Az elhívás forradalma

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A felolvasott szavak első pillanatra nagyon messzire visznek bennünket, de még sincs olyan messze, ahova most mennünk kell. Egy ókori városba érkezünk, egy virágzó kereskedővárosba, mely a kereskedelmi útvonalak metszéspontjában áll, de nemcsak a kereskedők, az árúk, az üzlet találkozik, hanem a kultúrák is, és minden, ami abban a korban érdemes és méltó. E városban rangok, posztok, tehetség, erő, nemesség szerint körök - mai nyelven klubok – szerveződtek. Régi nyelven ezeket kultuszoknak nevezték. Ezekbe nem volt könnyű bekerülni. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen közösség tagja lehessen, valamit fel kellett mutatnia. Érdemet, vagy bölcsességet, erőt vagy valamiféle jó származást, ez döntötte el, ki kerülhet egy kultuszi körbe. Ha fölszorozzuk ezt a valóságot, mondhatjuk, közel vagyunk önmagunkhoz is, hiszen ma egy olyan világban élünk, melyben mindenféle rendező elv szerint szerveződnek klubok, politikai klubok, az országok, nemzetközösségek kis és nagy körei. Valamit föl kell mutatni ahhoz, hogy valaki ezekbe bekerülhessen. S ha valamit fölmutatott, ám kiderült róla, hogy talmi, akkor – először udvariasan – kitessékelik, közlik vele, hogy nincsen ott semmi keresnivalója, de ha kell, erővel is kiteszik, vagy, ha maradni akar, maradhat cipőtisztítónak. Nem kell rébuszokban beszélnünk, amikor arra gondolunk, hogy a mai Magyarország hogyan, milyen áron, milyen téttel került bele az európai országok közösségébe, az Európai Unióba, és hogyan és milyen módon került bele egy nagy nemzetközi katonapolitikai szövetségbe. S hogy most éppen milyen állapotban van, azt abból is megértjük, hogy azok a szavak, amiket Pál apostol mond – noha csak a korinthusi rabszolgáknak, nemteleneknek, bolondoknak mondja –, eltalálnak bennünket is. De abban a világban, akkor éppen Pál evangélium-hirdetése nyomán megjelenik egy közösség, keresztyéneknek nevezik őket, s ennek a közösségnek egészen más a rendező elve. Sőt, oda egészen más – ha szabad ezt a szót mondani – feltételekkel lehet bekerülni, merthogy a feltétel-együttes itt az, hogy nincsen feltétel. Így mondja nekik Pál: tekintsétek csak hivatásotokat, atyámfiai, amikor meghívtak ebbe az élő közösségbe, és azt látjátok, hogy nem sokan voltatok bölcsek, hatalmasak, nemesek. Sőt, inkább azt látjuk, hogy Isten a világ bolondjait választotta ki itt magának, meg a világ erőtelenjeit és a világ nemteleneit. Ezeket a szavakat aztán párba is állítja ekképpen: bölcsek és bolondok, erősek és erőtelenek, nemesek és nemtelenek. Fordítsuk le ezeket mai nyelvre: bölcsek azok, akik tudnak valamit, bölcsek azok - a mai kor életfilozófiája szerint -, akik rendelkeznek annyi ismerettel, tapasztalattal, információval, melyek alapján az életüket szépen el tudják igazítani. Netalán ezt az ismeretet áruba is tudják bocsátani, ezzel az ismerettel kiállhatnak a tudáspiacra, vagy bekapcsolódhatnak a tudásiparba és előrébb viszik a dolgokat. A bolond - kire az apostol egész különös szót használ – sok más szót használhatna! –, bolond az, akinek se füstje, se lángja. Szó szerint bolond az, ami ízetlen, ami nem ér semmit, amivel nem lehet semmit kezdeni. Bolondság az, amivel nem tudunk semmit kezdeni, és ez előbb-utóbb az élet-próbákban kiderül. Aztán azt mondja, hogy nem sokan vannak erősek, akiket Isten meghívott ebbe a különös közösségbe, az anyaszentegyházba. Az erő igen egyszerű: hatalom. Akinél hatalom van, az tud erőt gyakorolni, akinek van hatalma, és tud erőt összpontosítani, annak nem okoz problémát sem az, hogy megálljon, sem az, hogy fölálljon, sem az, hogy az erőtlenen átgázoljon. Az erő, az a valami! Ráadásul az erőnek nem csak a fizika, hanem a szellem és a politika világában is van gravitációja: vonz. Ahol erő van, oda vonzódnak az emberek. S ne vessük meg az embereket, mi is óhatatlanul oda vonzódunk, ahol erő van. Ahol erő van, ott van támaszték, ahol erő van, ott van védelem, ahol erő van, ott van életlehetőség. Ahol