Aratás – 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Az elmúlt alkalommal talán többen meghökkentek, hogy a magvető példázatát hoztam elő, hiszen a magvetés nem aratás. Ám a végén láttuk, hogy voltaképpen minden aratás magvetéssel kezdődik. Ha nincs magvetés, nincs aratás, és azért van magvetés, hogy legyen aratás. Jézus aratási képpel fejezi be a példázatot a különböző helyekre hullott magok sorsáról, mondván: a jó földbe hullott mag harmincat, hatvanat vagy száz annyit fog teremni, s hogy annyit termett, azt aratáskor tudjuk meg. Márk evangélista rögtön ezután közöl még egy példázatot, amit a többi evangélista nem idéz el, de mély meggyőződésem, hogy ez valójában a búza és a konkoly példázatának egy mozzanata. Márknál csak annyi áll:  hogy vetésről magától növekedik, mígnem elérkezik az aratás. Hasonló ehhez az Isten országa.

Itt Máté evangéliumában a búza és a konkoly példázatát olvastuk. De ha a Márk példázatát ideolvassuk, mindjárt nagyon közel jutunk a példázatnak és a Jézus által adott magyarázatnak a megértéséhez. Hiszen arról van itt szó, hogy kivettetik a mag,  a mag magától növekedik, magától kell növekednie – ezt mindenki tudja, ez örök szabály: ha valaki a kivetett magot fölpiszkálja és elkezdi nézni, hogy na, mi lesz belőle, akkor abból nem lesz semmi. Hagyni kell az a jó helyen. Ám valami történik itt. Mikor már kalászosra fordul a vetés, hirtelen kiderül, hogy konkoly is van a búza között. Az a növény, amelyet Jézus itt a példázatában fölemleget,  és mi jobb híján konkolynak fordítjuk, különös élősködő fajta, hosszú ideig szinte megkülönböztethetetlen módon együtt nő magával a gabonával, szinte teljesen ugyanúgy néz ki, de a gabona gyökerein, szárán élősködik. Élősködő. Ez a konkoly. Nincs saját élete. S amikor érés ideje közeledik, akkor mutatkozik meg  igazán a veszedelme, mert megakadályozza a teljes érést, kisebb lesz a hozam, vagy talán nem is lesz hozam. Nem akarom végigmondani a példázatban megjelenő többszörös drámát, most csupán csak arra a különös feszültségre szeretnék utalni, amely nagyon messzire vezet és egészen hozzánk is eltalál, és éppen ezért mondja el Jézus ezt a példázatot, mély meggyőződésem, hogy eltaláljon hozzánk. A szolgák látják, hogy konkoly is van a vetés között, hazafutnak, és – így mondja Jézus: előállnak, és ezt mondják a gazdának: uram, avagy nem tiszta magot vetettél a földbe? Honnét van azért benne konkoly?

Nagyon egyszerűen ez itt az Isten-igazolás kérdése, görög-latin szóval ez a teodicea kérdése. Honnét van a konkoly? Honnét van a rossz? Uram, hát nem áldott az a sok-sok isteni adomány, amely itt van a világban? Hát akkor honnét a rossz? Érezzük a kérdésből – még egyszer olvasom: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél a földbe? Honnét van azért benne konkoly?  -, hogy  ez számonkérés.  S legyünk őszinték, testvéreim, sokszor föltolul a szívünkben, ha Istenhez megyünk, Isten elé állunk, előállunk, hogy: honnét, Uram? Hát nem tiszta magot vetettél, hát nem jó, amit teremtettél, hát nem jó, amit adtál, hát nem jó a világ? Nem azt olvassuk mindjárt a Biblia első lapján, hogy Isten megteremtette a világot, és azt mondotta: ímé, igen jó?! Hát akkor honnét ez itt? És ez számonkérés is. Támadhat ez a saját bajunk és nyomorúságunk okán. Betör az életünkbe a betegség, ránk ront egy kudarc és leteper bennünket. Mi jónak tervezünk el dolgokat, reméltük rá Isten szent áldását, de rosszra fordul az egész. Honnét van ez? Morzsa hullik a mézbe, nem sok az, de megsavanyodik tőle az egész. Honnét került oda? Olyan ez, mint amikor elkészítünk egy ételt, betesszük a hűtőszekrénybe, aztán két nap múlva az egész tiszta penész és ehetetlen, és ki kell dobni. Honnét van ez?  És miért pont velem esett meg ez? Miért a mi szántóföldünkön és miért a mi vetésünkben van konkoly? Súlyos és nehéz kérdés ez. A példázat szerint egy ellenség cselekedte ezt, egy rosszindulatú és gonosz szándékú valaki, és jó is ez a kifejezés, hogy ellenség cselekedte ezt – ahogy a gazda mondja: bizonnyal ellenség cselekedte ezt –, mert ahhoz nagyon ellenségesnek kell lenni, hogy valaki a gyomnak, az élősködőnek, a haszontalannak a magját őrizgesse és vesse ki a másikéba. El sem tudjuk ezt gondolni, hogy van ilyen, hogy valaki nem jó magot tart otthon, hanem a konkoly magját tartja otthon és azt veti bele a másikéba? Van ilyen?

