Az ajándék és az ajándékozó

„És Zakariás, az ő atyja beteljesedett Szent Lélekkel, és prófétált mondván: Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét, és felemelte az üdvösségnek szarvát nekünk az ő gyermekének, Dávidnak házában. Amint szólt szent prófétáinak szája által, kik eleitől fogva voltak, hogy a mi ellenségeinktől megszabadít, és mindazoknak kezéből, akik minket gyűlölnek; hogy irgalmasságot cselekedjék a mi atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent szövetségéről, az esküvésről, amellyel megesküdött Ábrahámnak, a mi atyánknak, hogy ő megadja nekünk, hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban ő előtte a mi életünknek minden napjaiban. Téged pedig kis gyermek, a magasságos Isten prófétájának neveznek; mert az Úr előtt jársz, hogy az ő útjait megkészítsd; és az üdvösség ismeretére megtanítsd az ő népét, a bűnöknek bocsánatában, a mi Istenünk nagy irgalmasságáért, amellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek; hogy igazgassa a mi lábainkat a békességnek útjára!” (Lukács 1,67-79)

Zakariás énekét olvastam, akinek templomi szolgálata közben angyal jelent meg, és azt ígérte, hogy gyermeke születik. Ő némi kétséggel, az angyal minősítése szerint hitetlenséggel, azt kérdezte, hogy mi lesz ennek az ígéretnek a megerősítő jele? Hiszen ő is és felesége is idős emberek. Kell valami jel! És lett jel. Zakariás megnémult, s mindaddig néma is maradt, amíg a gyermek meg nem született. De ez csak az első fele a jelnek. A jel másik fele az, hogy újra megszólalt. Amikor teljesítte az angyal utasítását és a gyermekét Jánosnak neveztette, teljessé vált a jel is: Zakariás újra megszólalt.

Zakariás, mondja az ige, csodálkozott, amikor az angyal ígéretét hallotta. A csodálkozásból el lehet indulni az ámulat felé, de át lehet billeni belőle a kételkedésbe és a hitetlenségbe is. Zakariás esetében a csodálkozásból hitetlenség lett. De miután többszörösen is teljesedett az isteni ígéret (megszületett gyermeke, ő pedig újra tudott beszélni), a csodálkozóból csodáló emberré lett. És magasztaló éneket mond. S lám, a kételkedő Zakariás első szava, amit kimond ebben a gyönyörű szép énekben, Isten magasztalásának a szava - áldás. Mennyi minden történik mostani adventünkön is, amit elkerekedett szemmel, csodálkozva nézünk, ám a szívünkben máris sarjadnak az ellenvetések, és mintegy önmagunkkal szemben győzködjük magunkat, mondván: a 21. századi embernek nem való ámulni-bámulni, mindent ellenőrizni kell.  Igen elterjedt mindenfelé az úgynevezett tényellenőrzés. Például, komoly szervezetek foglalkoznak azzal, hogy ellenőrizzék a közzétett hírek valódiságát. De a szívünk is afféle egyszemélyes ellenőrző cég, mi is folyamatosan tényellenőrzéssel foglalkozunk. Mégis, én azt kívánom, hogy ebben az adventben a kételkedő csodálkozástól eljussunk a magasztaló csodálatig.

Zakariás Istent csodálja, erről szól az éneke.  Ennek első része egy több ezer éves történetet foglal össze pár magasztaló szóba. Vajon, össze tudnánk foglalni akár csak a magunk rövid életét néhány magasztaló szóba? Nem könnyű művészet ez, de akinek betölti a szívét Isten csodálata, az a neki adott áldást egyetemes szemléletmódba tudja helyezni. Lám, egy idős házaspár, hosszú meddőség után, csoda folytán gyermeket kap. De a gyermeknek egyetemes szolgálata lesz. Nem csak az idős házaspár kizárólagos öröme ő. Jól kifejezi ezt, hogy nem az édesapja, Zakariás nevét kapja, hanem szokatlanul, más nevet kell neki adniuk. A személyes áldás egy nagyobb áldásban gyökerezik. A gyermek a magasságos Isten prófétája, és az Üdvözítő előfutára lesz és egész életét alárendeli küldetésének. Tehát ez a gyermek nem privát ajándék. Erről is szól Zakariás éneke, amikor a gyermekéről beszél: téged pedig kisgyermek, a magasságos Isten prófétájának neveznek. Egyetemes szemléletmód ez. És Zakariás nyomdokán nekünk is szabad minden nekünk adott isteni ajándékban egyetemes isteni munkát látni, egyetemes isteni szeretetkiáradást megtapasztalni. Lám, Zakariás is meglátja az ajándékban az ajándékozót.  Látjuk-e mi az ajándékozót az ajándékban, a szabadítót a szabadításokban, a gyógyítót a gyógyításokban, a vigasztalót a vigasztalásokban, a jó pásztort az útmutatásokban, a szentet az intelmekben, a szabad Istent a szabadságunkban, az élet forrását minden szeretetben? Az ajándékban látni az ajándékozót – erre tanít bennünket Zakariás éneke.