erő van, ott talán ki tudunk magunknak is könyörögni valami kis lehetőséget. Az erő hatalmat, lehetőséget jelent. Aztán azt mondja az apostol, hogy nem sokan vannak közöttetek, akik nemesek, kiknek jó a családfája, vagy jó helyen születtek, jó körben nevekedtek, s akiknek – éppen ezért! – jogaik vannak. A régi világban, ekként oszlott részekre a világ, s még a régi római világban is, ahol pedig egyetemes volt a jogok szerkezete: voltak előjogok, és azokban nem mindenki részesedett. Előjogok, kiváltságok, többletjogok, mindez egyetlen egy szóban így foglalható össze: ezek a nemeseket illették meg. De voltak nemtelenek, kiknek kevesebb joguk volt, s azokat is kevésbé érvényesíthették. Tudás, hatalom, jog, ez a valami! Így mondja Pál mintegy összefoglalva a fölsorolást: Isten a semmiket választotta ki, hogy a valamiket megsemmisítse. Pedig a tudás, a hatalom, a jog: az a valami. Ez az a valami, ami szerint elrendeződik a világ. Nem csak régen volt ez így, ma is így van. A tudás rendezi a világot, a hatalom rendezi a világot, a jog rendezi a világot. Mi az a közösség hát, amelyikre azt mondja az apostol: arra nézve Isten egy más rendet tart. Megkeresi és elhívja a bolondokat, megkeresi és elhívja a hatalom nélkül levőket, megkeresi és elhívja azokat, akiknek nincsen semmi joguk.

Megadja erre kérdésre az apostol a választ egy korábbi szakaszban, ahol azt mondja, hogy miután a világ a kinyilatkoztatott bölcsességében nem ismerte meg Istent; miután a világ nem akart élni Isten jelenlévő, áldó hatalmával; miután a világ az isteni jogrendet szüntelenül és örökös módon fölborítja és megsérti, Isten úgy döntött, hogy az igehirdetés bolondsága által tartja meg a hívőket. Bolondság által. Ez a bolondság zagyva beszéd. Ez a bolondság nem erőtlen szó, mitöbb világos beszéd. Ennél súlyosabb itt a helyzet. Ez a bolondság a Krisztusról szóló beszéd. Pál azt mondja, hogy ő botrányt és bolondságot hirdet, vagyis Krisztust hirdeti. Merthogy, Isten Krisztusban hozzánk lépett, és megmutatta, hogy mindaz,  ahogyan az ember a világát szervezi, azok az elvek, szervezetek, melyek szerint az ember a világát fölépíti, nem vezetnek el Istenhez. Sem a magunk tudománya, sem a magunk hatalma, sem a magunk joga nem vezet el Istenhez. Külön sem és együtt sem. Istennek kell hozzánk jönnie ebben a számunkra megbotránkoztató és bolondságot jelentő Jézus Krisztusban, Krisztus keresztjében.  Azért szól így az apostol, mert azok a korinthusiak, akik abba ott az eygházba összegyülekeztek, természetesen hozták magukat. Igen, megérintette és megragadta őket, hogy van a világban valami, van a világban valaki, ami-aki szól hozzám, van a világban valaki, aki számon tart engem, van a világban egy közösség, ahol számítok, ahol nem senki és semmi vagyok, hanem valaki vagyok! De nem csak ezt az örömet hozták a közösségbe, hanem hozták önmagukat is. Hozták magukat a kikötői rabszolgák. Azok a rabszolgák, akik valóban senkik voltak, akikről Arisztotelész, a legnagyobb filozófus egy helyen azt mondja: beszélő szerszám. Szerszám, akit használnak, aztán a sarokba rakják. Akit kicserélnek, ha elkopott. S jöttek ezek az emberek, akik talán az egész életüket abban a gondolatkörben töltötték, hogy “hol vannak a mi jogaink? ezektől bennünket megfosztottak, vagy nem is kaptuk meg ezeket. S hol és milyen módon tudjuk mi, ezeket a jogokat kicsikarni?” Amikor 1848. forradalmára emlékszünk, és fölidézzük a 12 pontot, a nagy kiáltványt: “Mit kíván a magyar nemzet?” eszükbe jut, hogy annak szinte mindegyik pontja jogot követel. Jogot egy elnyomott népnek, jogot egy kisemmizett nemzetnek, jogot egy országnak, amit a történelem országútjának árokpartjára állítottak. Értjük hát a korinthusi rabszolgák érzéseit. Aztán voltak, , a korinthusi gyülekezetben olyanok is, akik az erőtelenséget élték át. Nem volt az életüknek ereje. Ezt talán nem csak úgy lehetne lefordítani, hogy nem volt hatalmuk, hanem még egyszerűbben talán így: nem volt lehetőségük. Jogaik talán voltak, s volt magukhoz való eszük