De, ha csodálkozunk a példázat nyomán, az életünk és tapasztalataink nyomán nem igazán tudunk ezen csodálkozni! Ismerjük ezt mi, és ezért mondja Jézus, hogy valami ellenség tette. Ráadásul nem is akármilyen kártételről van szó, mert itt nem közvetlen és nyílt konfrontációról hallunk. Élősködőről van szó, olyan ártalomról, amely hosszú ideig nem is mutatja meg magát, tehát gyanútlanul lehetünk.

Annyira megrázó Jézus szava, hogy a tanítványok magyarázatot kérnek, ezt olvastam fel textusul. Mikor elbocsátja Jézus a sokaságot, magukra maradnak, a tanítványok odafordulnak Jézushoz és azt mondják: magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról való példázatot. De ez nem pusztán jobb megértésre irányuló kérdés. Értsük ennek az egésznek a mély drámáját! Nem arról van szó, hogy oktondiak a tanítványok. Ők is kérdezik, kérik: magyarázd meg, honnét van a rossz. Amikor Isten elé állunk, igen, tudom, sokszor egyszerűen a kíváncsiságunk, az intellektusunk késztet minket arra, hogy kérdezzünk. De ez kevés. A gnosztikusok mondották régen, hogy az embernek csak egy baja van, hogy nem ért mindent. S majd mindent érteni fog, akkor már minden rendben lesz. De ennél mélyebb a dráma.

Jézus, amikor kifejti a példázatot, összeilleszti a példázat egyszerű történetét. Eszerint van egy egyszerű ember, van egy földje, gabonát vet bele, jön az ellenség, konkolyt vet bele; a mi emberünk nem hagyja, hogy a szolgák buzgón kitépdessék a konkolyt, mert búzának és konkolynak együtt kell nőnie, mígnem eljön az aratás és majd aratáskor történik meg a szétválasztás. Ezt magyarázza a tanítványoknak Jézus úgy hogy az Isten és az ember kapcsolatál van itt szó, ez az Isten és a világ kapcsolata. Így vagyunk mi a világban, együtt nő a jó meg a rossz. Ám Jézus nem azért mondja példázatát, hogy aratásig nem téphetjük a konkolyt, hogy beletörődjünk a helyzetbe. A gazda sem azért mondja a példázatban a szolgáknak, hogy beletörődéssel? Hanem azt mondja: ne tépjétek ki a konkolyt, mert netalán a búzát is kiszaggatnátok. Hagyjátok (tűrjétek), hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig. Milyen döbbenetes ez! Az embert előveszi a purifikátori hajlama: tisztítana és megsemmisítene, mert akadály, amire nincs szüksége, de azt mondja a gazda: nem!

