Az áldott és áldó Király!

Kedves Testvérek!

Vízkereszt óta a bibliai királyok történetének fényében keressük a választ mai kérdéseinkhez, problémáinkhoz. Sok minden van ebben az országban, amit így, ebben a fényben kell szemlélnünk. Amikor hatalomról, politikáról, választásokról, és az ország nagy ügyeiről van szó, Isten igéje segít bennünket eligazodni, tisztán és világosan látni, és az Ige fényében helyesen mérlegelni, és dönteni. Láttunk a korábbi alkalmakon hatalom-mániás királyt, meg hatalomból kiesett királyt, láttunk engedelmes és engedetlen királyt, láttunk megkeményedett szívű királyt, és síró királyt, és láttunk bűneibe rohanó és zuhanó királyt. Ám mindig az volt a döntő, hogy isteni mérték alá helyezzük azt, akit az Ige elénk állít, s aztán mi is ennek az isteni mértéknek a fényébe helyezzük a dolgainkat, a kérdéseinket, a mai dolgainkat, mai kérdéseinket. Azért kell így tennünk, mert a hatalomnak az a természete, hogy hajlamos mindent önmagára vonni, önmagára vonatkoztatni, noha tudjuk, hogy a világ tágasabb, szélesebb, a világ sokkal több, mint puszta politika, puszta hatalom. A világ kultúra is, a világ erkölcs is, a világban ott vannak a hitnek a dimenziói, a világban megnyílik az ember számára sok minden, amit a hatalom nem lát, mert nem láthat, nem is kell neki látnia. Mégis a hatalomnak, amióta van, amióta ez az emberi dolog fennáll, amióta az ember életét, az ember közösségi életét így kell, mert csak így lehet igazgatni, azóta megvan a hatalomban és a hatalmasokban az a hajlandóság, hogy mindent önmagukra vonjanak. Bármekkora legyen is ez a hatalmi kör. Mi egy kicsi ország hatalmasait láttuk eddig, a régi Júdeának és Izraelnek királyait, egy fél dunántúli területről van szó. Kicsi ez a világ a nagy Asszíriához, a nagy Egyiptomhoz, a nagy Római Birodalomhoz képest. S mégis, abban a kicsi országban is ugyanazok a jelenség-sorozatok futnak végig, ugyanazt tapasztaljuk, és ugyanazt látjuk, mint bárhol másutt. És így van ez ma is. Nem vagyunk nagy ország, a nagy birodalmakhoz képest Magyarország kicsi ország. Mégis amikor hatalomról, politikáról, parancsolásról, országos döntésekről van szó, ugyanezt látjuk. De mehetünk kisebb körbe is, hiszen a hatalomnak nemcsak politikai természete van. Van hatalma a szülőnek is. A szülő a maga körében hajlamos arra, hogy mindent magára vonatkoztasson, és úgy parancsoljon. Hatalom az osztályfőnök kézében a rábízott osztály, 25, 30, 35 gyermek. És ott is megvan a hajlandóság, hogy mindent magára vonatkoztasson, a saját hatalmára és befolyására. Hatalom egy focicsapatban csapatkapitánynak lenni. Jó esetben ez 11 embert jelent, kispályás esetben csak hatot. És mégis, akinél a labda van, aki a csatár, aki a gólt rúgja, hajlamos minden mozzanatot önmagára vonatkoztatni. Hatalom a munkahelyen főnöknek lenni, még ha csak ketten is vannak rábízva. Hatalom az is, ha valaki a zöldségesnél a pult mögött áll, és kiszolgál engem, vagy a hentes, az ő kezében van a mérleg, s ő mondja meg, mi mennyibe kerül, s én, nagyon udvariasan alkudozhatom, hogy ne az ütődött almát adja nekem, vagy az a comb ne legyen annyira zsíros, s őneki, lám, máris hatalma van.