is, de lehetőségük nem volt. Az erő mindig lehetőséget is jelent. Ők nem tudtak kibontakozni. Nem tudtak egy lépést se tenni. Nem tudtak tovább jutni, mert az erősebbek, a hatalmasabbak eltorlaszolták az utat. Mondták nekik, hogy jogotok van, s ezt ugyan nekünk is mondják ma, hogy nekünk itt, Európa közepén mindenre van jogunk! Hoztak is a magyar parlamentben is az elmúlt 18 – 20 évben legalább 1500 olyan törvényt, ami csak arról szól, hogy mihez van jogunk. Papíron. Mindenhez. Mindenhez van joga ma a magyar embernek. De mire van lehetősége? Mindent szabad neki. De ki áll mellé, ki ad neki erőt, hogy a papíron megfogalmazott lehetőségekkel éljen? Milyen csodálatos dolog volt a Krisztus keresztjéről szóló örömhírt meghallani, s ennek nyomán a keresztyén közösség tagjává lenni és átélni, hogy Isten erejéből, Isten hatalmából lehetőségek nyílnak meg az ember számára! Csak néhány példát hadd mondjak. Meggyógyul a beteg, vagyis újra megnyílik számára az élet-lehetőség. Leteheti valaki az élete koloncait, vagy éppen maga mögött hagyhatja azt a madzagra fűzött bádogdobozt, amivel bármerre ment, mindig ott csörömpölt mögötte; leteheti a bűneit, és megnyílik előtte a szent élet lehetősége. Társakat találhat, akikkel megoszthatja bánatát, örömét, reménységét. Micsoda nagy dolog ez! De a korinthusiak nem csak ezt az örömet vitték, hanem vitték az erőtelenségüknek minden lenyomatát is. Vitték mindazt, ami az erőtelenségükből, tehetetlenségükből kialakul bennük, vagyis hogy nem érdemes semmibe se belefogni. „Nekünk úgyse sikerült soha semmi.” A magyar ember is hajlamos ilyen analógiákban gondolkodni: nekünk a történelemben sosem sikerült semmi, nekünk minden forradalmunk elbukott, minden szabadságharcunkat elveszítettük, nekünk ugyan kinyitották mindig egy résnyire a börtönajtót, aztán az orrunkra verték, hogyha kiléptünk volna rajta. Most már aztán tágra is nyithatják az ajtót, maradunk a priccsen, üldögélünk, s várjuk a smasszert, hogy hozza a vacsorát.

Azután, sokan voltak a régi Korinthusban, akik minden nap átélték azt, hogy micsoda megfosztottság az ismeretek hiánya. S fordítva, micsoda fantasztikus lehetőség, ha az ember ismeretek birtokában van. Amikor Pál itt a bölcsességről szól, azon nem a bibliai bölcsességet érti, amiről Kálvin egyébként azt mondja, tudniillik a bibliai bölcsességről, nevezetesen, hogy Isten a legostobább, egyszerű szántóvetőnek is megadhatja, hogy a világot isteni szerkezetekben lássa. Ez a bölcsesség, ami itt Korinthusban olyan sokaknak kellett volna, és amire olyan sokan áhítoztak, az bizony nem termett meg minden bokorban. Azért meg kellett dolgozni. Azt meg kellett szerezni. Ahhoz hozzá kellett jutni. Kapcsolatok kellettek hozzá. Ismeretek kellettek hozzá. Bár az internet korában szívesen áltatjuk magunkat, hogy klikkelünk kettőt és minden ismeret a rendelkezésünkre áll, hogy a világsztrádán hiper-sebességgel száguldoznak az információk, s mi csak kivetjük a hálót, és begyűjtjük a magunkét, tudjuk, hogy nem így van ez. Mennyi mindentől vagyunk mi is megfosztva. Mennyi mindent nem tudunk, ami jogos birtokunk volna. A saját országunk dolgait sem tudjuk, testvérek. Nem tudjuk, hogy mi megy ebben az országban, s mi történik itt. Kik és miért döntenek? Nélkülünk. Rólunk. Milyen nagy dolog volt a korinthusi ostobák számára egyszer csak azt hallani - és megérni! -, hogy az élet döntő dolgairól szólnak nekik, a szívükhöz, és ők értik azt. És ez nem valami 26-ik köbgyökre fölszorzott metafizikus titok, amit még egy Platon se érthetne, hanem a szívükhöz és a lelkükhöz szóló üzenet. Isten szól hozzájuk! Amikor beléptek a keresztyén gyülekezetbe, ezzel az örömmel léptek be. De természetesen, ahogyan vitték magukkal a rabszolgák a resentment-et, az ellenszegülést, a keserűséget a jogtalanságuk miatt. Ahogy az erőtelenek vitték magukkal a korábbi kétségbeesést a lehetőségek hiánya miatt, úgy vitték magukkal ezek az egyszerű, megszorított emberek is a korábbi bánatot amiatt, hogy nekik nem termett tudás ebben a világban.