Ezt a nemet nagyon mélyen és jól meg kell értenünk, mert e nélkül nem fogjuk megérteni a példázat végén az igent. Nem! Vagyis ez nem a te kezedbe van letéve. Hát akkor tűrni kell? Bizonyos fokig tűrni kell. Vergődnünk kell, hogy önmagunknak sem tudjuk megmagyarázni a dolgokat, a rosszat és a gonoszt. Igen, ezt is tűrni kell. És hagyni kell, hogy együtt növekedjék. Hát nincs Istennek erkölcsi érzéke? Hát kitől tanuljuk mi a jó erkölcsöt, igazságot, tisztességet, becsületet, hűséget, állhatatosságot, és sorolhatnám a 37 erényt mind, amit a filozófusok kitaláltak?! Mi ez a nem?

A döntő érv, hogy Jézus itt arra buzdít bennünket, hogy ne botránkozzunk meg. Egy amerikai írónő könyvében olvastam egy igen érdekes megjegyzést. Egy lelkészgyermekről szól, akinek a bátyja igen tehetséges ifjú, s a család leszkésznek szánja. Nem kevés pénzen elküldik Európa legjobb egyetemeire. S mikor Herr Doktorként megérkezik haza, az első ebéd alatt kiderült, hogy ateista lett. Összeomlik mindenki, civakodás, kérdés kérdés hátán, vége a családi békességnek. Búcsúzóra kisöccsének a kezébe nyom egy könyvet, egy hírhedt könyvet, Ludwig Feuerbach A keresztyénség lényege című könyvét, ez az ateizmus bibliáját, . s meghagyja neki, hogy csak titokban olvassa, nehogy az apja végképp összeomoljon. Aztán ötven év múlva, idős emberként megjegyzi, hogy többször végigolvasta a könyvet, de nem botránkoztam meg rajta, soha nem érezte, hogy veszélyeztetné a hitét. Rájöttem ugyanis, mondja, hogy nem ez a könyv ingatja meg az emberek hitét, hanem az emberek keresik az alkalmat, hogy összedőljön a hitük. Majd hozzáteszi lakonikusan: s úgy látom, már legalább száz éve ez jött szokásba. Ez az ember szokása: amikor a hit csodálatos titkairól és dolgairól van szó, keresi az alkalmat, hogy megbotránkozzon.

Mondok néhány megbotránkoztatási felületet. Keresztyén anyaszentegyház. Aki el akarja veszíteni a hitét, ne menjen messzire, ki se menjen a Böszörményi 28.-ból, van itt annyi minden, amiben meg lehet botránkozni! Aki nem akar keresztyén lenni, menjen fel az internetre, üsse be a legnépszerűbb internetes portálokat, olvas rajta annyi tisztátalanságot, becstelenséget, mocskot, igazságtalanságot, bűnt és sarat keresztyénekről és keresztyénségről, hogy ha így akarja: oda is a hite. Ezért hát a szolgák indíttatása, menjünk és tépjük ki, menjünk és semmisítsük meg, menjünk és távolítsuk el a konkolyt, -  úgy tűnik: szent érdek és szent cél! Meg kell menteni a becsületet, a tisztességet. És mi, keresztyének is – bizony lelkészként is tudom mondani, püspökként meg még inkább tudom mondani – sokszor csak tűrjük a palástunk alá férkőzni a gonoszt, mert nem bírunk vele, ezért ha kiderül, akkor, jaj, mi lesz? Inkább ne lássa senki! Mert akkor megbotránkoznak az emberek és oda lesz a hitük. Ez a szokás, mert ez a módi. De van egy másik módi is, és ez hozzátartozik az előbbihez, s ebben is nagy rutinja van az embernek: hogy ami igazán emberi, azt alábecsülik, sárba dobják és megtapossák. Nem vesszük észre, hogy milyen rutinosan – megy ez a mai világban. Nagyipari méretekben gyártják, ami alávaló, aljas, gaz, ami lehúzza az embert, és közben megköpdösik és sárba tapossák mindazt, ami igazán az ember méltóságához tartozik. Micsoda élősdködése ez a gonosznak. És együtt növekedik a búzával, mígnem eljön az aratás. Mert mikor jön az aratás? Kiss Pista bácsi odahaza Sárbogárdon, mikor firtattam, Pista bácsi, mikor lesz aratás? – az felelte, amikor aratni kell. Amikor eljön az ideje. Amikor megérett a gabona, amikor látszik a végeredmény. Nem sejtés, nem találgatás, hanem bizonyosság. Aratás: bizonyosság. Majd akkor.  S milyen érdekes, hogy a példázatbeli, aki az imént nemet mondott – és ez számukra fájdalmas és neheze viselhető, megbotránkoztató nem, s persze, ugyanakkor kegyelmes nem! –, most igent mond, és ez az igen: az ítéletnek az igenje. Mert – magyarázza Jézus a példázatot – majd szól a szolgáinak, akik az angyalok: menjetek és szedjétek össze a konkolyt. Először azt szedetik össze és az vetetik tűzre. Majd utána takarítsátok be a gabonát az én csűrömbe.