Egyszóval, és ez a lényeg, bármekkora is az ember hatalmi köre, bármilyen kicsi, vagy nagy is bízatott rá, hajlamos arra, hogy belevakuljon, hogy csak azt lássa, hogy csak annak éljen, hogy annak rendeljen alá mindent. Ezt láttuk a régi izraeli királyoknál is, és azért volt fontos számunkra Isten igéjének az útmutatása. Igen, tudjuk nagyon jól, hogy nemcsak hatalomból áll az élet, vagy ha csak ebből áll az élet, akkor az már nem élet. Akkor ott már nagyon nagy baj van.

Ma Jézus király áll előttünk, Virágvasárnapon az ujjongó sokadalom közepette, kisebb és jelentősebb kellékek között, igen, ünneplik őt - csak Jézus arcáról gördülnek le könnyek. Milyen különös, milyen furcsa király ez a Jézus. Mert ez a könny, Jeruzsálem elsiratása jelzi, hogy az Ő királysága, az Ő uralma más, mint amit várnak, remélnek tőle, és ugyanakkor az Ő királysága mindig ugyanaz, mint amit Isten mindig is adni akart az ő népének.

 Egyrészt, tehát, Jézus királyi uralma más. Egészen más, mint amit várnak és remélnek Tőle. Ha jól olvassuk az Ószövetségben a királyság intézményének a beállítását, akkor azt kell mondanunk, hogy Izraelben a királyság orzott intézmény. Istennek sohase volt szándéka, hogy Izraelt királyok irányítsák. Ő Izrael királya. Ő Izrael szabadítója. Ő Izrael törvényadója. Isten népe egyfajta szövetségi rendben él, a törzsek szövetségében, amely szövetséget újra, meg újra megerősítik, kihirdetve Isten törvényét: ilyenkor felsorakoztak, a törzsek vezetői, a bírák, a hadvezérek, az országos nagygyűlés, és újra megerősítette ezt a szövetséget. Ha kellett, Isten küldött szabadítót, ezek voltak a bírák, akik a szántóföldről, a kovácsüllő mellől, a székükről, a mindennapos munkából elmentek Isten Lelke vezetésével, élére álltak népüknek, elvégezték a szabadító harcot, majd visszatértek a polgári foglalatosságukhoz. Nem kellett Izraelnek király. Izrael mégis Királyt akart. Úgy, ahogy a szomszédoknál látta, azt gondolván, hogy azért megy jól ennek, annak, amannak a sora, mert királya van. Meglehet, ez az okoskodás jó is volt, mert Izraelnek is addig ment jól a sora, ameddig volt királya…, már tudniillik istenkirálya. De ők nem ilyet akartak. Egyszóval a királyság orzott intézmény. Emlékszünk jól, amikor a nép királyt akart, Sámuel próféta elmondta az összes fenntartását. Mi lesz majd, ha királyotok lesz. Majd elvesz mindent adóba, majd legszebb ifjaitokat elviszi katonának, meg még az ökreiteket is elviszi, mert valamiből táplálni kell a hadsereget. Éjt nappallá téve dolgozni fogtok a királynak, és nem tudjátok majd a nyakatokról lerázni igáját. Mire a nép: királyt akarunk! Királyt akarunk! És lett király mindvégig, míg Izraelben be nem következett a nagy nemzeti összeomlás. Lett egy király, aztán lett két király, mert, ha van király, akkor van trónkövetelő, és szakad az ország,  s a kis országból két még kisebb ország lett,  aztán bekövetkezett a nemzeti katasztrófa - igen, soha ehhez az orzott intézményhez áldás nem fűződött. Soha Izraelre abból áldás nem áramlott, hogy királyságot vezetett be. Csak abból, hogy volt jó királya. De nem azért, mert király volt, hanem azért, mert áldott és szentéletű volt.

Ezért az Ószövetség szentíróit, ahogy ezt többször hallottuk, soha nem érdekelte a királyság, mint struktúra, mint politikai intézmény, nem is tudom, milyen terminust mondjak. Soha nem érdekelte a szentírókat, hogy milyen változtatásokat hajtottak végre a királyság intézményében, milyen tanácsnoki rend működött a király körül, hogyan születtek a döntések, hogyan hajtották azt végre, megreformálták-e a királyság intézményét, és így tovább, és így tovább. Egy szót nem olvasunk erről a Bibliában. Mindig csak az érdekelte a szentírókat, engedelmes volt-e a király Isten népe igazi királyának, vagy nem volt engedelmes. Azon az úton járt-e Izrael királya, amit az igazi király, a szabadító király, maga Isten elébe adott, vagy nem azon az úton járt. Ha engedelmes volt, ha hívő volt, ha az életét és országát alárendelte az isteni akaratnak, akkor áldott volt, és áldott volt uralkodásának ideje is. Mindig a személy, mindig a személy hite, mindig a személy Istenhez tartozása érdekli az Ószövetség íróit.

Mostanában divatos arról beszélni, hogy ahol baj van, például egy országban, egy intézményben, egy vállalatnál, vagy az egyházban is, ott strukturális változtatásokat kell végrehajtani. Majdhogynem azt kell mondanom, ez a modern világ nagy hókuszpókusz-csiribusza Strukturális változás, csiribi-csiribá, és minden jobb lesz, minden szebb lesz! Nem itt fogunk bemenni, hanem ott fogunk bemenni, s akkor jó lesz minden! Nem három emelet, hanem négy emelet lesz az intézmény, nem három ember ül bent, hanem tizenhatan fogják könyvelni a dolgokat, vagy éppen fordítva, majd így osztjuk a munkát, majd úgy szervezzük a munkát, így lesz a struktúra, úgy lesz a struktúra…! De, kedves testvérek, ugyanazok az emberek, ha sehogyan nem változtak meg, ha sehogyan nem látják másképp a világot, nem mindegy, hogy bocskorban, bakancsban, lakkcipőben, frakkban vagy mentében csinálják a gazemberséget? Milyen jól bizonyítja ezt Magyarország elmúlt 12 éve. Óriási strukturális változás történt. Új államformánk van. Új rend van. Új szabályok vannak, új törvények vannak! Ez felmérhetetlenül nagy dolog! Ám milyen érdekes, amikor ebbe az újba beleül a régi, úgy érezzük, semmi nem változott. Pedig változott, tényleg. Nehogy azt higgye valaki, hogy én a rendnek, a struktúrának a megváltoztatása ellen beszélek, nem. Csak ez önmagában nem ér semmit. Mert aki gazember, az az újban is tud gazember lenni. Aki istentelen, az az újban is tud istentelen lenni. Aki csak magának játszik mindig, az az új rendben is tud magának játszani.

 Ezért mondjuk, hogy az a Jézus, akit most királyként látunk Jeruzsálembe bevonulni, más. Nem magára vonatkoztat. Jézust nem az intézmény érdekli, hanem a személyek. Jeruzsálem, Jeruzsálem, mondja Jézus, mikor közel ér a városhoz, vajha megismerted volna te is a te mostani napodat, amely a te békességedre való, de most elrejtettek előled. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ez nem struktúra, ez élő emberek közössége, arcoké, sorsoké, a mienké. Más király ez a Jézus. Mert Ő hozza el, Ő mutatja meg, Ő tárja fel, Ő világítja meg ezt az örök isteni életrendet. Hogy nem az intézményeiddel, nem a Bábel tornyokkal, nem a királysággal, nem a birodalmakkal, nem az ilyen és olyan hosszú alkotmányokkal, törvényekkel, hanem a szív Istennek ajánlásával változik meg az élet.