Azért figyelmezteti őket az apostol, azért emlékezteti őket, mert meg akarja őket óvni attól, hogy a régi énjük, amiből Isten őket kihívta már őket, amit Isten átformált már, vagyis, hogy az a bizonyos semmi – vagyis az, hogy ők senkik voltak -, most fölülkerekedjen rajtuk, fölülkerekedjen az istenin, egész pontosan az isteni mindenen. Amikor az apostol intelmeivel találkozunk, ne felejtsük el soha bevezető sorait. Pál így emlékezteti a hívőket: tekintsetek elhívatásotokra, atyámfiai. Kik voltatok ti, amikor Isten megszólított benneteket? És nem azért kell hálásnak lenniök, mert a tudatlanokat, a bolondokat, a senkiket, a lehetőség nélkül valókat, a jogfosztottakat, a nemteleneket Isten megszólította, hanem arra is emlékezteti őket, hogy viszont ezzel megszégyenítette és megsemmisítette a bölcseket, az erőseket, a hatalmasokat, a nemeseket, a valakiket. Mert Isten előtt csak egy valaki állhat meg. Ez az egy valaki pedig az, akit az apostol prédikál, Jézus Krisztus. Isten előtt csak egy valaki állhat meg bölcsességben, erőben, nemességben, tisztaságban, szentségben és igazságban, az egy Jézus Krisztus. És most azt mondja az apostol: nézzétek, Őbenne hívott el benneteket Isten. Vagyis Ő a megoldás. Ő a kulcs minden életproblémához. Őbenne van elrejtve a bölcsesség. Lehet, hogy a világ ezt a bölcsességet bolondságnak tartja és vitatja. De így kiált az apostol: Hol van a világ vitázója? Azt mondja az apostol: Nézzetek Jézus Krisztusra és az Ő keresztjére! Micsoda fölfoghatatlan és szinte megsemmisítő gyengeséget láttok benne, és meg is botránkoznak sokan emiatt, mert úgy gondolják hogy Istennek mindig hatalomban, erőben, mindig lenyűgöző fenségben, végére mehetetlen majestas-ban kell megnyilatkoznia. De most azt mondja az apostol: hol az írástudó? hol a vitázó? és hol a bölcs? Hát nemde bolondsággá tette Isten e világ bölcsességét? Nemde megmutatta Isten, hogy az ember okoskodó útjai a semmibe vezetnek? Testvéreim, ma sincs másképp!! A magyar ember annyi mindenben szűköl. Mennyi tudásra lenne szükségünk. Szokták mondani az okosok: Tudásalapú társadalomban lehet csak megállni. És mennyi keserűség tölti el a szívünket, hogy nem áll a rendelkezésünkre, nincs birtokunkban a tudás. Némelyek mondják: könnyű volt régen, 161 esztendeje, de könnyű volt. Micsoda zseniális figurák voltak ott! Mennyi mindent tudtak, és milyen csodálatos készülődés előzte meg azt a nagy magyar forradalmat. De mi? Aztán mennyi erőre lenne szükség, csak puszta lehetőségre, lehetőségre? Ma azt éljük át, hogy folyamatosan szűkülnek a lehetőségek. Nemhogy nemesek nem vagyunk, nem hogy bölcsek nem vagyunk, hanem lassan rabszolgák leszünk. Megélhetési rabszolgák. Fogynak a lehetőségek. Reform címén ma másról sem beszélnek, mint arról, hogy mit fognak elvenni az emberektől. Legelső sorban a lehetőségeket. Hány fiatal indul útnak ma Magyarországról, fordít hátat ennek az országnak, és nem is énekli azt, hogy “elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországról”, hanem már dúdolja magában az angol himnuszt, meg az amerikait, meg a németet, mert megy oda, mert ott van lehetőség. Mert élni akar. És papíron, papíron, ott mindig megvan, megannyi jogunk, és mégis mennyi mindenhez nincsen jogunk! Hát a korinthusi rabszolgák, a korinthusi nemtelenek, a korinthusi ostobák módjára megtölti a szívünket a vágy, hogy nekünk is mindezt! S ez a lenne forradalom, amikor a világot megrázzuk kicsit és onnan fölülről, a nagyoktól, a hatalmasoktól, az okosoktól, a nemesektől, a minden joggal bíróktól, a mindenhatóktól lepotyog nekünk is egy kevés! Ez a forradalom? Az a forradalom, testvérek, amit Pál apostol mond: Isten Jézus Krisztusban megsemmisítette a valakiket. Hogy ne dicsekedjék előtte egyetlen egy test sem. Tőle vagytok pedig ti, a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul lett nekünk.

