadni, sem kimunkálni, sem felépíteni, sem kiérdemelni nem lehet. Ezért mondja itt: azért ítéltem mindent kárnak és szemétnek korábbi életemből, hogy nekem ne legyen saját igazságom a törvényből, hanem legyen igazságom a Jézus Krisztusban való hit által. Ez pedig ajándék. Adja Isten, hogy amikor igyekszünk az ész istentiszteletét elvégezni, igyekszünk a hit dolgairól, az egyház küldetéséről tudományos igényességgel szólni, tanulni és tanítani, akkor nyilvánvaló legyen mindannyiunk számára: csak azt akarjuk megragadni, amiben Krisztus által már megragadottak vagyunk.

Másodsoron az apostol a különbséget abban is kifejezi, amit a 14. versben hallunk: „egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” Ha azt mondom, hogy a mai világot jellemzi, nem mondok igazat, mert a mindenkori világot és a mindenkori embert jellemzi, hogy valamit el akar érni, meg akar ragadni, valamennyire el akar jutni. Az ember győzni akar. Ha visszatérünk a sportbeli hasonlatához, számtalanszor halljuk, hogy ez és ez a versenyző megnyerte az aranyérmet. Ennyi meg ennyi első helyezést, pontot szerzett ennek meg ennek az országnak. Elérni, nyerni, szerezni. Ez az ember. Akkor érsz valamit, ha szerző vagy. Akkor érsz valamit, ha nyersz. Akkor érsz valamit, ha kitűztél egy célt, és mindenféle módon eljutsz annak a megvalósítására. Az apostol azonban jutalomról beszél. Nem azt mondja, hogy nyerni, hanem azt mondja: kapni. Nem azt mondja, hogy megragadni, hanem azt, hogy átadni magamat a krisztusi megragadottságnak. Felfoghatatlanul nagy ez a különbség. De hiszem, hogy ebben áll a keresztyén élet, és azt is hiszem, hogy ebben áll a keresztyén gondolkodás.

A mostani Doktorok Kollégiuma olyan témát tűzött ki, amely számunkra némileg szorongatóan hangzik: Európai Unió, magyar tudomány, és ha ezen belül az egyházi tudományról, a teológiáról, a hittudományról beszélünk, akkor még szorongatóbb a helyzetünk. Mit tudunk mi ebben elérni, megragadni? Hogyan találunk mi ebben önmagunk számára jó helyzetet? Lehet, hogy be se engednek bennünket a versenypályára, mert eleve diszkvalifikáltak minket, a mi tudományunk, a mi mondandónk, a mi képességünk nem is alkalmas erre az egészre. Ha egy kicsit kibővítjük, itt vagyunk a magyar tudománynál, amire büszkék vagyunk, amiről jó bizonysággal elmondhatjuk, sok mindent letettünk Európának és a világnak az asztalára, de hogyan lesz ez a következendőkben? Felőrlődünk, feldarálódunk az EU nagy gazdasági, politikai konglomerátumában? Jut-e pénz, jut-e erő a tudományra? Hogyan szerezzük ezt meg? Ha az ige szerint visszazárunk a kiinduló pontra, a Krisztus által való megragadottságra, arra a mély egzisztenciális belátásra, hogy nem az ember törekvése, akarata határozza meg a célt, mely elindít bennünket, hanem a krisztusi hívás, akkor megértjük, és bizonnyal az intellektusunkat is áthatja, hogy a krisztusi szót kövessük, azt szolgáljuk, abban legyünk állhatatosak, arra nézve ne törődjünk semmilyen körülménnyel, arra függesszük tekintetünket, minden gondolatunkat, akaratunkat és vágyunkat.

Hiszen – mondja az apostol –, és ez az utolsó különbség: ebbe a feladatba, ebbe a szolgálatba nem magunkat jelöltük. Ma valahogy úgy van a világ: szabad verseny van, mindenki benevezhet valamilyen versenybe. Mindenki jelölheti magát valamilyen célra, valaminek az elvégzésére. Aki nyugton marad, aki nem igyekszik, aki nem izgága, aki nem keresi magának a lehetőséget, aki nem pályázik, az mintha nem is lenne. Az apostol azonban azt mondja, hogy én arra igyekszem, arra törekszem, hogy a mennyei elhívás jutalmát kapjam meg. Elhívottak vagyunk. Ahogyan ezt a XVI. századi reformátorok és hitvallások is mondják, Krisztus egyházában a klésis soha nem lehet autoklésis. Senki magát semmire el nem hívhatja, senki magának semmilyen feladatot, tisztet, posztot, funkciót nem jelölhet. A mennyei elhívás jutalmáért futunk. Áldjon meg Isten Szentlelke bölcsessége, hatalma, hogy megértsük: nem mi találtuk ezt magunknak, nem mi jelöltük magunkat ezekre a feladatokra, s talán nem is mi tűztük ki önmagunknak a témát, hanem Krisztus elhívásának jutalmában járunk. Igyekezzünk minden erőnket megfeszítve hűséggel, alázattal, egymást is segítve, hogy az elhívás jutalma a miénk lehessen. Ámen.