Átadott akarat

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Néhány vasárnappal korábban a kijáratnál egyik kedves gyülekezeti tagunk a kézfogókor megkérdezte tőlem, hogy úgy van valóban, tiszteletes úr, ahogy a prédikációjában mondta, hogy nincs szabad akarat? (Merthogy a prédikációban tettem egy mellékmondatot, hogy nincs szabad akarat.) Bólintottam rá, nincs szabad akarat, s láttam, hogy elkerekedik a szeme és csodálkozik, hogy ezek szerint az nem egy rosszul sikerült mellékmondat volt az igehirdetésben, hanem én ezt így gondolom. Így gondolom. De azóta is töröm a fejemet, hogy vajon miért kavarodik fel a szívünk, miért mozdul meg az elménk, miért támad mindannyiunkban valami kimondhatatlan nagy bizonytalanság, ellentmondás vagy olykor kétségbeesés, ha az akaratnak – egészen pontosan a szabad akaratnak – a kérdéséről hallunk, akár csak egy megjegyzés erejéig? Miért van ez így? Ha ugyanis végignézzük az emberi élet megannyi dimenzióját, és nézzük, hogy például mit mond a lélektan az akaratról meg az akarat szabadságáról, mit mond a szociológia, hogyan értekeznek a jogtudósok az akarat kérdéséről, hogyan ítél egy bíró, amikor az ügyvéd magyarázza, hogy a tettes nem szabad akaratából tette azt, amit tett, az ügyész viszont azt mondja, de igenis, szabad akaratából tette, amit tett, mit mondanak a filozófusok – ők aztán nagyon sok mindent mondanak! –, akkor azt látjuk, hogy valóban nincsen olyan része, olyan dimenziója, olyan rétege az emberi életnek, ahol az akarat kérdése ne kerülne elő, ahol ne ütköznénk bele. Akarhatunk-e egyáltalán, szabad-e ez az akarat, mire képes az emberi akarat, elég-e csak akarni, de aztán abból nem lesz semmi? - és így tovább, és így tovább. Miért hát, hogyha Isten igéjében az akaratról olvasunk, borzongunk és vigasztalódunk? Milyen különös és talányos ige, például, amit Pál apostol ír a Római levélben: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené?! Egyszerre vigasztal bennünket, csodálatos erő van benne, mély, hívő tapasztalat, meggyőződés, de közben ott zakatol a szívünkben: ha nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, akkor hogyan biztassuk az embereket arra, hogy akarják a jót, hogyan bátorítsuk a gyermekeiket, hogyan neveljük az utánunk jövő nemzedékeket, hogyan próbáljunk meg embereket a rossz útról eltéríteni, a jó útra rátéríteni, hogyan prédikáljunk egyáltalán?

Különösen akkor ötlik fel bennünk sok kétség, még bennünk, reformátusokban is, ha a szabad akarat kérdését összekapcsoljuk Isten eleve elrendelésének a nagy titkával. Ha minden eleve el van döntve, ha van egy öröktől való forgatókönyv, amibe minden szereplőnek minden mozdulata, minden szava, egész életvalója bele van írva, akkor mi csak egy isteni színjáték statiszta-figurái vagyunk, akiket a rendező – nem is a rendező, hanem a bábjátékos - mint a marionett figurákat, mozgat? Akkor hol a szabadság, akkor hol az én szabadságom, akkor hol az a nagy ügy, hol az a nagy meggyőződés, hogy a mi szabadságunk az Isten nagyszerű és végére mehetetlen szabadságának a visszatükrözése? Folytathatnám a sort, testvérek!