Isten igéje ma arra hív bennünket hálás ünnepi megemlékezésünkben, hogy tegyük mérlegre a történelmünket, a régiek nagyszerű dolgait. De a mérleg maga a kereszt! Isten igéje most arra hív bennünket, hogy álljunk oda ez elé a kereszt elé, álljunk oda Jézus Krisztus elé, akiben Isten mindent fölmutat számunkra. Egy más helyen az apostol azt mondja, hogy vigyázzon, aki valakinek tartja magát, nehogy semminek bizonyuljon, és adjon hálát az, akit ez a világ semmibe vett és senkinek tartott, mert Jézus Krisztusban Isten kedves gyermeke lehetett. Miért? Azért, mert az a Jézus Krisztus, mégpedig a megfeszített, akit az apostol prédikál, ezt a sorsot élte végig. Nem mondhatnánk, hogy Jézus Krisztus ne lett volna bölcs. Nincs olyan bölcsesség, ami fölérhetne az övével. Nem mondhatnánk, hogy Jézus Krisztusnak ne lett volna hatalma; szólt és szavára (!) elcsendesedett a tenger, szólt és meggyógyultak a betegek, imádságot mondott és meggyarapodott a kenyér. Ne lett volna hatalma? De nem szólt, amikor meg kellett volna védenie magát! Azt mondja a Gecsemáné kertjében: csak egy szavamba kerülne, s angyalok légiói vitézkednének érettem. S ennek a Jézusnak ne volna joga? Aki királyi felségben jelent meg, kinek szavára a legnagyobb vitázó is befogta a száját. Aki megélte és meghirdette minden ember abszolút méltóságát? De a világnak Ő bolondság volt. De a világnak Ő senki volt. De a világnak Ő csak egy erőtelen rabszolga volt, akivel el lehetett játszani minden idők legborzasztóbb és legszörnyűbb gúnyos játékát, amit pribékek eljátszhattak. És mégis Ő, és az Ő keresztje, Ő és az Ő áldozata, Ő és az Ő váltsága, Ő és az Ő fensége akivel, és amivel Isten befogad bennünket magához. A régi Korinthusban és a mai Magyarországon ez az ember legnagyobb kérdése: hova is tartozom én tulajdonképpen? Kikhez is tartozom? Melyik az az életközösség, ahol én az vagyok, aki vagyok. Jézus keresztje körül létesül ez a közösség. És a mi magyar népünknek is meg kell értenie, hogy Jézus keresztje körül létesül az igazi közösség. Onnan sarjad erő, onnan van bölcsesség, onnan árad minden jó, onnan van igaz szentség, ott fakad föl a megtartó szeretet.

Hadd hirdessem hát nektek, testvérek, ebben az ünnepi órában, amikor a régiekre emlékezünk és kívánnánk, hogy bárha mi is olyanok lehetnénk, mint ők voltak, s a szívünk tele a megfosztottság megannyi keserű érzésével, hadd hirdessem, amit az apostol mond: tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Bár egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek, mi Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, zsidóknak ugyan botránkozást, görögöknek ugyan bolondságot, ám maguknak, a hivatalosaknak, nektek, elhívottaknak Krisztust, mint Istennek hatalmát és bölcsességét. Keressétek e bölcsességet, vágyjatok Isten hatalmára, járjatok Krisztus útján, éljetek az Ő  szentségében - és akkor Istennek minden áldása a tiétek lesz. Ámen.