Ugyanakkor, ez a Jézus ugyanaz, mindegyre ugyanaz a Jézus, aki mindig adni akart, aki Isten számára mindig kedves volt, mert Isten világában a szeretet és az igazságosság mindig egy valóság. Egymásban találjuk meg a kettőt. A bűn világában ez szétesett. És ezért van az, hogy az ember időről időre, korról korra, időszakról időszakra, új intézményekkel rukkol elő, változtat a világon, bütyköli, fúrja, faragja, mert nem találja meg az igazságon a szeretetet, és a szeretetben az igazságot. Nem találja egymásban a kettőt. Micsoda szemléletmód lenne, hogyha egyszerre csak elkezdenénk tudni így nézni a világtörténelmet. Kik voltak azok, akikben a szeretet testesült meg? Mely intézmények voltak azok, melyek révén az ember irgalmat, szolidaritást, együttérzést, előrejutást, emberséget talált? És melyek voltak azok az intézmények, melyek által megtalálta az ember az igazságosságot, a jussát, az igazságát? És ha ezt egyszer így tudnánk látni, talpig megrendülnénk, mert azt kellene mondanunk, igen, voltak a szeretetnek, vannak a szeretetnek csodálatos intézményei, struktúrái, szerkezetei, és vannak az igazságosságnak is intézményei, struktúrái, szervezetei, de ezek nem egy és ugyanazok. Ezek nem egy és ugyanazok.

Mert mit ér a szeretet, ha nem jelenik meg benne az igazságosság? Merő szentimentalizmus, gyengekezűség az. És mit ér az igazságosság, ha nem vezet el a szeretetig? Irgalmatlan, könyörtelen, embertelen rettenet az. Igen, Jézusban találjuk meg mindazt, amit Isten mindig is adni akar, és Jézus királyságában látjuk azt, amit Isten mindig is adni akar, a szeretetnek, az igazságosságnak egy valóságát. Ez Őbenne testesül meg. Mert Ő az Úr, aki szolga lett, és Ő a szolga, aki király. Ő az Úr, aki szolga lett. Mi már tudjuk ezt. A rajongó sokaság nem tudja, úgy tesz, mintha nem tudná, ez a diadalmas Virágvasárnapi bevonulás a golgotai bitófán fog véget érni. Nem véletlenül, nem balesetből, nem történelmi balszerencséből, nem azért, mert Jézus nem jól képezte ki az embereit, és a döntő pillanatban megfutottak, hanem mert Ő így akarja. „Most pedig az Embernek fia felmegy Jeruzsálembe, ahol elárultatik, elfogják, megvádolják, halálra ítélik, megfeszíttetik, meghal, és harmadnapon feltámad.” – mondja tanítványainak. Ekkor megragadja Péter: mentsen Uram Isten, nem történhet ez meg Tevéled. Az Úr, aki szolga? Az Úr, aki rabszolga? Igen. Az igazság és az igazságosság fejedelme, aki a könyörületnek, az áldozatnak a főpapja. És a szolga, aki király. Mert ebben a szolgai mivoltában, áldozatos és engedelmes halálában mutatkozik meg Isten igazi uralma, és győzelme a bűn és a halál felett. Éppen ott és éppen akkor, amikor mindenki azt mondja, minden elveszett, amikor mindenki azt mondja, mindennek vége, mikor a megtört szívű tanítványok lehajtott fejjel kullognak hazafele, és azt mondják: „pedig mi azt gondoltuk, pedig azt hittük... Hogy’ hittünk Benne, hogy reméltünk Benne…És, lám,  a feltámadott töri meg nekik a kenyeret.

Amikor Jézus Jeruzsálembe vonul, némelyek a farizeusok közül hogy rászólnak az ujjongókra, majd Jézusnak mondják: Mester, dorgáld meg tanítványaidat. Jézus ezt feleli: mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Nagyon egyszerűen és nagyon világosan az van a szemünk előtt, hogy Őbenne, Jézusban küldte el Isten az ideális királyt. Nem az intézményt, nem a struktúrát, hanem ami bennünket mindig is izgatott, hogy  ki az, ki az a személy, akiben megtestesül  az isteni irgalom, az isteni szeretet és az isteni igazságosság.