De a néhány héttel ezelőtt feltett kérdés nyomán úgy éreztem, kell már erről is szólni, úgyhogy a következő néhány vasárnapon az akaratról, s mellesleg a szabad akaratról lesz szó, s persze Isten szuverenitásáról, Isten gondviseléséről, az eleve elrendelésről is, továbbá a földi életről meg az eljövendő életről. Annál is inkább érzem ennek szükségét, mert miután eldöntöttem, hogy erről a kérésről fogok igehirdetéseket tartani, s kezdtem olvasgatni a hozzávaló irodalmat, a gondolatokat, melyek  átszivárognak a kultúra eresztékein, beláttam, hogy igen rosszul áll a szénánk nekünk, reformátusoknak. Szinte mindenki minket támad, a kálvinistákat, hogy a kálvinisták, hogy a reformátusok.., azoknál nincsen szabad akarat, azoknál csak predestináció van, a kálvinisták rosszabbak, mint a mohamedánok, mert azok is valami determinizmust tanítanak, - egyszóval a saját öntudatunknak, a saját identitásunknak is a nagy kérdése ez, ami itt forog előttünk.

Van azonban annál sokkal mélyebb kérdés is, mint az, hogy büszkén és öntudatosan vagyunk-e reformátusok és tudunk-e  a hitünknek minden regiszterén jól játszani, és tudjuk-e mondani, hogy látjuk Istennek és embernek a kapcsolatát. Ennél sokkal mélyebb kérdés forog itt, a felolvasott Igében. Itt Isten nagy parancsát halljuk, amit maga Jézus is összefoglal, mikor kérdezik tőle, hogy mi az Isten törvénye: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Valaki ezt egyszer így próbálta összefoglalni kicsit modernizálva: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes akaratodból. Sokat törtem a fejemet, jó ez? Általában is gyanakszom, amikor egyszerűsítéseket hallok, még inkább gyanakszom, amikor régi nagy igazságokat a mai ember gondolatához vagy felfogóképességéhez akarnak hozzáigazítani - idegen szóval -, digesztálják a dolgokat. Ilyen volt az is, amikor az Egri csillagokat, Gárdonyi nagyszerű regényét (néhány száz oldal és rendkívül izgalmas olvasmány még a felnőtteknek is) egy irodalmár három oldalon összefoglalta. Ilyenkor én mindig gyanakszom.

 Gyanakodtam akkor is, amikor a szeretet parancsát ily módon foglalta össze ez a kedves atyafi: szeress, teljes akaratodból! Talán nem véletlenül van úgy az Igében, ahogy a felsorolás mondja: szívedből, lelkedből, elmédből. Mégis, van valami találó a javaslatban, hogy mondhatjuk ezt így is: teljes akaratodból. Miért? Azért, mert az emberi akarat az emberi életnek minden regiszterében, vagy a régiek kifejezésével szólva, minden fakultásában megjelenik. Vegyük csak sorba: teljes szívedből. A Biblia metaforikus nyelven beszél, és amikor a szívről beszél, akkor az emberi életnek ahhoz a titokzatos, mindenki által megtapasztalt, de soha ki nem ismerhető valóságáról szól, ahol az ember a legmélyebb megfontolásait teszi, ahol megjelenik az akarat. Ha szívet mondunk, akaratot is mondunk. Teljes lelkedből. Hogy mi az emberi lélek, azt hosszasan lehetne taglalni, de tudjuk jól, hogy a lelkünk, vagyis a dolgaink, az életünk, az önmagunk és a világ felé magasodó képességünk az, ahol az akaratot meghatározó nagy motívumok megszületnek, kiformálódnak. A lelkünkben van a habitusunk, az hogy egyáltalán mire irányulhat az akaratom és hogy akarok-e valamit, ezt az ember lelki meghatározottsága dönti el. Teljes elmédből. Azt is hosszan lehetne taglalni, amit a mai filozófia és pszichológia, a bölcselet és a lélektan párbeszédében látunk. Példa kedvéért csak egyetlen egy kérdést hozok ide. Már a régi görög filozófusok is firtatták, hogy késleltetető az akarás és a cselekvés közt telő idő, hogy a kettő között még megfontolhassam a dolgot vagy az akaratnak és a cselekvésnek az ideje egybeesik. És itt lép be az elme, az ész. Hogy szoktuk mondani? Számolj háromig, mielőtt mondasz valamit. Aludj rá egyet, mielőtt eldöntöd. Ez az elme világához tartozik, ahogy megszületik az emberben a vágyból, a késztetésből, az indíttatásból, az ösztönből az akarati gondolat. Tehát az elmét is áthatja és meghatározza az akarat titokzatos valósága. A régiek azt mondták: cogito, ergo sum, hadd javítsam ki ezt a mondatot most így: volo, ergo sum, akarok, tehát vagyok. Amíg akarok, addig vagyok. Maga Descartes egyébként, aki ezt a mondatot kitalálta, hogy cogito, ergo sum, az akaratot és a gondolkodást teljesen azonosnak is vette. Persze, mondhatjuk, hogy ez csak filozófia, ezek a filozófusok.

