Aratás – 3.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Az előző két alkalommal a szó szoros értelmében aratási példázatokat hoztam ide, s ezért, egy újabb aratási igét vártak (van bőséggel!), most talán csodálkoznak, hogy hirtelen váltunk egyet és az aratásból áttérünk a  halászatra. De, ha nem tévedek, akkor nemcsak az aratás aratás, hanem a halászat is az, amikor behúzzák a halakkal telt hálót, az is aratás, és vannak még szép képek az igében a szüretről is. Mert a szüret is aratás, amikor elérkezünk az életünknek, a dolgainknak, a munkánknak, a fáradtságunknak arra a pillanatára – nevezhetjük ezt tetőzésnek is –, amikor egybegyűjtjük azt, amiért fáradoztunk, s ami számunkra életlehetőséget biztosít.

Két okból hoztam ide ezt az igét. Egyrészt azért, mert azt hiszem, Jézus tanítványai, akik között több halászember is volt, talán jobban értették Jézusnak azokat a képeit vagy hasonlatait, amelyeket a halászat világából vett. Mi is jobban megértünk valamit, ha a példa, az eset, a mi életünkből való, mert ahhoz konkrét tapasztalatunk is kapcsolódik. De, talán és leginkább azért hoztam most ide ezt a példázatot, mert a múlt alkalommal hallottunk már egy kérdést, nevezetesen, amikor a szolgák látják, hogy a kivetett búza között konkoly is növekedik, hogy vajon  a gazdájuk nem jó magot vetett-e a földbe? Vagyis mintegy azt sugallja a a szolgák kérdése, hogy így kell szembesülnünk a rosszal, így a magunk közvetlen közelségében, egész pontosan úgy szembesülünk a rosszal, mint élősködővel, merthogy a rossznak igazából véve soha nincs önálló élete, mindig csak élősködik, mindig csak rajta van a jón. Egy francia filozófus, Paul Ricoeur jegyezte meg, hogy lehet ugyan a rossz radikális, de nem a rossz maga a gyökér, a rossz legfeljebb csak radikális, hisz a gyökérre is rátelepszik és annak éltető nedveiből él, de csak élősködő. A rossz, a gonosz radikális, ám a jó az eredeti, a jó a gyökér, amelyből az élet fakad és sarjad. Igem, a mi életünkön, a mi szívünkön is megtelepedett a rossz és sokszor tele vagyunk rossz gondolatokkal, indulatokkal, sőt, olykor éppen egy szent ügy érdekében tolul föl bennünk a kérdés, s ahogy a példázatbeli, mi is gyakran Isten ellen fordulunk és Őt faggatjuk, Őt firtatjuk, Őt vonjuk válaszadásra: avagy nem tiszta magot vetettél, honnét a rossz?

A halfogás példázatában Jézus azt fejezi ki, hogy minket, keresztyéneket, akiket Isten emberek halászaivá tett, (mert nem a lelkészek, a misszionáriusok, a gyülekezeti munkások dolga ez, amit aztán a többi kényelmes keresztyén számon is kérhet rajtuk), mi mind megtapasztaljuk, hogy valahogy így van a dolog. Kivetik a halászok a hálót (a gyalmot, ami tulajdonképpen a kerítőhálót jelenti), kihúzzák és lám, van abban minden. Jó és hitvány, alkalmas és alkalmatlan, van benne olyan, amiért kivetették a hálót, és van olyan, amit elhajítanak, mert alkalmatlan és nincs rá szükségük. Azért érthették jól ezt a példázatot a tanítványok, mert halászatból hívta el őket az Úr Jézus Krisztus, ott kellett hagyniuk hálót, hajót, hívatást, megélhetést, és elindulni Jézus szava nyomán, amikor azt mondja, hogy emberek halászaivá teszlek titeket. Aztán, amikor Krisztus feltámadása után sor kerül még egyszer egy csodálatos halfogásra – ezt olvastam föl János evangéliumából –, amikor már menni kellett volna embereket halászni, ám Péter indíttatására mégis inkább elmennek halászni, és megismétlődik, ami talán sokszor megtörtént már életükben, de egészen bizonyosan megtörtént elhívatásuk éjszakáján is: nem fognak semmit. És megismétlődik az is, hogy valaki - de most nem tudják, vagy nem ismerik föl, hogy ki – bekiált a partról, fogtatok-e valamit, van-e ennivalótok? Kikiáltanak, hogy nincs, s ekkor hallják a szót, a tanácsot, a parancsot: vessétek ki jobbra és akkor lesz, és annyit fognak, annyi kerül a hálóba, hogy nem bírják bevonni a hajóba, hanem kifelé evezve vonszolják a hálót benne a zsákmánnyal.