De most a Zakariás magasztalásának a jövendölő részéről is szólni kell.  Ez részben Keresztelő János útkészítő szolgálatára, részben pedig Krisztus nagy titkára utal. Isten az, aki elhozza Krisztusban az ő szabadítását, Isten az, aki megszabadít ellenségeink kezéből, hogy félelem nélkül szolgálhassunk neki szentségben és igazságban életünk minden napján – mondja itt. Az ellipszisnek két fókusza van, a keresztény életnek is két fókusza van, szentség és igazság. Ezt a kettőt csak együtt, egymásra ható dinamikájukban tudjuk megélni: önmagában nincs igazságosság, önmagában nincs szentség. Tudom, ma a 21. század tömegeket mozgató áradásaiban minden az igazságosságról szól. Sőt, csakis a társadalmi igazságosságról. A törvényhozó testületek szinte törvénygyárakként működnek, mindenki az igazságosság eszméjének hódol –  szentség nélkül. De lám, egyre másra születnek a szentséggyalázó jogszabályok, az emberi élet értelmét kiforgató, a közös boldogságot megsemmisítő törvények. Szentség nélkül nincs igazságosság. És megfordítva is, hányan törekszenek abszolút életszentségre! Hányan vonulnak ki ebből a maga mocskába fulladó, iszonyatos világból, s hirdetik: semmi közünk hozzá! De ha megkérdeznék Keresztelő Jánost, mint egykor megkérdezték azok, akik kimentek hozzá a pusztába, hogy mit tegyenek az életszentség érdekében, ma is ugyanazt válaszolná: ne zsaroljatok, ne hatalmaskodjatok, ne harácsoljatok, ne legyetek méltatlanok és igazságtalanok, és ugyan ki figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a bekövetkező veszedelemtől, viperák fajzatai! Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket!  Igazság és életszentség egybe tartoznak.  

És ezt megfordítva is ezt látjuk. Amikor a majdani Keresztelő János szolgálatáról, az útkészítésről beszél, ezt mondja: „a mi Istenünk nagy irgalmasságáért, mellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, hogy igazgassa lábainkat a békesség útjára, megtanítva a bűnök bocsánatára.” Békesség és bűnök bocsánata. Lám, ezeket sem lehet elkülöníteni, mert ezek a szentségnek és igazságosságnak a színe-visszája. Ezeket is csak egyszerre tudjuk kimondani.

Egyszer valaki találóan és nagy önismeretről tanúskodva azt mondta, hogy nem tud megbocsátani, mert ha megbocsát annak, aki súlyos sérelmeket követett el vele szemben, és ezért elégtételre vár tőle, ha tehát ezt feloldozza, akkor elveszti a békességét. Visszakérdeztem, miért most van békessége? Azt felelte: most sincs. Hát akkor próbálja meg, mondtam neki. Mert nincs békességünk, amíg a dolgok nincsenek elrendezve, amíg a szálak nincsenek kiegyenesítve. Az nem megbocsátás, amit gyakran mondunk: spongyát rá. Az nem megbocsátás, hogy szőnyeg alá söpörjük a dolgot. Az nem megbocsátás, ha megpróbálunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. A rajtunk esett sérelem, a seb, ha beheged is, ha nincs megbocsátás, csak ugyanolyan, mint a műtéti heg, időjárás változáskor beleőrülünk a fájdalomba, úgy sajog. A bűnbocsánat és békesség egészen titokzatos módon tartoznak össze. Pál apostol a második korinthusi levélben arra buzdít, hogy béküljünk ki Istennel. (2Kor 5)  Hogyan? Ezt üzeni nekünk Isten? Igen! Mert Isten Jézus Krisztusban már öröktől fogva megbékélt. Nem azt mondja Pál, hogy Isten úgy általában felhagyott a hadakozással, hanem Jézus Krisztus által békélt meg velünk. Krisztus testet öltésében, földi életében, kereszthalálában, a nagy áldozatban, feltámadásában találjuk meg ezt az öröktől való megbékélést. Ez alapján üzeni: béküljetek meg ti is. Van bocsánat. Miért harcolsz Istennel? Miért csatlakoznál azokhoz, akikről a zsoltár azt mondja, hogy hadat üzentek Istennek? (Zsoltár 2). Hát rabszolgája vagy Istennek? Meg vagy kötve? Csak a bűneid kötöznek meg. Bilincseket hordozol? Csak a vétkeid bilincseit csörgeted. Isten öröktől megbékélt, megbocsátott – békélj meg az Istennel! Így hív Zakariás éneke a békesség útjára a bűnbocsánatban.
Az ajándék, amit Zakariás kapott, nem privát ajándék. Amit pedig Keresztelő János megél majd a maga prófétai sorsában, az nem egy magános alak sorsa, hanem egyetemes szolgálat, és megmutatja, hogy az ajándékban ott van az ajándékozó. A te ajándékodban is ott van az ajándékozó. Az Isten kegyelmében ott van a kegyelmes Isten. A megbékélésben ott van a békesség Istene. Magasztalja az én lelkem az Urat, magasztos az Úr, dicsőséges és fenséges! Arra hívlak benneteket, testvérek, hogy Zakariás példáján kezdve csodáljuk mi is Őt, a fenséges Istent!
Hogy lehetséges ez? Éppen úgy, ahogy vele történt. Az angyal azt ígéri neki a templomban, hogy születendő gyermeke teljes lesz Szentlélekkel, vagyis egészen Isten embere lesz. Megtelni Szentlélekkel – szép kifejezése ez annak, hogy a Szentlélek miképpen ad bátorságot, hogyan tisztít meg egészen, hogyan vezet végig hűségesen, miképpen szentel meg. Ezt ígéri Keresztelő Jánosról az angyal Zakariásnak. És folytatódott a történet? A gyermek születése után, mikor Zakariás engedelmeskedett, és fölírta egy táblára, hogy mi legyen a gyermek neve, ekkor ő is beteljesedett Szentlélekkel.  Aki az ajándékban látja az ajándékozót, aki a kételkedésből átlép az ámulat csodálatos dimenziójába, megtelik Szentlélekkel, aki készséggel, igazsággal, szentséggel, békességgel és nagy szabadsággal tölt el. Ámen!