Azért mondottam el mindezeket, mert ha nem ötlik fel senkiben, hogy az akaratban tömörítse a nagy parancsot (szeresd az Urat, a te istenedet teljes akaratodból), akkor is utat találunk az akarathoz a szíven, a lelken, az elmén keresztül. S még inkább úgy, ahogy most János evangéliumában, ebben a megrendítő szép történetben hallottuk, amikor Krisztus a Péterrel való beszélgetésében a szeretet és a hit közé helyezi az akaratnak a nagy kérdését. Nem kívánom most (hogy stílszerű legyek, nem akarom) részletezni ezt a csodálatos beszélgetést, ezért a beszélgetésnek az első részét csak érintem. Itt Jézus Pétert háromszor kérdezi: szeretsz-e engem, s Péter háromszor felel, harmadjára már könnyes szemmel. Csak jelzem, a szeretet és a hit dimenziója között találjuk meg az akarat nagy titkát. És íme, itt is van előttünk. Jézus Péter válaszai nyomán többször is felhatalmazást ad neki: legeltesd az én juhaimat, legeltesd az én bárányaimat, őrizd meg az én juhaimat, - tehát Péterre feladatot, apostolságot bíz. Nagy küldetést ad neki. És ezek után mondja ezeket a szavakat: bizony, bizony mondom neked, amikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahová akartál, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.

Felövezted magadat. Kezdjük a közepével, testvérek. Az öv metaforikus nyelven az a ruhadarab, amivel összefogja az ember a ruháját, - a keleti világban a hosszú köpenyt fogták össze az övvel. A mai világban a férfiak, meg időnként a nők is a nadrágot erősítik a derekukra övvel Alig vártam gyerekkoromban, hogy végre levehessem a hózentrógert, és szíjam legyen, azzal kezdődött a felnőttség. Pontosan erről beszél itt Jézus. Amikor ifjabb voltál Péter, fölövezted magadat, rendelkeztél magaddal, felnőtt voltál, dönthettél. És (mondja Jézus): oda mentél, ahová akartál, amikor ifjabb voltál. A teljes emberi léthez tartozik ez. Nem azt mondja Jézus, hogy Péter, lám, szeretsz engem, Péter, Péter, legeltesd az én juhaimat, de a leveleidben majd írjál a predestinációról, mert nincsen szabad akarat! Ezt csak a Buda-hegyvidéki pap szokta mondani. Krisztus nem mond ilyeneket. Hanem azt mondja: szabad voltál, s oda mentél, ahova akartál.

Nem kívánok most abba vitába belebocsátkozni, amelyik mindannyiunk szívében ott van, különösen a 20. század nagy determinista filozófiái után, különösen az evolúciós elméletek után. Ezek a következőn tanakodnak:  abban  pillanatban, amikor választanom és döntenem kell, szabadság kell, hogy dönthessek, és akarnom is kell, hogy azt vagy ezt tegyem. Ám ahogy Schopenhauer, a nagy filozófus mondta, visszatekintve rá kell jönnöm, hogy az adott pillanatban, amikor szabadnak kellett lennem, hogy dönthessek, valójában nem is volt más választási lehetőségem. Csak az az egy. Természetesen, tudom, jön a többi filozófus, és azt mondja, hogy Schopenhauer játszik a tényekkel. De most nem ez a lényeg, hanem hogy milyen megrendítően mondja Jézus Péternek: amikor ifjabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Hova is akart Péter menni?