Van itt egy nagyon érdekes dolog, és ez a felolvasott példázatnak kellős közepébe talál. Feljegyzi János evangélista, hogy amikor aztán partra értek, megszámolták a zsákmányt, 153 halat fogtak. Afféle halász-rutin ez, nyilván, Péterben és társaiban élt a régi emlék, amikor még halászok voltak, bizony darabra megszámolták a halat. Hát most is darabra megszámolták. Sokat vitatkoznak a Biblia-tudósok, hogy miért számolták meg, miért jegyezték meg ezt a számot, nem lett volna-e elég azt mondani, hogy sokat fogtak, miért nem elég a hiperbolikus kép, amit János mond, hogy úgy megtelt a háló halakkal, hogy szakadozott és nem tudták a hajóba bevonni, nem volt hozzá erejük, hanem a hajóval együtt kifelé evezve vitték ki? Miért nem elég ez, el tudjuk mi képzelni úgy is a bőséget, az áldást, a gazdagságot, miért jegyezték meg a számot? Többféle magyarázat van erre, vannak okos Biblia-tudósok, akik azt mondják, hogy ez tulajdonképpen egy számmisztika itt, merthogy a régi világban tudjuk jól, a számokat betűkkel jelölték. Tehát, ha látjuk azt, hogy MMXIV, akkor azt tudjuk, hogy 2014-et jelent, és nem a betűt mondjuk. Így volt ez a görögben is. Nos, ezokán próbálják kitalálni, hogy ha a 153 betűkód, az valami üzenet lenne. De vannak racionálisabb Biblia-tudósok, akik azt mondják _ s  ezt Jeromos egyházatyától veszik -, hogy pontosan ennyi halfajta élt a Genezáreti-tóban. Tehát mindet kifogták. Mindenféle fajtából fogtak legalább egyet. Hogy pontosan ennyi halfajta élt-e akkor a Genezáreti tengerben, nem tudhatjuk, azt hiszem, Jeromos egyházatya is azért kapaszkodik bele ebbe az információba, hogy ily módon a teljességet fejezhesse ki. Mindenfélét, vagyis mindent fogtak. És amikor Krisztus gyermekei halászokká lesznek, akkor ez a munka nem úgy megy végbe, hogy előre szelektálunk. Pedig megmondom őszintén, hogy emberi szívünk szerint mi ezt így szeretnénk végezni. Leszek én emberek halásza, kérek egy horgot, egy csalit, és pontosan annak a halnak az orra elé szeretném lelógatni, akit én nagyon szeretnék kifogni. Leszek én arató, de csak tiszta búzatáblában. Fogok én szüretelni, de csak azt szedem le szépen, mezgérelve, ami érett, a többi maradjon ott és pottyanjon le. Ültetek én (van Jézusnak ilyen hasonlata is) mustármagot, amelyből fa nő, mégpedig minden fánál nagyobb, de majd én mondom meg, hogy miféle madarak szállhatnak rá és rakhatnak reá fészket. Jézus pedig azt mondja: együtt nő a búza és a konkoly, Jézus pedig azt mondja, hogy a mustármagból nőtt fára az ég madarai is leszállnak és fészket raknak rá, és ez Jézus nyelvén a hitetleneket és a pogányokat jelentette. És most,  amikor megtelik a háló, mégpedig igazán megtelik, hogy szinte szétszakad már, van abban mindenféle, s amikor majd aztán a halászok partra vonják, a jókat edénybe rakják, a hitványát pedig visszahajigálják.

Azt akarja tehát Jézus mindannyiunk számára elmondani ezekkel a példázatokkal, hogy amikor Isten bevon bennünket az összegyűjtés nagy munkájába, akkor mi nem állíthatunk föl különösfajta kritériumokat. Még egyszer mondom, szeretnénk. Egy lelkipásztorral beszélgettem pár évvel ezelőtt, lelkes, missziós lelkületű lelkipásztor, nem afféle hivatalnok, aki csak úgy ellátja a feladatát, hanem újabb meg újabb missziói módszereken, stratégiákon tőri a fejét, tanulmányoz mindent, sok helyre elment már  világban, figyeli állandóan a missziói híradókat és mindig azt keresi, hogy hogyan lehetne itt, ma, Magyarországon a magyar emberen fogást találni. S ahogy beszélgettünk, megvallotta őszintén, hogy az ő missziói tevékenységének, térítő munkájának, bizonyságtételének sokszor az a neheze – legalább is ő így éli meg –, hogy váratlan és különös dolgok történnek. Nevezetesen, hogy a bizonyságtétele nyomán olyanok térnek meg, akikről ő ezt soha nem gondolta volna, nem is nekik mondta, nem is gondolta volna, hogy nekik mondhatná, egyáltalán. És olyanok, akikért ég a szíve, akiknek – hogy az indián regényekből vett képpel mondjam pestiesen - szeretné a skalpját begyűjteni, azok mindig kicsúsznak a keze közül. Ebben őrlődött, ebben vergődött, mígnem elmondotta nekem, hogy éppen ebből a példázatból, a tengerbe kivetett háló példázatából értette meg, hogy nem állíthatunk föl előre kritériumokat.

 Menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket – mondja Jézus missziói parancsában. És ez a minden, ez inkluzív, ez magában foglaló. Menjetek el, menjek el, kit tegyek tanítvánnyá? Akinek ismerem a szívét? Ezt én tudnám. Akinek átlátom a gondolatait? Ezt én tudnám. Akinek annyira ismerős az észjárása? Ezt én tudnám. Akinek ki tudom nyitni a szíve zárját? Ehhez talán még van módszerem is. Jézus azonban azt mondja ebben a példázatban: kivetik a hálót, és szinte egészen nyomatékkal mondja, túlzó módon: mindenféle fajtát begyűjtött a háló.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, ez azt jelenti, hogy amikor Isten bevon bennünket az összegyűjtés és az aratás munkájába, fönntartja önmagának a szétválasztás és az ítélet munkáját. Máté evangéliumában folytatódik is a példázat. Azt mondja Jézus, így lesz majd a világ végén is, eljönnek majd az angyalok és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül. Ez a munkát, az ítéletet, a szétválogatást Isten önmagának tartja fenn. Vagyis, hadd fordítsam most mindannyiunkra azt a nagy kérdést, amit az előző példázat nyomán hallottunk: Uram, avagy nem jó magot vetettél a földbe? Ezt a kérdést, az Isten-igazolás kérdését, hogy honnét van a rossz, hogy kerül az ide, mit keres ez itt, hadd fordítsam ezt most így vissza: hát nem azért van itt, mert kivetettük a hálót, nem azért van itt, mert kieveztünk és halászni kezdtünk, hát nem azért van itt, mert engedelmeskedünk az egybegyűjtetés nagy parancsának? Hát nem azért, mert boldog aratóidő van, vagy boldog halászó-idő van? Olyan döbbenetes az, hogy a tanítványok, akik Jézus Krisztussal az Ő iskolájában, a legcsodálatosabb iskolában annyi időt eltöltöttek, annyi csodát tapasztaltak, annyiszor átélték Isten fenséges szeretetének a feltétlenségét és annyi példázatot hallottak Jézustól erről a nagy titokról, éppen a feltámadás után visszazökkennek a régi életükbe, és abból sem okulnak és értenek semmit, hogyha a magáén van az ember, akkor nem fog semmit!

Ez annak a második csodálatos halászatnak az egyik nagy tanulsága. Sokat vitatkozunk, sokat beszélünk arról, hogy milyen módszerrel, miképpen lehetne eredményesen végezni az evangélium hirdetésének a nagy munkáját, életeket elindítani, megragadni, Isten országába bevinni. De mindegyre csak azt látom, hogy egyetlen módszer sem jó, és ugyanakkor mindenik módszer jó, akkor, ha a Krisztus parancsának engedelmeskedünk. Ha nem az Ő parancsának engedelmeskedünk, hanem a saját fejünk, elgondolásunk, ötletünk, akaratunk, szándékunk szerint megyünk, csak ezt tudjuk mondani a kérdésére  - fogtatok-e valamit? - semmit. Arattatok-e valamit? – semmit. Szedtetek-e gyümölcsöt? – nem szedtünk. Rakott-e fészket valaki a mustármagból nőtt nagy fára? – arra nem fészkel senki. De megfordítva, ha beáll az ember a Krisztus munkájába, akkor véghetetlen szabadságot kap Krisztustól, s ez a szabadság sehol másutt a világban nem jelenik meg. Ugyanis, amikor a világban tevékenykedünk, vagyis a saját életünket tesszük-vesszük, alakítjuk, akcióban vagyunk –, mindig áthatja a szívünket a döntéshelyzet sajátossága. Mert a hálót kivetni döntés, a sarlót a búzára engedni döntés, márpedig magot vetni döntés, szüretre elmenni döntés. Tehát mielőtt döntést hoznánk,  ott van egész emberi valónkból az a nyomasztó, gátló, akadályozó tapasztalat és megfontolás, hogy egyrészt, amit teszünk, az visszafordíthatatlan, másrészt ugyanakkor nem látjuk előre a következményeit. Ma az ember azzal szembesül, hogy a tudománya révén elképzelhetetlen dolgokat tehet meg. Ketté tudja hasítani az atomot, le tudja kopírozni a géneket és életet tud klónozni, manipulálni tudja a környezetét, és ehhez eszközei is vannak, sőt módszertana. De nyomban feszít is bennünket, hogy nem indítunk el visszafordíthatatlan folyamatot? És ugyanakkor, ha elindítunk valamit, látjuk-e a következményeit?

