Az egyetlen érv mellettünk

Lectio: Mt 20, 1-16

Imádkozzunk: Magasztalunk, Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által! Jó és igaz vagy. Megtéríted a bűnöst és megmented a gonoszt, utadra téríted őket, hogy életet és világosságot lássanak. Köszönjük, hogy megmentő kegyelmeddel mind a mai napig munkálkodsz, és hívsz bennünket is minden áldásoddal, jótéteményeddel, az eljövendő örök élet foglalóival, melyekkel itt e földi létben megajándékozol bennünket. Magasztalunk, hogy legkiváltképpen evangéliumod által hívogatsz, az igazság beszédével, és hirdetteted nekünk is, hogy minden vétkünket eltörölted, mert Krisztusunk bűneink váltságdíját megfizette, hogy mi szabadon, teljesen lehessünk hűséges követői, mennyei élet várományosai. Kérünk, bocsásd meg nekünk, ha mi ezt a buzgó reménységet megtagadtuk volna, ha a bátorságos hozzád jövetelt elhanyagoltuk volna. Kérünk, fedezd el minden vétkünket, és most Szentlelked erejében újítsd meg szívünk vágyakozását, boldog reménységünket és szent elkötelezésünket, hogy Hozzád tartozzunk, országod boldog polgárai legyünk, és mindent tehessünk úgy, mint akik neved dicsőségére akarnak élni. Küldd hát el Lelkedet, töltsd be szívünket, áldd meg bennünk Igédet. Ámen.

Textus: „Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám a mi atyánk nyert volna test szerint? Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. Mert mit mond az írás: hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő neki igazságul. Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint; ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul. Amint Dávid is boldognak mondja azt az embert, akinek az Isten igazságot tulajdonít cselekedetek nélkül. Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és akiknek elfedeztettek az ő bűneik. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít. Ez a boldogság tehát a zsidónak, vagy a pogánynak is tulajdoníttatik-é? Mert azt mondjuk, hogy Ábrahámnak a hit tulajdoníttaték igazságul.” Római levél: 4,1-9

Kedves Testvérek! A felolvasott igék eleve emlékeztetnek arra az izzasztó nyárra, melyben most vagyunk. A szőlőmunkások példázata ki is mondja, a végén felcsattanó méltatlankodásban halljuk: egész nap álltuk a Nap hevét! Fordíthatnám így is, hogy egész nap izzadtunk. De a Római levélből fölolvasott szakasz is nehéz és izzasztó feladvány, sőt lelki-szellemi értelemben sokkal keményebb, mint a nyári napszámos munka. Csakhogy Pál provokatív szavai megragadnak és lekötnek, nem tudunk egykönnyen eloldódni tőlük. Sőt, kérek is mindenkit, ne hárítsa magától el az apostol kihívó szavait azzal a meghagyással, hogy ez csak egy régi ügy! Ábrahám, a régi zsidók, meg régi szövetség és az új szövetség, aztán Ábrahám körülmetélése, a régi szövetséghez fűzött ígéretek és beteljesedésük, az Ábrahámnak adott áldás, mint az eljövendők előképe: óh, mondhatni, ez régi történet! A mi történetünk egészen más, divatos szóval, éppenséggel az a mi történetünk, hogy vége a történelemnek (vagyis nem vagyunk már kíváncsiak a régi történetekre sem).

De azzal se intézzük el az apostol mondandóját a történeti ismereteinkkel sem, mondván, hogy igen-igen, az apostol itt a Római levélben lényegében azt próbálja megmagyarázni, hogy miért hirdeti evangéliumot (a zsidóknak adott ígéretek beteljesülésének jó hírét) a pogányoknak (nem zsidóknak) is. Mondhatni tehát, hogy itt csupán arról ad számot Pál, hogy honnan vette a felhatalmazást, honnan kapta a nagy belső szabadságot és eltökéltséget arra, hogy a jó hírt ne tartsa meg az első szövetség körében, hanem elvigye mindenhova, mindenkinek: Isten megkönyörül a bűnösön, megtéríti az elvetemültet, megtartja a gonoszt, és igaz útra téríti. Ne hárítsuk el magunktól a mondandót azzal sem (ami igaz, természetesen!), hogy az apostol azt fejtegeti, hogy miért nem követeli meg a megtérő pogányoktól azt, hogy zsidó módra éljenek. Holott ez lenne a természetes, a régiek felfogása szerint legalábbis mindenképpen, és Pál is zsidó ember volt, sőt, atyái hagyományáért rajongó, buzgó lélek (Fil 3,6). Tartozik hát valami magyarázattal! Mert ha valaki, aki olyan eltökélten őrizte a régi hagyományokat, rajongott értük, csak meg kell ki kell fejtse, miért nem ragaszkodik immár ahhoz sem, amihez a többi apostol még erőst ragaszkodott.