Mondok néhány tételt. Hova akart Péter menni? Vízen akart járni. Uram, parancsold, hogy járhassak a vízen. Jöjj! És Péter kilépett a tengerre, de az arcába csapó hullámtól megrémült és süllyedni kezdett. Oda mentél, ahová akartál. Hová ment Péter? Elindult Jánossal, tanítványtársával a főpap udvarába, ahova elvitték Jézust. A többiek nem akartak menni, a többiek elszaladtak, a többiek gyávák voltak, a többiek leoldották az övet. Volt egy tanítvány, aki, miután megragadták, kibújt a ruhájából és meztelenül szaladt el (a hagyomány szerint ez maga Márk evangélista volt). Péter azonban felövezte magát, elment a főpap udvarára, lássa, mi történik, - aztán sírva el kellett mennie. Mert oda ment, ahová akart, de nem az történt, amit ő akart. Mert mit akart Péter? Péter azt akarta, ami fel is indította a Gecsemáné-kertjében, amikor kirántotta a kardot, s odasújtott s levágta a templomszolga fülét. Péter harcot akart, Péter háborút akart, Péter angyalok légióját akarta, Péter szabadságot akart, s Jézusban, a Messiásban látta a nagy szabadító hadvezért, aki viszont valami miatt nem akarta azt, amit Péter akart. Jézus, valami miatt így imádkozott ott a Gecsemáni-kertjében fél órával korábban: Atyám, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az legyen, amit Te akarsz. Mikor ifjabb voltál.. mikor ifjabb voltam, mikor ifjabbak voltunk, mikor önrendelkezők voltunk… Úgy tűnik, mintha Jézus erről beszélne, hogy volt az ember életében egy időszak, amikor levette a hózentrógert meg a rövidnadrágot, fölvette a hosszúnadrágot, kapott egy szép csatos szíjat, és oda ment, ahová akart. És önrendelkező lett, és futotta a szabadság minden körét. Nem érzitek, testvérek, Jézus szavából, azért itt nem erről van szó, ez itt nem egy emberi életútnak a lefestése. Nem arról beszél Jézus, hogy addig jó, amíg fiatalok vagyunk. Fölövezem magam, azt csinálok, amit akarok. Aztán mikor öreg leszek, hát persze, kinyújtom a kezem, keresem a botot, a korlátot, a kapaszkodót, s akkor már más fog felöltöztetni engem, és oda visz, ahová én nem akarok menni, beültetnek a tolószékbe, betolnak egy klinikára, bedugnak egy öregotthonba, félretesznek, mert már öreg vagyok… Érezzük, hogy Jézus nem erről beszél, hanem ezzel az életkori sajátossággal világít meg különbségeket. Amikor ifjabb voltál, amikor még úgy gondoltad a hited éretlenségében, amikor még úgy gondoltad (és idézzük csak föl Pétert!!), hogy minden lehetséges, és mindent megtehetsz, és amit akarsz és amit elgondolsz, amire ígéretet teszel, azt meg is tudod tenni, akkor olyan utakon indultál el, amelyeknek nem láttad a végét… Amikor ifjabb voltál!

Akkor még nem tudtad, micsoda nagy dráma, hogy akar az ember, és közben fél.  Akkor még nem tudtad, hogy milyen dráma, hogy nagyon vágyik az ember valamire, és minden adottság megvan hozzá, hogy úgy is legyen, de ő maga, te magad vagy a legnagyobb akadály, hogy az úgy is legyen. Akkor még nem tudtad, hogy az akaratnál több a szeretet, még nem tudtad, hogy az akaratnál több a hit, merthogy az akarat sok kaput kinyit előttünk, sok lakatot letör, sok mindent megold, de az üdvösség kapuját nem nyitja meg. Nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené… Amikor ifjabb voltál, fölövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Azt akarja Jézus ezzel Péternek elmondani: Péter, eddig akaratember voltál, de immár másmilyen emberré kell lenned. Merthogy Péter akaratember volt, ez egészen bizonyos. Csak azokból a példákból, amelyeket felsoroltam nyilvánvaló ez. Ő volt az első a tanítványok között, és az minden kisebb és nagyobb emberi közösségben úgy van, hogy az akarat visz, tud élre vinni embereket. Az akaró emberek lesznek a szószólók, az akaró emberek lesznek, akik egy közösség gondolkozását meg tudják határozni. Egészen odáig elmenően – s ezt egyetlen más nyelv nem tudja kifejezni, csak a magyar – hogy az akaró emberből akarnok lesz, az akarnokból meg talán zsarnok lesz. Az akarnokság, az akarat, a vasakarat röpít előre embereket, és Péter első volt a tanítványok között. Ő volt a szószóló, ő volt a képviselő, ő mondta ki a tanítványok szívét, gondolatát,  ő ment elöl és szólította meg az Urat. Tehát, mintha Jézus ezt mondaná: Péter akaratember voltál. Ezután másképp lesz.

De teljesen kell értenünk az Igét, testvérek. Mit mond Jézus, aki folytatja: mikor pedig megöregszel, kinyújtott kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Nem azt mondja Jézus, hogy mikor majd megöregszel, nem lesz akaratod, mikor majd eljön az az idő, hogy erősebbek lesznek a külső és belső tényezők, az objektíven meglevő adottságok felörólnek, mert már nem tudsz átlépni rajtuk, s akkor már nem is fogsz akarni, és az lesz a jó… Fordítva, Jézus azt mondja, akkor is fogsz akarni! Amíg akarok, addig vagyok, amíg élek, addig akarok, így teremtett minket Isten. De megöregszel, s más övez fel téged, és oda visz, ahova te nem akarod. Így is lehetne fordítani: nem oda visz, ahova te akarod. Hozzáteszi az evangélista: ezt pedig azért mondta Jézus, hogy jelentse, Péter milyen halállal dicsőíti majd Istent. Majd ezt mondva szólt neki: kövess engem! Jézus jelzi Péternek, az akaratembernek, hogyha ő a Krisztus tanítványa akar lenni, hogyha ő a szeretet parancsát be akarja tölteni, ha meg akarja élni, hogy mind a szívben, mind a lélekben, mind az elmében, sőt, mind az erőben szent akarattal, szent eltökéltséggel kell igyekeznünk Isten szeretetére, szeretet parancsának betöltésére, a Krisztus követésére, akkor ez az akarat alárendelt akarat lesz, akkor ez az akarat (az én akaratom, az én törekvésem, az én vágyakozásom) és az én szabadságom alárendelt akarat, alárendelt szabadság lesz. Jelentette, milyen halállal dicsőíti meg az Urat.

Szép ez a kifejezés, hogy milyen halállal dicsőíti meg az Urat. Kérek mindenkit, ne borzongjon meg tőle, mert ha az Újszövetség szimbolikus nyelvén azt mondjuk, milyen halállal, ez azt is jelenti, milyen élettel dicsőíti meg Istent. Milyen élettel? – tudniillik teljes élettel. Milyen megélt élettel és milyen életbefejezéssel dicsőíti meg az Urat? - ezt jelezte és jelentette meg Krisztus Péternek, és ezzel mutatta meg, hogy az igazi tanítványság, az igazi Krisztus-követé nem abban dilemmában dől el, hogy akarok vagy nem akarok. Nem az a dilemma, hogy van-e szabad akaratom, és hogyha nincs, akkor nincs is akarat, - ezt a kérdést hagyjuk meg a filozófusoknak, kedves testvérek. Nem az a kérdés, hogy egybeesik-e a tények kényszerítő valósága és az én belső meggyőződésem, - ezt a kérdést hagyjuk meg a pszichológusoknak, sok komoly dolgot tudnak ők erről mondani. Nem az a kérdés, hogy az én spontán vágyam (ahogy a németek mondják, Wesenwille), tehát a létemből fakadó akarat egybeesik-e az adott közösségnek – jelen esetben a tanítványi közösségnek – a meghatározottságával (a Kürwillé-vel), - ahogy ezt egy német szociológus mondja. Hagyjuk ezt meg a szociológusoknak, sok lenyűgöző dolgot tudnak erre mondani. A mi kérdésünk, ami bennünk visszhangzik, az a Jézus kérdése: szeretsz te engem?

Igen, Uram – mondja Péter harmadjára, összetörve, alázatosan – Te tudod, hogy szeretlek Téged. Legeltesd az én juhaimat, és kövess engem! Akard a Krisztust követni. Egész pontosan azt tudom mondani, hogy akkor támad életre igazán az akaratunk, akkor beszélhetünk igazán a jónak az akarásáról, akkor tudjuk igazán átélni, hogy micsoda erőket fakaszt fel az emberben a szeretetre való akarás, amikor a Krisztust követjük, amikor a Krisztus tanítványai, a Krisztus engedelmes követői, az Isten szeretet-parancsának a betöltői leszünk. Azt mondottam a bevezetőben, hogy az akarat-vita kapcsán nekünk, keresztyéneknek időnként  összeszorul a szívünk, mert mi a szabadságot úgy éljük meg, hogy az, tudnillik a szabadságunk az Isten szabadságának a visszatükröződése, mivel Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert, és ha Istennek örök tulajdonsága az Ő véghetetlen szabadsága, akkor annak bennünk is meg kell jelennie. De, most ehhez hozzá kell tennem, hogy Istennek ez a véghetetlen szabadsága össze van zárva  az Ő végtelen szeretetével és elválaszthatatlan attól, Isten az Ő szeretetében szabad véghetetlenül, és az Ő véghetetlen szabadságában tud és akar minket szeretni.

Ha Szentlelke által helyreállítja bennünk a megrongált, összetört Isten-képűséget, mi sem élünk meg mást, mint amit Jézus és Péter drámai beszélgetésében látunk és hallunk! Az én szabadságom  véghetetlenül és elválaszthatatlanul össze van kötve a szeretet törvényével. És nem tudhatok másképp szeretni, mint a helyreállított igazi, isteni szabadságban. Mikor ifjabb voltál, mikor a magadé voltál, mikor magaddal rendelkeztél, mikor autonóm voltál, fölövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Akartál vízen járni, akartál hős lenni, akartál csodákat tenni, akartál magad ura lenni. Mikor pedig megvénülsz, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, a Szentlélek övez fel téged, s oda visz, ahova most még nem akarsz menni. De Isten Szentlelke által akarhatjuk, hogy ne a magunk urai legyünk, hanem Isten gyermekei, hogy ne magunknak állítsuk fel a törvényt, mely mindig torz és fogyatékos, hanem szabad szívvel elfogadjuk Isten tökéletes törvényét: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. És hasonló a második parancsolat ehhez: szeresd felebarátodat, mint te magadat.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy amikor jóra törekszünk, amikor a szeretet útján akarunk járni, amikor örök és csodálatos törvényedet kívánjuk betölteni, úgy eszmélhetünk magunkra, mint akikben mutatkozik, hogy Magad képmására és hasonlatosságára teremtettél bennünket. Köszönjük, hogy visszahívsz bennünket arról a tévútról, melynek az a végállomása, hogy önmagunk megsemmisült istenképűségét szemlélhetjük csak kétségbeesve. Köszönjük, hogy Szentlelked kegyelmében megújítod bennünk az eredeti, igazi emberi mivoltot, a szeretetnek, igaz hitnek, az élő reménynek, a szívvel, lélekkel és elmével való teljes és tökéletes akarásnak, a szeretet-akaratnak a valóságát. Köszönjük, hogy mindezt csodálatosan, egyszer s mindenkorra kiábrázoltad a mi Üdvözítőnkben, Krisztusunkban, és arra hívsz bennünket, hogy Őt követvén Hozzá legyünk hasonlókká.
Ámen