Lukács evangéliumából olvastam fel a Virágvasárnap történetét, éspedig azért, mert oly sokszor vádolják a modern bibliatudósok azzal, hogy nagyon kényes, nagyon óvatos író ő. Talán van is bizonyos okuk és alapjuk is erre, mert ha megnézzük Lukács evangéliumát, látjuk, nem szerepel benne szinte egyetlen egyszer sem ez a szó, hogy király. Máté, Márk, János tele van ezzel a szóval: király. Ilyen király, olyan király, Jézus király, ez a király, az a király. Lukácsnál csak négyszer-ötször találjuk ezt a kifejezést. Lukács tehát, mondják a modern kritikusok, óvatos apologéta. A király helyett inkább főembert mond, vagy fejedelmet, inkább körülírással fogalmaz, mert ő a művelt rómaiaknak írja az evangéliumot, a centurióknak, a helytartóknak, a konzuloknak, a római császárnak. Nem akarja telerakni az evangéliumot telerakni ezekkel a gyanús dolgokkal, hogy tudniillik ez a Jézus király lett volna. Ám még Lukács evangélista se tudja kikerülni, hogy Virágvasárnap ez hangozzék: áldott a király. Lukács evangélista se tudja kikerülni, hogy közölje és leírja, hogy ez volt felírva Jézus keresztfájára: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Nem tudja kikerülni. Szerintem, nem is akarta. Bármilyen óvatosan fogalmaz is, bármennyire is kerüli a politikai terminusokat, átvilágít az evangéliumon, mint egy transzparensen az igazi, isteni szándék. Mert ez a szándék kikerülhetetlen. Elkerülhetetlen, hogy Krisztussal ne mint királlyal találkozzunk. Nem mondhatjuk az Ő hódolóinak, az Ő dicsőítőinek: hallgassatok, miről beszéltek, mi az, hogy Krisztus a király, mi az, hogy Isten az Úr, itt ebben a világban? Az én körömben, az én országomban, az én befolyási területemen? Csak egyet tehetünk. Lázadhatunk! És mint minden lázadásnak, ennek is az a vége, amitől a bűneset óta szenved az ember: nem találjuk meg a szeretetben az igazságot, nem találjuk az igazságban a szeretetet. De az is lehet, hogy azokkal a tanítványokkal, akik még nem látják a végét,  mi is odaadjuk életünket és önmagunkat ennek a szolga-királynak és király-szolgának. Mit mond Lukács evangélista? Megtelt a szájuk dicsőítéssel, megtelt a szájuk ujjongással, és magasztalták őt a sok csodáért, amit megtapasztaltak. Olyan királyunk van, aki Szentlelke által itt és ma is csodákat tesz. Gyógyít betegségekből, vígasztal vigasztalhatatlanokat, utat mutat az eltévedteknek, új életre szül elveszett életeket, megbocsát megbocsáthatatlan bűnöket, helyükre igazít önmagukból kifordult személyeket, megajándékoz országokat és népeket szabadsággal és lehetőséggel. Ez ez a király a történelem ura. Szabad nekünk ezen a vasárnapon élő hittel, egész élettel elkötelezni magunkat ennek az igazi királynak. S akik neki elkötelezik magukat, a maguk helyén, ami rájuk bízatott, áldássá lehetnek.

Kedves Testvérek! Immár több mint két hónapja királyokat láttunk magunk előtt. Okulhattunk mindegyikük szomorú, vagy éppen áldott történetéből, és a tanulság az volt, amivel ma szembesülünk: ímé, a mi királyunk a békesség fejedelme, ímé a mi Krisztusunk. Boldog, aki Őt dicsőíti, boldog, aki Őt követi, boldog, aki Neki engedelmeskedik, mert annak az élete lesz áldott azoknak a körében, akik rá bízattak. Ámen