Ne hárítsuk el tehát a levél mondandóját azzal, hogy ezek régi dolgok és viták, melyekkel nincsen már dolgunk. Az apostol provokatív szavaiból ugyanis egy csapásra kiderül, hogy a lényeg kérdés itt éppenséggel az, hogy miképpen békülünk mi meg Istennel? És megbékélhetünk-e egyáltalán? Általánosabban így is kérdezhetjük: miben rejtőzik a boldogságunk titka, és lehetünk-e egyáltalán boldog emberek? Vagy mi is csak kergetjük a kék madarat? Csak úgy volna ez, mint most nyárban, mikor a kezünkre száll egy gyönyörű pillangó, nyúlunk érte, de már el is tűnt, suhanó benyomás, csöppnyi illúzió volt? Puszta önámítás a boldogság-keresés, hogy megbékélhetünk Istennel, és a nyugtalan lelkünk megnyugszik Őbenne? Nos, ez itt a nagy kérdés. Az apostol összes érve mögött ez a nagy kérdés, illetve a reá adott isteni felelet áll: a boldogító hír, az evangélium. Ezért idézi az apostol Dávid zsoltárát is: boldog ember az... (Zsoltár 32)

Tehát a választ Isten a régieknek tudtára adta, sőt, be is pecsételte. Erről mondja itt, a Római levél negyedik részében az apostol, hogy a szertartási törvény és leginkább a körülmetélkedés volt ennek a boldogító ígéretnek a jegye és a pecsétje. Ez volt a foglaló, más szóval: ez volt a biztosíték, a garancia arra, hogy van a jutalma a hűséges életnek, Isten törvénye betöltésének, az igazság útján való járásnak, és az a jutalom nem képzet, hanem valóság. Megvan az a jutalom. Isten hűséges, és mikor eljön az ideje, bizton megadja ezt a jutalmat a hűségeseknek, a törvény betöltőinek. Most fordítsuk így a jutalom szót: járandóság. Ez a jó cselekedetek jutalma. Erre volt jel és pecsét arra nézve, hogy aki körülhatárolta az életét és a törvény élt, az nemcsak abban lehetett bizonyos, hogy megbékélhetünk Istennel, hanem, mai szóval, kompetenssé is lett mindebben.

Ha fölidézzük János evangéliuma nyolcadik részéből Jézus és a farizeusok közti vitának azt a részét, amikor a farizeusok Jézushoz vágják: mit beszélsz te nekünk bűnről, igazságról, hit, örök életről, mi Ábrahám gyermekei vagyunk! (Jn 8,33) Ha valaki, akkor mi, akik mindig szabadok voltunk és senkinek nem szolgáltunk, mi igazán tudjuk, hogy miről van itt szó. Kompetensek vagyunk! Csakhogy, tudjuk tapasztalatból is, hogy a hozzáértés általában sem mindig válik be! S legkevésbé az üdvösség rutinosan megszerezhető, elsajátítható valami! Vagyis, ha a kompetencián és ikertestvérén, a rutinon a boldogság-szerzés szakértelmét értjük, akkor, bátran mondhatom, még inkább figyelembe kell venni azt a pszichológusok és a szociológusok mondanak (leginkább Max Weberre támaszkodva), hogy van kompetencia-csapda is. Ezen azt a magabiztosságot értik, ami csődbe viszi az elbizakodott embert. Azt mondja a feleség a férjének: „édesem, meglazult a bútor lába, légy szíves, igazítsd meg.” Hm, mondja a férj, már százszor csináltam ilyet, értek hozzá, kompetens vagyok, veszem a szerszámokat, hipp-hopp, kész is minden! Aztán, látjuk, igyekszik, de nem jut egyről-kettőre. Pedig kompetens. Kompetencia-csapda az az önáltatás, hogy adott eseteket meg tudok oldani.

Fokozom: nincsen olyan helyzet, amit én ne tudnék megoldani. Hiszen mindeddig sikerrel jártam. Vagyis szakértő vagyok. Nagy bűvös magyar szó ez: szakértő. Szakértők kellenek a problémák megoldásához, szakértő kormány kell egy boldog országhoz, szakértő tudósok kellenek a járvány legyőzéséhez, szakértő lélekgyógyászok kellenek a nagy pszichés nyomorúságok eligazításához, szakértő élettudósok kellenek a boldog élethez. Kompetensek kellenek! Aztán hány, de hány olyan helyzet van cégeknél, munkahelyen, a hivatásban, iskolában, családban, bárhol, amikor ugyan a rutin, a tapasztalat, a megszokás alapján azt feltételezzük és hisszük magunkról, hogy kompetensek vagyunk, és neki is állunk nagy magabiztosan megoldásnak, de nemhogy jobbítanánk a helyzeten, hanem még inkább elrontjuk! Pedig tegnap ment. Tegnapelőtt sikerült. Még ki is tüntettek érte, még vállon is veregettek!

Aztán, ha folytatom a sort arra nézve, hogy mi volna az a jutalom, amit Ábrahám megkapna, Jézus szavai nyomán véghetetlenül kitágul a kör. A jutalom szó elsőrendű értelmében (éppen úgy, ahogy Pál apostol is veszi) a járandóságot jelenti, azt, ami elvégzett munkáért jár. Azonban Jézus szavai nyomán véghetetlenül kibővült ez a jelentéskör, olyannyira, hogy ma már nem is tudjuk a „jutalom” szót ebben az eredeti értelmében használni, holott a jelentés határa mégiscsak nyitott. Jézus beszél az üldözött igazak bőséges jutalmáról (Mt 5,12), beszél a jóság jutalmáról, amikor azt mondja, hogy ne csak a barátaitokkal tegyetek jót, hanem ellenségeitekkel is (Mt 6,1), és máris érezzük, hogyan nyílik ennek a szónak a határa. Jézus beszél a próféták és az igazságért üldözöttek jutalmáról (Mt 6,23). Beszél az isteni akarat megcselekvésének jutalmáról, ez az örök élet (Jn 4,23). És a Jelenések könyvében, mint megdicsőült így buzdítja itt a Földön élő keresztyéneket: „Hamar eljövök és jutalmam vele van!” (Jel 22,12) Ezért biztat bennünket a Zsidókhoz írt levél is sokféle küzdelmünk, vergődésünk közepette így: „ne dobjátok el a hitnek a bátorságát, mert annak nagy jutalma van.” (Zsid 10,35) És olvasom még egyszer, ezt mondja Pál apostol Ábrahámról,: „Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám, a mi atyánk, test szerint nyert volna? Ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt! Mert mit mond az írás: hitt pedig Ábrahám az Istennek és tulajdoníttaték ez neki igazságul. Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem kegyelemből tulajdoníttatik, hanem tartozás szerint, ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul.” Tehát, aki munkálkodik, annak jár. Aki munkálkodik, az járandóság szerint kapja a jutalmat.

Eszerint Ábrahám dicsekedhetne. És hogyne dicsekedhetne! Kevés olyan alakot találunk a Szentírásban, mint Ábrahámot. Micsoda bátorság volt az egy vén embertől, rátámaszkodni az isteni ígéretekre, fölmálházni, és elindulni az akkori világ legkorszerűbb városából a semmibe: „Eredj ki a te földedből - mondta az Úr - és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak benned a föld minden nemzetségei.” (1Móz 12,1-3). És úgy indult el Ábrahám az ígéret nyomán a semmibe, hogy nem volt utóda sem. Sem ígéret földjét nem látta még, sem utóda nem volt. És elindult. És ha végig olvassuk Ábrahám történetét, az odaadását, a hűségét, az állhatatosságát, a becsületességét, a tisztességét, a testvére iránti elkötelezettségét, a méltányos lelkületét, mi is mondhatjuk, amit Pál apostol mond itt: Ábrahám dicsekedhet. Ám gyorsan hozzáteszi: de nem Isten előtt! Csak közöttünk és előttünk. Ha ide tudnánk állítani élőben Ábrahámot, azt hiszem, mindannyian lehajthatnánk a fejünket és irulhatnánk-pirulhatnánk, hogy lám, több ezer évvel Ábrahám után az emberi kultúra megannyi áldásával, az erkölcs drámai történetének megannyi tapasztalatával együtt is micsoda gyenge kis kezdők vagyunk mi Ábrahámhoz képest! Ha valaki dicsekedhet, az éppen ő. De nem Isten előtt! Mert ez a dicsekedés, figyelmeztet több helyen az apostol, lehet meddő és üres! A Példabeszédekre utal, ahol azt mondja Salamon: mint az üres felhő, olyan az, aki hamis ígérettel, be nem teljesített ajándékkal dicsekedik (Péld 25,14). Mostanában kaptunk sok esőt, örülünk neki. De ha megkérdezzük a gazdákat, mit jelent ez: üres felhő, rögvest elmondhatnák, hogy ez az, amikor a szikkasztó nyárban megjelenik egy nagy fekete felhő, s remélni kezdjük: végre, megenyhül a föld, megfrissül a vetés; még villámlik is, de egy csepp eső nem hull alá belőle. Ez az üres felhő. Ilyen a mi dicsekedésünk Isten előtt, figyelmeztet a Példabeszédek könyve. Dicsekedhetsz-e Isten szent törvényének maradéktalan betöltésével? Legfeljebb az igyekezeteddel hozakodhatsz elő, de mit számít az, ha nem tetted meg? Vagyis, folytatja Pál apostol, ha Ábrahám a tettei által nyert volna igazságot Isten előtt, akkor csak emberileg szólva lett volna alapja, hogy dicsérje magát. Mondhatnánk így is: Ábrahám mondhatta volna, hogy ő abszolút kompetens, és igen dicsérhette volna magát. Mégsem az Isten előtt.

Miért? Azért, mert Ábrahám mindent Istentől kapott. Istentől kapta az ígéretet is, nem magának költötte. Istentől nyerte a tetterőt az elinduláshoz, és hetvenöt éven keresztül tartalékolta magában. Isten Szent Lelke ébresztette a szívében hűséget, azt a nagy bizodalmat is, amiről a Zsidókhoz írt levél is beszél. Istentől kapta az ígéretet, Istentől kapta a gyermeket, Istentől kapta a szövetséget, az új hazát, az áldást, leginkább az áldást - és igen, Istentől kapta a hitet is. Nem jutalmul kapta, nem járandóság gyanánt kapta, nem alaposan kiszámított bére volt az, hanem áldást kapott. A jutalom és az áldás között tehát feszültség van.

Ezért érvel úgy Pál apostol, hogy ha erénye, eltökéltsége, szép élettörténete beszámíttatott volna Ábrahámnak, akkor a görög logosz szó vagy a latin ratioszó értelmében, ez megalapozott kalkulus (beszámítás, tulajdonítás) lett volna. Ha Ábrahámnak a cselekedetei, a tettei beszámítottak volna, ha lehetett volna efféle kalkulust csinálni, akkor megáll az érv, hogy amit elnyert, az jár neki, megérdemli. De akkor bizonnyal nem kegyelemből kapta mindezt. És akkor mi sem kegyelemből kapjuk az igazságot, a bűn fölötti győzelmet, az igazi szabadságot, az üdvösséget és az örök életet. Megkapnánk érdemből is, csak legyenek jó érveink Isten előtt! Isten hajlandó velünk érvelni. Olvassuk el Jób könyvét. Micsoda roppant érv-rengeteget sorakoztat fel Jób. Mennyi gondolat van ott, mennyi történet, mennyi igazság, mennyi méltóság, hegyeket lehet belőlük halmozni, akkor magaslatot, hogy az a mennyek trónusáig fölér. De amikor elkezdődik a valódi érvelés, amikor maga az Úr szól forgószélből, csak ennyit kérdez Jóbtól: pontos számra mondd meg, hány csillag van az univerzumban, és utána folytatjuk a vitát. És egyszerre minden érv, minden számítás, minden kalkulus, minden kompetencia, minden hozzáértés, minden üdvösség-rutin, minden boldogság-titok összeomlik és megsemmisül. Ábrahám nem járandóságot, hanem áldást kapott. Aki megegyezés és alku szerint dolgozik, annak a jutalmat nem kegyelemből számítják meg és adják ki, hanem tartozás (bér, járandóság) gyanánt.

Ugye, milyen megrendítő Jézus példázata a napszámosokról? Akik állnak a Moszkva téren (bocsánat, a Széll Kálmán téren) a munkásemberek, kelletik magukat. Közülük egy csapat már kora reggel megbízót talál, megalkusznak tíz pénzben, elmennek vele és dolgoznak napnyugtáig. Pár órával később érkezik egy másik csapat is. Aztán egy órával napnyugta előtt érkezik még egy csapat. Mit lehet egy óra alatt elvégezni, testvérek? A mai magyar építőiparban nem is dolgoznak napnyugtáig. Fél négy, látom, már tisztítják a szerszámot, már pakolják össze a cuccot, kerek négy óra, már haza is mentek. De itt, a példázatban napestig dolgoztak kora hajnaltól. Szóval, érkezik egy csapat egy órával a vége előtt. Hány tőke szőlőt lehet ennyi idő alatt megkapálni? Hány szőlőszálat lehet egy órácska alatt megkacsolni? Hány szárat lehet megkötözni? Aztán fizetségkor ők is tízet kapnak. Ez igazságtalan! Ez méltatlan! Meg is alakul nyomban az alkalmi szakszervezet, és kiabálnak felháborodottan: azok is ugyanannyit kaptak, mint mi! És így szól a szőlősgazda: „a magaméból annyit adok, amennyit akarok.” Minden jutalomnak a kiszámítása, minden kompetencia-kalkulus, minden cselekedeteinkhez fűződő érdem-tudat megsemmisül itt! Az áldás ugyanis azt jelenti, hogy Isten akarja adni, Isten adja, és Isten annyit ad, amennyit akar, és Isten bőséggel akarja adni. Bőséggel annak is, aki a legutolsó volt a sorban, annak is, aki, emberileg szólva, nem csinált semmit, csak szinte ott volt. Hit által, nem cselekedetekből, nyerünk igazságot és életet. Ha hiszünk abban, hogy Isten a gonosz embert megmenti, hogy Isten megkegyelmez a bűnösnek, hogy Isten megáldja az istentelent, vagyis ha hiszünk abban, ami velünk is történik Krisztusért, akkor Pál apostol szép szava szerint ez történik: a hit számít be nekünk igazságul. És nekünk ez az egyetlen egy érvünk magunk mellett. Mit mond az apostol? Ábrahám dicsekedhetett (volna). Hiszen test szerint is mennyit nyert ő, micsoda méltóságra emelkedett erényei, hűsége, nagyszerűsége által! De nem az Isten előtt. Ezért Ábrahámnak sincs más érve önmaga mellett, csak az Isten kegyelme. Neked sincs egyéb érved önmagad mellett, csak Istennek kegyelme. Kegyelmet kérhetek, fizetséget nem. Áldást kérhetek, bért nem. Boldogságot kérhetek, sikert nem. Gyermekké fogadtatást kérhetek, kompetenciát nem. Ez az egy út van a boldogságra, erről beszél Dávid is a zsoltárában, amit idéz az apostol is: „Ímé, milyen boldogok azok, akiknek az Úr nem tulajdonít bűnt, akiknek Isten megkegyelmez.” Pál nem folytatja, mi tudjuk a zsoltárt fejből: „míg elhallgattam, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedett kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében.” (Zsoltár 32,3-4)

Igen, azok a boldogok, akik követik Ábrahámnak, a hívők atyjának nyomdokait, aki semmiféle érvet nem tud maga mellett fölhozni, semmiféle beszámítást nem tud kicsikarni, aki megvallja, tudja és látja, semmihez sem ért, és nincsenek mellette jó kalkulusok, csak egy van mellette: a kegyelmes és könyörülő Isten. Ezért a kegyelemért, ez által a kegyelem által, éppen ez által a hit által kérhetjük és nyerhetjük meg mi is Isten szabadító irgalmát. Ámen.

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, mindent átjáró áldásaidat, és köszönjük, hogy meghívtál a hit csodálatos életére, mert egyedül csak hit által látjuk, hogy valóban minden: az élet, az igazság, az öröm, a boldogság Tetőled származik. Vezess úgy, ahogy minden hívők atyját, Ábrahámot vezetted, aki reménység ellenére remélt, és mindenféle kalkulus, járandóság fölött, azokon túl, sőt éppen azok ellenére hitte, hogy Te áldást adsz, hiszen Te magad ígérted azt. Köszönjük, hogy Krisztusban megnyertük a nagy áldást, a mindent felülmúló drága kegyelmet, és ezáltal nyertünk befogadtatást a kegyelem szövetségébe. Kérünk, óvj meg attól, hogy mindenhez értő, kompetens embereknek gondoljuk magunkat, hanem inkább add, hogy Mesterünk szava szerint gyermekek legyünk, mert a gyermekeké a mennyek országa, mert azoknak van bemenete Hozzád, akik nem értik, nem találják, nem tudják az üdvösség nyitját, de boldogan elfogadják Tőled. Áldj meg gazdag áldásaiddal, hogy boldogan hihessük: oltalmazol, gyógyítasz, vigasztalsz, boldog célt adsz és velünk vagy mindvégig az úton, míg e célig megérkezünk. Krisztusért kérünk, aki minden érdemet megszerzett számunkra, Krisztusért, akire nézve minket igaznak tekintesz, Krisztusért, aki testvérünkké lett és meghalt helyettünk, és testvérünkként támadott fel, hogy dicsőségbe vigyen bennünket, Őérette kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.