Ez tehát az egyik legfontosabb érv. Isten megóv bennünket attól, amire amúgy emberi hajlamunk nyomban rávinne, a botránkozástól,  és ezzel megóv bennünket attól is, hogy ikertestvérei legyünk az egyébként mindig megbotránkozó embernek. Még egyszer mondom, a kettőt együtt kell látnunk: Egyrészt azt mondja Jézus a példázatban: vigyázz, ha megbotránkozol, mert lehet, hogy elveszíted te is a hitedet! Vigyázz, mert itt van a szolgák botránkozása is: Uram, uram, hogy lehet ez, hogyan van ez, hát nem tiszta gabonát vetettél a földbe? – ez is botránkozás. Másrészt itt van az a fajta botránkozás, amelyik csak az alkalmat keresi, hogy elfordulhasson Istentől. Ez a cinizmus megbotránkozása. Mik ezek az alkalmak? – jaj, kedves testvérek, amikor az ember elbújik a világ nyomorúsága mögé, hogy ne kelljen Istennel találkoznia, jaj, amikor az ember elbújik a bűn mögé, hogy ne kelljen az Istennel találkoznia. Jaj, amikor telemuzsikálják a fülünket, hogy mi már egy szekuláris világban élünk és az emberek szekulárisak, és nem érdekli őket a vallás dolga meg az Isten dolga, elbújunk mind e mögé, hogy az élettel ne kelljen találkoznunk! Azt mondja a gazda a buzgó szolgáknak: nem! Hanem majd az aratáskor lesz igen, amikor minden tiszta és világos. Merthogy nem világos és nem tiszta minden az életünkben sem, az anyaszentegyházunkban sem, nem beszélve a világról.

 És végül, ez a példázat, amely ilyen különös módon bonyolódik, bontakozik, amelyből mindent értünk és nem értünk, hordoz itt még valamit. Mert nemcsak attól akar megóvni bennünket a mi Mesterünk, hogy fölöslegesen és önmagunkat is veszedelembe döntve botránkozzunk, hanem meg is akar bennünket erősíteni. Mert az tud megállni és nem megbotránkozni, akinek boldog és szilárd bizonyossága van. A múlt alkalommal sokat példálóztam azon, hogy mi dolog az, hogy megy a magvető és szórja a magot és össze-vissza szórja, mindenhova, kő közé, gaz közé, útszélre, jó földre, nem törődik vele, csak vetni akar. S talán megsejtettük, hogy ilyen az Isten: Isten örök létéből mérhetetlen bőséggel árad az Ige, az áldás, a szeretet, a megtartatás, az élet ajándéka, a mag, és csodáltuk Istennek ezt a fölfoghatatlan, véghetetlen, végire mehetetlen bőkezűségét. Annak a példázatnak ez volt a szilárd alapja. Ennek a példázatnak pedig az a szilárd alapja, hogy lesz aratás, hogy van aratás. Miért mondja hát a gazda, hogy nem? Éppen azért! Nem azért mondja tehát, mert liberális  volna – bocsánat a kifejezésért –, hadd nőjön együtt itt minden csak úgy! Sőt, hozzunk törvényt is, hogy együtt is kell a kettőnek nőni, mitöbb, házasodjanak is össze. Miért ne? De nem is konzervatív az Isten, már ahogy én a konzervatív embereket ismerem, hogy úgymond: vége a világnak, most már semmihez sem lehet hozzányúlni, behúzódunk a magunk kis kuckójába, aztán elkonzerváljuk magunkat. Nem, nem, nem, nem. Azért mondja ezt, mert lesz aratás, mert van megkülönböztetés és lesz szétválasztás, és vannak igazak és vannak hamisak, és nincs a kettő összekeverve, még ha együtt is növekednek. És ez akkor is így, hogyha a hamisság mindig az igazság parazitája, vagy merész képpel, amit Kálvin mond: ha az ördög – mert az ördögről is szó van itt – az ördög az Isten majma. Mertcsak a majma.  És a gonosz és a hamis is csak epigonja a jónak. S milyen epigonja? Szánalmas és siralmas. Igen, együtt nő a kettő, de Istenben öröktől meg vannak különböztetve. Nem kell korai aratásba kezdeni!