Ennek analógiájára mondom, hát látjuk-e már annak a következményét, ha kivetjük a hálót, vissza tudjuk mi fordítani azt a folyamatot, amikor a Krisztus országába való nagy gyűjtés munkája során olyanok is bekerülnek az Isten országába, akik nem oda valók? Aztán egészen a világ végéig együtt kell velük lenni! Újra meg újra előveszi a keresztyéneket ez a dráma: mit keres ez itt, miért van itt az egyházban, miért játssza magát, hogy keresztyén?  Ha drámaíró lennék, írnék egy kétszemélyes drámát, ketten ülnek a templomban – csak ketten – és nézik egymást a két legtávolabbi pontról. S mondja az egyik hallhatóan: mit keres az ott, hiszen nem is keresztyén, ismerem az egész életét. Az egy gazember. És a másik is mondaná: mit keres az ott, ismerem az egész életét. Az egy gazember. Ezt jó humorosan meg lehetne csinálni. De félretéve a humort, valóban itt van ez a beláthatatlan és visszafordíthatatlan következmény, hogy ha kivettetik a háló és halak kerülnek bele, azt nem tudjuk előre megmondani, hogy ezer százalékig, abszolút pontosan az lesz benne, amit mi szeretnénk. Az Úr ismeri az övéit.

Ez még el van rejtve előlünk. De amikor Jézus elmondja ezt a példázatot, sőt, demonstrálja is tanítványokon (fogtatok-e valamit? Nem fogtunk. Vessétek ki a hálót. Kivetik és minden halból kerül egy, ehető és ehetetlen, hasznos és haszontalan, valamire való és semmirekellő), akkor egy csodálatos szabadságot ad. De szeretném hangsúlyozni, kedves testvéreim, hogy ez a szabadság: csodálatos szabadság, csak ott marad, és csak ott él, ahol evangélium van, és csak evangéliumi módon él. Amikor a rossznak és a jónak az együttlétéről töprengünk, hogy van ez a mi világunkban összezárva, most a háló képében szinte egészen drámaian hemzsegnek a halak együtt, még annyit sem enged nekem az Úristen, hogy ne kelljen a rosszal érintkeznem. Valami módon azért csak kibírnánk a földi életet úgy, ha nem lenne közünk egymáshoz, aztán a mennyországban ár egészen világos lesz a helyzet! De ebben a drámában – még egyszer hangsúlyozom – értenünk és világosan látnunk kell, hogy ez a mi szabadságunk! Hogy mégis gyűjtsünk, szinte felelőtlenül, beláthatatlanul és visszafordíthatatlanul. S ebben segít bennünket az Úr Jézus Krisztus élete maga.

 Azt a példát szeretném csak idehozni, hogy amikor megtér egy vámszedő (ki gondolná, egy pénzember, egy finánc, és hatalom kiszolgálója, birodalom talpnyalója, egy kiközösített megtér) és örömlakomát rendez megtérésének, új életének ünnepére, meghívja rá Jézust is. És persze, ott a vámszedő kollegák is. Az igazak, pedig– még ki sincs húzva a háló! – máris válogatnak. Még el se jött az aratás, de tépik a konkolyt. Az igazak, lám, eleve megmondják, hogy milyen ágra lehet a madárnak fészket rakni, és ha másfajta jön oda, akkor ők maguk állnak oda madárijesztőként. Jaj nekünk, madárijesztő keresztyéneknek, hány embert elijesztünk mi?! Ott álldogálunk, csak fújja a szél a rongyainkat. Nos, nyomban megtámadják Jézust és azt mondják, hogy bűnösökkel eszik. Letelepszik a vámszedők, a paráznák, a részegesek asztalához. Gúnynevet akasztanak rá:  nagyétű és részeges. A szentek, az igazak mondják ezt Jézusról. S akkor azt mondja Jézus: nem az igazaknak van szüksége megtérésre, hanem az elveszetteknek, nem azokért jöttem, akik a helyükön vannak, hanem azokért, akik elvesztek, hogy megkeressem és megtaláljam azokat. És lám, miközben leül ezeknek az asztalához, odaül és részt vesz a lakodalomban, együtt eszik, iszik velük, még a vizet borrá is változtatja Kánában, hogy legyen mulatságra való, aközben arról nem olvasunk, hogy pincészetet nyitott volna, arról nem olvasunk, hogy bárkivel összeállt volna, hogy építsenek Jeruzsálemben egy vigalmi negyedet. Megkereste és megtalálta őket, ez nem jelenti azt, hogy a cimborájuk lett. Krisztus megváltani jött a bűnöst és nem azért, hogy cimboráljon vele.

S ebből érthetjük meg, hogy amikor parancsot kapunk: vesd ki a hálót, visszafordíthatatlanul, az eredményt nem látva kell cselekednünk. Ezt a titkot kell megértenünk, és akkor szabadok leszünk: kivetni a hálót, szabadok leszünk megvárni az aratás idejét, szabadok leszünk arra, hogy elültessük a mustármagot, hogy égig érő fává nőjön, szabadok leszünk Isten szétválasztó ítéletére várni, mert tudjuk, hogyha mi nem is, az Úr ismeri az övéit. Ez a boldog és titokzatos isteni ismeret,  ez a mi igaz Isten-ismeretünk legmélyebb titka. Nos hát, értjük talán, mit mond most Jézus: hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett gyalomhoz, amely mindenféle fajtát összefogott, melyet, minekutána megtelt, a partra vontak a halászok, és leülvén, a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványokat pedig kihajigálták.
Ámen

Imádkozzunk: Kérünk Mennyei Atyánk, hogy amikor sarlót vagy hálót adsz kezünkbe országod munkájára, akkor ne kívánjunk magunknak a Te ítéletednek jogarát, mert Te ismered a tiéidet. És köszönjük, hogy boldog szívvel, egész élet-tapasztalatunkkal mondhatjuk, hogy mi a tiéid lehetünk, és köszönjük, hogy ismersz bennünket. Köszönjük a boldog bizonyosságot, hogy a Te szerelmedtől semmi nem szakít el bennünket, még az sem, ha a hálóban együtt vagyunk a hitványakkal, még az sem, ha a hit csodálatos nagy fáján fészket raknak a hitetlenek is, még az sem, ha a mi magunk életén is élősködik a rossz és a gonosz. Köszönjük, hogy Hozzád tartozhatunk, mert Te megszerezted nekünk a Hozzád tartozás drága kegyelmét a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, és Őáltala, velünk megbékélve gyermekeiddé fogadtál bennünket. Erősítsd szívünkben a boldog bizodalmat és adj erőt, hogy azt a nagy munkát, amelyre elhívtál, az evangélium szabadságával végezzük.

Kérünk Mennyei Atyánk terheket hordozó testvéreinkért, a betegekért, a súlyos fizikai és lelki bajok között gyötrődőkért, a gyógyulásra várókért, és azokéert, akik gyógyításra készülődnek. Gyógyítsd, áldd meg, őrizd meg őket, és áldd meg gyógyítóikat is. Könyörgünk azokért, akik a halál árnyéka völgyében járnak, akiknek életébe betört a halál. A feltámadott Krisztus dicsőségével gyógyítsd sebeiket, adj számukra élő reménységet arra a boldog időre, amikor majd trombita fog szólni, és a halottak föltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Munkáld bennünk Urunk ezt az igazi nagy változást már itt, e földi életben, úgy, hogy napról napra hasonlatosabbá leszünk a mi Urunk Jézus Krisztusunkhoz, hogy irgalma, szeretete, bölcsessége és hűsége áthathassa egész életünket, minden tettünket, gondolatunkat, hogy az igazság útján járhassunk. Ámen