Az átok-király

Kedves testvérek!

Ahogyan múlt vasárnap jeleztem a három királyok története kapcsán, az elkövetkezendő vasárnapokon, így a mai vasárnapon is királyokról fogunk hallani, és a királyok történetén keresztül keressük Isten igéjének útmutatását a jelen helyzetre nézve, tekintettel arra, hogy ha akarjuk, ha nem, úgyis benne vagyunk abban a politikai légkörben, ami ma az országot jellemzi, abban a nagy vitában, amely már hosszú ideje folyik, abban a feszültségben, amit a tavaszi választások jelentenek a számunkra. És, sajnos, nem éppen jó módon egyházunk is belekeveredett ebbe a vitába. Egyházunkat is különböző nézetek, állásfoglalások, pártfoglalások osztják meg. Ezért hát úgy gondoltam, hogy amennyire bennünket Isten Igéje fölszabadít arra, hogy ezekről a kérdésekről, a hatalomnak és az engedelmességnek, a hűségnek és az állhatatlanságnak, az ország ügyének és az Isten ügyének a kérdéseiről beszéljünk, röviden: amennyiben Isten Igéje megengedi nekünk, hogy a politikáról beszéljünk, beszéljünk a politikáról.

Nemrégiben hallottam egy ismerősömet panaszkodni.  A kereskedelmi tévécsatornákon itt-ott nézhető néhány gúnyolódó műsor. Az egyik kapcsán fölháborodottan mondotta: hát büntetlenül mondhatják azt, amit mondanak, büntetlenül csinálhatják ezt? Mire némi cinizmussal találtam megjegyezni, hogy egyáltalán nem büntetlenül, hanem egy nagy halom pénzért. Igen, így van. És ebben a régi-régi történetben is éppen azt látjuk, hogy egy uralkodó pénzért fölfogad egy prófétát.

Induljunk ki magából a történetből. Bálák király áll a szemünk előtt, Móáb királya, aki voltaképpen kényelmes helyzetben van, hiszen Isten vándorló népe parancsot kapott Istentől, hogy Móábot kímélje meg. Abban a hosszú folyamatban, amíg Egyiptomból kijönnek, és eljutnak az ígéret földjéig, sok háborút kell megvívniuk, de van egy külön parancsuk, hogy Móábot nem bánthatják, mert Móáb népe rokon nép. Őket nem bánthatják.

Móáb királya mégis nyugtalan. Zavarja őt a honfoglalásra készülő nép nagy száma, eddigi sikerei, feltartóztathatatlansága. Már nemcsak győztes csatákról hallanak, hanem íme, fölsorakozik a szomszédságukban a honfoglalásra készülő nép „felette nagy számban.” Nem kertel a király, érthető nyelven beszél. Azt mondja: ez a sokaság minden mi környékünket úgy el fogja nyalni, ahogy elnyalja az ökör a füvet. Nem valami költői a kép, de egyértelművé teszi, hogy mi az a félelem, ami ezt a királyt megtölti. Félti mindenhatóságát. Félti, hogy elvész kicsinyke egyeduralma ott a környéken.

Mikor azonban fölméri, hogy szövetségeseivel együtt sem lesz elég ereje ahhoz, hogy legyőzze ezt a sokadalmat, üzen egy prófétának, akit magához hívat. Követei viszik az ajándékot. Bálám, a próféta először vonakodik,  neki látomást kell kapnia az Istentől, csak aztán mehet majd. Első hívásra nem is megy. Ekkor a király még többet ígér. Így srófolja felfelé a próféta a saját árát, hogy amikor már kellőnek tűnik a jutalom, Isten újólagos intései ellenére elinduljon, és a király rendelkezésére álljon.

Egyszóval, mindjárt a történet nyitányában megjelenik a hatalomnak az Istenéhez való viszonya, és ez is izgat bennünket igazán ebben a történetben: a mindenkori hatalomnak az istenihez, a szentségeshez való viszonya. Mert, amint azt a múlt alkalommal is láttuk, és Isten Igéjének minden lapján látjuk, mindig viszonyul valamilyen módon a fennálló hatalom Isten valóságához. A keresztyén látásmód szerint a hatalom, az uralkodó Istentől adatott - a rossz büntetésére és a jó jutalmazására. Így mondja a Római levél: Istennek szolgája az. Az már egy más kérdés, hogy jó szolga-e? Olyan szolga-e, aki fölismeri ezt a küldetést, betölti ezt a feladatot, vagy olyan, mint az a rossz szolga, a jézusi példázatban, aki azt mondja, nincs itthon az én uram, késik az én uram, s elkezd a cimboráival részegeskedni, korhelykedni, kiskirálykodni, az alávetett szolgákat ütni, vágni, rajtuk uralkodni. Ez az egyik, amit látnunk kell.

A másik az, hogy a hatalom mindig mandátumot, megbízást, feladatot kap. Nem a puszta hatalmat kapja, hogy a hatalmat megkapva kitalálja, mit kell azzal csinálni,  hanem feladatot kap, és ahhoz kap hatalmat. Valami céllal kapja Istentől a hatalmat. Felhatalmazást kap. Egyszóval az uralkodói felelősség mindig megjelenik, és ez a hatalmi felelősség, vagy mai nyelven, mert ma már nincsenek királyaink, ez a politikai vagy államférfiúi felelősség Isten előtti felelősség. Ha tud róla, ha nem tud róla. Ha törődik vele, ha nem törődik vele. A keresztyén ember kötelessége, hogy minden életterületen emlékeztessen erre.

Visszatérve a történethez,  ez a Bálám, a próféta, nem azok közé tartozik, akikről a Biblia egyébként sok helyen beszél. Azt lehetne mondani, hogy félig-meddig benne van abban a körben, abban a világban, amelyik kör vagy világ ismeri az élő Istent. Nem bálványokhoz, szellemekhez, nem démoni hatalmakhoz fordul - Istent keresi. Van tudomása Istenről. És ennél fogva az lenne a feladata, hogy Bálák királyt emlékeztesse politikai, hatalmi felelősségére.

Mert miről is van itt szó? Emberileg és államférfiúi szempontból tökéletesen érthető Bálák király gyötrelme és aggodalma. Egy nagy nép jelenik meg. Egy honfoglalásra készülődő nép jelenik meg. Ugyan van szövetség, ugyan vannak ígéretek, de ki tudja, mit hoz a holnap, ki tudja, mit hoz a jövő, s ő aggodalmaskodik népéért. Ezért hát Isten akaratát kellene keresnie. Mint ahogy mindenkinek, akit a jövője iránt aggodalom tölt meg, Isten akaratát kell keresnie. Nekünk is. Aggodalom tölt meg a holnapom miatt, a rám bízottak miatt. Isten akaratát kell keresnem, mert a jövendő nincs a kezemben. A jövő Isten kezében van.

Bálák király azonban nem keresi Isten akaratát, hanem  ‑ ha szabad megkülönböztetést tenni ‑  Isten hatalmát keresi. Mert ő már kész a megoldással. Azt mondja főembereinek: most azért küldjünk követeket Bálámhoz, Beor fiához, a nagy városba, a nagy folyóvíz mellé, hívjuk ide őt, és mondjuk neki: hogy itt van ez a nép, amelyik Egyiptomból jött, és ellepte az egész föld színét. Most azért kérlek, jöjj el, átkozd meg érettem ezt a népet, átkozd meg őket, hátha erőt vehetek rajta, megverjük őt, és kiűzhetem a földről. Ő tudja, mi a megoldás. Tudja a holnapot és a jövendőt. Nem kíváncsi Isten akaratára. Neki Isten ereje kell. Csakhogy nincsen közvetlen bemenete hozzá. A prófétának, a szent embernek viszont van bemenete az isteni hatalomhoz. A próféta sem azért kell neki, hogy kitudakolja tőle, mit akar Isten. Hanem: gyere el, és átkozd meg értem ezt a népet. Két legyet egy csapásra: Átkozd meg őket - értem! Vagyis a rájuk mondott átok az én sorsomra nézve áldássá lesz.

Nos, ez az, ami nem megy. Ez az, amit nem lehet. Ismerjük, ugye, ezeket a kalkulusokat? Ismerjük ezeket a számítgatásokat. Szinte óhatatlanul adódik, hogy mai nyelvre fordítsuk ezt a történetet. Ki ez a Bálám? Ki ez a próféta? Ki ez az ember, akinek van valami ismerőssége Istennel? Aki álomban látásokat lát, isteni üzeneteket hall. Akinek Isten igét ad a szájába. Egy értelmiségi? Az értelmiségi? A sajtó? Vagy valamiféle sajtóreferens? Egy PR-os?

Ha elkezdjük lapozgatni az utóbbi néhány év magyar sajtóját, azt vesszük észre, hogy átkok átkok hátán, gyalázkodások gyalázkodások hátán. Mondj ki rá valamit, átkozd meg! Szidalmazd! Hátha meggyengül, és ha ő meggyengül, akkor én erősebb leszek. Szinte azt lehetne mondani, hogy egy kézen meg lehet számolni az olyan sajtótermékeket, amelyekben nincsen ilyen. Ma már szinte az apróhirdetésekben is átkozódásokat olvas az ember. Mert ha megátkozod, akkor én erősebb leszek. Ha őt megátkozod, azzal egyidejűleg én áldott leszek. Ez Bálák király stratégiája. Ismerős politikai stratégia? Csak szidni kell a másikat, és azáltal, pusztán, hogy szidom, lejáratom, megmocskolom, én erősebb, tisztább, igazabb leszek.

Immár tíz-tizenkét esztendeje jól ismerjük a választási kampányokat, és az azokkal együttjáró dolgokat. Ám azt hiszem, hogy aminek az utóbbi időben tanúi vagyunk, az valami egészen más. Az már nem afféle választási propaganda-hadjárat, melynek során az ellenfelet, a másik tábort kicsinyíteni kell, vagy az érdemeit el kell vitatni, magunkat nőtetve ezzel is. Ma azt kell látnunk, hogy Magyarországon nagyon sok ember, aki érti a szavak hatalmát, aki tudja nagyon jól, hogy miképpen kell úgy fogalmazni, hogy annak hatása legyen, elszegődött Bálák királyhoz. Nem büntetlenül csinálják, és nem is szabad jókedvükből, hanem jó sok-sok pénzért. Mert hiszen Bálám is ment a jutalomért, megszerződött Bálák királlyal. Talán még adót is fizetett utána, ki tudja, hacsak nem egy betéti társaságba utaltatta át ezt a javadalmat.

A szó mágikus hatalmáról van itt szó, és ne értsük félre a dolgot, ha azt mondom, hogy ez nem adatik meg mindenkinek. Igen, a köznapi ember is képes és kész arra, hogy keményen fogalmazzon, vagy durva dolgokat mondjon, kifakadjon. Még arra is képes sokszor, hogy megátkozza a másikat, vagy mocskolja a másikat. De ne értse félre senki, nem kicsinyíteni akarom ezzel magunkat: ahogyan régen, úgy ma is vannak olyanok, akiknek különös képesség adatott, akik különös módon tudnak bánni a szavakkal. Erről szól ez a történet is. Ha a királynak csak egy átkozódó kellett volna, akkor ő is fölmehetett volna az áldozati halomra, hogy megátkozza Izraelt. Vagy kiszólít valakit a csapatából, népéből, törzséből: menj föl, aztán átkozd meg őket! El van rendezve a dolog. Vagy odacsődíti az egész hadseregét, fölállnak harcvonalba, s mormolják az átkokat. Más azonban a helyzet.

Minden időben voltak emberek, akiknek különös képességük, érzékük volt, hogy a szavakkal bánjanak. Talán ugyanazt az érzést fogalmazzák meg, ugyanazt a gondolatot mondják ki, mint mások,  de az ő beszédükben többlet-erő van. És Báláknak ez kell, ez a többlet-erő. Ő erőt akar. Nem a holnapot akarja megérteni, nem az Isten szándékát akarja megérteni, nem az Isten tervét kutatja, nem az Isten tanács-végzésére kíváncsi,  mit rendelt Isten a holnap felől? Ő igen-igen jól tudja, mit akar. Neki már csak egy átok-ember kell. És így lesz ez a király ‑ most nevezzük őt így ‑ átok-királlyá. Mert Bálák átok-király. És így tud a hatalom is bizonyos esetekben átokká lenni. Már nem szolgál. Már nem áll felelősen Isten elé. Megvannak a céljai, és csak isteni hatalom kell hozzá. Legyűröm a másikat,  megátkozom a másikat, és ezzel, úgymond, automatikusan erős és hatalmas leszek.

Azt sem felejthetjük el, természetesen, hogy a történet másfelé kanyarodik. Szoktuk mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nos, ebben a történetben Isten kifürkészhetetlen útja mérhetetlen nagy iróniával együtt villan fel. Fölnyergeli szamarát Mózes korának kiemelkedő értelmiségije, aranytollas újságírója, akármije, egy médiasztár, a szavak nagy mestere. Elindul, hogy béréért megdolgozzon, és egy szamár szégyeníti meg. Egy szamár kezd el helyette beszélni. Egy szamár többet lát, mint amit ő. A szamár látja az angyalt kivont karddal állni az úton. Bálám nem látja. S mikor már holtra verné szerencsétlen jószágot, láss csodát, megszólal a szamár: Miért versz te engem? Hát te nem látod?

Mérhetetlen irónia van mindebben, s Bálámnak már értenie kellene, hogy fordítsa meg szamarát, s menjen haza, s hagyja ezt a vállalkozást, mert ez nem Isten akarata szerint való. Meg kéne neki is értenie, hogy Isten akaratával szegül ő szembe. De nem, ő továbbmegy. S ekkor jön az igazi, az immár nem pedagógiai célzatú, nem humoros irónia, hanem az életről-halálról szóló fordulat. Föláll Bálám, hogy megátkozza Izraelt, de nem tudja. Megáldja. Csak áldani tud. És ez még kétszer megismétlődik. Másodszor-harmadszor is előáll, hogy megátkozza Isten népét, de nem tudja. Áldást kell mondania. Isteni hatalom alatt van. A szívében átok van. A gondolataiban átok-formulák forognak, s amikor megnyitja a száját, áldást mond.

Isten teszi itt meg mindenható hatalmával azt, amit nekünk, Krisztus követőknek, Krisztus erejével önkéntes vállalásként, szabad belátásként kell tennünk. Mit mond a Római levél? Áldjátok azokat, akik titeket üldöznek! Áldjátok, és ne átkozzátok! Mit mond Jézus a Hegyi Beszédben? Imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek és átkoznak. Mert erről van szó. Ez a dolog veleje. Ez az isteni fordulat, ez az isteni csavar, hogy Isten nem engedi, hogy az átkozódó átkot mondjon, hogy hiába átkozódó a szív, a szájon már áldásnak kell kijönnie. Ez az Isten szeretete, ez az Isten nagysága.

Ha jogi nyelven fogalmazunk, azt is lehetne mondani, hogy valami olyasmi történik itt, amit a jog-filozófia úgy nevez, hogy a disztributív igazság korrektív igazsággá változik. A szétosztó, disztributív igazságon azt értjük, hogy érdekek érvényesítése feszül egymással szemben, s az igazság úgy valósul meg, hogy mindenki megkapja a magáét. Szét kell osztani, valamiféle megegyezés, jogegyenlőség alapján pozitív és negatív értelemben egyaránt. Kapja meg mindenki azt, ami jár neki, - a tisztességre való a tisztességet, a büntetésre való a büntetést. Tisztessége arányában illetve bűne arányában. Van azonban korrektív igazság is, amelyik mindig esélyt hagy a változásnak, amelyik mindig esélyt hagy a megjobbulásnak, amelyikben mindig benne van az életfordulatnak a lehetősége. Nos hát az átok-király történetében Isten maga érvényesíti ezt a korrektív, ezt a megjavító, ezt a megjobbító igazságot. Az átkozódó szívből, a próféta száján keresztül áldás jön ki. Ahogyan az ostoba szamár szájából is emberi szavak jönnek ki. Ahogy a vak és buta állat meglátja az Isten angyalát. Isten  mintegy előképet teremt a számunkra arra nézve, hogy mire és merre vezet a keresztyén ember útja.

A szó mágikus hatalmáról volt szó, arról a tapasztalatról, hogy a szavaknak van ereje, van hatalma, hogy fognak és fogannak a szavak. De ehhez még befejezésül egy szó-magyarázatot is hozzá kell tennem. Mikor Móáb királya, Bálák megszerződik Bálámmal, hogy átkot mondjon Izraelre, akkor az ószövetség eredeti nyelvén egy igen különös kifejezést áll az átok szóra. Az átok szó etimológiája itt a forrásra, mégpedig a fölbugyborékoló forrásra utal. Az átok nagyon mélyről jön föl, ellenállhatatlanul tör föl. De ugyanebből a szógyökérből képződik,  ‑ kimondom, mert benne van a Bibliában, s ha benne van, szószéken is lehet mondani ‑  ebből származik az okádás szó is. Ez ugyanolyan föltartóztathatatlanul jön elő. Igen, ez az átok. Megmocskolni a másikat, leokádni a másikat, ez az átok. Beszennyezni, lehetetlenné tenni.

De az Isten gyermekei szíve mélyén az Isten szeretetének a forrása fakad. És ebből a forrásból a szeretetnek, az áldásnak, a megjobbításnak, a reménységnek a szavai jönnek. Ebből a forrásból a megjobbítás valósága jön. Nem a nekem jár és neked jár, nekem ennyi, neked annyi, hanem az isteni könyörületnek, az isteni megjobbításnak a szavai.

Ma egy átok-király állt előttünk, de mi ismerjük az áldások királyát is. Legyen Ő a mi királyunk, mesterünk és parancsolónk, szívünk formálója és alakítója, hogy a mi szavaink által minden mindig jobbá, igazabbá, tisztábbá és szentebbé lehessen.
Ámen