János apostol mondja csodálatosan a levelében: Gyermekeim, lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Isten, hogy Isten gyermekeinek neveztetünk, de még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De majd, amikor Ő megjelenik, nyilvánvalóvá lesz, mert hasonlókká leszünk Őhozzá. Amikor majd Krisztus megjelenik, amikor majd eljön az aratás... Ezért mondja a példázatban a gazda: most nem, mert lesz aratás. És akiben ez a boldog bizonyosság, remény és szilárdság megvan, még ha tele is van a világ megbotránkoztató dolgokkal, mi több, a saját élete is tele van megbotránkoztató dolgokkal, mert csak lassan tud előre haladni a hit útján és a megszentelt életben, nem kapkod, és nem rohan, mert amikor majd megérik a kalász, s elküldi az Úr az Ő angyalait, akik sarlót bocsátanak a vetésre, akkor jön el az aratás ideje.
Ámen

Imádkozzunk: Kérünk Mennyei Atyánk, segíts bennünket Szentlelkeddel, hogy amikor annyi rosszat, bajt és nyomorúságot látunk, s annyi minden késztet bennünket megbotránkozásra, mi hadd tekintsünk Rád, az aratás Urára, a te szilárdságodra, örökkévaló bölcsességedre és eltökéltségedre. És hadd merítsünk erőt, hogy állhatatosak legyünk, s miközben szívünk gyötrő kérdésekkel, nyugtalansággal, aggodalommal van tele, megnyerjük ezt a szilárd, boldog bizonyosságot, és erre építsük reménységünket, hogy lesz aratás. És hogy Te öröktől fogva kimondtad igenedet és nemedet, és hogy mindazt, ami életünkben és ebben a világban történik, csak akkor lehet szent, jó, és igaz tiszta, ha Feléd növekedik, és meghozza áldásai gyümölcsét nevednek dicsőségére.

Így könyörgünk Mennyei Atyánk azokért, akik sok fájdalmas kérdést tesznek föl maguknak és Neked is, betegség, halál, kudarc és vereség okán. Vigasztald, erősítsd, buzdítsd őket, ragyogtasd rájuk kegyelmed világosságát, töltsd be szívüket örök szereteteddel. Könyörgünk Urunk a mai emberért is, aki nemcsak könnyen botránkozik, hanem keresi is a módot, hogy Tőled elforduljon, s megütközése mögé rejti el életét. Add Urunk, hogy az ember Hozzád forduljon, hívd Igéddel, kegyelmeddel megtérésre, megszentelésre, új életre. Könyörgünk anyaszentegyházadért is. Igen, megvalljuk alázattal és töredelemmel, sok vétek, teher és nyomorúság van a Te anyaszentegyházadban, de kérünk, hogy Szentlelked által tisztogasd és újítsd, hogy szeplőtelen lehessen ama napra, amikor majd az Úr Jézus Krisztus dicsőségben maga elé állítja. Add, hogy hittel, jó reménységgel és igaz szeretettel igyekezzünk törvényedet betölteni, Neved dicsőségét szolgálni, embertársaink javát keresni, hogy mindezt végezvén növekedjünk abban, aki fő, aki a Krisztus, hogy ha majd eljön az aratás ideje, állíttassunk mi is az igazak közé, akik majd fénylenek ezen a világon. Őérette, Krisztusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen